Az ember organizmus, tehát biológiai lény, s ha mint most is, ebbéli létezése veszélybe kerül, akkor teljesen vége van, illetve újra kell definiálni, mi is az ember. Mert, ha a vész elmúlik, teljesen más lesz a világ, ez bizonyos. A Fővárosi Nagycirkusz arra jutott, interneten közvetíti az előadásait, de én nem tudom, milyen lehet a nézők nélküli manézsban, hogy annak mi értelme van, s mi élvezet akad képernyőn nézni a cirkuszt, amihez hozzá tartozik a trágya szaga, meg az oroszlán fogai közt rothadó húsé. Ezek az élet kipárolgásai, ha ugyan a halálból fakadnak is.

Mint ahogyan a hinduk – és sok mások – szerint a halál nem az élet ellentéte, hanem annak része mint az újjászületés kezdete, de most nem húsvéti körmenetet tartunk, hanem arról gondolkozunk, van-e értelme a robotszerű létnek. Más szemszögből pedig, hogy mi lesz a veszélyhelyzet múltával. Persze még az sem tudható, meddig tart, sőt, hogy elkezdődött-e igazán, mert még az sem világos sokak számára sem, hogy a jelek szerint az emberiség története új szakaszába lép épp ebben a pillanatban. Benne a kipcsak-magyaroké is, csak a kedves vezető ezt képtelen észrevenni.

A civilizáció megmarad, a kultúra viszont lekopik rólunk, mert az embernek fontosabb, hogy legyen áram a drótban, mint egy könyv a kezében. A színházak már rég zárva vannak, míg a kocsmák nyitva háromig ma is, éhséglázadásról már hallottunk, költők forradalmáról még nem. A test a legtöbbször legyőzi a lelket, most is épp ez történik, csak bele sem gondolunk. Tegnap reggel nem nyitáskor mentem át a boltba szokás szerint, hanem fél órával később. Már nem lehetett kiflit kapni, ami azt mutatja, hogy a vírustól nagyon jó étvágya lesz a népeknek.

Vagy pedig észérek szokás szerint. Ám most arról írnék inkább, hogy milyen lesz a virtuális élet, mert, mint kitetszik, cirkuszt, meccset, misét, színházat és matekórát is lehet közvetíteni a tévében meg a számológépeken, csak az, aki nem ismeri az élet ízét, így mire jut, azt senki sem tudja. Mókásnak tűnt negyven évvel ezelőtt, amikor a városi kölök unokaöcsém a bolti (magozott) meggykonzerv majszolása közben felkiáltott, hogy jé, ebbe meg elfelejtettek magot tenni, ami arra utal, hogy milyen könnyű elszakadni a valóságtól. Pedig akkor még internet sem volt.

Ha most a népek rájönnek arra, mindent – a kiflin kívül – megkaphatnak a képernyőn keresztül, pár hónap múlva újra kell értelmezni a színház, mozi, koncert, könyvtár funkcióját, mert netalán teljesen leszoknak ezekről. Nem biztos, de lehet és valószínű. Viszont ebből fakad, hogy aki uralja a kommunikációt, amit ma még sajtónak nevezünk, de már rég nem az, soha nem látott hatalom birtokosa lesz, és ebben ez a tragédia, nem a meggymag. A mostani járvány ezért éles cezúra, mert egy kis lépés a szingularitás és hatalmas a totalitárius rendszer(ek) felé.

Soha könnyebben nem lehetett manipulálni az egymástól is elkülönített embereket, akiknek az lesz a valóság, amit a gépek mutatnak. Akinek meg gépe nincs, reszketve ül majd a barlangjában, hogy mikor jön érte a lúdvérc, a rézfaszú bagoly vagy egy striga. Nagyon könnyű visszakerülni a középkorba, vagy még annál is távolabb, az elemi ösztönök világába, mikor is egy velőscsontért kőbaltával tosztuk fejbe a szomszédot. A technikánk – itt-ott – már XXI. századi, viszont ha emellől kikopik a kultúra, akkor nem a gépek lázadása vet véget az emberiségnek, hanem saját maga. – Ezért szeretjük a szarszagot.

Ady óta tudjuk, hogy az élet él és élni akar. Bár ő még nem nézhette a Natgeo műsorait, amelyek bemutatják, hogy az első egysejtű megjelenése óta az emberig bezárólag a létezés első számú törekvése az ehhez szükséges energia megszerzése, legyen az bélszín vagy tyúkláb, egyre megy, csak másféle tőle a delikvens hangulata. Ha Schopenhauer, akkor az előző esetben is borongós, ha meg fideszbérenc seggfej, akkor viszont tutul tagolatlanul, és az örömtől csűrdöngöl fönnakadt szemekkel.

Pedig ha keresztény lenne, nem volna virágos jókedve. Hiszen tudná, ahogyan atyái is tartották, csak az ő penészes agyáig ilyen mókák nem jutnak el, hogy ez itt a siralomvölgy, ahol piros pontokat lehet gyűjtögetni a túlvilági gyönyörökhöz csupán. Ilyképp, amit hazudik, az nem különbözik az iszlamista robbantótól, aki szintén a szüzek és mézes sütemények ígéretével pusztítja el a fél világot.

Az egyedüli becsületes úriember ebben a színjátékban Sziddhartha herceg, aki mindenféle örömökről lemondott ezen a Földön. És nem azért, hogy a mennyekben kamatostul kapja vissza, hanem, hogy soha többé ne kelljen átélnie az evilági gyötrelmeket, amire nem az Atyának jobbja a gyógyír, hanem a Nirvana felemelő semmije. Ezt viszont elképzelni is lehetetlen nekünk, mert a nyugati agyával az ember azon gondolkozna, mi van a semmi mögött, valami biztató mégis.

Kitetszik tehát, hogy aki őszinte, belátja, élni nem mindig jó. Ehhez képest, kevés kivételtől eltekintve, amelyeket Camus doktor ismer alaposan, mégis ragaszkodik a nyüves életéhez nemcsak a bolha, de a bolhás teremtés koronája is a rongyaiban és korgó gyomorral. Olyan ellentmondás ez, amelyet évezredek óta nem tudnak feloldani sem a papok, sem a gondolkodók, csak most Kásler miniszter a mérhetetlen okkultista tudásával.

Amikor az ember elkészítette az első barlangrajzot feltehetően szintén ilyen vajákos céllal, akkor azt igazolta, hogy előbb volt filozófus és művész, mint párttitkár, esetleg miniszterelnök. Következésképp az élet akarása – mint fentebb látható – és a kultúra előbbre való, mint a politika, és ez utóbbi nem irányíthatja az előbbit. Ilyet csak Gajdics Ottó képzel a munkásőr agyával, és mindenféle magyaridőkös senkiházi kultúrharcos.

Tudni lehetne ezt, ha az ember indián öregasszonyok énekét hallgatná, amely a szívükből folyik elő, vagy J. A. összest mormolna magában szuszogva a foga között. Ilyenkor megértené a katarzis elavult fogalmát is, és belátná, hogy ilyesmi, tehát amit amúgy művészetnek neveznek, általában a szenvedésből fakad, mint arra föntebb utaltam a világvallások kapcsán, mert a dolgok összefüggnek reménytelenül.

És az ilyen énekek, versek akkor is megszületnek, ha ez most nem tetszik a Központi Bizottságnak, és a számtalan szarrágónak, aki az ukázt végrehajtja Esterházyt szapulva. Mert, hogy Babits-csal magyarázzam: „…Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas, fényes, páncélos ízelt bogarat…” – És ez olyan, mint az élet akarásának patakbugyogása.

Örök, megállíthatatlan, és legfőképpen pénzért nem előállítható. Pénzért Pataky Attilát lehet venni, meg Ákost, Cseh Tamást viszont nem. Így, hiába az ordítás most a hatalmi téboly közepette, fiúk, ez nem fog menni. Sőt, még a könyvek sem elvehetők, bár elégetni lehet őket. Viszont ha belegondolunk Faludy bácsiba, aki Recsken, az éhhalál közelében a fejében gyártotta a verseket, akkor egyértelmű, hogy ezek toporzékolhatnak ugyan, és mégis bekaphatják.

Úgy, mondjuk, mint a kamarás Parragh, aki az MTA-t vette a szájára, és egy tisztán látó polgártárs a tudósítás után tömören, egy mondatban mondta el a véleményét, amelyben benne van minden, amit föntebb körmönfontan óhajtottam magyarázni. Az egész magyar karikás ustoros nyomor van itten: „…Hej, bazmeg, a bukott parasztfideszes csempeárus nekimegy a kvantumelméletnek…” – Így valahogy, ha tetszenek érteni, mire gondoltam.

„A mostani kormányzás lényege a kultúra.” – állította ő, és még azt is kifejtette, kormányzásuk célja, hogy a kultúra lelki, szellemi tartássá álljon össze. Ezt segítik a materiális eredmények, amelyek aztán szemléletváltáshoz is vezetnek. Ez olyan szép idea, hogy elakad tőle a választópolgár szava, viszont ennek így az ég egy világon semmi értelme nincsen.

Ellenben megmutatja, miért érzi szarul magát az állampolgár a kerítés innenső oldalán, és az is kiderül Freud bácsi nyomán, hogy a kultúrába beleájult állam miért vegzálja – mondjuk – a járdát pingáló kétfarkúakat.

Azt mondja a szakállas „Rossz közérzet a kultúrában” című dolgozatában, hogy: „Mivel az egyéni szabadság nem a kultúra alapállapotának egyik attribútuma, a szabadságvágy csak akkor válik kultúraellenessé, ha az nem csupán az igazságtalanságok ellen való lázadásként realizálódik, hanem olyan körök kultúrabomlasztó tevékenységeként, akik a kultúra által meg nem szelídített személyiséggel bírnak. Ekkor a lázadás nem a kultúra mikéntje, hanem maga a kultúra ellen irányul.”

Mesél még sok minden mást is ez a jóember, ebbe azonban most ne merüljünk bele. A formállogika szerint azonban, ha a mostani kormányzás lényege a kultúra, akkor nem fér össze a szabadságvággyal, és mint kiderül rendre, teli van az ország olyan alakokkal, akiket a Balog-féle kultúra nem szelidített meg, így lázadásuk a balogi kultúra rendje ellen irányul

A hatalom pedig sok apró ítélettel fejezi ki nemtetszését, mint ahogyan megkapta a maga felfüggesztettjét Szalai Balázs és Kékesi Márk. Ők ketten úgy lázadtak a jelenlegi kultúra ellen, hogy leföstötték a kormány csudás, kék plakátjait, amelyek a menekülők ellen uszítottak, és a Fidesz-kultúra ékes megnyilvánulásai voltak.

Bűncselekményt követett el, és kirívóan közösségellenes magatartást tanúsított Gulyás Márton is, aki a kopaszok jóindulatú akciója után leszerelte az NVI épületéről a két táblát, és az ő jutalma is egy jóképű felfüggesztett lett.

Lehetne akár azt is mondani, hogy mit verem itt a nyálamat, akár ki is herélhették volna mindahányat, mégse tették, örüljenek, hogy luk van a seggükön. Ezt velem együtt két okból nem tehetik meg jó szívvel. Egyrészt, ha a rezsim így halad tovább a maga jól kitaposott útján, akkor még az az idő is eljöhet, hogy pingálásért főbelövés jár. A paranoia egészen elképesztő dolgokra képes, mint az tudvalévő.

Másrészt pedig az ember kényszereket érez, hogy kifejezze, nem igazán érzi jól magát abban a kultúrában, amelyet Balog miniszter képvisel, miközben talpai egymásra lépnek.

Mert azt is látnunk kell, hogy az ellenállás apró köreit ilyen „ki nem szarja le” ítéletekkel borzolják, elérve, hogy ne legyen komfortos az ország, hanem avas, pállott szagú ketrec csupán. És nem kizárólag a táblaszerelőknek és plakátpingálóknak, hanem mindenkinek, aki nem ájul bele az elsőáldozók módján abba a szarba, amit Balog emberminiszter elébe rak.

De ez a kormányzási kultúra gondoskodik arról is, hogy az ő hívei és kiszolgálói viszont összkomfortot kapjanak, és most nem arra kell gondolnunk, hogy nekik szabad a rablás, hanem csak gesztus-szerű dolgokra, mint hogy Kriza Ákos miskolci polgármester a mostani havazások közepette száraz lábbal közlekedhet a házától a hivataláig, miközben az egész város belefullad a hóba.

Vagy a rossz emlékű Zsiga Marcell szintén az Avas tövéből, akinek meg aszfaltos útja nőtt a friss házához kérés nélkül, hipp és hopp. De ilyen útszületésnek örvendhetett Récsöl is, hogy eljusson a lagziba, ahol meg ellopták a mobilját, szegénynek.

Ezek az útépítők, havat tolatók is kirívóan közösségellenes magatartást tanúsítanak, és mégsem kapnak apró ítéleteket. Ez Balog miniszter kultúrája a kormányzásban, amely rátelepszik a népekre, és freudi reakciókat vált ki belőlük: „Ha már a természet túlerejével és saját testünk esendőségével nem tudunk mit kezdeni, tevékenységünket a szenvedés harmadik forrásának, az embereket összekötő társadalmi berendezések megváltoztatására összpontosítjuk. Lelki nyomorunkért, ha úgy tetszik, a kultúra a felelős – hiszen pont az ellen próbálunk védekezni, amely a kultúrának a tartozéka. Ez a kultúraellenesség pedig leginkább a mély elégedetlenséggel magyarázható.”

De ezt Balog tiszteletes úgysem érti.

Orbán Viktor, ha nem ért és nem tud uralni valamit, arra mindig hoz egy törvényt kétharmaddal. Most is azt mondja, ha még mindig többségben lesznek a változást akarók Budapesten – ergo veszít a Fidesz -, megszüntetheti a kerületek önállóságát, helytartókat, vagyis politikai strómanokat fog kinevezni. Mindez nagyon rossz érzeteket kelt bennem. Az ilyen típusú embereket cirka hetven évvel ezelőtt gauleitereknek nevezték, ha mond ez a fogalom valamit. Ha nem, akkor elmagyarázom.

A Harmadik Birodalom egy 1939-es nagyszabású átszervezés után negyvenegynéhány úgynevezett Gauba szerveződött (tartomány, kerület), az átszervezés célja a párt- (NSDAP) és állami közigazgatási beosztás közelítése volt. Ezzel együtt a két struktúra nem teljesen fedte át egymást, hiszen a párton belül létezett határon túli kerület is. A Gau állami vezetőjét Reichsstatthalternek (birodalmi helytartó), pártvezetőjét Gauleiternek (kerületvezető) hívták, a két funkciót leggyakrabban egy személy töltötte be. A tartományi határok kijelölésekor lehetőleg eltekintettek a korábban nem a német törzsterülethez tartozó közigazgatási határok követésétől.

Lehet, hogy nagyon paranoiás vagyok, de a mostani orbáni elképzelés félelmetesen erre hajaz, mint ahogyan a kétharmados kormányzás is – nem jogi hanem tartalmi értelemben – szinte megegyezik a Führer rendeleti kormányzásával. Hitler sem ment bele semmilyen kormányalakításba, míg nem látta esélyét az abszolút hatalom megszerzésének, és Orbán is csak egyszer akart nyerni, de akkor nagyon. Sorolhatnám még az erőltetett államosítást, az oktatás ideológiai átalakítását, a közigazgatás központosítását, a média bedarálását, de ezzel Orbán még a bajuszoson is túltesz. A saját Völkischer Beobachter-ét, a Magyar Nemzetet már nem nézi jó szemmel, egy kis szar került a propellerbe, de Isten segedelmével bizonyára ezt a nehézséget is legyőzi. Ennél mutatósabb egyezést mutat az ellenzék jogi vegzálása, amely az ismert előzmények után most az újabb választások előtt új erőre kapni látszik, ügyészségi asszisztenciával, és ennek is megtaláljuk az előzményét.

Walter Buch birodalmi vezető, a NSDAP legfőbb bírája azt mondja “Faj és jog” című értekezésében: sekélyes igazság az, hogy ami az egyiknél helyes, az méltányos a másiknál is. Sokkal nyomatékosabb a szó: ha ketten ugyanazt cselekszik, az nem ugyanaz. A jogállam liberális felfogása elsősorban az egyesek szabadságjogainak alapvető biztosítását kívánja meg. A nemzetiszocializmus nem a magán-szabadság és jogérdekeket helyezi jogrendjének előterébe, hanem a népközösség javának biztosítását…messzemenő következtetéseket nem vonnék le, de azért mégis. Ám vannak újabb jelek is.

Ha az előző négy évet forradalomnak neveztük, akkor egyszerűen nincs elég erős kifejezés arra, ami most következik – beszélt egy, a Miniszterelnökségen zajló tervezésre rálátó forrás arról, hogy milyen nagyszabású bejelentések, új folyamatok várhatóak az önkormányzati választást követő napokban. Két, a kormányfővel kapcsolatban álló forrás is azt állította, Orbán Viktor egyre türelmetlenebb, alig bírja kivárni, hogy véget érjen a választási kampány, és kormánya nekikezdhessen a nagy rendszerek átalakításának. A kormányzati apparátus is lebénult attól, hogy még a miniszterekkel, államtitkárokkal sem közlik, hogy mik lesznek a harmadik Orbán-kormány csapásirányai.

Idáig a szervezeti keret, most meg a lélekrablás előkészítése kezdődik el, mert mire másra vélhetnénk az újabb területfoglalást. Megalakult ugyanis a Kulturális Alapellátás Kerekasztala húsz szervezet képviselőinek részvételével Budapesten azzal a céllal, hogy a minőségi kultúra minél szélesebb rétegeket érjen el Magyarországon. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere az alakuló ülésen kijelentette: a kulturális alapellátás lényege, hogy a kormány nem szeretné, ha Magyarországon bárki minőségi kultúra nélkül élne. A lelkész hangsúlyozta: a cél az, hogy ne legyen olyan iskolás Magyarországon, aki intézménye szervezésében évente legalább egyszer ne lásson klasszikus koncertet, színházi előadást vagy kiállítást. Célcsoport a közép- és a nyugdíjas korosztály is, mert a kultúrának közösségfejlesztő funkciója van. Balog felidézte, hogy az állami szolgáltató rendszer átalakulása évek óta zajlik, és a folyamat „alkalmasabbá tesz minket egységes rendszerbe szervezni a kulturális ellátást, elsősorban az iskolarendszer, de a családok számára is. Ilyen korábban Magyarországon nem volt”.

Ilyen tényleg nem. Jönnek a szervezett kultúra-látogatások az állam által jónak tartott izékre, általa finanszírozottan. Azt kapod, amit én akarok jelszóval, öröm- és hálakönnyeket hullajtva. Közbevetés. Amikor az amerikai csapatok szétkúrták a náci rezsimet, azt tapasztalták, hogy ellenségeik tizenéves kölkök, akik szeméből csak a gyűlölet süt, mert részt vettek abban az agymosásban, amely végül rommá változtatta azt a hazát, amelyet védeni küldötte őket a vezér. Amikor elfogták őket, keményen néztek a kamerába, némelyikük azért pityergett. Dráma volt az egész. Párhuzamot vonni nem akarván teljesen, de ezt tervezik velünk. Átalakítani a tudatot, nekik tetszőn, amire utal a közoktatás ideologizálásától kezdve az egész maszlag, amit kitaláltak nemzetileg, és a jelek szerint mindegy, hogy emiatt a fél világ hörög, mindez nem érdekli a nemzetvezetőt. Hagymázas álmai haladnak előre, és a hülyemagyar, mint autóban bólogató műkutya, asszisztál hozzá.

Pedig Orbán számára a szellemi teljesítmény csúcsa a labda rugdosása, ugyanis azt is kifejtette, hogy ez az a sport, ami a legtöbb gondolkodást igényli, és mi magyarok erre termettünk, ilyen felfogás mellett pedig nem csoda, ha erre a területre számolatlanul mennek el az adóforintok. Az efféle hülyeségben hű társa Szöllősi György, a felcsúti akadémia kommunikátora, aki a Magyar Naranccsal került párbajba az ügyben annak idején, és kurvára rosszul jött ki belőle. Ilyeneket bírt állítani a csatában: „Legsikeresebb kulturális termékünk a foci. Ráadásul a futball mélyen gyökerezik a magyar hagyományban, a magyar kultúrában, a legnagyobb nemzetközi hatású és legsikeresebb kulturális termékünk a huszadik században a focink volt. Vagyis végtelenül primitív és ostoba megközelítés kinevetni, leköpni a magyar futballt csak azért, mert eredménytelen, züllött, kétségbeejtően rossz.”.

De tessék csak ízlelgetni az utolsó mondatban rejlő Freudot még egyszer: „…végtelenül primitív és ostoba megközelítés kinevetni, leköpni a magyar futballt csak azért, mert eredménytelen, züllött, kétségbeejtően rossz…”. Ehhez nem kell kommentár, ahhoz azonban igen, hogy a kultúra azon részei, amelyek nem a futballból állnak, mi a jó francért nem érdeklik miniszterelnökünket, mert láthatóan szarik rá, azt rábízza gépezetére, amely felettébb hatékonyan működik, ilyen eredménnyel: „Én évtizedek óta népzenélek amatőr szinten. Eddig nem volt gáz, de most mindenki jobbikos pozőrnek, vagy Fidesz seggnyalónak tart. Mert ugye magyar csak akkor vagy, ha a két segg közül ezt az egyiket nyalod. Ezt is köszönhetem a jobboldali kultúrkampfnak. Pedig én csupán imádom a magyar népzenét.”

Hajnalban – amikor szokás szerint – kirúgott magából az ágy, gyalogolni kezdtem a világhálón, és valahol – már nem tudom mely írás kapcsán – találkoztam ezzel a kommenttel, amely hanyatlökött, és ha amúgy nem lettem volna már eddig is teljesen tisztában, milyen lelki szegénységbe igyekszik taszítani minket a Fidesz-egyház, ezek a mondatok kávé helyett is az éberlétbe húztak, miközben arra is rámutattak, annyira szétszakadt itt minden több év „eredményes” működéseképpen, hogy már mindenki gyanús. Az egyik oldal liberálbolsevik buzi, a másik rovásírásos, máriaországos tajparaszt, és mint a kommentből kiderül, arra a szintre léptünk, amikor a népzene szeretete Orbánhoz taszít, a külföldön elért magyar siker pedig zsidózást vált ki. Azaz, eluralkodott a relativizált életérzés és nyomában a nihil. Érik a gyúmölcs, kormányfői szintre igyekezve egységesíteni az országot, ez pedig egyfajta lelki szegénységet ró a magyarra.

Orbánnak az utóbbi évtizedben már csak a dakota közmondások idézésére futja. Hozzá a kultúra csak a legtávolabbi értelmében áll közel, az neki a valami, amit az emberek csinálnak: focit, kolbász- és pálinkafesztivált. De még Wass Albertet és Nyírőt sem olvassa, nemhogy kortársakat. Színházban sem igen láthatták őt, és csak a jaj-de-híres-biztos-jó Cézanne tárlatát nézte meg, főleg szuvenírt bevásárlandó, másra aligha emlékszünk. De ez talán nem volna baj, ha jól kormányozna (elődei sem voltak épp kultúrbuzik, a kormányfők közül műveltségben csak Antall József emelkedett ki), de hát annak megítélése is – maradjunk most annyiban – enyhén kétséges. S ha megszólalnak, ő is, drága barátai is, csak azt tudják szajkózni: keresztény Európa.

Ez a folyamat önérlelő, a vezér és az általa megbolondítottak összekacsintása. Egy ilyen csoport zárt alakzat – mint ahogyan lassan az egész ország katonás rendbe sorakozik –, kialakul a közös hamis tudat, és ebbe kívülről képtelenség beleszólni. A mostani választások eredménye és az előtte történtek azt mutatják, hogy a magyar társadalom elérte ezt a tragikus kollektív tudatállapotot. Az a legszomorúbb, hogy ilyen helyzetben az épen maradott agyak gazdái nem tehetnek semmit, hiszen oly mértékű agysorvadás veszi őket körül, amely lehetetlenné tesz minden józan szót. Arra kell várni, arra lehet számítani, hogy a megalázottak és megnyomorítottak valamikor öntudatra ébrednek, mert tetszik vagy sem, végül is ők döntenek el mindent.

De a gépezet már rég beindult, a kormány egyrészt maximálisan koncentrálni akarja az állam hatalmát, másrészt harcot vív az értelmiség függetlensége ellen. A kormánynak csak az a történelemfelfogás felel meg, amely kiszolgálja a politikai érdekeiket, azaz megnevezi az ellenséget a volt kommunista párt utódaiban. Folyik a kultúrkampf, az agymosás, amelynek az elmúlt ciklusban jól kivehető állomásai voltak. Címszavakban: oktatás, színház, film, média, képzőművészet, és a többi, részletezni az e területeken történteket immár fölösleges, a maradék európai gondolkozású többség folytatja egyre reménytelenebbnek tűnő harcát a lehúzó mocsárban, ahol aki kiáll az agymosottak Horthy-érát idéző száz éve is avult világlátása ellen, az most már csípőből és egyszerűen buzi, semmi több. Erről értekeztem két napja is Buziország című firkálmányomban, azóta nagy örömömre Kulka János ismét megszólalt a mai kultúrpápa, a bomlott agyú Kerényi Imre ellen, nyílt levelet intézve Orbánhoz.

„Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Kerényi Imre egykori rendező, az Ön személyes megbízottja a napokban a Keresztény Színházi Fesztiválon egyebek mellett a következőket mondta: „Fel kell venni ezzel az erővel a harcot. Ez nagyon nagy harc, ez a buzilobbi tulajdonképpen. Az egész opera, operát, a nemzetközi operavilágot, filmvilágot, mindent át- meg átszövi. Fel kell ismerni a helyzetet, fel kell venni a harcot ez ellen.”

Az Ön közvetlen munkatársa nem először buzizik nyilvánosan, és nem először teszi ezt nyilvánosan, következmények nélkül. Homofób, a gyűlöletbeszéd határát súroló kijelentései miatt Ön mindeddig nem mentette fel tisztségéből, de még csak el sem marasztalta. A tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott közszereplő, szavai a közbeszédet tematizálják. Mik azok a magyar kulturális értékek, amelyek megőrzésére és fejlesztésére hivatott? Alig hiszem, hogy a homofóbia köztük lenne. Az a tény, hogy Ön mint a megbízott úr közvetlen felettese, eltűri ezt a hangnemet, két dologra enged következtetni: Kerényi Imre megnyilvánulásai az Ön tetszésével is találkoznak, sőt, azt sem bánja, ha ez a beszédmód a „tudatos nemzeti közjogi gondolkodás és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek” részévé válik.

Szeretném hinni, hogy tévedek.

Magyar állampolgárként arra kérem Önt, határolódjon el nyilvánosan Kerényi Imrétől, mutassa meg, hogy 2014 Magyarországán, Európa közepén nincs helye annak, hogy közszereplők harcot hirdessenek, uszítsanak a társadalom bármely része ellen. Ön néhány napja egy interjúban úgy fogalmazott: „Aki nem vállalja a vitát és nem áll ki magáért, az balek, az lúzer.” Sem balek, sem lúzer nem vagyok. Várom válaszát alábbi kérdéseimre: meddig mehet el az Ön személyes megbízottja mások nyílt megbélyegzésében? Mennyiben ért egyet kijelentéseivel? Milyen lépéseket tervez annak érdekében, hogy Magyarországon a közbeszédet az Önt képviselő közszereplők ne csúfíthassák el, ne ejthesse azt túszul a gyűlöletbeszéd?”

Irigylem Kulkát bátorságáért, egyben féltem, hogy mikor lesz belőle Kertész Imre, de azt is tudom, hogy levelére választ sohasem kap, és azt is, hogy semmi sem fog változni ebben az országban jó ideig, hacsaknem még rosszabb irányba. A kultúra irányítása immár nem is a Fidesz, egyenesen a Jobbik keze felé csúszik, beláthatatlan következményeket vetítve előre, miközben táboruk nő, és az elmúlt négy évben kialakult a Fidesz-nek megfelelő embertípus is, mondhatni, kitenyésztették, a tömeg egyre jobban hasonlít vezérére gondolkodásában.

Amúgy ezt az embertípust azt ilyen rendszerek termelik ki. Ahol a tehetséget leváltja a “tehetség” (azaz mi mondjuk meg, ki a tehetséges), ott a szervilizmus életképes stratégia. Ez különösen igaz olyan embereknél, akiknek nincs énképük, így nem probléma ezek után a tükörbe nézni. Ott úgyis alapvetően senki sem nézne vissza, így mindig van hely a “példaképnek”, hogy ezt az űrt betöltse. Kíváncsian várom és figyelem, hogy a csúcsra járatott pátosz gyakorlatilag már a határokig kitolt és kihasznált (nemzeti) giccsfaktor elegendő lesz-e a következő négy évben is a kormányzatot támogató választók ilyen széles rétegének meggyőzésére.

Egyelőre igen. Folytatódhatnak majd a stadionavatók, amikor újra lehet szalagot vágni, mint ahogyan hónapok óta avatunk. Mindent, a lóhugyos biszbaszt is, mert mindent föl köll avatni. Ám nem tudom, mi lesz a jómunkásemberekkel, akik tesznek is valamit, úgymint felépítik ezeket a szarokat. Legközelebb a Fradi következik, amely építmény még nem piramis, de még lehet, ha el nem basszák.

Visíthatunk itt, köztük magam, semmi sem fog változni, Orbán alszik, szájából nyál csorog, miközben stadionról, kolbászról és ötven liter pálinkáról álmodik, mint a nyomor.

Hajnalban – amikor szokás szerint – kirúgott magából az ágy, gyalogolni kezdtem a világhálón, és valahol – már nem tudom mely írás kapcsán – találkoztam ezzel a kommenttel, amely hanyatlökött, és ha amúgy nem lettem volna már eddig is teljesen tisztában azzal, milyen lelki szegénységbe igyekszik taszítani minket a Fidesz-egyház, ezek a mondatok kávé helyett is az éberlétbe húztak, miközben arra is rámutattak, mennyire szétszakadt itt minden több év „eredményes” működéseképpen, hogy már mindenki gyanús. Az egyik oldal liberálbolsevik buzi, a másik rovásírásos, máriaországos tajparaszt, és mint a kommentből kiderül, arra a szintre léptünk, amikor a népzene szeretete Orbánhoz taszít, a külföldön elért magyar siker pedig zsidózást vált ki. Azaz, eluralkodott a relativizált életérzés és nyomában a nihil.

Mondjuk módszeresen tettek is érte, a jelenleg kialakult magyar szellemi létállapot több, jól felépített attak eredménye, a gazdasági alattvalók megteremtése mellett ugyanis a rezsim nagy figyelmet fordít arra, hogy az eddig volt múltat gyökeresen eltörölje, illetve: visszavigye az időben mintegy hetven évet. Úgy tűnik, az ámokfutás eredményes.

A kormány egyrészt maximálisan koncentrálni akarja az állam hatalmát, másrészt harcot vív az értelmiség függetlensége ellen. A kormánynak csak az a történelemfelfogás felel meg, amely kiszolgálja a politikai érdekeiket, azaz megnevezi az ellenséget a volt kommunista párt utódaiban.

Voltak ennek jól kivehető sarokpontjai, a legelső a médiatörvény átalakítása 2010 elején, amely az első hördületet hozta a nem a sztyeppéken szocializálódott népek körében. Ezzel kapcsolatban Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott azt mondta: „valamelyik zseni” kitalálta, hogy – a nemrégiben fiatalon elhunyt – Szalai Annamária „csinálja a médiát”. Kerényi szerint Szalai „hatalmas” életművet hozott létre, ami azon a felismerésen alapult, hogy média nélkül minden hatalom bukásra van ítélve. A kormányváltás után Szalai az egész addigi médiarendszert „felrobbantotta”, és néhányadmagával egy újat hozott létre, amihez kitalált egy olyan jogi nyelvezetet, amit rajtuk kívül alig ért valaki. És ez volt a jó, és a szegény »ballib« azt se tudta, miről beszélnek, mi az, hogy tartalomszolgáltatás, mi az, hogy médiatámogató alap. – Ha Kerényi így látja, jól van, neki. De ez csak az első lépcső volt az újmagyar felé.

A második etap: a filozófusok. A Filozófiai Intézet kutatóival – Heller Ágnessel, Radnóti Sándorral, Gábor Györggyel és másokkal – szemben 2011 januárjában indult hadjárat, de a megfogalmazott pénzügyi visszaélésekről végül kiderült, hogy alaptalanok, ám a kormányhoz közel álló lapok hosszú időn át napirenden tudták tartani a vádakat, és segítettek az üzenet értelmezésében is: a Magyar Nemzet például azt írta, „ez az a liberális filozófusi kör, amely szinte naponta állítja erkölcsi pellengérre a konzervatív oldal szereplőit”.

2011 őszén a színházak körül tört ki botrány, de a regnáló hatalom ezt nem tartotta annak, csak mindenki más szerte Magyarországon, és a világon. A kultúrharc egyik emlékezetes fejezete az Új Színházban történt vezetőváltás, a Dörner–Csurka páros kinevezése. Igaz, Csurkát sokadik antiszemita cikke miatt 2012 januárjában megfosztották pozíciójától, majd az író nem sokkal később meghalt, a színházat jelenleg is a MIÉP-elkötelezettségéről ismert Dörner György vezeti. (Közbeszúrás: a hatalom persze Alföldyvel takarózott, saját érdemének tudva be, hogy engedi dolgozni, hogy utána mi történt, az tudvalévő.)

A film. 2011 tavaszán Andy Vajna vezetésével létrehozták a Magyar Nemzeti Filmalapot. Vajna szerint a Magyar Mozgókép Közalapítvány megszüntetésével lezártak egy korszakot, és elindult egy új: arra az évre tíz filmet terveztek, négy pedig már leforgott. Ugyanakkor a Vajna vezetése óta eltelt két év alatt egyetlen film sem készült el, az idei Filmszemle pedig elmaradt.

Összpofon az összművészetnek. A Magyar Művészeti Akadémia élén Fekete György belsőépítész is mélyreható átalakításokba kezdett. Az MMA a 2,5 milliárdos költségvetési támogatás mellett megkapta a Vigadót és a Műcsarnokot, emellett intézményirányító és kinevező jogkörrel is felruházták. Fekete György kifejtette, csak azok válhatnak szervezete tagjává, akik karakteres nemzeti elkötelezettséget vállalnak.

De nem sorolom tovább, inkább idézek Szerbhorváth Györgytől:

„Mert milyen kormányfő az, akinek az utóbbi évtizedben már csak a dakota közmondások idézésére futja? Akihez a kultúra csak a legtávolabbi értelmében áll közel. Az neki a valami, amit az emberek csinálnak: focit, kolbász- és pálinkafesztivált. De még Wass Albertet és Nyírőt sem olvassa, nemhogy kortársakat. Színházban sem igen láthatták őt, és csak a jaj-de-híres-biztos-jó Cézanne tárlatát nézte meg, főleg szuvenírt bevásárlandó. Másra aligha emlékszünk. De ez talán nem volna baj, ha jól kormányozna (elődei sem voltak épp kultúrbuzik, a kormányfők közül műveltségben csak Antall József emelkedett ki), de hát annak megítélése is – maradjunk most annyiban – enyhén kétséges. S ha megszólalnak, ő is, drága barátai is, csak azt tudják szajkózni: keresztény Európa.”

Meg a futball.

Az egy dolog, hogy Orbán számára a szellemi teljesítmény csúcsa a labda rugdosása, mert már azt is kifejtette, hogy ez az a sport, ami a legtöbb gondolkodást igényli, és mi magyarok erre termettünk. Ilyen felfogás mellett nem csoda, ha erre a területre számolatlanul mennek el az adóforintok. Az efféle hülyeségben hű társa Szöllősi György, a felcsúti akadémia kommunikátora, aki a Magyar Naranccsal került párbajba az ügyben, és kurvára rosszul jött ki belőle.

Ilyeneket bírt állítani a csatában:
„Legsikeresebb kulturális termékünk a foci. Ráadásul a futball mélyen gyökerezik a magyar hagyományban, a magyar kultúrában, a legnagyobb nemzetközi hatású és legsikeresebb kulturális termékünk a huszadik században a focink volt. Vagyis végtelenül primitív és ostoba megközelítés kinevetni, leköpni a magyar futballt csak azért, mert eredménytelen, züllött, kétségbeejtően rossz.”.
De tessék csak ízlelgetni az utolsó mondatban rejlő Freudot még egyszer: „…végtelenül primitív és ostoba megközelítés kinevetni, leköpni a magyar futballt csak azért, mert eredménytelen, züllött, kétségbeejtően rossz…”.
Így a szellemi tobzódás aljára érve igazak visszavonhatatlanul Para Kovács Imre szavai az Amerikai Népszavából.

„A tudatlanok fölötti totális ellenőrzés megszerzése eddig az egyházak privilégiuma volt a világban, és ha néhány politikus megpróbálkozott ezzel, az nagyon véres háborúba torkollt, és/vagy megalázó bukás lett a vége. Reméljük az utóbbit. Azonban fontos megérteni, hogy a Fidesz ellenzékbe szorulása után ezek az emberek nem lesznek képesek betagozódni a társadalomba, nem fogják elfogadni a választások végeredményét, nem használhatók majd értelmes munkára, mert az ő Orbán Viktoruk nem politikus, akit négyévente megmérnek, és ha könnyűnek találnak, választanak helyette másikat.”

A rendszer felépült, és működik, nyomában szétszakadt minden. Az ország útban a lelki szegénység felé, tobzódva a sikerek között, mindhalálig harcolva, míg csak el nem jő teljesen a szép, új világ.

Így a végire érve ébredtem föl teljesen, és megadtam magam József Attila hangulatának:
„Az ember végül homokos, /szomorú, vizes síkra ér,/ szétnéz merengve és okos/ fejével biccent, nem remél./ Én is így próbálok csalás/ nélkül szétnézni könnyedén.”
Hát persze, hogy ő fölösleges volt a Duna partján.