Ez is, hogyan lehet egy csapatnak a Vidi nevet adni, ilyen is csak a NER-ben történhetik, máshol sehol. Mert hogy hangozna, ha a Barcelonát átneveznék Barcikának, ugye. Bár lenne akkor egy kis nemzeti beütése, de a Manchester Unitedet se jutna eszébe senkinek Maninak hívni, bár jól hangzana a lényeget megragadva, aztán mégis szétvernék az Old Traffordot a jámbor angolok. Viszont most a pénzről fogunk beszélgetni, s nem ilyen álombéli dolgokról.

Szóval, az van, drágáim, hogy röpcsivel ment ez a bugris a meccsre, éspedig magángéppel, ami több fennforgást is von maga után. Havasi Bertalan sajtóriogató ugyanis nem átallotta azt nyilatkozni, hogy a röpködés során „közpénz felhasználására nem került sor”. – Ha egy sajtós a „került sor” kifejezést használja, akkor minden aljasságra képes, de erről sem érdemes többet gondolkodni, ezek ilyenek, mit lehessen tenni, ugye? – Így mennek neki, ezzel a munícióval Esterházynak.

Miniszterügynök elvtárs azonban nincstelen ember, ahogy azt szóban valamint írásban (és tettel meg hallgatással) – vagyonbevallás – is állította, mondván, van neki hétszázezer megtakarítása a párnacihában, egy petákkal sem több. Ez volt az év elején, azóta viszont az óvodás kalandja után és miatt kapott a Patyi nevű NVB-s cimborájától egy büntetést, aztán a futball VB-re is magánerőből röpködött, ezért merül föl az emberben, hogy most Bulgáriába akkor hogy?

Mibű? Ugye. Mert minden emberi számítás szerint már egy peták sem lehet a brifkójában, hacsak nem egy kis zsebpénz, amit az Anikó asszony porcióz neki reggelente a parizeres zsömlés tízóraija mellé. De az Anikónak sincsen semmije se, ezek a két templom egere, ahogy kiszálltak Izraelben a nem is kormánygépből is, rájuk volt írva a nyomor. A lelki legalábbis, de akkor még mindig ott marad a bolgár röpködés ügye, mint fogós, ravasz kérdés.

Szívességből is vihette egy kistafírozott cimbora, ahogyan a Semjén szarvasa is gesztusból röpködött föllógatva, és az ilyenektől, ha nem illiberális egy demokrácia, illetve magyarosan kereszténydemokrata, le szoktak mondani a vezérürük. Minálunk azonban elég annyi, hogy a Soros kurvaannyát, és ebből is kitetszik, hogy ez az ország a lehetők legjobbika, már akinek. Ezt én toldom hozzá, mert eszembe jut a tegnap félájultan kilakoltatásilag vonszolt néni képe. Azt nem tudjuk, hogy ő szereti-e a futballt.

Az is közismert, hogy minálunk a közpénz általában elveszíti az összes jellegét, ami azt jelenti a proletár számára, hogy: Közöd? Köcsög! Valahogy így, engemet azért mégis nyomaszt miniszterügynök elvtárs, valamint az udvartartása pénzhez való ambivalens viszonya, hogy kaparják-e olykor az aprót, vagy van-e egyáltalán például pénz a mi egyetlenünknél, volt-e a kezében mostanában egy bankó, vagy az már szublimálódott a közelében.

Hogy a létezés egy olyan szintjére lépett, amelyben ilyen apróságokkal törődni sem kell, hiszen minden az övé. Hogy amikor partedlivel a nyakában tömi magába a pörküttet ubival, akkor azt ki kell-e fizetnie, vagy a kocsmáros megtiszteltetésnek érzi, hogy adhatott, hogy a szotyit a meccsre veszi-e, tudja-e, hogy van ára neki. Szóval, mint egy igazi király, aki úgy van már, a létezés olyan kegyes állapotában, mint a Mohamed koporsója, hogy csak lebeg ég és föld között.

Mert a képről úgy jön le, hogy csak csettint a duci kis ujjaival, és ott a terülj asztalkám, a röpcsi, a helikopter, szántók, rétek és kastélyok. Ez engemet komolyan foglalkoztat, mert megint az agymacskám jött elő ezzel a Hitlerrel, aki szintén nyomorgott, sőt, meg sem nősült, őneki a nép volt a hitvese, és mégis csak Berghofot, Sasfészket meg minden kutyafaszát épített. Igaz, már az ő uralkodásának kezdetén is eltűnt a határ a magánvagyon és a pártpénz közül, nálunk is lett székházból bánya, ugye.

Olybá tűnik tehát, hogy miniszerügynök elvtárs és belső körei számára leomlott a fal az ország pénze és a saját pénztárca között. Ebből fakadóan arra kell jutnunk, hogy a parizeres zsömle mellé azt a pár krajcárt nem is az Anikó asszony csomagolja neki, hanem éppen az, akit tegnap ájultan vonszoltak ki a lakásából az utca kövére. Az ilyenek, amiket itt elmeséltem, jobb helyeken a Bastille ostromához vezetnének, mi pedig készülünk nagy izgalmakkal a huszadikai tűzijátékra. – Hát, lelkünk rajta.

Az ügyészég ezek szerint nem olvas újságot, és nem tanulmányozza az internetet, amely csak ezzel volt tele színéről és visszájáról is. Lehet, ez csak önvédelmi reflex a részéről, és házelnök úr próféciájának dőltek be csupán, amely szerint a világháló az maga Belzebub, és a demokrácia egyetlen ellenfele minálunk. Ezt bírta mondani, s ha ő ezt kijelenti, akkor úgy is van.

Vagy azért nem vizsgálja a bűnök üldözője bankelnök úr szöszmötölését, mert nincs rajta sapka, vagy, mert van. Esetleg az teszi érinthetetlenné, hogy piros folt van a valagán, ezt a titkot már sohasem tudjuk meg, ahogyan a posta meg más cégek pénzügyeit sem. Ez is jellemző a helyre, ahol élünk. Viszont Matolcsy egy unikum.

Könyveket ír, és könyveket írat, sőt, róla is születik pár ívnyi dicsőítés. Ezeket bankelnök úr gálánsan finanszírozza. Aztán, amikor a művek megszületnek, akkor abból a pénzből, amelyet az alapítványoknak utalt, azok fölvásárolják a bestsellereket, amelyeket abból írtak, amiket az alapítványoknak utalt. Tiszta haszon.

Mindemellett nem érti még a kérdést sem, hogy mért kellene lemondania, sőt, azzal nyugtatja le a háborgásokat: nem minden unokatestvére kapott nem közpénzt, mert abból neki száz is van. Mármint unokatestvérből. És még a romákat szidják a nemzetvédők, hogy túlszaporodnak.

Különben sem kell túlizgulnia magát, egyetlen főnöke, aki a Viktor nevet nyerte el valamilyen woodoo szertartás során, kijelentette, hogy cimborájának csak akkor kellene dicstelenül távoznia az aranytojást tojó MNB éléről, ha mindenféle falak leomlanának. Várjuk ki, Jerikó is megadta magát, ergo, semmi sem tart örökké.

Ha már a Viktor. Máma már Felcsút a világ közepe, efölött vitát nyitni teljesen fölösleges. Azonban az olyan peremkerületekben is, mint az Unió, zajlik azért az élet. Ezek a mocsadékok belengették, hogy ha nekünk – illetve a Viktornak – büdösek a migráncsok, és nem akaródzik befogadni azt az ezerhétszázat, akkor darabonként fizessünk kétszázötvener ajrót.

Hú, hogy visongott a Viktor a Kossuth-béli szeánszon. Elővette a számológépét, és rövid nyomkodás után arra jutott, és ezt bele is mondta az éterbe, hogy ez egy jómunkásember magyarnak negyven évi bére. Mi is elővettük az osztótáblát, és kihüvelyeztük, ezek szerint a jobbanteljesít országban olyan négyszázötven ajró a vidám alattvaló havi apanázsa.

Nem én mondtam, hanem a főnök. Nem gondolta meg eléggé, mint ahogyan azt sem, hogy ki mindenkit hagy az út szélén. Olyan négymillió embert, akik a létminimum alatt laváznak. Erre a KSH azt mondja, szállítsuk le a limitet, mindjárt nem lesznek annyian. Indoka tündérmesébe illő: ekkora tömeget nem lehet kezelni szakpolitikailag. Édes, nem?

Szépül a vár, Fischer Iván hisztizik. Mészáros úrnak, a gázszerelőnek egy év alatt tizenöt milliárddal gyarapodott a pénzesládája tartalma, ha csak ki nem felejtett valamit. Körmenden betört egy ablak, a reformok meg működnek. Elmesélem, mennyire.

Most, hogy megjött a tavasz, az emberek az utcán fagylaltért állnak sorban. Egy nem túl rosszul öltözött, olyan jó hatvanas nő is beáll, és várja a csodát. Amikor mindenki elfogy előle, akkor nem mutat remegő ujjakkal a pisztáciára, hanem lebukik. Bemászik a fagyis pult alá, és kaparászik. Kis idő után feláll, és egy csillogó pénzérme van a kezében. Sarkon fordul, elmegy, nem kér hűsit. A pultos lány hülyén néz. Ismerkedik a világgal. A hellyel, ahol él.

S mivel ő Csepelen oly igen otthon van, és a sziget minden rezdülését a zsigereiben érzi, azt is tudja – és ezt is tudja -, duci ujjacskáin kiszámolta, hogy fillérre pontosan 598.210 forint úszott el a mocskos Dunában a hajdani fémmunkások és bicikligyártók gettójában. Mi lehet akkor az országos adat, még belegondolni is borzongató.

A felelőtlen szülők fejében meg sem fordult, hogy lemondják az ingyenebédet, nem ismernek azok Istent, csak a romlás jár az eszükben, miközben hergelik a jóra való népeket aljasul. A léha alakok a Pistike üstöke mögött rejteznek, ott bujkálnak, mint ellenforradalmár a sötétben, és a jótéteményeket leszarják úgymond a kockás ingeikben.

Viszont a Matolcsy borozója, amit ugyan szintén nem jelentett be előre, meg a mindenféle irodaházakat, föstményeket és kutyafaszákat se, azok minden bizonnyal rendben vannak. Rendben kell lenniük, mert még maga a volt egy ember nagybajuszos Kövér nertárs is négy napig törte a fejét, hogy mi is legyen azzal a szaros kétszázötven milliárddal, aminek kuszaszem vert a valagára.

Az a lelki birkózás, amely házelnök úrban zajlott hetvenkét órán át, mutatja, hogy a magyar politikus – legyen bármilyen zászlaja – minimum skizofrén, mert két lelke alapból van neki. Egy köznapi, meg egy párthasználatra. Ezek tusakodnak őbenne minduntalan, és rendre a tagkönyves jön ki jól a heroikus küzdelemből.

Kövér ugyanis egy józan pillanatában kijelentette, hogy bizony, hiába állít mást a kupakos, mégis csak közpénz az, amely alapítványokba csorgatva az új teória szerint elveszíti ezt a jellegét. A pártos lélek meg reggel és este, valamint az álmatlanul forgolódással töltött átizzadt éjszakák hosszú során át győzködte, hogy írd alá! És aláírta.

Beláthatatlan folyományok fakadnak ebből. „– Mért rontottad meg ezt a szűzet, te gonosz kópé, – rivallt rá a kádi egy megvádolt legényre. – Tetszik tudni, ez úgy volt, – válaszolta a fiú, – a gonosz szellem azt súgta fülembe: – rontsd meg, rontsd meg, – a jó szellem pedig azt: – ne rontsd meg, ne rontsd meg, – s amíg ezek vitatkoztak, én megrontottam.”

Ezt a tagadhatatlan bölcsességet Füst Milán arabjai mesélik nekünk (Ez mind én voltam egykor), és be kell látnunk sajgó szívvel, hogy bizony, így megy ez. Vitatkoznak a szellemek a nagyok lelkében, aztán csak úgy megtörténnek a dolgok. Mint a választási irodánál is, mert senki sem tudja, hogy a deli legények honnan, hogyan, és legfőképp kinek a baráti ösztökélésére mentek oda dzsemborizni a hűvös hajnalban.

Küzdelem folyt az ő lelkükben, hogy menj oda, ne menj oda, s míg ez a viadal zajlott, egyszer csak ott teremtek valami teleportálással. Kitetszik hát, hogy bűntelenek ők, felsőbb hatalmak áldozatai, ebből fakadóan, amikor az ATV világgá kürtölte a képmásukat, tényleg megsértette a személyiségi jogaikat, alapos indokkal követelik hát azt az egy milkát, amit ők is kiszámoltak a hurkás-munkás ujjacskáikon, mint a rezsitábornok a Csepeli kárt.

Az ember az elsőáldozós képeit sem mutogatja mindenkinek, mint az tudvalévő. Azt ki kell érdemelni barátsággal, vagy harmincezer pénzzel. Inkább ez utóbbival, ahogyan ez hírlik, de országos adat nincsen, ahogyan arról sem, mennyibe fog fájni a klakőrök március 15-i nyolcszáz forintos órabére cuzammen. Meg hogy ki fizeti a révészt, az meg végképp nem. Oly nagy titok ez, mint a Matolcsy borozója. Soha nem tudunk meg róla semmit.