Pláne az országgyűlési őrség teszi ezt, amelynek a feladata a házelnök személyi védelme, az Országház és az Országgyűlési Irodaház objektumvédelme, tűzbiztonsági, díszelgési és protokolláris feladatok ellátása csupán. Ők ugyan alkalmazhatnak testi kényszert, de csak a honatyák-, és anyák ellen.

Mit kezdenek akkor a demonstrálókkal, kérdezhetnénk, ha lenne értelme, de ennek sincs. Ugyanis az egészet sajátos megvilágításba helyezte Bencsik András, akit nem kell bemutatni. Ő arról ábrándozott, hogy reméli, a katonaság majd megvédi az egész cirkuszt a tüntető csürhétől, és ezen a ponton olyan NER-otthonosan kezdi érezni magát az ember.

Hogy ki a csürhe, és ki nem az, afelett lehetne vitát nyitni, csak nem érdemes. Kiszólt csupán a luk a gödörből, aki alig egy hónapja még nyüszített, de a sikeres választási monyákolások után nagyon kinyílt a csipája, és ez így is marad neki még négy évig. Bosszantó, és akkor még kamaszlány voltam.

Viszont az felettébb érdekes, hogy ennek az országgyűlési őrségnek meddig terjed a hatásköre, átnyúlik-e a Dunán, és belevész a végtelenbe, vagy mi a rosseb. Hogy milyen határig óvhatja a majmok testi épségét, és akadályozza meg, hogy a lelkes közönség banánnal etesse őket.

A katonaság ügye is érdekes dolgokat vet fel, hogy bevethetők-e akkor, ha a tömeg nem tankokkal szaladgál, és utcaköveket tép fel, hanem verseket szaval. Nem hugyozza szét a teret, hanem csendesen, de kitartóan kérleli a T. Házban ülőket, hogy menjenek már el az ótvaros francba, és ez a kérlelés az ellenzéknek is szól?

Hiszen május nyolcadika lesz az a nap, amikor hivatalosan is részévé válnak a rendszernek, és a jelenlétükkel segítenek fenntartani azt a látszatvilágot, mintha a diktatúra demokrácia volna, és ez nemhogy felelőtlen, de mocskos dolog is. Annak a napja lesz ez, amikor a térről kirekesztettek hivatalosan is magukra maradnak.

Mert ezzel, hogy ketrecet csinálnak a Kossuth térből, létrehozzák azt a szimbolikus világot, amelyben a beül lévők valami ismeretlen ok miatt elitnek képzelhetik magukat teljesen elszakadva a valóságtól. És nem tudom, hogy ez most szomorú vagy röhejes, amikor öltönyös szarcsimbókok a mandátumuktól mennek mennybe.

Ez a gesztus egyben jelzi a bezárkózást is, ami megteremt magának egy alternatív valóságot, amely csupán annyi életjelet küld a világnak, hogy Szijjártó olykor-olykor kiordít belőle. Ugyanakkor mutatja kies hazánk totális lezüllését, amelyben egy igazság van csak, hogy én Orbán Viktor vagyok, azt csinálok, amit csak akarok.

Ez a ketrec, ami most létrejön, olyan ontológiai, mondhatni, hermeneutikai kérdéseket is felvet, hogy kit óv a vas, a belül lévőket, vagy a kívülről szemlélődőket azoktól. Ilyenkor olyan ambivalens és göcsörtös lesz az ember szíve, és nagyot, remegve dobban, mert például olyan is eszébe jut, amit a friss szavazók egyáltalán nem ismertek, mert annak idején halovány gondolatok voltak, ha egyáltalán.

A történelmi taxisblokád idején nem volt lezárva a Kossuth tér, és emlékezhetünk még a szerencsétlen Horváth Balázs ablakban bemutatott máttós tornamutatványaira. Mókás egy jelenet volt, viszont ő szeretett volna lövetni, mint ismeretes. Ebbéli törekvését a hadsereg főparancsnoka, bizonyos Göncz Árpád akadályozta meg.

Ilyenünk viszont most nincsen nekünk. Áderünk van csupán, aki a globális felmelegedéssel foglalkozik ilyen időkben, nem, mintha ennek a nyüves országnak lenne az elnöke, hanem, mintha nem is itt élne. Ebből fakadólag Bencsik hadserege annyi tüntetőt lő valagba, amennyit csak akar.

Így kezdődik el hivatalosan a harmadik négy év, már előtte azzal a tapasztalattal, hogy ami az ország házában történik, azzal egyáltalán nem kell foglalkozni. Ellesznek azok a ketrecben, nyálazzák Orbán forgatókönyvét és színre viszik. Viszont meg kéne találni a lehetőséget az előadás bojkottjára, aminek a módját momentán nem tudom, de töröm rajta a fejemet erősen.

Ha jutok valamire, elmesélem. Ígérem.

Csak az ember képes arra, hogy egyrészt milliókat öljön meg szögesdrótok között, másrészt pedig, ha fordul a kocka, az első gondolata az legyen, hogy kínzójának hogyan verheti szét a fejét, hogy fröcsögjön az agya veleje. Erre a sötét ösztönre bazírozik a mi drága Viktorunk a második világégés után hetven évvel, és úgy tűnik, aljadék terve működik is. Fölmentés ez ügyben nem létezik, hiszen még az oroszlán is van annyira emberséges, bármennyire fura is ez így, hogy előbb gondosan megfojtja az áldozatát, csak aztán kezdi zabálni.

A hiéna az, aki, miközben a gnú kerek szemmel gyönyörködik az afrikai naplementében, de már a fél combját meg a püspökfalatját behalózta a delikvensnek, azaz, elevenen falja fel. Ez gusztus és habitus dolga, viszont bánatosan fedezem fel, hogy fajunk, és különösen a pöttyös seggű magyar változata ilyen hiénás Ez a defekt nem a génekben rejlik, hanem sajátos történelmünkben, amelynek kereke most épp fordult egyet, és valahol a múlt század negyvenes éveinek elején jár. A szögesdróttal beszegett vad, tölgykerítés barakk még lebeg.

Sípolni, fütyölni minálunk mostanában nem egy életbiztosítás. 2016. október 23-án, a Kossuth téren sem volt az, ahol feldühödött, nyugdíjas hiénák találták meg a gyakni való gnúikat. Senki sem állította meg őket, mint ahogyan most Tusványoson sem, ahol tudjuk, mi történt. Pedig ott volt a TEK, és csak lesett, amit így indokolt: A rendezvényen kizárólag a miniszterelnök személyvédelmét érintően láttak el feladatot, a vonatkozó jogszabályok szerint ugyanis a miniszterelnök védelme a külföldi utazásaira is kiterjed, melynek kizárólagos célja a védett személy közvetlen fizikai védelme, életének és testi épségének megóvása, vagyis a rendezvényen a TEK amúgy biztonsági feladatokat nem látott el.

Mindebből az következik, ha a drágalátos TEK orra előtt koncolják fel a nőt, akkor jámboran nézi a horrort, mert őt a nagyseggű bohóc védelmére szerződtették, és miden más le van szarva. Érdekes ez, főleg azóta, amióta Orbán Viktor tenyere viszket. Ez ilyen fordított haláltábori felállás, amelyben a rend őrzésére szakosodott polgártársak jóindulatúan elfordítják a fejüket, amikor a NER harcosai igazságot szolgáltatnak. A Harmadik Birodalomban is társadalmi munkában tett rendet az SA, a hatóságok pedig fütyörészve lesték a kék eget.

Itt, minálunk ez annyival delikátabb, hogy rendőrök vernek biztonsági embereket is, mint a Balaton Soundon. Egy civil ruhás rendőrkapitány, mert az őr nem engedte be, mellbevágta őt, a kollégája megszorongatta a nyakát, és bájosan kilátásba helyezte, hogy le fogja tartóztatni. Bunkó rendőrök mindig voltak, mindig is lesznek, Magyarhonban viszont az a klafa, hogy miközben a pogromot bambán lesik, mert nem arra szerződtek, hogy rend legyen, vélt sérelmek nyomán maguk is vadbarommá válnak. Úgyhogy teljes a káosz, szabad a tánc, meg a csók. Végül is, a zavarosban tényleg könnyű halászni, csakhogy a szép jóság meg a szelíd értelem hová költözött, na, azt én nem tudom.

Olyan, amelyet Orbán valaha megálmodott, és jelenleg is folyamatosan álmodik, saját, belső használatra, szotyolapökködés közepette folyik ki a gőzzel teli fejéből szünet nélkül. Minden van itt, ami egy láblabda eseményre jellemző, csak négyzetre emelve. Két tábor, akik kellőképpen utálják egymást, olyannyira, hogy ölre is mennek.

Illetve az elvetemültebb üti a védtelent, mert szidni merte a kapitányukat, sőt, minden határon túlmenve ki is fütyölte őt, ami egyértelműen vért kíván, mert így rendeli azt a szurkolói böcsület. Ezek ketten már a stadionban pofozkodnak, nyugdíjas üt történészt, nagymama egyetemistát, a rend fenntartói pedig csak mélán nézik, ahogyan folyik a vér.

Himnusz is van jó meccshez illőn, ami nótát a hazaiak szerint szent alélással kell hallgatni, miközben az ember szeme a múltba réved, fátyolos gondolatain pedig átsuhan a zivataros történelem, amely szenvedéseknek a kommunisták, a zsidók, a cigányok meg a buzik a jól kivehető okai, és ez elviselhetetlen kínt gerjeszt az igazmagyarban.

Olyannyira, hogy éppen ezért, amint az áhitat befejeződik, legott elkezdődik az ordítás, az addig is szűkös tudat még jobban bezárul, és indul a vonat, de az emberek nem értenek a futballhoz. A lelátó oly szent hely, amelyet kerítéssel kell leválasztani, nehogy idegen hordák elözönöljék azt, és a rácsok mögül rendre kihallatszik a Székely Himnusz, meg, hogy vesszen Trianon.

Fixációja ez már a magyar embernek, olyannyira, hogy minden meccsen föl kell emlegetni. Észre sem veszi már a jódógos, jómunkásemeber, ösztönös a betegség. Beléptető rendszer is van, mint az a Kossuth téri meccsen is tapasztalható volt, ez a jószág pedig arra szolgál, hogy csak a kiválasztottak, a fölkentek, a „B” közép juthasson be a szentélybe.

Aztán ezek kurválkodnak leginkább, mint a 2006-os rangadón is, idegenben, fölgyújtva, lángba borítva a fél pályát, aztán kiderült, hogy a csapatkapitány cukkolta fel őket, de ezzel senki nem foglalkozik. Viszont akkor bosszút esküdtek, mert rendet tettek közöttük, hogy azóta is ezt emlegetik. És hat éve csak hazai meccseik vannak, hat éve isszák a vért, a bírót lefizették, a pálya pedig lejt.

Kapitányuk pedig az UEFA-t szidja, mint minden mai rossz eredőjét, a „B” közép is ordít ellene és vele, sőt, ez a csoport már azt sem tudja, kit kell utálnia, de valakit nagyon muszáj. Így csordogál a meccs, amelyet életnek neveznek. Szotyola van, sör van, kérdés nincs. A hangszóró a kapitány elhaló, rekedt hangját bömböli, és már sípol a kisvasút kisvonatja a kis fütyülőjével.

Óhatatlan igény mutatkozik bizonyos emberszerű tünemény társainkban, hogy saját hatáskörben rendezzék le a világ folyását. Mindez a macskajaj, amely most épp kiviláglott, a jéghegy csúcsa csak, és nem is előzmények nélkül való. A Kossuth tér körbe hugyozásával kezdődött, amely idilli állapotot jelenlegi vezénylő csillagunk is aláírta a maga módján kordonokat bontva. Aztán a tévé székházánál lezajlott lélekemelő történések is csak erősítették a képet, hogy itt mindent lehet, ráadásul és pláne, hogy utána meg az egész sundámbundám szerzője, a mi csillagunk nekilátott a rendőröket basztatni, mert a hősök szemét kilövette a Fleto. A dolgoknak vannak eredői, s mint kitetszik, folyományai is bőségesen. Azon most épp nem rugóznék, hogy hol maradt a pár tasli és koki, mert minek. Ócska mutogatás volna, holott a napocskánál is világosabban látszik, itten az egész ország annak rendelődött alá, hogy ez a mi mostani gecink még valahogyan pár szavazatot zsebre rakhasson – vélekedése szerint -, hogy kétes dicsőségét megfejelje pár nappal.

Így megy ez. Ezt szolgálja a halálbüntetés újbóli lebegtetése, amely eszme az ilyen macskafélék vértől iszamos agyát óhajtott kielégíteni röpke időre, és egyben generálni is lázárjaikat, amellyel egyszersmind szülőjükké is válik. Most épp megint Európa a hülye, amely töketlen alakulat telefonbeszélgetésre hívja a mi születőben lévő Führerünket ahelyett, hogy picsán rúgná, mint azt már nagyon régen meg kellett volna tennie a Néppártnak nevezett impotens alakulatnak. De nem teszi. Magunknak kéne kézbe venni dolgainkat, és mindenféle eufemizmus nélkül bevallani, hogy fasizálódunk, annak minden kellékével és díszletével. Érpatak csak a hab, a kicsapódott eszencia, de van nekünk miskolci házbontásunk, Betyárseregünk, és még ki tudja hányféle gyönyörök. Megyünk valami szürkébe borult úton egy őrült hálójában. Ez Magyarország, amit így szeretnek a köztévében. Szép új egy világ, efelől csöppnyi kétség nem mutatkozik.

Abban az – a maihoz képest még mindig békeszerű, de már akkor is fölforgatott ezüsthajós – időkben az a hely még a Gonosz Birodalmaként jelent meg a mára egyre inkább megboruló, és száznyolcvan fokos fordulatot tevő tudatban. És ahogyan a Moszkva téren sem a Red Hot Chili Peppers nyomul ma már, mert sokkal közelebb a lánctalpasok vonulgatásának ideje ott, ugyanígy a világ is összedőlne, ha a mi Kossuthról nevet kapó dohos levegőjű terünkön vonaglana meztelen fölsőtesttel Anthony, erről szó se essék, irgalom atyja ne hagyj el! Így múlik el a világ dicsősége, pontosabban és alaposabban így hülyülnek meg végérvényesen egyes szerencsétlenek.

Illetőleg csak a miénk, a keletebbi mókus mindig is ganaj volt, már a KGB-s időkben is. Ez a saját urunk, amikor még angyalbőrben jelentett, akkor is azt hitte magáról, hogy ma született bégetős, meg ma is. Vagy csak úgy tesz. 1999-ben ezt mondta a Nagy Ő: „Nehéz elképzelni, de az ország 1999-ben a korábban felvett hitelek kamataira 769 milliárd forintot kényszerül költeni. Minden hetedik megkeresett forintunkat erre az adósságra fizetjük. Óriási összegről beszélünk. Ennyi pénzből egyetlen év alatt befejezhetnénk autópályáink építését, kétszeresére emelhetnénk a közalkalmazottak bérét, vagy egy csapásra megduplázhatnánk mindenki nyugdíját.” Az legyen mellékszál, hogy akkor sem az igazság jött ki a száján, de már mindegy.

No most, máma ebből nem sok autópályát építenénk, meg még pláne: egy vonással ennek az ötödét bukta párezer ember a brókerségen, hogy szót se ejtsünk némi háromezer milliárdról. Hogy abból mi mindent lehetett volna csinálni, aztán a lóvé meg seholsesincs, i tak dalse lehetne folytatni – hogy stílszerűek legyünk -, és mégsem ez a veleje a dolgoknak. Egyébiránt annyi pénzt, amiből tizenhat éve még nyugdíjakat akart duplázni, eleddig egyedül a mostanra nemzeti geciológussá átváltozott egyszer volt cimborája zsebelt be közbeszerzéseken. Most meg a veje van soron, és igazából ez volna a lényeg. Maffiaországgá váltunk röpke idők alatt annak minden gyönyörével. Ezt tette velünk az idő, meg maga Orbán Viktor. Ez van most, ez látható: Live at Square Kossuth Budapest. A magam részéről maradnék azonban a Red Hot-nál, érdekesebbek ők, mint ez a bohóc, ugyanakkor várom, hogy elkezdjen dolgozni a homokóra, aminek keressük az alját.

Mindeközben mitőlünk kicsit délre, és csöppet nyugat felé hajlongó aprócska országban megszavazta a nem kétharmaddal bíró, és nem is NER kompatibilis országgyűlés, hogy ezentúl a melegek is házasodhassanak, sőt – horribile dictu – még kisdedeket is örökbe fogadhassanak a karmaik közé. Ez az ország az élhetetlen Szlovénia. Innentől Semjén ura legyen velük, mert föltartózhatatlanul jutnak a pokolra, ahol meg majd furcsa mód igen jól fogják érezni magukat velünk ellentétben, akik K&K morálunkba beleájulva döglünk meg harsonaszóra.

Kitetszik hát, hová igyekszünk, Rákosi Jenő korába megint. Ő volt az az áldott úriember, aki a mostani kurzus vágyott időszakában a félfeudális Magyarország – ahová tartunk épp -, meg pláne Tisza Pista, a geszti bolond ellen fölhorgadó Ady Endrét négyeltette volna föl szívesen. Az ő iszákjából nőttek elő a Wass Albertek, akik tananyagok máma a bevezetőben emlegetett szoborcsoport stíljében készült irományaikkal, miközben a nemzet főtere tövéből József Attila is száműzetett az ő Dunájától. Mindez azonban mellékszál, fecsegő felszín csupán, ha nem is lényegtelen.

Sokkal érdekesebb minekünk ez a Slovenija Pride, ami zajlik közvetlenül a határaink mellett, és mégis milyen távol. Fölteszem, kormányzó nagyjaink számára értelmezhetetlen az a vircsaft, ami ott zajlik. Mindez annak fényében tüneményes, hogy az ilyesfajta elhajlást, mármint a melegek pátyolgatását még Cameron, a brit is támogatja, holott ő meg a csúti bolond haverja lenne az Unió elleni küzdelemben. De míg Cameron pragmatikus, józan manus, a mi vezérünk csupán szellemi kövület. Zsákutca az összes szoborjával, keleti cimboráival, és amúgy sohasem volt eszméivel egyetemben, ami magunk közt szólván tragikus.

Nem neki. Nekünk. Európa szerencsésebb helyein általában népeik üdvére próbálnak meg kormányozni a fölkentek, csak nálunk van az, hogy egy ember lidérces álmai öntetnek bronzba törvények által. És ehhez minden eszköze meg is van. Mert épp e nevezetes napon, amelyen a fent taglalt dolgok történtek, a mi drága parlamentünk harminc évre titkosította Paksot és folyományait. Ehhez kétharmad kellett, amijük már nincs, és mégis van. Jobbikos segedelemmel átment ez is. Mindez épp akkor történhetett, amikor a tábori püspökök kérték az – úgy tetszik végképp elfajzott – Isten áldását a kurzus új csodájára odakint. Tán harangoztak is. Szlovénia délre van, kicsit nyugatra. A tektonikus mozgások minket sodornak egyedül kelet felé. Nem jól van ez így.