Épp az Operatív Törzs tegnapi sajtótájékoztatóján, ahol megjelent Németh Szilárd is, és előadta a toborzónótáját azzal a kérlelhetetlen csökönyösséggel, amivel minden, a Párt által rátestált feladatot végez, legyen az rezsiharc, pacalkotyvasztás vagy most a verbunk. Ő az a pártkatona, aki nem kérdőjelez meg semmit, sőt, száztíz százalékon ég, ő a mi Dub hadnagyunk, ha már Svejket hívtuk mankónak, és még fogjuk is ma sokszor, mert katonásdit játszunk a hetedik napon. Németh Szilárd – mint azt Ceci néni helyén állva kifejtette – várja a seregbe a deli magyar férfiakat tizennyolc és ötvenöt év közt.

Arról szó nem esett, hogy jó lesz-e Svejk módján, tolószékben, mankóval integetve, s épp azt ordibálva, aktualizálva a történelmet, hogy „Fel, Brüsszelre”. Ha így érkeznék meg a béna hadfi, egyből akár kórházparancsnok is lehetne, kerítésfelügyelő vagy mit tudom én, mindenki mehet, aki lélegezni tud. A magyar különben is egészséges fajta, a féllábú sem rokkant, mint emlékezhetünk, az ilyen szimulánsok, mint Svejknél, teljes diétával, beöntéssel és hidegvizes borogatással hadra foghatók, sírva könyörgik magukat a menetszázadba. Ha delibbek, sajtótájékoztatón is pózolhatnak, esetleg huszármentében, lovon, akármi, mert már minden lehet.

Egyébként ez a téboly, ami kibontakozóban van hadsereg és katonaság ürügyén, szót sem érne, ha nem mondta volna Németh elvtárs, hogy ötvenöt éves férfiakat várnak kiképzésre. Másutt ilyen korban kapják meg az obsitot, és még Hitler is csak végső kétségbeesésében, Berlin ostromakor nyúlt ehhez a korosztályhoz a gyerekek mellett, annyira is ment vele, amennyire. Ötvenöt éves nagypapákat csuklóztatna a magyar állam honvédelem ürügyén, szemüveges, nadrágtartós, hónaljig húzott mackógatyás deli hadfikat faragna, mert az ilyen sereg elől sírva fut el minden ellenség.

„Gondolj apádra,/ Ha rákerülsz a lapátra./ Megmondtam előre,/ Hogy fel ne menj a tetőre!/ Egyszer kell leesni, már nincs mit keresni!” – danászta a másik klasszikus, Hofi, és ezt épp ideillőnek vélem, amikor olyan ürüggyel, hogy elveszítette a munkáját, embereket terelnek bakának. Mert vagy nincs más ötletük, vagy, mert ezt kívánja a militáns lelkük, ez majd kiderül. Az egyik kitétel, hogy Dub hadnagyon mindenki röhögött, a másik, hogy a spanyol miniszterelnök tegnap bejelentette, a jövő héten bevezetik országában a létfenntartáshoz szükséges alapjövedelmet.

Csak azt hisszük, hogy ez nem tartozik ide, és mégis. Mert ugyanis, a spanyolok szívbéli jóságból és józan megfontolásokból tesznek azért, hogy az állampolgár ne vesszen éhen, míg pedig a magyar állam, ezt is feltételekhez köti. Az ötvenöt éves katona az egyáltalán nem ér semmit katonailag, viszont ugyanúgy fizetnek neki, mintha nem kellene katonáskodnia. Ez is pénzbe kerül, az is. A spanyolok odaadják, Orbán előtte megalázza az alattvalót, és ez nem kicsiny különbség. Sőt, még amikor haptákba állítja, akkor sem ad annyit neki, amiből megélhetne.

Közmunkás lehetsz vagy katona. Kínálja az állam a polgárainak, s ha a közmunkát – jó okkal – árokvakarásnak tételezzük, akkor a vele egyenrangú katonaság vajon mi lehet. Ebből az egészből csak egy dolog következik, az állam, következésképp Orbán bábunak tekinti az állampolgárt, akit most a járvány miatt úgy kezel, mintha a seggéből rángatta volna elő. Eddig is így volt, csak nem tűnt ki ilyen egyértelműen, s mindehhez állítanak oda katonabábukat. Rókázva röhejes ez a ganyé. De visszatérve a kályhánkhoz, Németh-Dub hadnagyunk meg ebben tapicskol elégedetten, de ő tudja. Vagy ezt sem.

Ilyet mondott a kedves vezető, aki a munka alapú társadalom prófétája, istene és papja egy személyben. Akkor mondta ezt, amikor épp miatta, aki cseszett mentőövet dobni a gazdaságnak, szóval éppen őmiatta naponta ezrek veszítették el a munkahelyüket, amit pedig ő prófétaként, istenként és papként a duci kis ujjaival malmozva nézett. Hogy a gazdaságból ki milyen állást kap, ahhoz a kedves vezetőnek az ég egy világon semmi köze nincsen, a magyar államtól pedig közmunka néz ki, mert nem lehet mindenki miniszterelnök és gázszerelő. A közmunka olyan kincs, amit nem lehet nyakló nélkül osztogatni, a közmunkával dresszírozni lehet az alattvalót, nem győzöm elégszer hangsúlyozni, oly módon, hogy kaszáld le a gazt, vagy megdöglesz.

Pintér Sándor előadásában ez úgy szól, hogy három hónapra kizárná a közmunkából mindazokat, akiknek rendezetlen a lakókörnyezete. Az ilyet másutt halálos ítéletnek nevezik, minálunk a „polgárok biztonságát erősítő módosításnak”. Van még ilyen bájos kitétel benne, hogy aszongya: csak ösztönözni kívánják a közmunkásokat arra, hogy “a település szépítése érdekében végzett napi munkájukkal összhangban a közvetlen lakókörnyezetüket is tartsák rendben”. Ezzel amellett, hogy dedós rabszolgának nézi az alattvalót, több baj is van. Nem csak az, hogy ezt a rendelkezést még a saját Alkotmánybíróságuk is megsemmisítette 2017-ben, hanem etikai, esztétikai, ontológiai gondok is akadnak vele, de ez már az én olvasatomban.

Esztétikailag az például, hogy nem tudható, az egyes organizmusok ideái közt mi jelenik meg rendezetlenségként, ki fedezi fel az entrópiában az isteni harmóniát, és ki tartja elviselhetetlennek a párhuzamosokat meg az élire vasalt gatyát. Gyakorlatiasabban, ki dönti el, hogy a kert rendezetlen vagy épp megfelelő még, Micike a titkárságról, a falubizalmi, a szomszéd, vagy épp maga Pintér Sándor. Még gyakorlatiasabban, már majdhogynem ordítva, mi az anyám valaga köze van a kert állapotának ahhoz, hogy az alattvaló méltó-e a közmunkára, vagy pedig el is pusztulhat Isten hírével. De ez már átvezet az etikai, vagy Kierkegaard módján a vallási stádiumba, miszerint az állam, így tehát Orbán Viktor Mihály miért képzeli magát istennek, hogy dönt életről és halálról.

Pintér Sándor még azt is előadta, hogy miközben a rabszolga a szart vakargatja az utcán mások iránymutatása alapján, amit munkaszolgálatban munkafelügyelőnek neveznek, ezt csak akkor teheti meg, ha az ott tanult rendet a saját háza táján is alkalmazza. A katonásdit, amit a közmunkával bevezetnek, kiterjesztenék az alattvaló magánszférájára is, aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, és lehetne folytatni a sort a végtelenségig, ahogyan kiszolgáltatottá teszik a nyomorultakat. Lehet, hogy én vagyok a hülye, de ez ellen minden porcikám tiltakozik. S nem azért, mert ne szoktuk volna meg, hogy a hatalom még a gatyánkban is turkál, a bugyogónkban kotorász, agyunkat vizslatja, mit is gondolunk.

Hanem, hogy azzal fenyegessen, ha nem neki tetszően éljük az életünket, megvonja tőlünk a falatot, nos, ez már sok. Nem kicsit, nagyon. Borúlátóbban országos átnevelő tábornak hívnám, amit Pintér Sándor ezzel delirál, mert esztétikai kifogásokra hivatkozva ugyanúgy meg lehet tagadni a munkát és így az életet a szellemileg fegyelmezetlenektől is. Ebbe pedig mindenki azt képzel bele, amit nem szégyell, illetve Orbán Viktor és csatlósai is úgy alkalmazzák, ahogyan nekik tetszik. Mint amikor osztályfőnök úr a gimiben annak idején vonalzóval méregette a pajeszunk hosszát, hogy megfelelünk-e a szocialista emberideál hajbéli kívánalmainak. De még ő is csak fodrászhoz zavart el, és nem kobozta el a szendvicsünket. Az szocializmus volt, ez pediglen fasizmus. Ilyen egyszerű a képlet.

Valahogyan úgy érezte, hogy a NER világraszóló eredményei közt meg kell említenie a közmunka és a közbiztonság egymásra gyakorolt jótékony hatását. Jobban teljesítenek, mint az tudvalévő, így a meredten és kábán figyelő hallgatóság megtudhatta, hogy azért jó neki, mert többen ülnek börtönben, viszont nem elegen.

De még a közmunka is abban segít, hogy ne vágják át a hódmezővásárhelyi polgár torkát, és ezt valami egészen egyedi gondolatmenettel támasztotta alá az annyit is ér filozófiájának megalkotója. Érdemes ezt betűhíven megtekinteni, mert eszonta ő maga a saját szájával, aki erősen tudja, mit kell beszélnie, hogy a nép imádja az egész csürhéjét:

„Százhetven-száznyolcvanezer ember van közmunkában. Akinek reggel hatkor el kell mennie melózni, és mondjuk Hegedűs Laci dolgoztatja itt, a hódmezővásárhelyi városházán, annak délután háromkor már nem sok kedve marad, hogy elmenjen lopni. Beszéljünk világosan és egyértelműen. Ráadásul egy idő után rájön arra, hogy hatvan-hetvenezret kap úgy, hogy dolgozik reggel hattól délután kettőig, akkor minek akkora kockázatot vállalni.”

Hegedűs Laci dolgoztatja a városházán a proletárt, olyannyira, hogy elmenjen a kedve a lopástól. Ennek olyan munkatábor, olyan közmunkatábor szaga van, nem tudom, érezzük-e a kijelentés pikáns, náci bukéját. Nem tudható, hogy Hegedűs Laci karikás ustorral veszi-e el az emberek kedvét attól, hogy teaidőben lopjanak, vagy csupán diót töret velük, mint a szabolcsi szerencsétlenekkel, hogy teljesen belekábuljanak, ez végül is tökmindegy.

Mindemellett kábé kétszázezer ember lelkébe gázolt bele, mert a logikájából az jön ki, hogy közmunkás=tolvaj. Semmi más. Ezt az egész delírt kiegészíthetjük az év eleji kijelentésével is, amikor arról értekezett, hogy nevelési céllal nem emelik a közmunkások bérét, holott tehetnék, és ez megint csak a szögesdróttal beszegett vad, tölgykerítés barakk képzetét erősíti az emberben.

És még inkább, ha abba is belegondolunk, hogy Orbán et. a Parragh nevű pincsijével (MKIK) összeszerelő üzemnek álmodják az országot, ami nem sokban különbözik a városházán való diótöréstől, és ehhez a mutatványhoz gyártják az oktatási rendszerükkel a megfelelő alanyokat.

Ha most bulvármocsok lennék, vagy ellenzéki párt, akkor azzal szórakoznék, hogy legjobb lenne, ha maga a Párt és annak összes tagja menne közmunkára, hogy elmenjen a kedve a lopástól, ilyenhez azonban nincsen sem kedvem sem érkezésem egyáltalán.

Mert mit mondhatna az ember, amikor újólag kiderült, hogy mire tartják ezek a választópolgárt. Hát, semmire se. Így látta ezt Komjáthi Imre, a „Munkát, Kenyeret, Tisztességes Béreket” (MKBT) elnöke is, aki azt tudatta a nagyvilággal, óhajuk ezek után az, hogy Lázár tűnjön el a politikából, mondjon le a miniszterségről és kérjen bocsánatot. Sőt, desszertként közölte, feljelentést tesznek Lázár ellen közösség elleni izgatásért.

Szép ez így, de Lázár nem mond le és nem tűnik el, a feljelentés pedig poltilag lesz kezelve, és úgyis tudja mindenki ez mit jelent, ha ilyen eufemisztikusan fogalmazok, akkor is.

Főleg úgy, hogy délutánra az is kiderült, hogy ezért az egészért a kommunisták, az örök nyuszik a felelősek, ki más. A Miniszterelnökségi Sajtóiroda ugyanis délutánra előállt egy közleménnyel, miszerint Lázár „természetesen nem a tisztességesen és becsületesen dolgozó közmunkásokra gondolt, hanem azokra, akiket korábban a szocialista kormány belekényszerített a megélhetési bűnözésbe, és a segélyt bűncselekményekkel egészítették ki.”

Mondjuk, ez is megérne egy feljelenést, de, mint az közismert, ez értelmetlen időtöltés. Másképpen kell tehát odahatni, hogy Lázár tényleg eltakarodjon. Meg az egész bandája is, persze.

– Holnaptól én is ott kapargálom majd az avart. – Ezzel döbbentette le Béla a kocsmárost mégis, felrúgva az előbb mondottakat, és elmesélte, hogy pénzbüntetést kapott a pucér rohangászásért, és azt, mint valami hülye csekket, egyből be is váltotta közmunkára, mert ő ezeknek nem fizet. Ez volt az egyetlen indoka, de ez is épp elég alapos volt. – Mennyi? – Kérdezte a fröccsök ura. – Nyolc hét. – Válaszolta Béla, és a kocsmáros agyában csattogni kezdett a számológép, ami azt dobta ki, hogy még karácsonykor is nézegetheti őt az ablakon át. – Legalább jó levegőn leszel. – Mondta. – Legalább. – Felelte Béla, és átsuhant a homlokán valami kósza melankólia.

A bevonulás előtti napot hősünk révedezéssel töltötte, a légyszaros üvegen át nézte a teret, leendő száműzetésének helyszínét, ami csak három méterre volt a kocsmától, mégis egy világ választotta el tőle, mert azzal fenyegetett, hogy bekerül a darálóba, és a falu megeszi őt, megrágja, megemészti, majd engedelmes állampolgárként öklendezi vissza. Erre példa és minta volt a két közmunkás, a két régi bútordarab, akik már végtelen ideje sertepertéltek a Szentháromság szobor körül olyan tempóban és olyan kifejezéstelen arccal, hogy az óvatlan szemlélő a szobor részének vélhette volna őket. Lerítt róluk a metszés nélküli lobotómia, így lettek hű polgárai a hazának.

Látta ezt Béla is, érezte a veszélyt, hogy rohadt hosszú bír lenni az a nyolc hét, amit egy öt másodperces vágtáért kapott. Nem volt megfelelő az ár-érték arány, mint megállapította, főleg azzal a fenyegetéssel, hogy ő is belehülyül a saját forradalmába. Mégsem bánta meg, hiszen régóta megvoltak a módszerei, amelyekkel úgy kivonta magát a környező világból, mintha soha benne sem lett volna. Úgy döntött hát, élénk és szapora beöntésekkel edzi magát, hogy helyt tudjon állni a munka alapú társadalomban, csak azzal nem számolt, hogy a mai feledés holnap iszonyú vámot szed, ha egyáltalán föl tud kelni az ágyból, amit falevelekből és abroszokból vetett magának az udvaron, a cseresznyefa tövében, hogy csöndben beleájuljon a feledésbe.

A fröccsök ura is sejtette, hogy neki sem lesz egyszerű az eljövendő idő, de annyi mindenen ment már át barátjával a múltban, hogy a jövő sem hozhatott semmi meglepetést. Esetleg a töménysége okozhatott gondot, hogy Béla az összes hülyeségét egyszerre veszi elő, s főleg kint, a téren, így attól lehetett tartani, hogy az egész falu megkergül majd, és feje tetejére áll az elcseszett, zsírosbödön élet. Így telt el az éjszaka. Béla öntudatlanul horkolt az avarban, a rigók ott ücsörögtek a fején, mintha a sarokban álló vödör lett volna, és nem segítettek neki a pirkadat előtti ordítással, hogy belé költözzön az élet, mert már annyira ősz volt, hogy az árnyékok csak nyolc óra tájban kezdtek megnyúlni, és egyből el is tüntették őket a ködök.

Még szerencse, hogy a friss közmunkásnak pisálnia kellett hajnal hasadta előtt, így, mire a polgármester megérkezett a sárga csíkos mellénnyel meg a munkaeszközökkel, úgymint sika, kasza léc, Béla már úgy-ahogy frissen álldogált a téren, hogy ne érje szó a háza elejét. A polgármester átnyújtotta a készségeket a friss húsnak, és csupán annyit mondott, csak szorgalmasan, majd látványosan elmenekült a bűntett helyszínéről.

Így maradt ott Béla a két törzsdolgozóval, akik annyira hülyén néztek rá, annyira szavazópolgárként, hogy hősünk úgy döntött, színt visz az életükbe, szórakoztatja őket, hogy oldódjon az eredendő bambaságuk. Csak közben annyira leereszkedett a köd, hogy semmit sem lehetett látni már, és Béla hangja is valahonnan a túlvilágról szólt az egybegyűltekhez. – Látom itt a lapátomon, hogy az van ráírva, 4268. Erről a jó Svejk jut az eszembe. Elmeséljem maguknak? – Ez hangzott a köd mélyéről, mintha az beszélt volna, de ez a kettő egyáltalán nem reagált. – Akkor mondom, így szólt a köd, és elkezdte. Hogy honnan fújta szó szerint, senki sem tudta.

„– 4268! Ugyanez a száma volt Pečkyben egy mozdonynak is, amelyik a tizenhatodik vágányon állt. Úgy volt, hogy el kell tolatni javításra a Lysa nad Labem-i depóba, de az nem ment olyan könnyen, őrmester úr, mert annak a mozdonyvezetőnek, aki oda kellett volna, hogy tolassa, nagyon rossz számmemóriája volt. Így aztán a pályamester behívta az irodájába, és azt mondta neki: “A tizenhatos vágányon áll a 4268-as számú mozdony. Én tudom, hogy magának nagyon rossz a számmemóriája, és ha papírra írnak fel magának valami számot, akkor maga azt a papírt elveszti. De most jól ide figyeljen, ha már olyan gyenge a számolásban, és én megmutatom magának, hogy milyen könnyű megjegyezni bármelyik számot. Nézze: a mozdonynak, amit el kell, hogy vigyen a Lysa nad Labem-i depóba, 4268 a száma. Nahát, ide figyeljen. Az első számjegy egy négyes, a második egy kettes. Most már megjegyzett annyit, hogy 42, vagyis kétszer kettő, az sorrendben az első szám, tehát négyes, osztva kettővel, az kettő, és megint csak ott van a négyes meg a kettes. Csak ne ijedjen meg. Mennyi kétszer négy? Nyolc, nem igaz? Tehát vésse az agyába, hogy a 4268-as számból a nyolcas a legutolsó számjegy. Na, most hátra van még, ha már megjegyezte, hogy az első 4, a második 2, a negyedik 8, hogy valahogy ügyesen megjegyezze azt a hatost is, ami a nyolcas előtt áll. Hát ez borzasztó egyszerű. Az első számjegy egy négyes, a második egy kettes, négy meg kettő az hat. Most tehát már biztos a dolgában, hátulról a második egy hatos, így tehát ez a sorrend most már soha többé nem megy ki a fejünkből. A maga agyába bele van vésve a 4268-as szám…”

Ezen a ponton a köd vihogott, sőt, röhögött, amitől túlvilági hangulat támadt a téren, s amikor a harang kongásával egy időben fölszállt a massza, mintha soha ott sem lett volna, éles kontúrokkal és reménytelen ábrázattal ácsorgott ott a másik kettő Béla legnagyobb megrökönyödésére, akire ettől a homálytól úgy ereszkedett rá a reménytelenség, mintha duplagyűrűs volna csámpásan és otthonkában. A fröccsök ura kitárta a kocsma ablakát, utat engedve a fénynek, a friss hús pedig bekiáltott rajta, és long island teát kért dupla örömökkel. Meg is kapta.

A kocsmáros telitöltött egy kétdecis palackot vodkával, kis teával megszínezte és úgy vitte ki a munkában megfáradtnak, aki, hogy ne menjen el az esze, illetve, hogy ne úgy menjen el, ahogyan mindenkinek a faluban, csöndben és visszavonhatatlanul, egy slukkra kiszívta az elixírt, s ahogyan ettől megjelent benne az élet, odasúgta: – Holnap táppénzre megyek depresszióval. – A fröccsök ura megnyugodott, hogy akkor semmiféle mutatvány nem dönti majd romba a falut, de bánat is költözött belé, mert tudta, hogy barátjának egyáltalán nem kell szimulálnia a doktor előtt. És mégis így volt a legjobb.

Zarándokútja során romba döntötte fél Los Angelest, kinyírt néhány manust, hogy megnézhesse a családi videót, majd annak rendje és módja szerint lelőtték. Alapmű ez a film az emberi lélek sötét titkairól, ha még nem volt meg, tessenek megtekinteni. Mi ugyan Magyarország vagyunk, de nekünk is van Fosterünk. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk.

Egy névtelen magyarszentmiklósi közmunkásból egyszer csak előbukkant a vadállat még az őszön. Vele sem volt semmi baj addig, de valami miatt megtagadta a munkát, a polgármestertől kapott utasítást, aztán elgyalogolt a kultúrba, ott lemondásra szólította fel a falu első emberét, pofán vágta, és megtépte a ruházatát.

Senki nem érti azóta sem a megborulás okát és indokát. Ám mielőtt még erre keresnénk a magyarázatot, somolyogjunk jót azon, hogy az ügyészség vádat emelt ellene, és a közmunkásra közérdekű munka kiszabását kérte büntetésként. Ez is mutatja, milyen abszurd világban élünk, ahol minden előfordulhat, az is, hogy hirtelen-váratlan elmegy az ember esze.

A V4-ek komoly tanácskozásba fognak hamarosan arról, hogy az a rohadt Unió minekünk mért küld szarabb minőségű kólát, mint mondjuk a köpetnyire lévő osztrákoknak. Az elsődleges magyarázat erre az, hogy csak ily módon tudják annyiért adni, hogy a magyar közmunkás is ezt szopogathassa a kannás bor helyett.

Már csak ez az egy apróság, no meg számtalan más statisztika is azt mutatja, hogy minálunk fecseg a felszín, és hallgat a mély. Miközben szállnak a légben a győzelmi jelentések, pár millió potenciális Foster permanensen azon görcsöl, hogy a villanyszámlát fizesse be, vagy tyúklábat vegyen, és ez elég frusztráló tud lenni.

A gyomor sajátos görcsei, amelyek a szorongást kísérik, úgy rakódnak egymásra, mint a guano, keményen, vastagon. Ha mondjuk nem okoznak fekélyt, akkor sajátos robbanást idézhetnek elő bármikor, és ha nem a polgármestert, akkor a szomszédot üti ki az ember a lépcsőházban, mert. És ez az ismeretlen „mert” a lényeg.

Vizsgálhatjuk ezt a dialektika szemszögéből, kalapot emelve Hegelnek, akitől tudjuk, hogy a fokozatos mennyiségi változások felhalmozódása szükségszerűen lényeges, gyökeres minőségi változásokhoz vezet, amelynek során a régi minőség ugrásszerűen egy új minőségbe csap át.

Kormányzó erőink java része jogász volna, bár már régen elveszítették a meg sem szerzett tudást. Hegel bácsiról fingjuk sincs magunk közt szólván, így azzal sem számolnak, hogy a társadalom apró köreiben megbúvó egyéni elégedetlenségek és kínok mikor összegződnek, s lesz belőlük Etna, amely tegnap tök váratlanul elkezdett füstöt meg minden szart okádni.

De a megmagyarázhatatlan cselekedetek megfejtéséhez Camus-höz is fordulhatunk, aki az alább közreadott gondolatokat az öngyilkosság megfejtésére pazarolta, ámde ugyanígy illik a magyarszentmiklósi közmunkás látszólag indokolatlan polgármester-ruházó felhorgadására is.

„Az öngyilkosságnak több oka is lehet, s általában nem a legnyilvánvalóbb a leghathatósabb. Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból (bár elméletileg ez sem zárható ki). Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség.”

Íme, hölgyeim és uraim, a világbölcsesség foglalata. Mindebből kitetszik, hogy a jövőnk ugyan determinált, mégis egészen elképesztő váratlanságok bukhatnak föl az árból. Például, hogy Floridában, egy saratosai strandon a helyi tiszteletbeli magyar konzul a farkát mutogatja.

Vagy a miskolci buszsofőr, aki, miután hosszas kérlelés után sikerült rábeszélnie egy illuminált polgártársat, hogy hagyja el a gépet, és ő ezt meg is tette, valami ismeretlen erőtől vezérelve utána ment, és valagba rúgta. És innentől fogva az is megjósolhatatlan, hogy mondjuk Orbán Viktort mikor, ki és hogyan illeti lábközön és heréileg. Isten útjai tényleg kifürkészhetetlenek.

Egyszerre nyitották ki csipás szemeiket az éktelen kongatásra olyan állapotban, mint a vadnyugati hősök, csak a szalmaszálak hiányoztak a hajukból, de mégsem voltak ott a távoli tehénlegények között. Ezt biztosan tudták mind a ketten, és még csak hajnali tíz óra volt, ezért együtt szidták a bádogbánost, akinek biztosan nincsen lelke, de ha igen, akkor azt eladta zálogba, és nem a jobbik oldalnak. Így is volt, csak jól titkolta a reverendás.

Már a székeket rakosgatták, a szemetet söpörték, csendben beletörődve az előző este fáradalmai miatt rájuk mért büntetésbe, és úgy-ahogy kezdett megint kerekké válni a világ, amikor a tér túloldalán a mindenségbe engedte hangját a templom orgonája, a duplagyűrűsök pedig szokásos fejhangjukon rákezdtek a dicsőítő slágerekre. És ekkor a fröccsök urában megpattant valami. – Hát ennek már soha nem lesz vége, a kurva életbe? – Így szólalt meg belőle a szentlélek, csak nagyon hangosan.

Ordított a kocsmáros magunk közt szólván, és Béla félénken figyelte, mi történik vele, mert még sohasem látta ilyen állapotban a barátját, aki lassan teljesen elveszítette az eszét. Úgy, ahogy volt, egy szál pólóban állt ki a térre, ahol azt a csodát művelte, hogy csak eltátotta a száját, és dőlt belőle az átok, pedig nem is mozogtak az ajkai. Mindenféle szentek jöttek elő belőle, valamint az ország nagyjainak nevei igen illetlen szövegkörnyezetben, leggyakrabban Viktorozott teli torokból.

Világossá vált, hogy mindaz, ami most így belőle fölbuzog, már az idők kezdete óta gyülemlik, és nincs mit tenni, szabad folyást kell engedni az átkoknak, mielőtt teljesen fölzabálják a belsejét. Béla ezt értette, tudta, hogy nincs is mit tenni ellene, a falu apraja meg a nagyja azonban nem így gondolta. Az ablakokban borzas fejek jelentek meg, kicsik és nagyok olyan állapotban, ahogyan hőseink néztek ki pár perce az asztalok alól föltápászkodva.

Pár perc alatt teljes lett a káosz, a fröccsök ura tutult, az ablakokból ordítottak, hogy fogja be, így akkora lett a hangzavar, hogy a mise megint félbeszakadt. Már megint, alig egy hét alatt. A duplagyűrűsök és még néhány más bamba is az utcára tódult megnézni, hogy kit nyúznak, akkora lett a fölfordulás, hogy alig lehetett meghallani, amint a rendőrautó szirénázva megjelent. Ha viszont ott volt, ezúttal a kocsmárost vitte magával. Aztán minden elcsendesedett egy csapásra.

Az elvarázsoltak visszatértek dohos házukba dicsérni az ő urukat, az ablakok becsukódtak, hogy a nyűtt fejek a falak óvásában folytathassák megzökkent életüket, és Béla magára maradt. Nem esett kétségbe, tudta, hogy barátja hamarosan visszatér, viszont addig neki kellett a kocsma gondját viselnie, és tette is böcsülettel. Vigyorogva tekert maga köré egy kötényt, haját megegyenesítette, és mérte a bort, adagolta a feleseket a falu józanabb felének.

A fröccsök ura másnap délelőtt ért vissza az ő túrájáról, és mintha mi sem történt volna, közölte a láthatatlan hivatal döntését, aki onnan a messzeségből irányította a sorsukat, hogy ugyanazt kapta, mint a kisded imádását megzavaró Béla egy hete. Ezen röhögtek, hogy a szakrális botrány is csak annyit ér, mint a parasztok nyugalmának megzavarása. Végül is, igazságos – gondolták – mért lenne előbbre való egy szaros csecsemő, mint az inkontinens Malvin néni a budiban. Két hét múlva fölvették a munkát az ivó előtti téren.

A kocsma gondját valami unokatestvérre bízta a fröccsök ura, így minden akadály elhárult, hogy együtt hallgathassák a szerencsétlen polgármestert, aki nagy bajban volt. Már a hivatalos kettővel sem tudott mit kezdeni, erre a semmiből itt terem neki újabb két közmunkás. Gereblyét meg kiskapát is alig talált nekik a hivatalban, de ezen túl kellett lenni. Tudták ezt mindannyian, meg azt is, hogy ennek az egésznek semmi értelme sincsen, ennek megfelelően szólt a polgármester hangja remegve. – Hm, uraim, itt tegyék rendbe ezt a virágágyást, meg ott az árkot.

Ennyi volt az utasítás, és a szerencsétlen ember az univerzum súlyától görnyedve ügetett vissza a hivatalba. A fröccsök ura és brigádtársa, Béla élénken figyelték, hogy a másik kettő mire jut. Ők már gyakorlottak voltak. Körben haladtak a téren. Az első kapálgatott, lazította a földet, a másik poroszkált utána a gereblyével, és ezt úgy begyakorolták, hogy mire körbe értek, visszataposták az egészet, és újra neki lehetett látni. Ezt a módszert dolgozták ki hosszú hónapok alatt.

Egy ilyen kör négy órán át tartott, aztán jött az ebédszünet, majd a színmű második felvonása. A törzsdolgozók olyan unottan és szó nélkül csinálták ezt az egészet, akárha robotok volnának. Béla ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy odamenjen, és megtapogassa a sárga mellényt, vajon nem terminátor-e az egyik, a fröccsök ura alig tudta visszafogni. Fél napig így csodálkoztak, aztán ugyanezt a módszert alkalmazták az ároknál ők ketten, bűnösök.

Ebbe bele is lehetett volna őrülni, ha nem szórakoztatják egymást az időről szóló mindenféle tudásukkal, két kapavágás között szóba került Bergson, Hans Castorp, sőt, még Einstein is. A fröccsök ura egyszer épp a relativitás elméletéről szónokolt, amikor nagy izgalomtól ölelve, tőle szokatlanul, nap közben meg nem jelent a polgármester. – Ide a tér közepére uraim, szóval oda, ahol a szovjet hősi emlékmű volt, ássanak egy gödröt! – Mivel hülyén néztek rá most már mind a négyen, folytatta. – Megérkezett a kereszt.

Világos volt minden. Évek óta vonyítottak a faluban az öregek, hogy nem elég nekik a templom, meg az Isten egymagában, a szentháromságról akarnak szobrot a vörös csillagos építmény hűlt helyére, és most megkapták végre. Béla, a fröccsök ura meg a másik kettő lapátokat meg csákányt is kaptak nagy hirtelen, és napokig vájták az anyaföldet, hogy előkészítsék a terepet az újabb totemoszlopnak, ahogyan maguk közt becézték a falu készülő új látványosságát.

Mire elkészült a gödör, hőseink büntetése is letelt. – Még szerencse. – Jegyezte meg Béla. – Én ilyen állítgatásban részt nem vettem volna. – Ennyit mondott, és nem magyarázta el, miért. A fröccsök ura sejtette, ami az ünnepség alatt kiderült. Mert a keresztet villámgyorsan fölállították gépekkel, meg vagy tucat kőművessel, a főállású két sárga mellényes is csak a taknyát szívogatta álldogálva, így egy nap alatt megvolt minden.

Aztán a múlt vasárnap – valamilyen szentet kikeresett a bádogbános a naptárjából, hogy azért – föl is avatták. Béla és a fröccsök ura a légyszaros ablak mögül nézték a hazugságnak ezt a tobzódását. Autók érkeztek öltönyös emberekkel, akiket a környéken sem lehetett látni még sohasem, eljött maga a püspök is, meg mindenféle népek okoskodó, bamba képpel. Ceremóniáztak nagyon, a falusiak, mintha a kocsmáros újra tombolt volna a téren, úgy lafogtak az ablakokban, és mindent megült az ájtatos hazugság.

Amikor pedig a püspök megáldotta az új ökörséget, és a harangok is megszólaltak, Béla csöndesen, merengve mondta. – A kurva anyátokat, a rohadt kurva anyátokat. – A kocsmáros megszeppenve figyelte hősünket, már tudta, hogy ilyenkor hatalmas emlékek és indulatok horgadnak föl benne, és végül vagy elsírja magát, vagy vodkát kér. Csodálkozott, mert most egyik sem történt meg. Béla visszafordult az üvegtől, és hamis mosollyal kérdezte. – Na, hogyan is van az a téridő görbület? – Kortyolt egyet, és várakozón nézett a barátjára, aki tátott szájjal, mukkanni sem tudva figyelte a csodát.

Aztán nemes egyszerűséggel kihajították az utcára, és Béla ott állt megyéjének székhelyén, ahol az idők kezdetekor járt utoljára, amikor hirtelen felindulásból pláza-nézőbe indult.

Ilyen hirtelen elhatározások keverték bajba mindig, ahogyan az emlékezetes meccsnézés is ezt igazolta, és most is így járt. Valahogyan haza kellett volna jutnia, de ez nem mutatkozott egyszerű feladatnak karácsony első napján, amikor az egész világ gyantaszagú álmokat látott még kora reggel. De ami a legnagyobb bajnak ígérkezett, kocsma sem volt nyitva sehol, hogy enyhíthesse súlyos másnaposságát.

Be kellett látnia, hogy a kisded, akinek elrontotta a 2015-ik születésnapi buliját, korántsem olyan irgalmas, mint azt a bádogbános szerette volna hazudni, hanem bosszúálló egy alak, aki nem kegyelmez az ellene vétkezőknek, pedig mennyit kérik rá még a duplagyűrűsök is, akik igazán bűntelennek tűnnek.

Ilyen felismerések mellett vonszolta magát nehezen a buszpályaudvarra azt remélve, hogy talán ezen a kietlen napon is lesz egy járat, amivel elindulhat vissza, a biztonságot hazudó poros faluba. Szerencséje volt, csak két órát kellett várnia, és ez az idő elég volt arra, hogy forgathassa a kezébe nyomott határozatot a harmincezerről.

Tudta, hogy nem fizeti be. Ha lenne pénze, akkor sem, de momentán annyija volt csak, hogy sajátos életvitelét a kocsma és az otthoni szendergés között valahogyan kihúzza januárig. – Legyen tehát közmunka. – Ezt mormolta magában a koszos váróteremben, és agya úgy működött, mint gyerekkorában. Ha valamit nagyon kívánt, akkor odaképzelte magának, és már meg is volt.

Ezt a templom és az ivó közt elterülő szakrális térben történő kapirgálást ugyan nem óhajtotta, de tudta, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezik. Így vált valósággá egyből, és már látta is magát sárga mellényben a nem is oly távoli jövőben. Ebbe annyira belemerült, hogy majdnem lekéste a buszt.

Nagy rohanás után aztán elérte. A szokatlan élénk mozgástól meg a katzenjammertől azonban annyira felfordult a gyomra, hogy az egész utazást abbéli igyekezetben töltötte, hogy ne okádja tele a koszos padlót, amelynek ugyan mindegy lett volna, neki azonban csöppet sem hiányzott, hogy emiatt dili támadjon. Igaz, csak egyedül ült a járgányon, de a sofőr arcán látszott, hogy ellenségnek tartja őt, aki miatt ott kellett hagyni a bejglijét.

Jó volt hát leszállni végül, és az első útja persze, hogy az ivóba vezetett, hogy gyógyíthassa magát. A fröccsök ura túláradó örömmel üdvözölte a sárkány barlangjából hazatért barátját, s amikor az mutatta neki a még mindig a kezében szorongatott határozatot, csak legyintett. Főleg akkor lett igazán elégedett, amikor megtudta, hogy ennek fejében Béla az ajtaja előtt fog kapirgálni hosszú időkig. Ez valahogyan boldoggá tette őt. Az élet így huppant vissza a megszokott kerékvágásba, és az idő is fölvette konok ritmusát.

Ebben az ismert ütemben peregtek a napok. Amikor elmúlt a karácsony, Béla lerendezte a büntetés ügyét, megegyezett, hogy kapirgálásra váltja a szenteste démonát. Huszonegy napot kapott, január közepén kellett jelentkeznie a purgatóriumban, hogy megtisztulhasson, és bűntelenül állhasson újra a világban.

Így hát minden rendben volt, már csak a szilvesztert kellett megúszni valahogyan, amelyet – mint oly sok ideje már – a kocsmában tervezett abszolválni. Így is lett persze, úgy zajlott minden, mint évek óta már. A fröccsök ura földíszítette az ivót, várta a megalázottakat és megszomorítottakat, akik ugyanannyian voltak most is, mint egy hete, karácsonykor, most azonban nem szégyellték nyomorukat, mert a szilvesztert olyan férfias ünnepnek tartották.

A hülyék. – Ezt már Béla tette hozzá magában, ahogyan végignézett a társaságon, akik kötelező jelleggel voltak boldogok, azt sem tudták, mit ünnepelnek, a vesztüket például.

Hősünk tudata mélyén megkereste hajdani olvasmányát Camus-től, azt a szerencsétlen Sziszüfoszt, akinek a nevében a francia a hiábavalóságról értekezett, és ettől oly módon emelkedett el az este hangulatától, hogy elhatározta, az éjfélig hátralévő röpke időt elmélkedéssel tölti. Egyébként is ez tűnt az egyetlen értelmes elfoglaltságnak. Az időről gondolkodott, porszem voltáról, ilyenekről. A Natgeón szerzett összes kozmológiai ismeretét összekaparta a négymilliárd éves földgolyóról, a Nap majdani kihunytáról, a nagy reccsről, csillagokról meg göncölökről.

S miután így magába feledkezve el is jött az éjfél, sőt, még csak hóttkoki sem volt, mint más alkalmakkal, és most is körötte oly sokan, jóindulatú aláereszkedéssel hallgatta a himnuszt a dobozból, és ezt a kegyelmi állapotot még az őt körülvevő részegek óbégatása sem zavarta meg.

Annak ellenére sem, hogy ugyanaz volt ez, mint az éjféli misén a duplagyűrűsök visítása. Ők az Istenben, ezek itt a magyar földben találták meg elhülyülésük zálogát, így minden esély megvolt arra, hogy Béla megint elveszítse az önkontrollját, de valahogyan kikecmergett ebből a gödörből.

Tudata akkor roskadt össze visszavonhatatlanul, amikor elnök úr ott a dobozban szólásra emelkedett. Így kezdte az igét: „Békés új évet, nagyvilág, nyugodt új évet, Európa, sikeres új évet, Magyarország, boldog új évet, magyarok!„ Béla fölvisított. Ránéztek az ünneplők, de nem foglalkoztak vele, csak a fröccsök ura látta, hogy megint közelít a baj.

Ahogyan a viaszfejű alak a tévében szeretetről meg vezérlő elvekről hadovált, úgy vált egyre vörösebbé hősünk feje, de a kocsmáros tudta a gyógymódot. Valahogyan ki kell menekítenie a valóságból, s míg a sokaság elégedetten hümmögött, hogy jól mondja, és mint a hétfejű sárkány, egyként böfögött boldogan, a fröccsök ura fogta a vodkás üveget, és odavitte a barátjának.

Béla azonban megbabonázva bámulta a dobozt benne az újévi dumával, ajkai szó nélkül mozogtak. – Legalább ez nem szaladgál a kamera előtt. Igyál! – Így csitította a fröccsök ura. – Nem szaladgál. – Ismételte katatón módon emberünk, és akkorát slukkolt az üvegből, hogy a fele eltűnt. A fröccsök ura várt. Kétféle kimenetelt ismert: haverja vagy ordítani kezd, mint egy hete a misén, vagy elsírja magát.

Így szokott reagálni a világ ostobaságára, a levitációt a kocsmáros egyszeri és megismételhetetlen alkalomnak vélte. A nem is tudható már minek az elnöke keretbe foglalta a hülyeséget, és megint elmondta a refrént: „Békés új évet, nagyvilág, nyugodt új évet, Európa, sikeres új évet, Magyarország, boldog új évet, magyarok!„ Ezzel fejezte be.

Béla slukkolt megint, a fröccsök ura várt, hogy milyen formában érkezik el a baj. – Még jó, hogy azt nem mondja, hahó, Öcsi! – Értekezett Béla, és fojtatta. – Meg eljöhetne Kököjszi meg Bobojsza is. – A kocsmáros már látta, hogy nem lesz gond, pedig a háborgó ember rázta a fejét, és nem talált szavakat. – Hhhss… – Bbbasz… – Ilyeneket préselt ki a fogai közt, majd egy értelmes mondatot is. – Azt hiszem, elveszítem az önkontrollomat. – Ezt még kimondta, majd beesett az asztal alá.

A fröccsök ura megnyugodott. A többi birka trombitákat fújt, és kitódult az utcára petárdákat hajigálni. Az ivóra béke telepedett meg szeretet, a kocsmáros szeme pedig furcsán kezdett csillogni. – Vezérlő elv. – Motyogta, és a vodkás üveg után nyúlt. Béla békésen szuszogott az asztal alatt.

Kint alkonyodott. Még látszott, hogy a bádogbános a sekrestyéssel az oldalán az elvégzett munka fáradtságával tagjaiban megtér a paplakba. Tényleg az egyik duplagyűrűs kérette magához. Ezek a vénasszonyok tartották még úgy ahogy életben a parókiát, vallásukat mint valami cifra köntöst viselték. Rég elfeledett gyerekkorukban verték beléjük puffanó fakanalakkal hajdanvolt duplagyűrűsök, akiknek már a porát is elfújta a szél, és ezek az újak, akik most épp arra készültek, hogy visongva megadják magukat a kérlelhetetlen sorsnak, nem tudták tovább örökíteni az évezredes bigottságot. – Magának még a seggéből is böjti szelek fújnak, mama. – Ilyen cifra mondatokat vágtak a nyagyanyává vedlett hajdani elsőáldozók fejéhez az unokák, akik szintén megkapták a második szentséget, fölnőve azonban a városba jártak kurválkodni a plázába ájtatosság helyett.

Az új időknek új dalai így rombolták le a régi világot, de a helyébe nem valami diadalmas nyomult, hanem egy megfoghatatlan és félelmetes massza, amivel a duplagyűrűsök képtelenek voltak valamit is kezdeni. Így hát rimánkodtak végetérhetetlenül, és a húst klopfolták vasárnaponként mint valami dohos lapok közül előbújó Pék Máriák. Ezek a drámák nem értek el Béláig, életéből már nagyon régen szerencsésen és örökre kiiktatta az embertársai iránt tanusítható érzelmeknek még a szikráját is. Senkije sem volt, nem kért és nem adott, örökös hallgatását bölcsességnek vélték a faluban, pedig csak a végtelen ürességet takarta vele, ami kéretlenül költözött belé, és ott ragadt visszavonhatatlanul. Voltaképp ugyanúgy nem értett semmit, mint az általa lenézett vénasszonyok, de megvolt az az előnye, hogy erről senki sem szerzett tudomást. Még a borok ura is tisztelte valamelyest hallgatagságáért, amit csak néha tört meg egynéhány kiszakadó fölhorgadás, amikor az örökké vibráló tévét bámulta. Beszélgetett a dobozzal.

Most is ezt tette. Bár hosszabb ideig képtelen volt figyelni, mégis ez a bámulás jelentette az egyetlen kapcsolatát a külvilággal, a rövid reklámokat, meg a híradók pár perces blokkjait úgy ahogy fölfogta, és mindez sajátos világot alakított ki benne. Elégedett volt azzal, amit kapott, ezt a meggyőződését a tévé is folyvást erősítette, csak úgy ömlöttek belőle a felemelő információk arról, hogy csökken az infláció, a rezsi, a népek meg boldogok, ilyenek. Mindezek alkalmasak voltak arra, hogy Béla egydimenziós világát ne bolygassák meg, erre is voltak kitalálva, de ezt hősünk nem tudta. Ez történt most is, Béla az elfogyasztott maligánoktól és a hírektől bódultan rózsaszínűnek látta az egész kurva országot, és szokásához híven maga elé motyogott: – Így is van. – A kettők még megmaradt tagja hülyén nézett rá, csillogó szemekkel bámulta ezt az alakot, de nem szólt egy szót sem. Aztán a munkanélküliség bámulatos csökkenéséről számolt be a doboz, erre a verébfejű hangosan fölnyerített.

Nem bírta abbahagyni, Béla meg nem értette, honnan és mire ez a rohadt nagy jókedv, most ő lesett hülyén a másikra. – Ez a nyerítős hónapok óta kapirgálja a földet, dolgozhatik a szerencsétlen, mit röhög ezen? – Ezt csak gondolta, hangosan ki nem mondta volna. – Negyvenhétezer, negyven… – hüpögte még a ganajtúró, és csendesen csuklott, sok volt már a hűsi neki. Béla ingatta a fejét. A dobozban színes grafikonokat mutattak, abból is az derült ki, milyen jó most nekünk. – Ez meg itt röhög. – mormolta csöndesen Béla, csak azt nem látta, hogy az irigyelt földtúrónak ökölben a keze, folyik a taknya, és peregnek a könnyei.

Legutóbb Debrecenben hajtották ki a népeket hasznosat cselekedni.
– Látod azt az erdőt, fiam?
– Igen, uram.
– No hát akkor, fogod a baltát, gereblyét, kapát, és kipucolod az alját. Értve vagyok? Pia nincs, munka van, ha jót akarsz, lódulj!

És ment az ember dolgozni, sok társával egyetemben hasznosat cselekedni a haza üdvére és saját épülésére. Ennek van hivatalos oldala is, a cívisek Nagyerdőjét rekonstruálják parkilag az Unio segítségével egymilliárd forintból. Biztosan közbeszereztek meg pályáztak, és biztosan egy mindehhez igen nagyon értő mifiunk borja nyerte el az egész örömöt, és tette a dolgát, aminek eredménye is lett, mégpedig a következő: az engedély nélkül dolgozó közmunkások kiirtották a védett erdő aljnövényzetét. Feladatuk a nem őshonos cserjék gyérítése lett volna, ehelyett a cserjeszint összes növényét elpusztították, ráadásul az avart és a talaj felső rétegét is felforgatták, ami megsemmisítette a telelő rovarok és kétéltűek sokaságát, valamint sok madár fészkelőhelyét.

El lett végezve a közmunka úgymond, mint ahogyan a csodálatos Budapesten is, a Déli csücskiben. Ott is hasznos munkát végeztettek a rabszolgákkal. Egy űzött kerületi polgármester kislattyogott a a Moszkva térre, délnek nézett, a sínek fölött fákat látott meg bokrokat, aztán közmunkásain ingatta megfáradt tekintetét, és odaküldte őket gazolni, amely nagyon jól sikerült. Következtében a pályaudvaron megállt az élet, az alagút, amely ennek az intézménynek a lelke volna, omladozik, vonat se ki, se be. Itt is közmunkálkodtak böcsülettel, eredményesen és mindannyiunk javára.

Szerencsésebb esetben időben feladják a jobb érzésű magyarok, mint tette ezt Gyöngyfa polgármestere. Nem bírta tovább, és odahagyta az egészet a jófrancba. – Úgy éreztem csalok, sikkasztok, okiratot hamisítok, és elkövetem a hivatali visszaélés bűntettét. Azzal követem el mindezt, hogy igazolom: a falu közmunkásai dolgoznak, holott ez nem igaz, csak herdáljuk az ország pénzét – fakadt ki a szerencsétlen, és csendesen lemondott. Távozását így kommentálta: – A közmunkások rendszeresen nem jönnek dolgozni, elhagyják a munkahelyüket, s ha itt vannak, akkor sincs haszna a tevékenységüknek. Nálunk harminchat közmunkás egy háromszáz méteres árkot tisztított fél éven keresztül. – Révedezett.

Mindez munka alapú társadalmunk lázlapja: vagy nem csinálunk semmit, vagy szétkúrunk mindent erős társadalmi kontroll alatt ugyan, de alaposan. Mi a baj? Semmise sincsen, legyen bármi az ára, megmutatjuk a munka böcsületét, basszon szét mindent a magyar mintsem segélyt kapjon. Ez a filozófia. Ne hőbörögj, statisztika rendben, a széles fejsze meg mosolyog.

Azóta van ez így, amióta a teljes foglalkoztatottság lázálma bevette magát ártunk és ormányunk, következésképp Orbán agyába, mivelhogy a kettő egy és ugyanaz, és kezdenek egészen vakvágányra menni a dolgok. Aki nem dolgozik, ne is egyék, magyarította a néplélek Pál igen veretes gondolatát – „Mert a mikor nálatok voltunk is, azt rendeltük néktek, hogy ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék.” (2Thess. 3,10) -, és ezt a polgárbarát ideát tette magáévá a mi fénylő csillagunk oly igen alaposan, hogy a családi pótlékot is elvenné attól, akinek azt rendelte a zúgó magyar sors, hogy naplopásba merevedjen, holott ezt ő egyáltalán nem is akarja.

Mit tesz ilyenkor a jó nemzetvezető? Hát persze, hogy népének segítségére siet, hiszen ez élteti őtet egyedül magas hivatalában. Munkát kínál a szenvedőknek, mi mást tehetne, csak az a szar a propellerben, hogy neki a munka avas szagú parasztudvarbéli szocializációja okán egyet jelent azzal, hogy az ember gyereke nyakig olajtól iszamos vagy ganajtól bűzlik. Ez a két opció létezik, amely bizonyítja, hogy a jómunkásember megfogta a dolog végit. Azét a dologét, amelyet maga a vezető a büdös életben nem tapasztalt meg, mintegy nem létezik magasabb röptűen a posteriori létállapotban, de ez annyira szép, hogy Semjén is kéne hozzá.

Dologra fel! Adta ki hát a jelszót egyetlenünk, és hogy mutassa, ezt kurvára komolyan is gondolja, elkezdte szépen megfaragni államának azt a részét, amely a szociális kiadásokra szakosodva arra szolgálna, hogy gondoskodjék azokról, akik nem kapnak munkát. És mivelhogy olyan nincs, hogy a világ ne akképp működne, ahogyan ő maga akarja, éppen ellenkező irányba indult, mint a dekadens Nyugat. Arrafelé növelték a szociális kiadásokat, hogy enyhítsék a munkanélküliség okozta bajokat, itt minálunk, azon a helyen, amelyet egyelőre még Magyarországnak hívnak, kitűzték a Kánaán egy unortodox alapvetését, egy olyan világot, ahol nem létezik a munkanélküli segélynek még csak a fogalma sem.

Ezt a paradicsomi állapotot 2018-ra óhajtja elérni a nagy fáraó, s mivel amúgy munka nem nagyon akad minden bokorban, a Fényességes nagy elődje mintájára, aki a „Total Krieg” fogalmát vezette be oly igen szimpatikusan, hogy ötvenmillió ember pusztult bele csak, nálunk eljő a tudománytalan szocializmus új világa, a „Total Arbeit”, és akkor jó lesz, mert egy palackba zárjuk a szellemünk. Idén rekordra járatódik a közmunka, amely lelemény a statisztika pofozgatásán túl nem jó semmi másra. Ezt mindenki tudja, a sameszok is, és mindenki kussol is, ahogyan az komilfó fideszes fiúknál, na meg a narancsmédiánál, amely meg a nézettségbe rohad bele hamarost, de ez mellékszál. A fő az üzenet: minálunk mindenki dolgozik, farhátat zabál zacskóból, megél negyvenhétből, mint a gyöngyfaiak. Rózsaszínű vattacukor ez az egész világ, ha nem nézünk oda. Így megy ez.