Viszont nem kellene meggyalázni ilyen nevekkel 1944. június 6-át, a „D-Day”-t, amiről még Rommel tábornagy is azt mondta a segédtisztjének: „Higgye el, Lang, a partraszállás első huszonnégy órája döntő lesz. Németország sorsa akkor dől el, a szövetségeseknek is, a németeknek is az lesz a leghosszabb nap.”

Ilyen párhuzamokat alkotnak ezek a mi harcos fiataljaink a görög-latin kultúrájukkal és mélységes történelmi ismereteikkel, amely csupán Wittner Marika néniig nyúlik vissza, ha kommunistákról van szó, rajta kívül pedig a távolban még föl-földereng a fehér lovon poroszkáló ellentengernagy elmosódó sziluettje.

A napokban egymásra talált a szeretetben Németh Szilárd alelnök úr, rezsidémon, valamint birkózópápa, és a PestiSrácok.hu névre hallgató ministránsok gyülekezete – akik a gyűlöletkampányból tízmilliót szakítottak egyébként a közösből -, és hát persze, hogy együtt szolgálták az urat.

De még hogy! Kiadós interjú alkotódott a görög-latin pápával a szörnyű világról, ha nem lesz meg az a kibaszott népszavazás úgy, ahogyan azt OV álmai mutatják, és a magyar nép – a Soros vezérletével – cserben hagyja az ő megmentőjét és jótevőjét, kinek szíve érettünk dobog. Ennek szellemében deliráltak közös erővel.

Az alábbiakban szűk keresztmetszetét adjuk NSZ magvas gondolatainak, amelyeket élénk kérdezője segedelmével előállított. Indításként álljon itt nemzetünkért dobogó szívük közös gyökere, ím: „Vasárnap arról döntünk, hogy megmaradhatunk-e európainak, magyarnak, vagy felajánljuk mindenünket a beáramló tömegeknek”

Én a télikabátomra gondoltam, az egyikre, mert abból kettő is van. De térjünk vissza a veteményesbe, mert érdemes. Kiderült, hogy az eukraták – ez is! – arra köteleznék az itt élőket, hogy a családtámogatások és szociális juttatások rovására biztosítsák a bevándorlóknak ugyanazt a mértékű – a hazai átlagfizetéssel vetekedő – támogatást, amit náluk kapnak.

– Hogy is lehetne elviselni ezt az őrültséget? – tette fel a kérdést NSZ, és magunk is ezen az állásponton vagyunk. A határáig jutottunk annak a türelemnek, amellyel már több mint egy éve viseljük őket, a szavaikat, valamint a gyönyörűséges nagy kékségeiket, de a „T” nap után ennek is vége lesz Isten segedelmével.

De haladjunk tovább a sziporkákban! „Mióta megépítettük a kerítést, mindössze hétszázan tudtak átjönni.” – Mondja NSZ, én pedig akkor fölteszem a kérdést a hangszóróért: mi a faszra tetszik verni a nyálát akkor? De van rá magyarázat, ezt bővebben citálnám.

„Eltartatni szeretnék magukat, azaz keményebben fogalmazva élősködni. Ezt Nyugaton is jól látják, s most azt eszelték ki, hogy akár itt Csepelen, Vecsésen, vagy Nyíregyházán is ugyanazt az ellátást teszik kötelezővé, amit az illegális bevándorlók Nyugaton megkapnak. Csakhogy a magyar adófizetők nem akarnak a saját átlagkeresetüknél magasabb, akár több százezer forintos havi ellátást fizetni a migránsoknak. Mohamed itt Csepelen a Kossuth utca 62-ben fog ránk köszönni, hogy jó reggelt szomszéd! Már ha szokása köszönni, és ha hagyjuk, hogy így legyen!”

Édes Jézus, légy velünk, mi egyetlen örömünk. Kicsit föntebb még átlagfizetésről esett szó, ha tetszenek emlékezni rá, de ki a franc nyilatkozó tudja már azt, amit öt perccel azelőtt hadovált, a lényeg, hogy folyjon a szó. Mi másnak tulajdoníthatnánk az alábbi kijelentést: „A miniszterelnöknek az első ciklusban volt egy kedvenc dakota közmondása: ha észreveszed, hogy megdöglött alattad a ló, szállj le róla! Nem kellene ezt lefordítani németre, franciára, olaszra?”

De, igen, lehetne, hogy ne csak gyalázatosnak tartsanak minket – és ez alatt én természetszerűleg a megvadult fiatalokat értem -, hanem teljesen idiótának is. Németbe’, Olaszba’ meg Franciába’ ugyanis nem megvezetendő kisdednek nézik a polgárt, és nem hülye közmondásokkal szórakoztatják.

De arról is szó esett, hogy miért ne használjunk kotont.

„A jólétben leszoktatták az embereket a gyermekvállalásról, amit egyfajta nyűgként, kellemetlenségként állítottak be. A nyugatiak most ennek a levét isszák. Európa az úgynevezett baloldal hathatós közreműködésével megtagadta a múltját, az antik-keresztény gyökereit, és kialakított egy gyakorlatot, amiben a hiányzó munkaerőt fokozatosan egyre több bevándorlóval pótolta, miközben az őslakosokat leszoktatták a munkáról. Így eljutottunk a totális káoszig.”

Hát, káosz az valóban van, mint kitetszik.

Így valahogy, ilyen horizonton folyt a diskurzus, amelyet zárásként kiegészítünk Lázár Jánossal, aki meg utcabált tartott Kiszomboron, és nem maradt el kollégájától, jelezve a közös aklot, valamint az egyazászlót, megatábort.

„Akár százezrek is érkezhetnek Magyarországra, ennyi ember pedig már tízéves időtávon megváltoztathatja a demográfiai viszonyokat. Száznegyvennyolc ezren itt regisztráltak Európában először, ez alapján pedig egyes országok felhatalmazva érzik magukat, hogy ide küldjék vissza ezeket az embereket, Magyarország pedig sehova nem tudja továbbküldeni őket. A betelepítéssel szemben nincs már más eszköz a kormány kezében, csak az, ha elmondhatja, az emberek egységesen elutasították azt.”

Szar ügy. Mindezeken felül megjegyzem, máma kedd van. Tessenek kiszámolni az ujjacskáikon, hányat kell még aludni, hogy a téboly lecsillapodjon. Bár, ha belegondolok, nem vagyok abban biztos, hogy valaha is véget ér.

Én viszont szokásomhoz híven tartom magam Füst Milánhoz, aki ilyet is irkált: „Unom én ezt az egészet. Unlak én benneteket, de nagyon.”

Elég öreg vagyok, viszont annyira még nem likacsos az agyam, hogy ne emlékeznék rá, már akkor sem beszélgetett, se nem vitatkozott, hanem, amikor nála volt a pofázás joga, belefordult a kamerába, és kinyilatkoztatott. Viszont akkor még volt annyi józan belátás a választópolgárban, hogy elhajtsa őt a jó francba.

Azóta ez a képesség kiveszett a magyar alattvalóból – mármint a gondolkodás áldása és átka -, mint ahogyan már köztársaság sincsen. Sőt, azóta Orbán senki emberfiával nem ül le egy asztalhoz, aki kérdéseket tehetne föl neki, még az Országgyűlésben sem válaszol semmire, hanem csak mondja a maga fixációit, mint szerte a nagyvilágban mindenütt.

Álmodott egy világot magának, és ott áll a kapui előtt, mint azt az egyik udvari bohóca, amikor még nem volt ufológus, hanem csak miskolci proligyerek, megdanászta. Azóta egyfolytában álmodik ez a mi jótevőnk, és ebből fakadóan – az álmok természetének megfelelően – egészen szürreális világban leledzik, és kirángatni belőle immár nem lehet.

És nem beszélget, nem vitatkozik senkivel sem. Gyurcsány azzal a tévés vitával akkora gyerekkori traumát generált benne, hogy azon egyik szakállas zsidó – sem Freud, sem Jézus – segíteni már nem képes. Lehetne ez az ő egyéni szociális problémája, viszont egy olyan országot vezet ebben az elvarázsolt állapotban, amelyben pedig mi ücsörgünk. És ez a baj.

Most éppen Vona Gábor – épp Orbán édes gyermeke, aki momentán apagyilkosságra készül – nem volt tisztában azzal, hol is él, és meggondolatlan módon nyilvános vitára invitálta őt, valamint az MSZP-s – hogy ezt hogy? – Molnár Gyulát. Vona szerint civilizált országokban egy ilyen jelentős esemény előtt a pártok vezetői ütköztetni szokták álláspontjukat.

Hogy Vona mit tart civilizált országnak a maga részéről, arról ugyan van halovány sejtésünk, ám az biztos, hogy az ő elgondolása szerinti civilizáció nem esik egybe a sajátunkkal. Meg persze ez sem, amit Orbán kreált, így hát, ki nem szarja le, hogy a vita elmaradt, mert természetesen elmaradt. Azért Vona kapott egy választ, igaz, nem a megközelíthetetlen embertől.

„A miniszterelnök nemzeti és nem pártügynek tartja a kvótanépszavazást, ezért nem vesz részt pártvitákban, hanem azt várja a felelősen gondolkodó politikai erőktől, hogy a referendumon való részvételre buzdítsák az embereket.” – közölte Havasi Bertalan, Orbán sajtófőnöke.

Viszont ezen az egészen nem árt elgondolkozni, mert mintha épp ellenkező előjelű lenne a dolog. Mármint, hogy pártviták tényleg nem tartoznak a nyilvánosságra, a nemzetiek meg azért csak-csak, ha mondjuk én magamat a nemzet részének tartom, amiben az elmúlt évek történései alapján nem vagyok egészen biztos.

A dolog úgy fest tehát, hogy a nemzet ügyeit Orbán eldönti, és kuss. Mintha Virág elvtársat hallanánk: „…Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?…Nincs homok? Akkor csinálunk, elvtársam! Nekem homok legyen a föld alól is! Efelől nem nyitok vitát elvtársam, várom a sódert meg a kavicsot!…”

Valahogyan így, de fölidézhetnénk egy másik klasszikust is, aki XIV. Lajos névre hallgatott, és ezt mondta volna lovaglóostorral a kezében: „Az állam én vagyok.” A dokumentumok szerint ilyet nem tett, de az bizonyos, hogy senkinek sem hagyott beleszólást a kormányzásba, a Fronde idején sok bajt okozó nemesség hangadóit pedig kegydíjakkal udvarába csábította, hogy politika helyett fényűző mulatságokkal foglalkozzanak. Éppen itt tartunk, elvtársak, de azért iramodjatok ikszelni!

Lesznek még ilyen pörformanszok az elkövetkező héten gyönyörű országunk számos vidékén, az hétszentség, hogy stílszerű maradjak. Nem csak államtitkár úr szerepelt gyönyörűen, de a helyiek is fölöttébb boldogok voltak a nagy találkozástól. Egy teljes műsort szenteltek a tiszteletére, valamint a maguk gyönyörűségére, tisztára hamisítatlanul csorgott a falakról a magyar szervilizmus. A helyi polgármester volt a hoppmester, aki először az ózdi hőst konferálta föl, aki eldanászta „Magyar vagyok, magyarnak születtem” című örökbecsűjét, ennek ellenére sem aratott osztatlan elismerést, lévén, az ő műfaja kevéssé a mulatós féle.

Aztán államtitkár úr kapott útravalóul – a szűkösebb időkre gondolva – egy kis hungarikumot, jófajta szegedi fűszerpaprikát a vasárnapi pörkütthöz, nehogy még elcsábuljon a Tescóba mise helyett, ugye. És jött a költő is. Pedig József Attilával kurválkodni nem ér, főleg nem a „Hazám” című versével, amely néhány soráról azt hitte a Csongrád Megyei Közgyűlés kulturális referense, hogy passzol az alkalomhoz. Pedig, ha az egészet megszólaltatta volna, lehet, a szépreményű közönség jó része lefordult volna a székéről megbotránkozásában. Nincsen szerencséjük ezeknek az uraknak a versekkel. Gondoljunk csak a Terror háza avatására, amikor is Szabó Lőrinc egy szerelmetes versének két sorát vélte miniszterelnökünk az alkalomhoz passzolónak.

Kár ilyenekkel vergődni, viszont – mint kitetszik -, nekik, meg a közönségnek megfelel. Akkor szóljon, ami a csövön kifér, nem baj, ha ettől mucsaiak leszünk, úgyse veszi észre senki – gondolják -, aztán meg dehogynem. Főleg, ha államtitkár úr előadása előtt még a Himnuszt is eldanásszuk, mert abból baj nem lehet, és legott elemelkedik a földtől, ami amúgy rohadtul lehangoló. Mindezek után beszélt Rétvári másfél órát munkanélküliségről, népszavazásról – hogy iramodjon minden jelen lévő a megfelelő helyre és ritmusban ikszelni -, nem is érdemes idézni, miket nem mondott erről. Egyrészt, mert nem vett nálunk hirdetési felületet, másrészt meg, rohadt unalmas már ez az egész.

És akkor a kereszténység, mint az előadó szívének az ő szottya. Mert az ő harci területe legfőként a keresztény Európa ügye és jövője, pláne mert – mint kis ujjacskáink kiszámolta – minden öt vallása miatt üldözött közül négy keresztény. Igaz, nem Európában. Aztán meg számokat citált az ijesztő keresztény fogyásról, és egyben megrótta az ellenzéket, hogy mit dévajkodik azon, hogy szükségesnek látják egy keresztényüldözés elleni államtitkárság létrehozását. Majd egy mozdulattal cáfolt meg mindent – de nem vette észre -, midőn kijelentette: „Arról nem is beszélve, hogy a zsinatokon már évtizedek óta a hívők számának fogyatkozása miatt aggódnak, amelynek nem az üldöztetés az oka.” De senki föl nem tette neki a kérdést, akkor hogy is van ez, kedves államtitkár bácsi? Nem, hanem a jól sikerült este élményével és szívük emelkedettségével mentek haza a legények.

Ezt az egészet nem látta és nem hallotta az IlSole24Ore című olasz gazdasági napilap tudósítója. Viszont olvasta Orbán Viktor Origónak adott nyilatkozatát, amelyben – szokásának – megfelelően egészen különleges szavakat használt a menekültekről: „össze kell gyűjteni, és ki kell vinni” – őket. Erre mondta azt az olasz, hogy sokkoló, magyar szégyen, valamint ijesztő. Továbbá: „Az Orbán Viktor által gyakran nagy magabiztossággal hirdetett nemzeti szuverenitás nem ad felhatalmazást szélsőséges nyelvezet és gesztusok használatára, főleg nem az európai identitás és keresztény gyökerek nevében.” Mindezt csak azért említem, hogy lássuk, kinek a dicsőségére és javára rendezik ezeket az ökörségeket, amelyek közül egyet fentebb részleteztem.