Megviselte a sors, most, vénségére, amikor fülei szakadoztak, bundája csimbókokban lógott, és egyik szeme helyén, tisztesség ne essék szólván egy gomb – medvék, egy gomb – virított, és végtelen napjait megülte a magány, rádöbbent, hogy számot kell vetni életével, mielőtt a lomtalanítás elhozná számára a tisztességtelen halált.

Arra döbbent rá, hogy minden nappal, amit még élnie adatott, egyre világosabban emlékszik a mélységes múltra, amikor kikerülve a varrógép körmei alól valami kislányhoz került, aki csak Micimackónak nevezte, pedig ő tudta, hogy Horváth Károlynak hívják. Senki nem nevezte el így, de fűrészpor lelke ezt zakatolta, és ő hitt neki.

Iskolába nem járatták, azt a keveset, amit tudott a világról, saját erőből szedte össze, viszont kezdetekben jó sora volt, ezt meg kell hagyni. Hintázni vitték a játszótérre, kis gazdájával aludhatott illatos, habos párnák között, ölelgették és csókolgatták, ami maga volt a plüssmedve-mennyország. De hamar rá kellett döbbennie, hogy az ember háládatlan fajta.

Ahogyan cserfes, copfos gazdája kicsit megcseperedett, behajította őt egy sarokba, elfelejtve azt a sok szépet és jót, amit együtt éltek át. Ott ücsörgött Károly, a pókok hálót szőttek fülei között, a legyek pedig leszarták a szemét, hogy majdnem belevakult. Évek teltek el, mígnem egy nagytakarítás során megtalálták, elborult elmével, és porülte szőrrel.

Ahogyan kiemelték a bútorok közül, ahová élve eltemették, szúrta a szemét a fény, tagjai nyilalltak, és vágyta is már a kukásautót, de felsőbb hatalmak másképp döntöttek. Így került a mosógépbe forogni, és megismerni az óceánok mélyét, s ahogy száradni csipeszelték az udvari kötélre, meglátta a csillagokat, a Tejutat, és visongott, hogy jó, Micimackó is lesz akár, csak hagyják még élni kicsit.

A sors kegyes volt hozzá, így került a panel tizedik emeletére kopottan és öregecskén. Új gazdája hintázni nem vitte, vele nem aludhatott, csak ücsörgött azon a rohadt kanapén, ami alig is volt jobb, mint a sarokban elfeledve létezni. Nem tudta, mennyi időt töltött a félhomályban, de azt látta, hogy a világ teljesen megváltozott, olyanná vált, amiben nem jó lenni.

Egyik nap látott a tévében egy másik medvét a messzi Angliából, akit Ruffának hívtak, és az ottani külkök lufikat kötöttek rá, meg kamerát, és az egekbe eregették Ruffát, hogy elérje a csillagokat. Károlynak belehasított szívébe a vágy, hogy ő is lengene göncölöket nézni, így állott neki várakozni végtelen időkig.

Egyik nap, itt a tizediken, amikor csorgott a falakról az izzadság, ezek a prolik nekiálltak valami heppibörszdéjezni, tele volt a szoba luftballonokkal, és Károly rádöbbent, hogy itt a nagy alkalom. Éjszaka, amikor a lakásban már mindenki horkolva böfögte föl a söröket és a borokat, Károly minden maradék erejét összeszedte, a lufikat magára csomózta, a kitárt ablakhoz kúszott, és kilebegett a végtelen szabadságba.

Lenézett az alatta elterülő tájra, a holdvilágnál látta a kék plakátok tengerét, látta a föláramló nyomorúságot, de ott a magasban várták a csodák. Szikráztak a csillagok, a Hold pedig sajtból volt, és, amikor Károly elérte a sztratoszférát, már éppen Ruffának álmodta magát, és készült beleharapni az éji lámpásba, amikor hirtelen beütött a ménkő.

Károly nem tudhatta, hogy a léggömbök magyar gyártmányok, hogy kilopták belőlük a matériát, pedig így volt, és sorban, szépen, egyesével durrant szét az összes, hogy a tompa hangokat felváltsa Károly halálsikolya, aki kilencegésznyolctizedszekundumnégyzettel zuhant az anyaföld felé, amit ugyan nem tudott, viszont rohadtul érzett.

Sikított, ahogyan közeledett a vég, a hercektől elpattantak tiborcistván selejt lámpabúrái, az autók riasztója bekapcsolt, a panelek ablakaiban világosság gyúlt, néhányan éltették a forradalmat, Károly pedig már látta a fényt, amikor valami melegre és puhára érkezett, csak úgy toccsant.

Hosszan feküdt ott csukott gombszemével, nem tudta, ez a medvemennyország, vagy pokol, amikor megcsapta az orrát a szarszag. Fájó tagjait nyújtogatta, körülnézett, fölült, látta, hogy ott ücsörög egy trágyahalom közepén, és elömlött benne a bizonyosság, hogy otthon van, és már egészen biztos abban, hogy ő se nem mézédes Micimackó, se nem büszke Ruffa, hanem Károly, a panelproli, magyar plüssmedve.

Egyből visszatért a virágos jókedve. Egy fröccsre támadt óhatatlan szomja, kiáltani akart, de csak suttogott, hogy emberek, emberek, de senki nem hallotta, még a trágya tövében heverésző homlessz sem, akinek édes nyál csorgott elő a szájából álmai gőzei alól, amikor csirpelni kezdtek a madarak, köszöntve az új napot, mert ők sem tudták, hová születtek.

Károly pedig szorult helyzetében lomtalanításról álmodott, ami hajdani rémség immár kiváltképp csábító lett volna, mert a szar egyre inkább húzta magába az űrhajós mackót, szívta szinte. Így kelt föl a Nap, amitől közmunkások csoszogása hallatszott, vánszorogtak a trágyadomb felé vasvellájukkal, Károly pedig látta, hogy fölöttük csattog, ver fűrészporszíve, és el volt veszve, azt hiszem.

Viszont ettől nem lett több élet a világon, és Béla sem volt boldogabb. Hóbortját, röpke szerelmét a léggyel nagyon gyorsan elfelejtette, kísérlete, hogy ezt a vonzalmat valahogyan az emberekre is kivetítse, csúfosan megbukott. Nem tudott kibújni a bőréből, így minden visszazökkent volna az évtizedes megszokásba, ha nem kísértett volna a kisded születésének ünnepe. De egyre közelebb ért ez az elátkozott nap, ami nem kevés fejfájást okozott hősünknek, ahogyan minden zavarta, ami kemelte őt abból a mókuskerékből, amelyet magának taposott ki teljesen önkényesen.

Bajban volt tehát december második felében, és élénk, férfias nyavalygással ezt rendszeresen a fröccsök ura tudtára is adta, aki – bár szeretettel hajolt a nyávogó felé – egy idő után megunta a folyamatos óbégatást. – Ne tutulj má’! – Így próbálta jobb belátásra bírni a lelkében szenvedőt, de semmire sem ment vele. Béla sajnálta a világot, benne magát, néha, amikor a beöntésektől elveszítette a józan eszét, rég halott emberekkel társalgott, gyerekkorát összekeverte a jelennel, s amikor a söprűn akart lovagolni paripám pejkó felkiáltással, a kocsmáros végképp megunta az előadást, és olyat tett, amit addig soha. Szolidan, de kihajította őt az ivóból.

A kocsmával szemben, a téren ott kapirgált a két közmunkás, alig is látszottak a ködben. A fröccsök ura egy ötszázast nyomott egyikük kezébe, hogy kísérje haza ezt a szerencsétlent. Nem volt ez meggondolatlan befektetés tőle, tudta, hogy a pénz úgyis nála köt ki, így mindenki jól járt. A sárga mellényes a röpke úton angyali türelemmel viselte Béla részeg hóbortjait, aki hol nagymamájának nevezte a szürke bőrű vézna embert, hol meg Edit néninek, mert akkor épp úttörőtáborba vitte a delír, és számháborúzott. Nehézségek árán, de végül ágyba került, a sárga mellényes élénken sietett vissza elinni a potya pénzt annál, akitől kapta, hősünk pedig elaludt.

Amikor harminchat óra múlva magához tért, rá kellett döbbennie, hogy nem tudja, mi történt vele az eltelt napokban, azt sem, hogyan kerül egy csokival teli adventi naptár az asztalra. Ebből sejtette, hogy Karácsony táján lehet, de fogalma sem volt, mennyi ideje maradt még az ünnepig. Bekapcsolta a rádiót, és hatalmasan megrémült, amikor kiderült, hogy négy nap múlva magánya beteljesedik, mert semmiféle angyal nem hozza el neki halkan szállva Jézuska fáját, sőt, mint ahogyan fölmérte, egyáltalán semmilyen emberi lény nem lesz kíváncsi rá. Ez persze nem volt újdonság és ismeretlen állapot számára, csak az zavarta, hogy ezen a napon délután négy órát követően nem lehet a kocsmába menekülni az élet elől.

Az elmúlt napok megterhelő ivászatától kitisztult elmével döntötte el, hogy ezen változtatni kell. Úgy-ahogy megmosdott, és tervétől lázasan rohant a kocsmába, ahol a fröccsök ura örült, hogy látszólag ép elmével látja viszont barátját. Amikor azonban Béla előadta neki újabb hóbortját, rá kellett döbbennie, hogy ez az ember végképp elveszett a normálisnak hazudott világ számára, az ötlet azonban nem volt ördögtől való. – Huszonnegyedikén nyissuk meg a magányos szívek klubját. – Magyarázta, és a kocsmáros nem utasította el a felvetést. Miért ne? Gondolta, hiszen olyan mindegy, hogy otthon van egyedül, vagy itt az emberek között áll magában.

Rábólintott, kreáltak a számítógéppel egy plakátot, és már ez jó móka volt. Kicelluxozták az ajtóra, erősen várták a napot, hogy mi lesz itt. Négyen jöttek el, pedig a két szervező tudta, hogy sokkal többen vannak a klubban. A többiben azonban győzött a szemérem, viszont így, ezzel a néggyel teljesen családias lett a szentséges este. Indulásképp meggyújtottak egy csillagszórót, elénekelték a ’Mennyből az angyal kezdetű slágert, és ahogyan haladt előre az idő, úgy lett egyre bensőségesebb a hangulat, s mintha valóban rokonai volnának egymásnak, egy igazi család, tíz óra tájban már anyázták a másikat. Ettől Béla csalódott nagyon, mert rádöbbent, hogy az emberiség menthetetlen állatfajta a kipusztulás szélén imbolyogva.

Hogy mindezt feledje, módszeresen ivott, ugyanúgy magányosan, mintha otthon volna a halott legyével, akire újra úgy gondolt, mint egyetlen értelmes társára az eltelt hetekben, és keservesen siratni kezdte megint. Éjféltájban már teljesen be volt állva, szó-, és köszönés nélkül tántorgott át a templomba, amit azonban igazán nem kellett volna. Ahogy belépett a dohos helyre, meghallotta a duplagyűrűsök vonyítását, hogy „íídes Jíízus líígy velünk”, a fejükön már megint és még mindig billegtek a hülye kalapok, amitől gyerek lett újra, és megszállta az ördög.

Úgy röhögött, mint ötven évvel ezelőtt, nem bírta abbahagyni. Hörgött, visított, és nem volt ott rég elporladt anyja, hogy fakanállal térítse jobb belátásra. Teljesen elveszítette az eszét, a bádogbános tehetetlen volt, a mise pedig félbe szakadt. Béla jóképű botrányba fullasztotta a csendes éjt, olyannyira, hogy a rendőrség és a mentősök egyszerre érkeztek meg visító autóikkal az Isten házához, s miközben hősünk tombolt, azon tanakodtak, melyikük vigye magával.

Az általános zűrzavar közepette befutott a fröccsök ura, aki – menteni igyekezve barátját, és tudva azt, ha az egészségügyesek teszik rá a kezüket, nehezen menekül – meggyőzte a feleket, hogy nem bolond ez az ember, csupán részeg. Béla csuklott erősen, ahogyan a fakabátok bepakolták az autóba, és motyogott. – A kurva életbe, a rohadt, kurva életbe. – Ezt ismételgette, miközben szirénázott vele a konformitás járgánya. A templomnál a rend helyreállott, a népek visszatértek Isten házába, de nem énekeltek már. Csak a bádogbános hangja kongott. – Testvéreim, ne feledkezzetek meg az ívek aláírásáról, csak így lehettek a kereszt hű katonái. – Ezt mondta. Fél egy volt már, karácsony első napja csupasz csízekkel a körtefán, és a kába hívek bambán bámulták a duci kisdedet a szamár mellett.

Nem mondta ugyan, de törekedett a lebegésre, amelynek módszertanát még Marqueztől tanulta, aki Nicanor atyát folyékony csokoládéval emelte a poros föld fölé. Béla ebből a folyékonyat fogadta meg jótanácsul, csak erjedt állapotban, s lám, így is sikerült. Senki nem tudta róla, hogy valaha olvasott volna, s mi tagadás, ezt a sötét múltat alaposan titkolta, és nem is látszott rajta. Nehéz is lett volna fölfedezni benne a hajdani könyvmolyt, hiszen olvasmányaiból repedt foszlányok voltak már csak benne. Máma már úgy ismerték, mint olyan embert, aki újságnak a reklám-brosúrákat tartja, ezeket várta izgalommal a postaládájába, és ezeket forgatta egyedül. Ezzel a szokásával egyáltalán nem lógott ki a falu lakosai közül, így volt ezzel mindenki itt.

A túlnyomó többség – a polgármesteren meg a bádogbánoson kívül mindahány – hosszú évek óta nem látott más nyomdai terméket a szórólapokon kívül. A vegyesboltban sem árultak már újságot, mint régebben, nem volt rá kereslet. Amikor Margit, a bótos megunta már a rengeteg remittendát, nem rendelt többet. Ez nagyon régen történt, de senkinek sem tűnt fel, nem hiányzott a bötű, az Istennel való dolgokat meg elintézték a templomban, ahol a bádogbános politikai munícióval is ellátta őket a maga értékei szerint, és ez megfelelt mindenkinek. Nem kérdeztek, az elébük lökött igazságot úgy fogadták el, ahogyan kapták, selyempapírba csomagolva és masnival átkötve. Meg voltak győződve róla, hogy ez a világ tökéletes, és ebbe nem engedtek beleszólást.

Most viszont kaka került a propellerbe. Néhány hete napi rendszerességgel ingyen újságokat hozott egy fiatal gyerek, akit senki sem ismert. Először megkérdezte, hogy leteheti-e, s miután engedélyt kapott, már semmi nem állíthatta meg. Minden reggel bejött, udvariasan köszönt, mint a hittérítők, és a konkvisztádorok magabiztosságával rakott le minden italtól áztatott asztalra egy újságot, amely a Magyar Idők névre hallgatott. A fröccsök ura nem nagyon foglalkozott vele, úgy volt vele, hogy rakosgassa csak azokat a papírokat. Azt tételezte, hogy vendégei, akik, amikor még a megyei napilap felbukkant olykor ezen a vidéken, akkor is csak a gyászhíreket, meg a futball bajnokság megyei kettőről szóló tudósításait olvasták, ezt úgysem veszik kézbe, és így is volt.

A fröccsök ura ugyan gyanút fogott, amikor vasárnap délelőttönként zsíros hajukkal és fehér ingükkel a mise után és ebéd előtt a falu pátriárkái tiszteletüket tették nála, és hangoskodásukból kiszűrődött, hogy a bádogbános már nem csak a Magyar Kurírt, hanem ezt a nyomdaipari terméket is olvasásra ajánlja bárányainak. Viszont mégsem foglalkozott vele, de rosszul tette. Béla nehezen ocsúdott transzcendens kalandja után, meg az elfogyasztott mérhetetlen mennyiségű vodka is terhelte, de azért kinyitotta a szemét, előtte az asztalon bortól nedvesen hevert a magyarok ideje. Jobb híján olvasni kezdte. Automatizmus volt ez, olyan egykedvűen adta meg magát a megszokásnak, mint amikor színes lapokon tisztasági betéteket ajánlgattak neki akciósan.

Ilyeneket hüvelyezett ki káprázó szemeivel: „Ma ugyanazok prédikálnak a szegénységről, akik kormányzásuk alatt elszegényítették az országot. Gyurcsány és a szocialisták megduplázták a munkanélküliséget, sorozatosan adót emeltek, háromszorosára emelték a gáz árát, elvették a családi adókedvezményt, csökkentették a fizetéseket és a nyugdíjat, adósságba hajszolták a családokat. A baloldal elszegényítette, a Fidesz megerősíti a családokat. A polgári kormányzás óta egyre többen tudnak a szegénységből kivezető útra lépni, mert a segélyt több százezer családban felváltotta a munka, huszonhárom éve nem dolgoztak annyian, mint ma. Egyre több pénz marad a családoknál, mert minden évben nő a minimálbér, bővül a családi adókedvezmény, egyre több ágazatban nőnek a fizetések, csökken az adó, a rezsi és csökkentek a nyomasztó törlesztőrészletek is. A legrászorultabb családoknak jelentős segítség az ingyenes gyermekétkeztetés, az ingyenes tankönyv, a szociális tüzelőprogram, a szociális üdültetés és a családi csődvédelem. A családok és a dolgozók ma bizakodóak lehetnek, mert Magyarország növekedési pályára lépett, és elég erős a további adócsökkentésekhez és a béremelésekhez is.”

Nyomasztotta ez az egész. Még benne élt a pesti csata, és pláne, ahogyan kinézett a légyszaros ablakon, az időbe üvegesedve most is ott állott a két sárga mellényes közmunkás, arcukra pedig kiült a reménytelenség. Hirtelen más szemüveggel nézte a körötte kavargó valóságot. Meglátta, hogy a duplagyűrűsök mennyire öregek, hogy milyen koszlott ruhákban igyekeznek az Urat szolgálni. Szeme emlékezett már a munka nélkül ténfergő fiatalabbakra is, akik bambán ácsorogtak eldugott zugokban várva az agyonfestett bután vihogó lányokra, észrevette lelkével, hogy az aprónép milyen ócska műanyag motorokon hajtja magát dübörögve, s hogy az anyák miként kapirgálják az aprót a vegyesboltban. Minden szürke lett ettől a győzelmi jelentéstől, egyedül a templom friss rézborítású tornya világított, meg a bádogbános reverendája ropogott a keményítőtől olyan hangon, mint aki legyőzte a világot.

Így is volt. Béla csak most látta, hogy az utak mellett az óriásplakátok is a rendszer részei, amint hirdetik, hogy minden működik, most értette meg a tévé unalomig ismételt szövegeit, a rádió hülye szignálja után orrhangon beolvasott híreket, amik mind ugyanazt mondták, mint az előtte hömbölgő papírhalom, és egyiknek sem volt semmi köze ahhoz a valósághoz, amely a kocsma ajtaján túl, odakint mutatkozott. Ilyen felismeréstől a hajdani Béla forradalmi hangulatba került volna, most azonban arra jutott, hogy maga is bekerült abba a homokórába, mint az összes koszlott embertársa ebben az elkúrt országban. Nem volt már ereje fölhorgadni, fájt a torka, mint gyerekkorában, amikor a sírás kerülgette, és megesett vele a szégyen. Barázdált arcán csorogtak a könnyek, mert végre meglátta, hová jutott.

A fröccsök ura szomorún nézte ezt az embert, és már mindent értett. Sprickolt a szódájával, ahogyan elkészítette a beöntést, odaballagott Bélához, megpaskolta a lapockáját, s csak annyit mondott halkan: – Jóvan na! Jóvan. Elébe csúsztatta a poharat csöndben. Harangoztak.