Az illiberalizmus demokrácia-hiánnyal jár együtt, és csak a messzi múltba sem kell példáért iramodnunk, elég csupán a tegnapot vizslatni. Imhol egy Jobbik. Isten látja az én hitetlen lelkemet, és tanúsíthatja, hogy nagy ívből szarom le az alapizé-hercehurcát, és csupán egyetlen jól körülírható okból: ennek az egésznek az ég egy világon semmi jelentősége nincsen. Habot verni alkalmas, viszont éppen ezért érdekes kormányzó pártunk viszonyulása ehhez a delírhez. Most már szavazásig sem juthat el a fogós, ravasz kérdés.

Csak a történeti hűség kedvéért idézzük föl az eseményeket. A kisebbik náci párt a kötvény-biznisz megszüntetéséhez kötötte, hogy asszisztál a színjátékhoz, és ezt nem kapta meg. Most egyetlen mondatnyi kiegészítéssel ugyanazt a szöveget nyújtotta be, mint korábban a főnácik, és mégsem támogatták. A parlament igazságügyi bizottsága – nyolc kormánypárti vokssal – leszavazta a Jobbik alaptörvény-módosítását, arról nem tárgyalhat az országgyűlés. Mindez azonban módot ad arra, hogy újólag lehessen visongani azon, ki a hazaáruló, következésképp idegen.

Ezen a hétfőn, ami a tegnap nevet viseli már, monyon szúrták a jogszabályokat is, megint. Ez sem új, de egyelőre érdekes. Még egy darabig. Tökös legény akart lenni Tóth Bertalan, az MSZP frakcióvezetője, és lemondott az alkotmánybírókat jelölő bizottsági tagságáról. Akképp furmánykodott, hogy a jogszabály erejével teszi érvénytelenné a bírák megválasztását, hiszen ez azt mondja: a bírákat jelölő eseti bizottságnak legalább kilenc és legfeljebb tizenöt képviselőből kell állnia.

Tóth szerint az, hogy nyolcan döntöttek, törvénytelen. Gulyás Gergely (Fideszmókus) szerint meg persze, hogy nem. Szerinte önmagában az, hogy valaki lemond a mandátumáról, a hely pedig betöltetlen marad, semmilyen tekintetben nem akadálya az adott közjogi testület, például a parlament működésének. Persze, tudjuk, a parlament is jól muzsikálna ellenzék nélkül, mint ahogyan tulajdonképpen most is teszi, mert csak akadékoskodnak, amit úthengerrel kell elsimogatni.

Így dolgozott a hátország ezen a tavaszi-novemberi napon, miközben O. V. az egészet tágabb összefüggésbe helyezte, amikor már megint megváltotta a világot. A szakrális térben megjelent a magyar nép lelke, mint Közép-európai kuriózum. „A sajátos közép-európai lelkiség nagyon érzékeny az elnyomás minden fajtájára, és oka van annak, hogy az érzékeny közép-európaiak már hosszú évek óta úgy érzik, van a világban egyfajta szellemi elnyomás. Elegünk van a kioktatásból, abból, hogy nem lehet elmondani a véleményünket, mert attól kell tartanunk, hogy erkölcsileg vagy politikailag megbélyegeznek minket.”

Ezt az emelkedettséget a visegrádinak nevezett közönségnek celebrálta, miközben a sameszai a föntebb leföstött módon tettek az elnyomás ellen itthon. Mindehhez hozzáfűzni való nem sok akad. Annyi csupán, hogy 1989-ben tényleg érzékeny volt a magyar lélek az elnyomásra. Aztán akadt, aki elindult fölfedezni a nagyvilágot, ki pedig itt rekedt a magyar ugaron. Az előbbiek a liberálbolsevikiek, az utóbbi népség halmazállapota kétséges, egy dolog biztos: messzire vannak a Windows-tudattól, aki következetes, és nem manipulálható.

Most ott tartunk azonban, hogy idehaza már nincs mit és kit butítani, a rajongók behódoltak, az ellenállók meg nyalogatják a sebeiket, véget ért a csata, teljesen. Ez a mi szégyenünk tehát tényleg fogta a batyuját meg a hamuban sült pogácsáját, de nem Brüsszelbe indult, mint azt ígérte, hanem csupán ide, a szomszédba. Dunaszerdahelyen stadiont avatott, Szerbiában bankot. Ukrajnában óvodákat épít, Erdélyben egyetemet, Koszovóban meg stadiont. O. V. gyűjti hát maga köré a hasonszőrűeket, és már Norbert Hofer, az osztrák náci is Visegrádra vágyakozik, mert azt se tudja, hol van, illetve tán nagyon is jól.

Azt mondta ez az ember (ez az osztrák), hogy gyümölcsözőbb lenne egy unión belüli unióhoz csatlakozni, ahol mindenkit meghallgatnak, és ahol végre kellő tiszteletet kapnának partnereiktől. Ebből is látszik, hogy hülyék mindenütt teremnek, akiket szintén elnyomnak és lenéznek a tudjuk kik. De mindeközben nincs arról információnk, hogy a burgenlandi paraszt lelke is sajátosan közép-európai-e, és ugyanúgy érzékeny, mint a magyar vagy a komitácsi zakkant tudata, vagy inkább a birodalmi germánéra hasonlít.

Egy dolog azonban bizonyos ebben a zűrös katyvaszban. Addig-addig kukorékolnak ezek a szemétdombjukon, amíg meg nem unja a normálisabbja, és úgy kibasznak az udvarra minket, mint macskát szarni – ha már nép, ugye -, aztán elindulhatunk Erdogan nyomán az orosz sztyeppék felé keresni a szabadságot, batyunkban pogácsával, amit a jó édesanyánk csomagolt. A Windows meg annyira röhög a néplelkünkön, hogy majdnem leesik az asztalról.

Ez az egész história már kezd ráégni a rezsimre, hajszálon múlik, hogy kiakadt manusok – lásd olasz miniszterelnök – megvétózzák az országnak jutatott euró-milliárdok utalgatását, s ha ez bekövetkezik, akkor nem csak a jobban teljesítő gazdaság zuhan össze egyetlen pillanat alatt, hanem – ami orbáni szemszögből még nagyobb gond lehet – nem lesz mit ellopni. S miközben magyarázzák az elégtelent, egészen elképesztő dolgokat állítanak, így zuhanva bele a – khm – valótlanságok sűrű mangrove-erdejébe.

Az új egységnek minden mindegy, a kívül rekedteket érdekli csöppet Manócska meséje. Minálunk állítólag kopt keresztények élvezik az ország vendégszeretetét, csak nem tudni, hol. Ilyen embereket senki, sehol nem látott, mint ahogyan százezer ukránt sem. Pedig itt kéne lenniük, ha egyszer Orbán Viktor azt mondja, mert mondja. Jelesül, hogy hazánk az orosz-ukrán háború idején már teljesítette kötelességét, százezer ukrán menekültet fogadott be. Ezért az egyik éppen ledarálandó lap munkatársa ukrán-nézőbe eredt a héten, amíg még teheti.

De egyet sem talált a magyar ugaron, pedig még gukkert is vitt magával, és szakszerűbben használta, mint annak idején az áldott Hende miniszter úr. Minálunk nemhogy arab-néger, de még egy rohadt kárpátaljai menekült sincs egy darab sem. Ők inkább otthonról szavazgatnak, mert még ahhoz sem kell idejönniük, ők a levélmenekültek, akik tényleg kivételezett bánásmódot kapnak. Jobban figyel rájuk a rendszer, mint saját állampolgáraira, de eltérített a mesélő hév. Viszont nincsenek itt. Ez ziher.

Új legenda is született a héten, amely arról szól, együttérző hazánk több százmilliárd forintot fordít arra, hogy teljesítse a szolidaritás kötelezettségéből fakadó nemzetközi feladatait. Ezt Magyar Levente álomtitkár úr mesélte. Elmondta, hogy Magyarország humanitárius-fejlesztési segélyekkel, vissza nem térítendő és kedvezményes hitelekkel, valamint más, globális szerepvállalással vesz részt nemzetközi kötelezettségeinek teljesítésében.

Példaként fölhozta, hogy nemzetközi fejlesztési-humanitárius segítségnyújtásra jelenleg harminckét millió eurót költ Magyarország, Afganisztánnak ötmillió eurót juttatott. Oktatási, egészségügyi, kulturális és szociális programokra csaknem kétmillió eurót fordít, valamint több milliárd forintért vállalja át kárpátaljai gyerekek kötelező védőoltásának költségeit. Kötött segélyhitel formájában pedig százmilliárd forint értékben garantálnak forrásokat többek között Indonéziának, Afganisztánnak, Vietnamnak, Koszovónak és Mongóliának.

És ezen a ponton világosodott meg az elme, egycsapásra odalett a legenda. Ezt a Koszovót ezt kár volt megemlíteni, nagyon kár. Pár héttel azután, hogy kiderült, a magyar kormány negyvenmillió euró kamatmentes kölcsönt ad a koszovói nemzeti stadion felépítésére Pristinában, azzal a feltétellel, hogy a létesítményt egy magyar cég építheti fel. Ez az emlegetett kötött segélyhitel, amely humanitárius cselekedetnek, a szolidaritás bizonyságának tartja azt, hogy már a határon túl is lehessen lopni. Nincsen több kérdésem, csak a rossz szájízű vihogás van, illetve egyetlen halk érdeklődés azért mégis: Ezt meddig lehet csinálni büntetlenül? A megfejtéseket képes levelezőlapon várjuk, „mutyi” jeligére.

Mindebből az következik, hogy Pristinában nincsen parlamenti őrség, továbbá, hogy az ellenzéki honatya komolyan veszi a munkáját, és meglehetősen vérmes is. Mondhatni, mindent bevet, hogy érvényre juttassa az ő és nem utolsó sorban választói akaratát.

Egyébiránt nem sokra ment a pörformansszal. Ahogyan ez már lenni szokott, a bizottság elfogadta a javaslatot, és a Montenegróval megkötött határ-megállapodás ratifikálása – amelyet tavaly augusztusban írtak alá Bécsben – csütörtökön napirendre kerülhet a parlamentjükben.

A füstös fölhorgadás nem volt ok nélkül való, hiszen a balkáni ellenzék úgy véli, Pristina a megállapodással nyolcezer hektárnyi földet juttat a szomszédos országnak, ezért minden eszközzel tiltakozik ellene. Nálunk egyedül Mészáros Lőrincnek jutott ennyi – vagy több -, hogy a többi Kisgömböcről szó se essék.

A mi drágalátos ellenzékünk pedig hümmög, malmozik az ujjaival, és bárgyún lesi, amint fölépül a hűbéri rend az országban, valamint azt is, hogy elcsalják a választásokat a kollégisták. Már Kósa Lajos is elszemtelenedett, olyannyira, hogy cinikus mondatokat is fuvolázott ki az ő száján, és ez nóvum.

A kupakos azt mondta a külföldön dolgozó magyarokról, hogy aki voksolni akar, az jöjjön haza, vagy menjen el az adott külképviseletre, és ott mondjon nemet a kényszer-betelepítésre. Ezzel szemben idegenben senyvedő véreink levelezhetnek, és már kétszázhetvenezren vannak.

Ehhöz képest még Vona Gábor is csak les ki a fejéből a vizslájával, és eszébe sem jut bevetni a gárdát. Jó lesz az még a cigányok ellen, gondolja, és kussol. Pedig ő is – a többi ellenzéki kisasszonyról nem is beszélve – emlékezhetne rá, hogy az állampolgárság megadásakor mi volt.

Szavazati jog, az nem, á, dehogy, mondták a genyák. Egyedül Mikola István mutatta ki a foga sárgáját, amikor – ugyan nem ezer éves birodalomról, de – húsz évnyi hatalomról ábrándolt már akkor, és lám, milyen szépen haladunk álmának beteljesülése felé.

Ezt a célt szolgálja kies fővárosunk közigazgatásának tervezett átalakítása is, amely csak kevéssé szól arról, hogy pártmuftikat ültetnek a kerületek élére – bár ez sem piskóta –, a titkolt, ámde kitetsző szándék a választókerületek újólagos átrajzolása 2018-as győzelmi céllal.

Ellenzékünk meg fészkalódik a székében, meg sajtótájékoztatókat tart. Erre futja neki, mert ő a Weltschmerz állapotában leledzik, amely amúgy világfájdalmat jelent, filozófiai szakszóként viszont azt, amikor a lelkünkben élő ideák találkoznak a véres valósággal, és ettől összezuhogunk.

Ez van most. Nemhogy könnygázgránát, még csak egy hangosabb visítás sem tör elő a mi választottjaink torkából, holott a Fidesz már annyi őszödi beszédet mondott el, mint égen a csillag, és, hogy emlékeztessünk, tulajdonképpen a 2006-os történések alapozták meg a narancsfiatalok máig tartó uralmát.

Mindenki tudta, a Wikileaks meg bizonyítékokkal is előállt, hogy az akkori zavargásokat a mi egyetlenünk szervezte. Mindebből kitetszik, hogy kellőképpen gátlástalan, meg az is, hogy a drágalátos baloldal még hatalmon is töketlen. Tudták ezt, és mégsem váltak Erdoganná.

Amit viszont Orbán már nagyon régen, igaz, lightosan megtett. Mindent és mindenkit ledarált, amely folyamatokat most nem részleteznénk, mert valamennyien tisztában vagyunk vele. És mégsem ordít senki sem.

Minálunk még a tüntetések is szordínósak, két hónappal előre bejelentik, aztán annyit szervezkednek, egyeztetnek, módosítgatnak, alakítgatnak, amíg laza piknikké válik a fölhorgadás néhány ezer fagylaltozó, bambizó emberrel. Ennyit a civilek mindenhatóságáról, és arról, miért röhög a pofánkba a hatalom, valamint rajongói.

El vagyunk veszve, azt hiszem. Gyermeki lelkünk más vidékekre vágyik, északra, ahol teljesen más gondok nyomasztják az embereket. A norvégok például úgy döntöttek, hogy Finnországnak egy hegyet adnak szülinapjára masnival átkötve, és nem durrant gránát a parlamentben, nem csikorogtak a fogak. Azt mondták a honatyák, legyen. Mindenki örült, még a népek is, és hektárokról szó sem esett.