Pártunk, következésképp kormányunk megint a kiskereskedelmet akarja megrendszabályozni egészen elképesztő módon. Olyképp, mint Sheldon Leonard vécéhasználati szokásait, aki a dresszírozás előtt akkor ment pisálni, amikor csak eszébe jutott, akár az állatok, és nem a napirendnek megfelelően. Aztán megszokta az értelmetlen rendet, a kijelölt időben csorgatott, és a fütyölés szabadságát sem sikerült soha kivívnia.

Sok-sok baromságot tartalmaz a törvénnyé emelni kívánt normaszöveg, egy passzus azonban különösen fölkeltette a figyelmemet, amely arról szól, hogy korlátoznák a reklámköltéseket, és a napi fogyasztási cikkeket árusító cégek nettó árbevételüknek csak a fél százalékát költhetnék ilyen célra, hogy „a kevesebb reklámnak köszönhetően a fogyasztók tudatosabban válasszanak a termékek közül”. Azt is előírná a javaslat, hogy csak sajtótermékben jelenhetne meg szupermarketek reklámja, vagyis betiltanák a külön reklámújságokat.

Ez, amennyire nevetséges, annyira félelmetes is egyben, és nem azért, mert a mindenféle „maszek” kiadványok határoznák meg a napi olvasni valómat, hanem, mert Pártunk megint olyanba készül belepofázni, amihöz az ég egy világon semmi köze nincsen. Az ilyen terelgetések a diktatúrák bájos jellemzői, előírják, hogy az ember – a bolt – mire költheti a saját pénzét, és mire nem, valamint odahat, hogy az alattvaló mit gondoljon a világról, és ezen belül is róla, a kormányzó erőről. Meg a Sorosról, ezt el ne feledjük.

Ezen túl ez az indoklás is mámorító, hogy „a kevesebb reklámnak köszönhetően a fogyasztók tudatosabban válasszanak a termékek közül”. Jelezném, hogy a magyar társadalom döntő többsége eddig is meglehetősen tudatosan választott, mindent megtett, hogy a lehető legolcsóbb élelmet szerezze be, mert erre predesztinálta őt a sorsa, meg a pénztárcája vékonysága legfőképp. A minap is, a nemzeti COOP-ban állt mellettem egy néni, és elborzadva nézte a tejfölök brutális árát, és amikor megmutattam neki egy viszonylag olcsóbbat, hálálkodva kapta ki a kezemből.

Ennyit a test tudatos táplálásáról, viszont nem csak farháttal él az ember. Sajtótermékekben hirdetni kötelezően, ennek a rezsim számára több hasznos folyománya is lehet. A lappiacon immár jószerivel nincs olyan újság, amire ne tették volna rá a mocskos kezüket, így ez a kötelezvény csak a haveri pénztárcákat gyarapítaná megint csak, hogy Orbán kitalált világát még alaposabban gyömöszkölhessék az alattvalók megtépázott tudatába, és, mielőtt még mindezt bővebben megvizsgálnánk, nézzük meg futólag, mit is kínál a Józsiknak a leigázott média.

Aki ma Magyarországon a közmédiából tájékozódik, olyan világba csöppen, ahol derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek. A gazdaság, mint a kilőtt nyílvessző, a politikai kérdések mérlegre téve, pozitívan eldöntve. A polgárok hétköznapjai, mint a régi kifestő képeken, a vidám locsogás egy celebbel éppen annyit ér, mint a beszélgetés egy akadémiai nagydoktorral. A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait, nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, morcoskodásnak, amikor végre jól mennek a dolgaink. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról, rengeteg információ pedig el sem jut hozzá. Mintha másik országban élne.

Itt tartunk most épp, amikor pedig az utca forrong, ami fölhorgadás elsősorban azért alakult ki, mert a népeknek, akik képesek még rálátni a valós világra, elegük lett a hazugságokból, valamint abból, hogy nem hagyják őket hovatovább gondolkozni sem. A CEU csak a gyutacs volt, minden további történés az egyre inkább orwelli hatalom ellen irányul. Az 1984 szellemében átformált média-világról már meséltem, de nem esett szó az MMA gyalázatos működéséről, amely intézmény meg a harminc éve már elfeledett „TTT” világát hozta vissza.

Újszülöttek és elsőáldozók kedvéért elevenítsük föl ezt a jóravaló mechanizmust. Tiltott, Tűrt, Támogatott, azaz a „Három T” a kommunista kultúrpolitika terméke volt, Magyarországon a kifinomult változata a köztudatban Aczél György nevéhez kapcsolódik, pedig már az ő fellépése előtt is jól működött.

A képzőművészet és iparművészet területén alkotók számára a „munkaelosztó bizottság” határozta meg, hogy ki milyen megrendelést kapjon, kaphat. Azok a művészek, akik a politikailag nemkívánatos „imperialista” művészeti stílusokhoz kapcsolódó műveket hoztak létre, legyenek azok képzőművészek, iparművészek, zenészek, előadók, írók, költők, maguk is nemkívánatosak lettek. Ők kerültek a „Tiltott” kategóriába.

A politikailag megbízható, a rendszert kritika nélkül kiszolgáló alkotók jelentették az ellenpólust, akik az állami kitüntetések és elismerések mellett a többség számára elérhetetlen, esetenként rendkívül kiemelkedő anyagi elismerésben részesültek. Ők alkották a „Támogatott” művészek csoportját, számtalan megrendelést kaptak, alkotásaikat rendszeresen, az állampárt mecenatúrájának köszönhetően bemutathatták külföldön, a „nyugati” országokban is.

A két szélső pont között helyezkedtek el a „Tűrt” kategóriába tartozó alkotók. Sokan a „Tűrt” és „Tiltott” besorolás között ingáztak, természetesen nem saját belátásuk, hanem a hatalom kénye-kedve szerint. Itt az átmenet megvolt, de ebből a helyzetből a támogatott körbe bekerülni csak kivételes esetben lehetett. A kádári diktatúra felpuhulása következtében ez a három kategória is szétfoszlani látszott, de gyakorlatilag a rendszer összeomlásáig megmaradt. És most újra itt van nekünk, midőn Orbán et. zilált tudata visszatért a KISZ-titkári origóhoz.

Legújabb elfajzott hajtása az az ötlet – amiből minden bizonnyal törvény lesz -, hogy a színházak igazgatóit meghívásos alapon neveznék ki. Ehhez újólag fölelevenítem a szombathelyi Weöres Sándor Színház kapcsán nemrégiben lezajlott botrányos eseményeket, amikor is egy Fidesz-es városatya túl nehéznek találta a repertoárt, egy másik pedig arról értekezett, hogy a kormányt bíráló darab miatt kellett idő előtt távoznia a nézőtérről. Nos, a jövőben ők hívják majd meg a nekik tetsző igazgatókat, a jelenkori Aczélok. Ha ebbe az egész delíriumba őszintén belegondolok, nekem kurvára fog hiányozni az a Tesco újság, holott évek óta nem láttam egyet sem. Szar egy hely lett ez a magyar nemköztársaság.

A Nagy Testvér előszeretettel hivatkozott arra a felhatalmazásra, amelyet választóitól kapott. Igaz, mindenki tudta hogyan, mégis, a még csírájukban úgy-ahogy létező ellenzéki alakulatok teljesen tehetetlenek és töketlenek voltak, ezt az is jól mutatja, hogy még az ellen sem tudtak tenni egy szalmaszálnyit sem, hogy az amúgy még mindig – ki tudja mi okból? – közszolgálatinak nevezett adó párt-tévévé alakuljon. Mindenki csak lesett szemre-fejre – ez a mondás még megmaradt a régi időkből valahogyan -, tartalma azonban már nemigen volt. Azt jelentette, hogy azt csinálnak mindenkivel, amit épp akarnak, ahogy úriasodó kedvük engedi. Mert dzsentrisedtek. Annak idején, amikor elhajtották a vér nélküli forradalomban az előző kurzust, az volt a baj ellenük, hogy urizálnak a nép nyakán, vadászgatnak orrba-szájba a közösből.

Ehhez képest most nem is ez volt a legfőbb baj, sokkal inkább az, hogyan juttassák el igazságaikat a néphez, amit pedig mindennél jobban szerettek volna. Még mindig meggyőződéssel vallották, hogy a propaganda helyettesíti a valóságot. Ezt egy Árpi nevű ismeretlen alak – aki valahogyan mindig ott volt, ahol éppen ők, mégse ismerte senki – verte beléjük még jó régen. De azóta is hittek neki. S mivelhogy a nyolcvanmilliárdból gründolt köztévét baszott nézni a nemzet, megint csak törvényt kölött fabrikálni, hogy valahogyan rászorítsák ezeket a nyomorultakat, hogy őket lessék. Így született meg az Átállás Napja. Ez a törvény pedig arról rendelkezik, hogy az összes műsorszóró nyamvadt cég a hozzáférés tekintetében elsőbbséget köteles biztosítani a közszolgálati műsorok számára. Ezekből hét lesz, ha kifut a projekt. Ez van. Kamerát egyelőre nem szerelnek a polgárok budijába. De bekövetkezik egyszer.

Tehetik nem? Szerintük igen, csak a nézőt nem kéne hülyének nézni, de ez csak folyomány. A hatalom annak tartja a polgárokat, így televíziója is megteheti ugyanezt, a baj az, hogy azokat nézi debilisnek, akiknek a pénzéből él. A közmédia is jócskán kivesz a büdzséből, így áttételesen az adózók zsebéből, de ez láthatólag nem zavarja a Fidesz-t. A négymillió adófizetőnek fejenként húszezer forintjába került tavaly a közszolgálati média fenntartása, a nézettségi adatok viszont meglehetősen szerények. Az M1 tavalyi főműsoridős közönségaránya a Nielsen adatai szerint a teljes lakosság körében 8,3 százalék, míg a 18-49-es célcsoportban mindössze 4,7 százalék volt. Egyik legnézettebb produkciójának pedig az augusztus 20-i ünnepi tűzijáték bizonyult. A nép tehát mégsem tökhülye, pedig mindent megtesznek érte.

Megvan ennek a metódusa, nagyban már rég kidolgozták a totális hülyítés módszertanát. Aki ma a közmédiából tájékozódik, olyan világba csöppen, ahol derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek. A gazdaság, mint a kilőtt nyílvessző, a politikai kérdések mérlegre téve, pozitívan eldöntve; a polgárok hétköznapjai, mint a régi kifestő képeken, és a vidám locsogás egy celebbel éppen annyit ér, mint a beszélgetés egy akadémiai nagydoktorral. A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait. Nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, morcoskodásnak, amikor végre jól mennek a dolgaink nyolc borzalmas év után. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról, rengeteg információ pedig el sem jut hozzá. Mintha másik országban élne.

Ennek ellenére, vagy éppen ezért mégis bőséges a hívők tábora, ami végtelenül abszurd. De nem tudom, hogy érik meg ezek az emberek a felnőttkort egyáltalán. Ahhoz, hogy ezt az egész Fidesz-trutyit valaki bármennyire is komolyan vegye, olyan mérhetetlen sötétségnek kell a fejében lakoznia, amivel gyakorlatilag semmit nem képes értelmezni a világ történéseiből, és bármi rossz megtörténhet vele. Számomra felfoghatatlan, hogy valaki mindazt, amit hall, komolyan tudja venni, és még nem esett le korábban egy hídról, szomjasan nem ivott Domestost, nem vitte el a rézfaszú bagoly, és bamba pofájával az élet viszontagságai közt valahogyan elvergődve megérte a harmincat. De megérik, hiszik, mert képtelenség. A szar csillog a vikszolás után, a Nap vidáman süt a temetőkre, hiszen itt minden és mindenki jobban teljesít.

Érvényes már minálunk Noam Chomsky nyelvész híres tíz pontos listájáról kettő bizonyosan. Azaz: az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal. Ennek érdekében figyelmüket el kell vonni a valós és súlyos szociális gondokról, mégpedig olyan hírekkel, amelyek társadalmi jelentősége kicsi ugyan, de érzelmileg erősen megérintik őket. Támaszkodjunk a bulvársajtóra, amely hű szolgánk lesz. És még: a népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni.

A Fidesz-nek kész csapata van a saját tévéjében, ahol a sokaság szellemi szintjét és morális nívóját egy személyben testesíti meg az Obersovszky nevű. Ő a mi állatorvosi lovunk, akitől alkalom adtán az se állna távol, hogy a magyar aranylábúak világbajnoki győzelméről számoljon be, ha azt kívánná a haza és főnöke, aki nem a televízióban, hanem a Parlamentben, hamarosan meg a Sándor-palotában formálja saját torz képére a világot. Ilyen ember a György, és ebből a fajtából nagyon sok van, Duna-rekesztő mennyiség. Amúgy ezt az embertípust az ilyen rendszerek termelik ki. Ahol a tehetséget leváltja a “tehetség” (azaz mi mondjuk meg, ki a tehetséges), ott a szervilizmus életképes stratégia. Ez különösen igaz olyan embereknél, akiknek nincs énképük, így nem probléma ezek után a tükörbe nézni. Ott úgyis alapvetően senki sem nézne vissza, így mindig van hely a “példaképnek”, hogy ezt az űrt betöltse. Kíváncsian várom és figyelem, hogy a csúcsra járatott pátosz gyakorlatilag már a határokig kitolt és kihasznált (nemzeti) giccsfaktor elegendő lesz-e a következő négy évben is a kormányzatot támogató választók ilyen széles rétegének meggyőzésére. Eddig még győzik szusszal, de egyszer csak eljön a Télapó.

Az MTVA összes kiadása 2013-ban 82,9 milliárd forintra rúgott, ez négymilliárd forinttal több, mint az eredeti előirányzat. Nézetnék, de nem megy, Sport-tévévé kéne átalakítani, a futball meccsekre – de csak a külföldi – ugyanis még van némi kereslet, és ez tényleg minden pénzt megér.