Ráadásul kijelentette, hogy ő katalán, de nem tudta, mit tesz. Másnap megjelent Madridban, a válogatott főhadiszállásán, ahol edzett volna, viszont ott az emberekből előbújt az állat.

Botrányba fulladt a foglalkozás, huszonhárom perc után félbeszakadt, mivel a megjelenő szurkolók Piqué ellen fordultak. Molinókat tettek ki, amelyeken olyan cukiságok voltak olvashatók, mint például „Piqué, te visszataszító” vagy a „Piqué, takarodj!”.

Sőt, és pláne, még nyilatkozott is egyikük, mondván: „Piqué undorító, nem is kellett volna idejönnie.” Aztán volt még dobálás, ökölrázás és üvöltözés, ahogyan az illik szurkolóéknál ilyenkor.

Mondhatnánk, hogy jóvan, ők csak szurkolók voltak, viszont az emberi társadalmak kilencven százalékát ilyen szurkolók alkotják. Ebből a megközelítésből persze mindjárt más értelmet nyer egyetlenünk stadionépítési buzgalma is.

Olvasva az ilyetén történéseket tán megnyugodhatunk, hogy nem csak nálunk vannak kigyúrt kopaszok. De nem, nem nyugodhatunk meg, mert úgy tűnik, emberi fajunk nyílegyenesen menetel a pusztulásba. Olyas a légkör immár, mint Róma végnapjai idején, viszont a Nap vidáman süt a temetéseken.

Amikor a Második Világháború után úgy terelgették a népeket, mint a marhákat, hogy homogén nemzetállamokat hozzanak létre, az nem csak azért volt szégyenletes, mert az otthonukból, a szülőföldjükről szakították el az embereket.

Azért is, meg ezért, hogy megszülessenek az idegenek. Már csak ez is ellene mutat Orbán köldöknéző nemzetállamának, mert ez a vége. Megengedően, a jó tahitiak módján malihini haolenak, azaz, lehelet nélküli bolondnak nevezik az idegent, aztán szétloccsantják az agyát. Nem lesz ennek jó vége így.

Pedig voltak ihletett pillanatok, amiről például az ’56-os menekültek tudnának mesélni bőséggel. Például Puskás öcsi a mennyekből, akit épp a spanyolok fogadtak be olyannyira, hogy Istenné, sőt, új hazájában válogatottá is vált. Szobra van Madridban, és annak idején nem kapott molinót „Puskás takarodj!” felirattal azért, mert magyar volt. De elmúltak az ünnepek.

És, hogy még örömösebbet meséljek, ott van – illetve volt – Kubala László, a „Lászi”, aki pedig egyenesen három ország, úgymint Csehszlovákia, Magyar-, és Spanyolország válogatottjában is rúgta a bőrt. Akkora császár volt Barcelonában, hogy miatta kellett kibővíteni a stadiont, és született meg a Camp Nou, és megérdemelte a szobrot ő is, persze.

Mondhatnád, én olvasóm, hogy példáim nem helytállóak, én pedig azt felelem, hogy de, igen. Mert azt szerettem volna elmesélni a sport ékes és mocskos nyelvén, hogyan silányítja le a ’zembert a rosszfajta nacionalizmus, amire itt a mi rezsimünk oly ékesen alapoz. Tehát Piqué arra is példa, mivé válik a gyűlöletkampány nyomán minden.

Abban a pillanatban, amikor ő különállását kijelentette, nem arra gondoltak a népek, mennyi örömöt szerzett nekik, és arra sem, hogy legyen velünk, amíg még lehet, és a történelem meg a sors engedi, aztán sok sikert kívánva neki még utoljára leborulnak előtte.

Nem. Vesszen a fajtája, vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül. Menthetetlen az ember: „Mint fatutaj a folyamon, méla tót a tutajon, száll alá emberi fajom némán a szenvedéstől…” Hogy milyen Piqué után a világ? Olyan, mint annak előtte. Szar egy hely.

Tényleg szűkmarkúan bánnak a magyar mediterrán fellegvárával ezzel az aprópénzzel, hiába, oda még nem tette be a lábát az új nemzeti kapitalista osztály, amely kettőt Mészárosnak és Tiborcznak hívnak, de ennek részletezésébe most inkább ne menjünk bele. Megvan azoknak a maguk baja, hogy mi a lófaszt kezdjenek a súlyos milliárdokkal, amelyek számolatlanul és ellenőrizetlenül hullanak a zsebükbe, mint az égi manna.

Pécs, illetve az ő futball alakulata gyanús egy banda, beléje két évvel ezelőttig bizonyos Matyi Dezső dűtötte a lóvét, amely manus borban és könyvben utazott, de nem volt igaz magyar ember, olyannyira nem, hogy a sajátos hungaricus verseny nélküli kapitalizmus majdnem becsődöltette a cégeit. Nem osztottak neki közbeszerzést semilyet se, és egyre nehezebben állt meg a saját lábán, nem mint nála évszázadokkal tehetségesebb honfitársai, de ebbe se menjünk bele igazán.

Azt mondta hát, hogy egy lófaszt fog ezeknek a futballba fektetni, és a pécsi csapat azóta sem mosta le magáról ezt a nemzetietlen kapcsolatot. Így lehet, hogy annyit kap szinte csak, mint a mezőkövesdi aranylábúak, akik a Fidesz kebeléhez közel állanak, s bár a magyar posványnak csak a második vonalában kápráztatják el az egész Univerzumot, építhetik a saját helyi kacsalábjukat. Meg még hány más hely van ilyen szerte a honban, de ez most nem az a mise.

Most, hogy mindez így egy szuszra kiszakadt belőlem, elmesélek egy történetet elsősorban is arról, hogyan kell stadiont építeni. Kubala László nevét ismerjük, ugye. Persze hogy, sőt még a magyar futball atyaúristenei is hallottak már felőle, mégis, illetve mégsem esik rohadt szó sem erről a zseniről. Hiába, háládatlan és hazafiatlan alaknak született, képes volt a labdát rúgni a magyar, aztán a csehszlovák, végül meg a spanyol válogatottban. Végül is, ez utóbbi országban tette meg a maga csodáját, pedig még hófehér szárnyai sem voltak.

Ő a Barcelona nevezetű gittegyletben kergette a bőrt, és tette ezt oly igen sikeresen, hogy a klub alapításának századik évfordulóján, 1999-ben a szurkolók a csapat történetének legjobb játékosává választották. Emellett sportújságírók a második legjobb spanyol játékosnak jelölték, aki a huszadik században játszott, végül a spanyol kormány a sport Nagykeresztjét adományozta neki. Ő volt a Barcelona Lászija, a töketlen katalánok csak így tudták kiejteni a nevét. Kétségtelen, hogy nem nekünk nőtt nagyra a szentem, de ez a mese most nem erről szól.

Ez az útszéli alakulat a negyvenes évek végén egy húszezres stadionban játszott, és a Lásziról szóló legendák szerint olyan hatása volt saját korában a labdarúgásra, mint mostanság Beckhamnek, egyszóval a fehérnépek állva hugyoztak érte. Így a női szurkolók száma feltűnően megnőtt abban az időben, ezért kellett a húszezres stadiont a többszörösére bővíteni. Ekképp született meg a Nou Camp (Új Mező). És mindebben az építés maga az érdekfeszítő, ha a mi mostani ámokunkat hasonlítjuk vele.

A klub – nem az állam és nem a kormány – az INGAR SA céget bízta meg a kivitelezéssel, akik 66,5 millió pezetáért vállalták el a létesítmény felépítését másfél éven belül. Azonban a végső költségek tetemesen meghaladták az ajánlatban szereplőt, elérték a 288 millió pezetát. Az összeget folyamatos bankkölcsönök segítségével előteremtették, így felépülhetett a stadion, de a klubnak ezután éveken át törlesztenie kellett az adósságát. És törlesztette is, olyannyira, hogy már megint egy újat akarnak.

Holott ez sem piskóta, ezt első kézből tanúsíthatom. Meg különben is, egészen pontosan 98.787 ülőhely van benne, és ezek a hülye katalánok rendre tele is rakják magukkal. Olyannyira, hogy bérlethez csak kihalás útján lehet jutni, és más ilyen cukiságok. Ja, és Lászinak van ottan egy marha nagy szobra, és egynéhány elvakultak még mindig azt akarják, hogy az ő nevét viselje ez a csoda. Na, majd az új. S hogy mindezt miért meséltem el? Magam sem tudom. Tán okulásul, hogy van ilyen út is, illetve csak ilyen út van. Bár ott az Omega egészen biztosan nem lép föl, viszont az is ziher, hogy tíz év múlva nem fog szarrá rohadni ez az egész. Ezt ugye Lászinak köszönhetően húztak fel, és nem azért, mert a Franco nevű bácsinak ez volt a heppje, hanem mert a régiben már nem fértek el a népek. Ilyen egyszerű a dolog, és meg ja: nem a spanyol keményen dolgozó kisemberek pénzéből. Ez volna a lényege az egésznek. Tisztára ortodox módon csinálták, és mint kitetszik, annyit is érnek.