Pedig Orbán számára a szellemi teljesítmény csúcsa a labda rugdosása, ugyanis azt is kifejtette, hogy ez az a sport, ami a legtöbb gondolkodást igényli, és mi magyarok erre termettünk, ilyen felfogás mellett pedig nem csoda, ha erre a területre számolatlanul mennek el az adóforintok. Az efféle hülyeségben hű társa Szöllősi György, a felcsúti akadémia kommunikátora, aki a Magyar Naranccsal került párbajba az ügyben annak idején, és kurvára rosszul jött ki belőle. Ilyeneket bírt állítani a csatában: „Legsikeresebb kulturális termékünk a foci. Ráadásul a futball mélyen gyökerezik a magyar hagyományban, a magyar kultúrában, a legnagyobb nemzetközi hatású és legsikeresebb kulturális termékünk a huszadik században a focink volt. Vagyis végtelenül primitív és ostoba megközelítés kinevetni, leköpni a magyar futballt csak azért, mert eredménytelen, züllött, kétségbeejtően rossz.”.

De tessék csak ízlelgetni az utolsó mondatban rejlő Freudot még egyszer: „…végtelenül primitív és ostoba megközelítés kinevetni, leköpni a magyar futballt csak azért, mert eredménytelen, züllött, kétségbeejtően rossz…”. Ehhez nem kell kommentár, ahhoz azonban igen, hogy a kultúra azon részei, amelyek nem a futballból állnak, mi a jó francért nem érdeklik miniszterelnökünket, mert láthatóan szarik rá, azt rábízza gépezetére, amely felettébb hatékonyan működik, ilyen eredménnyel: „Én évtizedek óta népzenélek amatőr szinten. Eddig nem volt gáz, de most mindenki jobbikos pozőrnek, vagy Fidesz seggnyalónak tart. Mert ugye magyar csak akkor vagy, ha a két segg közül ezt az egyiket nyalod. Ezt is köszönhetem a jobboldali kultúrkampfnak. Pedig én csupán imádom a magyar népzenét.”

Hajnalban – amikor szokás szerint – kirúgott magából az ágy, gyalogolni kezdtem a világhálón, és valahol – már nem tudom mely írás kapcsán – találkoztam ezzel a kommenttel, amely hanyatlökött, és ha amúgy nem lettem volna már eddig is teljesen tisztában, milyen lelki szegénységbe igyekszik taszítani minket a Fidesz-egyház, ezek a mondatok kávé helyett is az éberlétbe húztak, miközben arra is rámutattak, annyira szétszakadt itt minden több év „eredményes” működéseképpen, hogy már mindenki gyanús. Az egyik oldal liberálbolsevik buzi, a másik rovásírásos, máriaországos tajparaszt, és mint a kommentből kiderül, arra a szintre léptünk, amikor a népzene szeretete Orbánhoz taszít, a külföldön elért magyar siker pedig zsidózást vált ki. Azaz, eluralkodott a relativizált életérzés és nyomában a nihil. Érik a gyúmölcs, kormányfői szintre igyekezve egységesíteni az országot, ez pedig egyfajta lelki szegénységet ró a magyarra.

Orbánnak az utóbbi évtizedben már csak a dakota közmondások idézésére futja. Hozzá a kultúra csak a legtávolabbi értelmében áll közel, az neki a valami, amit az emberek csinálnak: focit, kolbász- és pálinkafesztivált. De még Wass Albertet és Nyírőt sem olvassa, nemhogy kortársakat. Színházban sem igen láthatták őt, és csak a jaj-de-híres-biztos-jó Cézanne tárlatát nézte meg, főleg szuvenírt bevásárlandó, másra aligha emlékszünk. De ez talán nem volna baj, ha jól kormányozna (elődei sem voltak épp kultúrbuzik, a kormányfők közül műveltségben csak Antall József emelkedett ki), de hát annak megítélése is – maradjunk most annyiban – enyhén kétséges. S ha megszólalnak, ő is, drága barátai is, csak azt tudják szajkózni: keresztény Európa.

Ez a folyamat önérlelő, a vezér és az általa megbolondítottak összekacsintása. Egy ilyen csoport zárt alakzat – mint ahogyan lassan az egész ország katonás rendbe sorakozik –, kialakul a közös hamis tudat, és ebbe kívülről képtelenség beleszólni. A mostani választások eredménye és az előtte történtek azt mutatják, hogy a magyar társadalom elérte ezt a tragikus kollektív tudatállapotot. Az a legszomorúbb, hogy ilyen helyzetben az épen maradott agyak gazdái nem tehetnek semmit, hiszen oly mértékű agysorvadás veszi őket körül, amely lehetetlenné tesz minden józan szót. Arra kell várni, arra lehet számítani, hogy a megalázottak és megnyomorítottak valamikor öntudatra ébrednek, mert tetszik vagy sem, végül is ők döntenek el mindent.

De a gépezet már rég beindult, a kormány egyrészt maximálisan koncentrálni akarja az állam hatalmát, másrészt harcot vív az értelmiség függetlensége ellen. A kormánynak csak az a történelemfelfogás felel meg, amely kiszolgálja a politikai érdekeiket, azaz megnevezi az ellenséget a volt kommunista párt utódaiban. Folyik a kultúrkampf, az agymosás, amelynek az elmúlt ciklusban jól kivehető állomásai voltak. Címszavakban: oktatás, színház, film, média, képzőművészet, és a többi, részletezni az e területeken történteket immár fölösleges, a maradék európai gondolkozású többség folytatja egyre reménytelenebbnek tűnő harcát a lehúzó mocsárban, ahol aki kiáll az agymosottak Horthy-érát idéző száz éve is avult világlátása ellen, az most már csípőből és egyszerűen buzi, semmi több. Erről értekeztem két napja is Buziország című firkálmányomban, azóta nagy örömömre Kulka János ismét megszólalt a mai kultúrpápa, a bomlott agyú Kerényi Imre ellen, nyílt levelet intézve Orbánhoz.

„Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Kerényi Imre egykori rendező, az Ön személyes megbízottja a napokban a Keresztény Színházi Fesztiválon egyebek mellett a következőket mondta: „Fel kell venni ezzel az erővel a harcot. Ez nagyon nagy harc, ez a buzilobbi tulajdonképpen. Az egész opera, operát, a nemzetközi operavilágot, filmvilágot, mindent át- meg átszövi. Fel kell ismerni a helyzetet, fel kell venni a harcot ez ellen.”

Az Ön közvetlen munkatársa nem először buzizik nyilvánosan, és nem először teszi ezt nyilvánosan, következmények nélkül. Homofób, a gyűlöletbeszéd határát súroló kijelentései miatt Ön mindeddig nem mentette fel tisztségéből, de még csak el sem marasztalta. A tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott közszereplő, szavai a közbeszédet tematizálják. Mik azok a magyar kulturális értékek, amelyek megőrzésére és fejlesztésére hivatott? Alig hiszem, hogy a homofóbia köztük lenne. Az a tény, hogy Ön mint a megbízott úr közvetlen felettese, eltűri ezt a hangnemet, két dologra enged következtetni: Kerényi Imre megnyilvánulásai az Ön tetszésével is találkoznak, sőt, azt sem bánja, ha ez a beszédmód a „tudatos nemzeti közjogi gondolkodás és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek” részévé válik.

Szeretném hinni, hogy tévedek.

Magyar állampolgárként arra kérem Önt, határolódjon el nyilvánosan Kerényi Imrétől, mutassa meg, hogy 2014 Magyarországán, Európa közepén nincs helye annak, hogy közszereplők harcot hirdessenek, uszítsanak a társadalom bármely része ellen. Ön néhány napja egy interjúban úgy fogalmazott: „Aki nem vállalja a vitát és nem áll ki magáért, az balek, az lúzer.” Sem balek, sem lúzer nem vagyok. Várom válaszát alábbi kérdéseimre: meddig mehet el az Ön személyes megbízottja mások nyílt megbélyegzésében? Mennyiben ért egyet kijelentéseivel? Milyen lépéseket tervez annak érdekében, hogy Magyarországon a közbeszédet az Önt képviselő közszereplők ne csúfíthassák el, ne ejthesse azt túszul a gyűlöletbeszéd?”

Irigylem Kulkát bátorságáért, egyben féltem, hogy mikor lesz belőle Kertész Imre, de azt is tudom, hogy levelére választ sohasem kap, és azt is, hogy semmi sem fog változni ebben az országban jó ideig, hacsaknem még rosszabb irányba. A kultúra irányítása immár nem is a Fidesz, egyenesen a Jobbik keze felé csúszik, beláthatatlan következményeket vetítve előre, miközben táboruk nő, és az elmúlt négy évben kialakult a Fidesz-nek megfelelő embertípus is, mondhatni, kitenyésztették, a tömeg egyre jobban hasonlít vezérére gondolkodásában.

Amúgy ezt az embertípust azt ilyen rendszerek termelik ki. Ahol a tehetséget leváltja a “tehetség” (azaz mi mondjuk meg, ki a tehetséges), ott a szervilizmus életképes stratégia. Ez különösen igaz olyan embereknél, akiknek nincs énképük, így nem probléma ezek után a tükörbe nézni. Ott úgyis alapvetően senki sem nézne vissza, így mindig van hely a “példaképnek”, hogy ezt az űrt betöltse. Kíváncsian várom és figyelem, hogy a csúcsra járatott pátosz gyakorlatilag már a határokig kitolt és kihasznált (nemzeti) giccsfaktor elegendő lesz-e a következő négy évben is a kormányzatot támogató választók ilyen széles rétegének meggyőzésére.

Egyelőre igen. Folytatódhatnak majd a stadionavatók, amikor újra lehet szalagot vágni, mint ahogyan hónapok óta avatunk. Mindent, a lóhugyos biszbaszt is, mert mindent föl köll avatni. Ám nem tudom, mi lesz a jómunkásemberekkel, akik tesznek is valamit, úgymint felépítik ezeket a szarokat. Legközelebb a Fradi következik, amely építmény még nem piramis, de még lehet, ha el nem basszák.

Visíthatunk itt, köztük magam, semmi sem fog változni, Orbán alszik, szájából nyál csorog, miközben stadionról, kolbászról és ötven liter pálinkáról álmodik, mint a nyomor.

Akkor ez történt: kiszivárgott a City TV felvétele, amelyen Kerényi Imre a Belvárosi Polgári Szalon rendezvényén azt mondta, hogy Vidnyánszky új színháza „nem a buzikról fog szólni, hanem a szerelemről”. A videón látszik, hogy a rendezvény másik vendége Vidnyánszky Attila volt, aki ugyan csóválta a fejét, de nem határolódott el Kerényi kijelentéseitől. Az RTL Klub Híradójának a kormányzat részéről senki nem akart nyilatkozni Kerényi Imre miniszterelnöki-megbízott kijelentéseiről.

Kulka János viszont megszólalt.

„Magyar állampolgárként és a Nemzeti Színház társulatának egykori tagjaként visszautasítom Kerényi Imre szavait, melyekkel a Nemzeti Színház elmúlt éveit minősíti. Én szégyellem magam azért, hogy ez megtörténhet. Szégyellem, hogy 2013-ban, Magyarországon minden következmény nélkül megbélyegezhet bárki bárkit. Szégyellem, hogy ezt állami hivatalnokok is megtehetik a felelősségre vonás legcsekélyebb kockázata nélkül. Szégyellem, hogy Kerényi Imre, a tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott buzizik, és a Nemzeti Színház jövendőbeli igazgatója, Vidnyánszky Attila ebben semmi kivetnivalót nem talál, sőt együtt aratnak göcögő tetszést nézőik körében. Szégyellem magam helyettük és a feletteseik helyett, akik nem szólítják lemondásra őket, és szégyellem magam a nézők helyett, akik mindehhez jóérzéssel asszisztálnak. Helyetted szégyellem magam, Imre. Mint utóbb nyilatkoztad, a rendezvényen magánemberként beszéltél, színházi emberek között voltál, abban a közegben ez a stílus belefér, és nem bántásnak szántad, amit mondtál. Ezúton közlöm veled, Imre, hogy tévedsz. Az általad említett közegbe nemcsak ez a stílus nem fér bele, de már te magad sem. Ezúton közlöm továbbá, hogy a Vidnyánszky Attilával folytatott nyilvános beszélgetéseteken elhangzottak következményeképpen a Nemzeti Színházban a következő évadra átvinni tervezett Sirályban nem lépek színpadra.”

Kulka szavai elhaltak a jobboldali mocsárban, mindebből egyenesen következett, hogy Kerényi mára fokozhatta a tempót, még mélyebbre süllyedt, és hagyják neki. Megint tartott egy veretes pörformanszot, de már bokát is csattogtat. Kikelt az úgy nevezett buzilobbi ellen az Új Színházban – hol másutt – rendezett Keresztény Színházi Fesztivál beszélgetés-sorozatában. Ezen amúgy is érdekes dolgok hangzottak el. A teljesség igénye nélkül pár gyöngyszem.

„Az európai művészet nyolcvan százaléka, a magyar drámairodalom nyolcvan százaléka a keresztény kultúrkör terméke, Európa a keresztény gondolkozás diadala, Magyarország is az. A világméretű probléma az, hogy a rendező- és dramaturgképzésben egy olyan izmus vette át az oktatási főhatalmat, amelyik erre nemet mond, és meghonosítanak egy olyanfajta megközelítést, amelyben a dekadencia és a romlás érvényesül. Rengeteg pénzt lehet keresni, rengeteg botrányt lehet csinálni, világhíresnek lehet lenni, de a lényege a dolognak a köpködés, a leszólás, mindennek a kétségbe vonása. Én nagyon fontosnak tartom, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Budapesten történjék változás, ha más nem, egy ellen-egyetem szervezése akár a Ludovikán belül. Ha én lennék az alkirály, elvenném a Színház- és Filmművészeti Főiskolától a színészképzés jogát a pénzzel együtt. Saját példámon is láttam, hogy ezek a dramaturg gyerekek, egyik lábukon kék harisnya van, a másikon zöld, egy picit szivárványos mindegyik, nagyon new wave-esek. A dramaturgok hipnózist keltenek, ezért egy új úton kell elindulni, fel kell venni a harcot ez ellen, ez a buzilobbi tulajdonképpen.”

Hogy mi a jó franc baja van a dramaturgokkal, azt nem lehet tudni, hogy kinek üzenget az alkirályi pozícióért való ácsingózásában, azt igen. De miért kell buzit látnia minden fa tövében, az nem tudható, ámde felettébb érdekes. Csak nem látens a lelkem? Mindegy, és rohadtul unalmas, persze a főnöke mélyen kussol, mért ne tenné, végzi helyette a piszkos munkát, ami a szíve szerint való. Nekem meg nem.

Aztán, ezek után nincsen több mondanivalóm. Persze a szerelemről van, ha már Kerényinek ez a fontos, ezt szeretné látni a Nemzetiben a buziorgia helyett. Akkor Boris Viant ajánlanám (Tajtékos napok), hogy csakúgy, szerelem ez a javából, csak hát ez megint olyan szar, meg perverz, tudomén milyen moslék a közös kakában, amibe hanyatt taszajtottak minket, örökös buzikat.

Most csak ideteszem Kulka János szövegét, komment későbben sem. Nincs fűznivaló.

„Magyar állampolgárként és a Nemzeti Színház társulatának egykori tagjaként visszautasítom Kerényi Imre szavait, melyekkel a Nemzeti Színház elmúlt éveit minősíti. Én szégyellem magam azért, hogy ez megtörténhet. Szégyellem, hogy 2013-ban, Magyarországon minden következmény nélkül megbélyegezhet bárki bárkit. Szégyellem, hogy ezt állami hivatalnokok is megtehetik a felelősségre vonás legcsekélyebb kockázata nélkül. Szégyellem, hogy Kerényi Imre, a tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott buzizik, és a Nemzeti Színház jövendőbeli igazgatója, Vidnyánszky Attila ebben semmi kivetnivalót nem talál, sőt együtt aratnak göcögő tetszést nézőik körében. Szégyellem magam helyettük és a feletteseik helyett, akik nem szólítják lemondásra őket és szégyellem magam a nézők helyett, akik mindehhez jóérzéssel asszisztálnak. Helyetted szégyellem magam, Imre. Mint utóbb nyilatkoztad, a rendezvényen magánemberként beszéltél, színházi emberek között voltál, abban a közegben ez a stílus belefér és nem bántásnak szántad, amit mondtál. Ezúton közlöm veled, Imre, hogy tévedsz. Az általad említett közegbe nemcsak ez a stílus nem fér bele, de már te magad sem. Ezúton közlöm továbbá, hogy a Vidnyánszky Attilával folytatott nyilvános beszélgetéseteken elhangzottak következményeképpen a Nemzeti Színházban a következő évadra átvinni tervezett Sirályban nem lépek színpadra.”

Pont, ül, lezár.

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.
Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.
Tudod, szivem mily kisgyerek –
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.
Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.
Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

Ez 1937-ben íródott, most pedig 2014 van. És minden ugyanolyan, minden ugyanaz.