Tavaly született egy Gfk-s felmérés (nem az ujjamból szoptam), amely arra az eredményre jutott, hogy az általános iskolát kezdő családoknak (tanszerek, tankönyvek, sportszerek, ruházat, informatikai eszközök, bútor) átlagosan nyolcvannégyezer forintba kerül egy kölök. Hasonló összeggel számolhatnak a szülők idén is, és Rétvári Bence mosolyog, mert szerinte ez fölöttébb klafa.

Ha kettő darab friss, dresszírozandó, hazafiasan testnevelő egyed van a családban, akkor ez alapján megengedően százhatvan ezrest kóstál a két, leendő engedelmes választópolgár kiképzésre küldése, és a közmunkás szülő csak ámul, mert szerinte ennyi pénz nincs is a világon. Vagy ha igen, akkor valahol az üveghegyen túl, a kurtafarkú kismalac segge lukában.

Mindez azonban egyáltalán nem érdekes, mert itt volt nekünk a vizesnyúlósvébé, ami alélás és zuhogás, össznemzeti gyönyör, és, ha bajok adódnának a pénzekkel a proletárnál, csak megnézi a negyedmilliárdért összeollózott visszatekintő filmalkotást, iszik egy korty szenteltvizet, leköpi a budi sarkában álló fröccsöntött Soros-szobrot, és helyre is áll a világ rendje, dicsérve a vezért örökkön örökké.

A hat éves forradalmár azonban, aki még nincs megáldva a haza forró imádatának mindent ellepő bugyborékoló iszapjával, ott visít a sarokban, hogy Dagobert bácsis tolltartó, vagy más rajzolt alak. Nem vagyok tisztában momentán a rajzfilmes divatirányzatokkal, de, hogy a kis Dömének – akinek az apja valamely állami intézmény öntudatos csinovnyikja – olyanja van, ennek a miénknek is kéne. Perszehogy.

Ilyen veszedelmek elől pedig nincsen menekvés. Már tavaly fölismerte ezt a házhoz járó hitelező cég, aki kölcsön eszközlésére biztatta a lekonyuló apákat és anyákat, ami ahogy röhej, úgy tragédia is egyben, mert a kufárok fölismerték az iskoláztatásban megbúvó piaci rést. S mivelhogy jobban teljesít, idén nyári táborozásokra is ajánlgattak uzsorát, és ez Magyarország.

Az apa mit tehet, örül neki, hogy itt lehet. Mindeközben, akik arra szerződtek, hogy ez az egész kupleráj élhető legyen, egymás basztatásával foglalatoskodnak a szélsőjobbtól a vérveres balig, kiestek az időből meg a térből, és, akiket boldogítani volnának hivatottak, belerokkannak az életbe. Hajuk kihullik, fülük lekonyul, a csöcsük pedig megereszkedik, úgy nézik a tűzijátékot huszadikán, és más cirkuszi mutatványokat.

Viszont a kisdednek általában enged az igencsak öntudatlan szülői egyed, mert valahogyan így van dresszírozva génileg. Ez a késztetés már ázalékállatka korában is benne volt, és az év százmilliók alatt csak hatványozódott. Így jár az evolucionista, a hit azonban ezeken a buktatókon is túlsegíthet. A kreacionizmus szerint ezt a szemétdombot a jóisten rázta ki a kisujjából, ellene tenni nincs mit, és jól is van ez így.

Különben is, az ember eredendően bűnös, így a szakállas azt veri le hetedíziglen rózsaszín, csillogó tolltartó és hátitáska formájában a mai szerencsétleneken, hogy az ősanya meg apa beleharapott abba a kurva almába. Mindez szép gondolat, a mi világunkban azonban nem szerencsés, mert a mai apák és anyák, ha még pár iskolakezdést a nyakukra küld az Úr, akkor birnami erdőnek képzelik magukat, és megindulnak. Viszont, hogy merre, az nem tudható máma még, talán vaknyugatnak, esetleg a Várkert Bazár irányába, végleg átadni azt.

Most is van nekik hárommillió akármennyi szavazatuk, amire verhetik a nyálukat, meg a fölös példányok. Hosszú idő után azonban most mégsem erről fakadok dalra. Közkeletű – és ezt érezzük is a bőrünkön -, hogy ez a garnitúra senkit sem hagy az út szélén, és ezt számos alkalommal be is bizonyították. Így lesz ez a közszolgákkal, akiket százezres nagyságrendben óhajtanak utcára hajítani a közeljövőben.

Emiatt azonban egyiküknek sem kell a kardjába dőlnie, mert mint azt Csepreghy Nándor államtitkár bácsitól megtudhattuk, találnak nekik helyet a versenyszférában. Mert ott momentán hatalmas kereslet mutatkozik az informatikában, a vendéglátásban, a szállodaiparban, az asztalosiparban, meg villanyszerelő is alig van. Csepreghy úr szerint az elbocsátottakat hipp-hopp, átképzik, és újra kerek lesz a világ.

Egészen érdekes képet mutat majd, amikor Irénke – aki harminc éven át volt titkárnő a körmeit reszelgetve – a satupadhoz lép, vagy fúrógépet meg gyalut ragad, és úgy építi tovább a hazát mindnyájunk gyönyörűségére. Ezt az idillt most az abszurditásig fokozhatnám, de erre én nem vetemedek, mert születésemtől fogva jámbor és jóindulatú egyed vagyok, ha ritkán is tapasztalhatni.

Az államtitkár bácsi összevonta szemöldjeit, és igen élénk számolásba fogott. Tologatta a népeket, akárha sakktáblán, osztott, szorzott, összeadott és kivont. Aztán rájött, hogy darabra megvan ez, baj tehát egy szál se, a jelentés, amit majd lead az osztályfőnöknek, stimmelni fog. Mint a közmunkásoknál is, őket is képezték, mint a rosseb, egy idő után meg is tanultak napocskát rajzolni.

Mindez mérhetetlenül szomorú. Azt momentán ne részletezzük, hogy ez a hiány-állapot mennyiben a szárnyaló oktatási rendszer kudarca – mert az -, például villanyszerelőből évente kevesebbet bocsát ki a tanoda, mint amennyire szükség volna. (Megnyugtattak, hogy még nincsen katasztrófa-állapot.) És még sorolhatnánk napestig, elégedjünk meg most a tankötelezettség tizenhat évre csökkentésével, mint kiinduló ponttal.

Másodjára az a rohadt pénz, ami modern korunkban, amióta a cserekereskedelem kihalt, mégis csak-csak szükséges zsömlére meg parizerre. Tegnap láttam egy hirdetést – mivelhogy itt a bűnös nyugat mellett lakok -, hogy Osztrákiába keresnek a határ közelébe jódógos, jómunkásembert valami dobozokat vagy hordókat slagozni havi ezerkilencszáz ajróért. Hát ki a rosseb akarna villanyt szerelni ezeknek?

Mindezek a rendszerszintű gondok, illetve azoknak egy szűk, ámde nagyon lényeges metszete inkább, és még csak most sem erről akarok irkálni. Hanem, hogy minek vagyunk tekintve – így germánosan, ha már Ausztria – mi, magyar, keményen dolgozó kisemberek a kormányunk által. Még egyszer elmondom, bálában vásárolt gatyának csupán, díszletnek a hatalmukhoz. Ezen kívül le sem vagyunk szarva, tisztesség ne essék szólván.

Érdekelt valakit is közülük a véleményünk, amikor szétkúrták az oktatást? A nemzeti dohányboltoknál, a nemzeti vasárnapi zárva tartásnál, a nyugdíjalapok nemzeti einstandolásánál, a nyugdíjak nulla egészes gyarapításánál – nemzeti -, a nemzeti Paks2-nél, meg most a nemzeti olimpiánál, és hadd ne soroljam tovább mind a végtelenségig, volna muníció. A baj ilyesféle: szavazz, egyébként meg kussolj, ez az álláspont. Munkadarab vagy, azt teszünk veled, amit csak akarunk. Ez van, és tudják, mi a rohadt érdekes? A népszerűségük most van a plafonon, amikor a rohadás már kívülről is mutatkozik. Dögöljek meg, ha értem.

De hát ez már megszokhattuk, nincsen új a fidesz-nap alatt, főleg úgy, hogy a mostani óvodás kibaszósdival nem is dicső seregünk állapotját akarják följavítani úgymond, sokkal inkább az új, lázáros idea, a teljes foglalkoztatás elérése a cél, bármi áron.

Na de így?

Hírnök érkezett lihegve azzal a kisalföld.hu képében, hogy mi folyik itt a szomszédban. Ez: Legkevesebb hatvan napra kizárják az álláskeresők nyilvántartásából azokat a közmunkásokat, akik nem jelennek meg a katonai toborzón

Felháborodott közmunkások panaszolták el, hogy kötelező „behívót” kaptak katonatoborzásra. A levélben állásajánlatként tüntetik fel a „szerződéses katonai jogviszony-létesítési lehetőségét”, sőt a toborzás napjára igazolást is adnak. A behívottak között akad tartósan rokkant, korábban alkalmatlannak minősített férfi és ötven kilós nő is.

A közmunkásokon alkalmassági teszteket, fizikai felmérést végeznek. Ha ezen nem felelnek meg, közfoglalkoztatottként dolgozhatnak tovább. Ha viszont átmennek a teszten, szerződéses katonának hívják őket – vagy egyenruhát öltenek, vagy hónapokra elveszíthetik közfoglalkoztatotti státuszukat, munkájukat.

Hülye tévéműsorokra szokták mondani, hogy ennél lejjebb már nem lehet, nincs, nos, úgy tűnik, hogy kies országunk ilyen degenerált műsorrá vált, igaz, meglepődni ezen már teljesen fölösleges. A folyamat nyilvánvaló több mint hat éve.

Akkor került bele kiválasztott nemzetünk egy olyan végzetes dugóhúzóba, amelyből a jelek szerint nincsen visszatérés. Hogy ismét csak a fenséges Univerzummal hozakodjak elő, úgy tűnik, már átléptük az eseményhorizontot.

Mindezt mutatja az is, hogy Bakondi György, az árvízi hős, aki mostanában a nemzet biztonságának szenteli az egész életét és minden drága percét, kijelentette: a kormány semmilyen követelésnek nem enged. Mindezt persze megint menekült-ügyben, holott senki az ég egy világon nem követel tőlük semmit, csak azt akarják megmagyarázni nekik, hogy mekkora barmok. De az Istennek se értik meg.

Elmúlt a vasárnap is. Minden visszazökkent a rendes kerékvágásba, a duplagyűrűsök levedlették ünnepi valójukat valószínűtlen kalapjaikkal együtt, és belesüppedtek a kilátástalan hétköznapokba. Béla kinézett a koszos ablakon, de a megszokás nem engedte neki, hogy felismerje, milyen reménytelenül szürke körülötte minden. A templom előtti téren ketten vakargatták a virágokat. Egy éve szütyögtek ott már elmaradhatatlanul, és bár mindig úgy tűnt, mintha tevékenykednének valamit, mégse csináltak semmit. A virágok kókadoztak vagy virultak annak megfelelően, ahogy a jóisten rendelte eső vagy szikrázó Nap formájában, a gazt már az első napon kiirtották körülük a kettők, tennivaló nem maradt. Néha böktek egyet a földbe, ácsorogtak, fütyörésztek, és ennyi idő elteltével olybá tűnt, hogy a templom részei ők is, a hitet vigyázzák eleven szoborként, pedig senki sem faragta ki őket soha.

Már jó ideje tették ott a nihilt, amikor Béla a mindent tudó kocsmárostól hallotta, hogy a kettők közmunkások, ásót kaptak segély helyett meg sárga műanyag mellényt, amitől olyan hivatalos külsejük lett, mint a határban traffizó rendőröknek, és mért is ne. Az én adómból zabál mind a kettő – motyogta maga elé hősünk, de már senki sem figyelt különös szokására. Na, a Bélus megint látja a tutit – így szoktak vihogni a háta mögött a népek, de senki nem szólt neki egy szót sem, mivelhogy ő sem részesített senkit ebben a kegyben. A kettőknek látogatója érkezett biciklivel, a polgármester, aki rendszeresen ellenőrizte, hogy azok ott párban mivel múlatják a megszentelt időt. Naponta kiment hozzájuk, hogy lássa, hogyan haladnak a semmit tevéssel. Mindez igen érzékenyen érintette a falu bádogbános melletti második számú szolgáját, de nem tehetett semmit. Jó képet kellett vágnia az abszurdhoz, ha nem teszi, még arra sem kap pénzt a község, hogy a lepusztult ’kultúrt működtesse. Így ment ez mostanság.

Megjelent a parókia nyikorgó kapujában a bádogbános munkaruhában, reverendában, biztosan dolgozni ment, utolsó kenetet feladni az egyik duplagyűrűsnek. Aktatáskát vitt, benne a kellékeket, szentelt vizet meg a számlatömböt, ezt csak a forma kedvéért, tudta, hogy nem lesz szüksége rá, úgyis zsebbe kapja a hókuszpókusz díját. A sekrestyés a sarkon várta. – Mint Svejket Katz száz évvel ezelőtt. Ezt a túlművelt kocsmáros gondolta, és annyira megtetszett neki a frappáns hasonlat, hogy még ő sem vette észre, hogy a paplak ajtaja újra nyikorog, és egy kurta szoknyás alak a kerítéshez lapulva oson kevésbé gyanús vidékek felé. Mindenki megkapta a magáét, és mindenki igen elégedett volt. Béla pláne nem figyelt fel semmire, éhes volt, és indult haza, jönnie kellett az ebédhordó embernek. Naponta döngette a pléhkaput, átadta az alumínium éthordót, vakkantott egyet és már indult is, mintha most mosta volna meg a haját. Nem falubéli volt, furgonnal rohangált az utcákon.

Béla megnézte, mivel akarják máma megmérgezni. Csalódnia kellett, valami zöldségek voltak, némi hús. Régen sem főztek jól, de amióta ilyen központi rendelet szerinti oly igen egészséges elemózsiára álltak rá, végképp ehetetlen volt minden. Marad a szalonna. – Gondolta hősünk, kanyarított egyet az avas zsírból, tömte magába, majd lefeküdt. Bólintok egyet – szabta meg ténykedésének irányát, és már majdnem négy óra volt, mikor megriadt, mert erősen pisálnia kellett. Ezzel végezve a kocsmába indult, elfoglalta recsegő trónját, fogta fröccsét és a tévére meredt. Ebben egy szemüveges ember gecizett erősen, és arról delirált, hogy valakik le akarják őtet puffantani, amire egy másik ember rendőri védelmet kért neki, de azt a fakabátok megtagadták. Bélának már majdnem zúgni kezdett a feje a rá szakadó információözöntől, amikor éles hangokat hallott a sarokból. A kettők végeztek a virágok nézegetésével, levetették a sárga mellényt, ettől úgy tűnt, mintha tényleg emberek volnának.

A poros műanyag virág mellett vitatkoztak, a téren való hosszas álldogálás végképp összenövesztette őket Isten eme teremtményével, legyen az a szén szerves vagy szervetlen vegyületéből. Béla nem jutott el a lételmélet izgalmas kérdéséig, csak azt tudta, hogy ezek a műanyag jószágok már rég megértek a cserére, viszont a kocsmáros hetekkel ezelőtt kijelentette, hogy újat nem vesz, mert rohadt drága lett. Valami adót pakoltak rá, magyarázta a fröccsök ura, de hősünk nem figyelt rá soha, ahogyan azt se vette észre, hogy a művirág problematika összefüggne a klozettban található szappanokkal, illetve azok hiányával. Januárban elfogytak, azóta azt sem vett a kocsmáros, mert spórolós ember volt, fölöslegesen egy fillért ki nem adott volna, csökkentette a rezsit. A kettők a sarokban végleg összevesztek, az egyik panaszosan elordította magát: Te geci! – És kiszaladt a szürkületbe. Ez is veszélyben lehet, gondolta Béla, mert a tévé szavai még a fejében voltak. Rendőri védelmet neki! – dudorászta magában – Körköröset! – erről nem tudta, mit jelent, de jól hangzott. Kortyolt egyet, és nyújtózkodott, hátában recsegtek a csontok.