Ez itt most szubjektív történet lesz történelembe ágyazva, csapongva múlt, jelen, jövendő, színház és sport, zene is divat útvesztőiben, amelyek egységbe rendeződve azt mutatják meg nekünk, hogy új elitünk nagyjából az üzemi párttitkárok nívóján leledzik, akik fekete makkos cipőt húznak a barna öltönyhöz, aminél nagyobb vétség nem létezik. Csak az, ha közben magyar nótát hallgatnak. Én boldogult úrfikoromban kosárlabdáztam sokat és alaposan, ebből fakad, hogy számomra ez a sportok sportja, a mozgásművészet netovábbja.

Mert valljuk be, nincs annál csodálatosabb, mint amikor kétméteres emberek mozognak légies könnyedséggel, és úgy bánnak a labdával, hogy a kiskölkeknek tátva marad a szája. Aki kézzel labdaügyes, az lábbal is az. Annak idején kispályás futballban elvertük a város első osztályú láblabdásait, amikor pedig edzőtáborban a futballisták kiálltak ellenünk basketbálozni, a fülükön szedték a levegőt, és az edzőjük bevallotta, azt tudta, hogy a kosárlabdában többet kell futni, mint a futballban, de, hogy ennyivel, azt nem sejtette.

Egyáltalán, legalább három-négy év edzés szükséges csak ahhoz, hogy a kosárlabda pályára lépve a delikvens minden második lépése ne legyen szabálytalan, míg futballozni meg mindenki tud, csak Orbán nem, de ez az ő baja. És most, hogy elmeséltem az ifjúkoromat, elmondom azt is, hogy tegnap nem láthattam városom csapatának első osztályú mérkőzését sehol. Azét a csapatét, amelynek alapítója voltam úgy harminc-harmincöt éve, most pedig bajnok, a BL-ben játszik, az vesse rám az első követ tehát, akinek nem fájna a közvetítés hiánya.

Nem vagyok telhetetlen. Azt is megértettem, hogy amikor Spanyolországban játszottunk BL meccset, az M4 ifjúsági labdarúgást közvetített, azt is belátom, minden bajnoki kosárlabda meccs nem kerülhet képernyőre, vannak fontosabb dolgok, mint például a sporthorgászat vagy a tollaslabda. Pedig a kosárlabdáért rengetegen rajonganak kies hazánkban, aki otthonos a szakportálokon, az tudja. Sőt, nálunk sokkal többen járnak kosárlabda meccsre, mint futballra, pedig tizenöt milliárdos stadionunk van. És még számos más magyar városban is ez a helyzet.

Ezidáig csendben, megadóan tűrtem, tegnap viszont nem csak én, hanem a komplett kosárlabda társadalom lázadt fel, olyan durva kommenteket kapott Orbán Viktor, mint a bajok oka, mintha valamely ellenzéki sajtótermék törzsközönsége szidta volna az anyukáját Putyin miatt, mert minden mindennel összefügg. Még egy éve tán, belenyugodva abba, hogy M4-ileg a kosárlabda mostohagyermek, a rajongók megelégedtek a városi tévék neten közvetített adásaival, minden szép volt, mindent lehetett látni, mindennel meg voltak elégedve.

Egész pofás adások voltak szerte az országból, Zalaegerszegről, Körmendről, Szolnokról, akárhonnan, szpíkerrel, ilyenek. Aztán egy Fidesz közeli cég einstandolta az összes közvetítést, onnantól egy mozgásérzékelős kamerával, ami mindig mindenről lemaradt, az üres félpályát mutogatta, kommentár nélkül, és úgy láthatta az ember a csapatát, hogy egyfolytában lefagyott minden. Több volt a szünet, mint az adás, és sokasodtak a kurvaannyák, amelyek tegnap csúcsosodtak ki. Tegnap volt az első nap, hogy ezért a szarért is pénzt kért a Fidesz közeli cég, a kosárlabdabarátok pedig pofára estek.

Forradalmi hangulat alakult ki, a kosárlabda kedvelők rájöttek, hogy nem tudnak a régi módon élni, míg a Fidesz közeli cég meg nem tudott a régi módon közvetíteni. Ha vér nem is folyt – csak majdnem -, pár tízezer szavazatot megint vesztett Orbán Viktor, mert sorsának rosszra fordulásáért őt hibáztatta a kosárlabda társadalom nagyon lényeglátóan. Mindig ez a vége, ha a saját torz világát akarja az emberekre erőszakolni a hatalom. Őt nem érdekli a kosárlabda, más se akarja nézni tehát, ő nem érti Nádast, más se olvassa, ő álkeresztény, más is legyen az.

Ilyesmit lehet játszani egy ideig, azonban egyszer csak betelik a pohár. Az összesűrűsödő apróságok miatt lázadnak fel az emberek aztán, szétdöntik a hivatalt, fölborítják a villamost, ilyenek. Mert emlékezhetünk, a nyugdíjukat ellophatták, a netet viszont nem adták, hogy kátyús az utca, az elmegy, de, hogy kosárlabdát se lehessen nézni, az már mindennek a teteje és hallatlan. Mert a lélek bozontos útjai kifürkészhetetlenek. Így tegnap nem tudtam, bánkódjak, mert nem nézhettem meccset, vagy legyek elégedett, hogy megint és ezzel is közelebb került Orbán bukása. Ezen még méláznom kell máma.

Legutóbb, az örökrangadón, az MTK-Fradin ezeregynéhány mókus volt kíváncsi a mogyoróra. Körmenden alkalom adtán – ha már meccs – háromszor többen. Valamint Szombathelyen is, ahol meg a Falco üzemel. Szívem szottya mindkét alakulat, mert itt is, ott is pattogtattam.

De tehettem volna akárhol. Mostanság a football ellenére többen vannak a népek Pakson, Fehérváron, Sopronban, Kecskeméten, nem sorolom most föl az összeset, mint a ’zemtékáfradin. És, hogy mért elmélkedek most éppen erről? Elmotyogom.

Éppen nemrégiben ért véget a kosárlabda Eb kvalifikációja, amelyet a magyar egység veretlenül, hat nullával abszolvált, egészen gyönyörűn. Elérte azt a sikert, mint az aranylábúink, akikről azt is tudhatni, ha hangosat finganak. Dzsudzsák például szép kereket tud kakálni.

Kosárlabda mérkőzésen nem szoktak szotyolát zabálni, ebből kifolyólag ilyen eseményeken nem jelenik meg kies honunk veleje. Tetszik tudni, ugye. És amiről mégis szólanék, az pedig az, hogy a mi közösségi televíziónk, amelynek aktuális hordája az M4, ebből kifolyólag sport névre hallgat, nem bírta közvetíteni a külhoni meccseket. Egyáltalán nem.

Jó, hát játszottunk Luxemburgban is, amely dolog Szijjártó elménk szerint nagyon közel van Brüsszelhez, de nemá. Ilyképp ez a dolgozat a kosárlabdát imádó közösségért van. Hogy nem ér kibaszni mivelünk. Egyébként meg az eredőjét tudom. Libsi konc az egész.

Mert tudták? És ezt is tudták, hogy a baszketbália itt minálunk a vérvörös Kuncze Gábor rokona, a pláne libsibolsi Kuncze Géza nevéhöz fűződik? Ugyehogy, nem? Pedig a boldog időkben, 1912-ben tette meg, amit tett, megismertette Kárpátiát a baszket bállal. Most meg itt pattogtatunk, az M4 meg nem veszi a fáradságot, hogy mutassa. Különben pedig nagyon jól érezzük mi magunkat, úgy barátilag.

Volt ott ilyen asztal. Öltöztető, vagy mi a rosseb, ez volt a neve neki. Azon köllött előkészíteni a kölket, hogy hamvasan tudjuk átnyújtani őt a dadának, aki pedig délutánig volt felelős a hamvasságért. Be volt ez osztva. Meg a szoktatás is, az is ki volt találva nagyon. Ahogyan etetni köllött a kisdedet, na az jó móka volt. Ült az ölemben a kölök, és adagolni kellett a szájába a papit.

Ilyet én már sokszor tettem a házunk táján, de idegenben kevéssé. Szarul is jött össze. A hazai tápláltatásnál a lehető világok legtermészetesebb dolga volt, hogy amely papit a kölök nem bírt lenyammogni, és az ajkain folyt a massza, magam fogtam, ellenállhatatlan mozdulattal levakartam róla, és azonmód be is kaptam. Egy tőről fakadó szájak voltunk hiszen, ki látott volna ebben bármi kivetni valót. Hacsaknem a bölcsőde asszonyi kisdedes vendégei.

Ők láttak, és meg is botránkoztak, hogy a nagydarab apaember ím eleszi az étket a kisfiú elől. Viszont nem is elsőként erről szeretnék én eszmét cserélni, hanem a jövendő életekről. Én magam ezt a férfigyermeket abajgattam aztán óvodán és iskolán át nagyon hosszú időkig, mígnem fölcsöpörödött, mert ezt diktálja a törvény. Az Istené, nem a megörökölt világunké. Kamasz lett a kölök, és valami különös vonzalom révén baszketbálozni óhajtott, kosárlabdát pattogtatni a deszkákon.

Ez idő tájt volt a csúcson, ha valaki emlékszik még rá egy Michael Jordan nevű úriember. Isteni egy játékos volt, aki tudja, miről csacsogok, annak több nem is szükséges, másnak meg fölösleges beszélni róla, falra borsót nem hányunk, hacsaknem tivornyák után, de ez meg megint nem passzol a krónikába. No, mindegy. A veleje az egésznek, hogy ez a kölök teljesen belahabarodott a játékba is, Jordanba is, elment az esze úgymond. Odáig, hogy mivel az idol kopasz volt, leborotváltatta a fejét ő is. Ezt is megtettem neki.

Nem is volt amúgy tehetségtelen, mindenféle utánpótlás tornákról érkezett haza különféle díjakkal, mint legjobb dobó, meg MVP, ha érteni tetszik ezt a mágikus fogalmat. Ment neki, na, mígnem az igen nagy pedagógiai vénával megáldott trénere azt nem mondta néki nagy átéléssel, hogy ő ebben a sportágban semmire sem viszi, mert alacsony. Igaz, akkor csak százkilencven centi volt, azazhogy tényleg cirkuszi törpe.

Ilyképp ennek a tehetséges trénernek oly igen sikerült megkedveltetnie vele imádott sportágát, hogy abba is hagyta a jó büdös francba, elment inkább közgazdásznak. S mivelhogy tiszta apja volt, ergo nem hülye, egészen Ausztráliáig röpítette az itthon nem nagyon szükséges tudása, egy világcég alkalmazásában, nekik megfelelt a magassága. S hogy mindez mért bugyogott ki belőlem? Csak. Mert olvasom, ezt az Ödegaard gyereket, akinek milliókkal nyalják a valagát Madridban. Tán ott képzett edzők foglalkoznak vele. Igaz, csak tizenhat éves. De mi lesz, ha alacsonynak bizonyul? Mehet szegény számtant tanulni. Nehéz dolgok ezek.

Nem létezik sem a sportnapilap számára, sem a köz-, és akármilyen televíziónak, most éppen kivételt képez a sport1mega2. Mondok valamit kedves olvasó. Ha nem vagy épp elvakult fan – de hálistennek nagyon sokan vannak, mindegy -, akkor tudtad azt, hogy a magyar férfi kosárlabda válogatott pár napja alig két ponttal maradt le az EB döntőről? Csupán gólarány miatt, egy nyamvadt kosár miatt nem lehet ott. Szolnokon volt egyébként a csehek elleni meccs, leszakadt a plafon, és csak azért voltak kétezerötszázan, mert ha többen lettek volna, szétborult volna a csarnok. Tízszer annyian is nézték volna, de az MKOSZ – mint aktuális hülyegyerek – nem volt képes emberi léptékű csarnokba vinni a meccset, igaz, nincs is neki Groupama Arenája, de mindegy. Ha a nemzeti aranylábúak akárha ezt megközelítő eredményt értek volna el – amire évtizedekig esélyük sincs a lábukba pumpált milliárdok ellenére sem -, most az egész orbánmédia zengené a halleluját. Ez van.

Valójában arról szólna ez a dolgozat, hogy valami hatvan éves szimbólumra hivatkozva, lásd: Aranycsapat – a labdarúgáson, és pár olyan sportágon kívül, amelyek a nemzet nagyságát hivatottak jelképezni, mint a kajak-kenu, olykor úszás, egyebek, minden más le van szarva. De nem is ez a baj igazán. Az inkább, hogy a vezír valagát fényezik tudatosan, tudattalanul, de mindenképp látványosan. A mai Magyarországon a sport a futball. Ez megy orrba és szájba, aminek a leglátványosabb jele, mutatója, ha péntektől vasárnapig nézi az anyja kölke a tévét, és a Dunán, az M1en, a mindenhol a szotyolazajos labdakergetést látja kitartó eltökéltséggel hintve. Ami persze érthető, ha már a stadionok, ugye.

Arról született film a nemzeti főripacs Eperjes svájcisipkás alakításával, hogy a labdát lábbal kergetők legyőzték az angolokat, arról azonban ki tud, hogy ugyanakkor Európa bajnoka lett a magyar férfi kosárlabda válogatott? Épp a Népstadionban győztük le a testvért, a Szovjetúniót, és tele volt az aréna, igaz, nem Groupama volt. Szelektív egy világ ez, és válogatós az emlékezet. Csak a hiszti ne volna mindeme labdarugdosós lázálom körül. Nem tudom, hogyan van ez, én szeretem a focit, mint Gálvölgyi, de magyar tálalásban rám jön tőle a hasgörcs. Nem a kosárlabda Vb. miatt vagyok okádékony hangulatban, a nyár közepén is rajtam volt a frász, kénytelen vagyok magamtól idézni.

„Foci VB van, és akkor? Már régen kiveszett belőlem a lélek, amely vonzana hozzá. Épp holland-spanyol ment az egyik csatornán, mármint futballilag, amikor, épp akkor ismételték az NBA nagydöntőjének negyedik meccsét (Miami-Spurs), és bár láttam már, újból megnéztem, mert ott sportot mutattak. A javából, ahogy Leonard alázza védekezésben és támadásban is a nagyhatalmú LeBront, meg amúgy is, nem kellett azt néznem, hogy a futballban utazó milliárdosok kétpercenként csuláznak a gyöpre, ami bevett szokás, mintha már a darab része volna, úgy adják elő. Senki sem kivétel, mindegyik ezt teszi, a hetente milliókat zsebelő szupersztár csakúgy, ahogyan a magyar akadémiákról kikerülő suhanc. Legyen bár Felcsút, MTK vagy Illés, tök mindegy. Köpnek, és még a frizurájuk is ugyanaz rendre, mostanság a ’hitlerjugendes van nagyon divatban, mindenhonnan jól fölnyírt, a taréjon meg meghagyva, belőve pár liter zselével, hogy fölfelé álljon. De ez nem a hajdanvolt punkos irokézes forma, ez valami más, ez nem a kívülállást szimbolizálja, hanem azt, hogy trendi a gyerek. Ám legyen. Azt mondják, hogy a futball a legnépszerűbb sportág szerte a világon. A hivatalos adat szerint 208 tagja van a futball nemzetközi szövetségének, a FIFA-nak. Csendben jelzem, a FIBA-nak (ami ugye a kosárlabdásokat tömöríti bolygói szinten) meg 213. Ennyit a népszerűségről, de nem azért irkálom ezt, hogy palávert kavarjak itt a két sportág között, ugyan dehogy. Csak a pénzmaffia miatt. A futballt nézi a pórnép, szereti, lelke rajta, de a baj az, hogy erre horribilis biznisz épül, ami megint nem baj, csak hát saját zsebre dolgoznak a mindenkori csókosok, mint az mostanság kezd kiderülni Katar okán. Na, ez a baj.”

Az, ha futball van, akkor kötelező összehugyozni magunkat, a valóság más részlete meg resztli. (Milyen szép ez így a végén.)

Sofia volt az egyetlen nő, akitől levelet kaptam, holott csupán pár óráig ismertem, és mégis jártam a lakásán, az ulica Vihrenyben, miután a bátyja lecsekkolt. Valamit habratyolt nekem a húgával látva, én meg magyar süldő taplóságommal rákérdeztem így: mi van? Fennhangon. Erre ő rájött minden titok nyitjára, aha, cseh. Így sorolt be a nemzeti hovatartozás egy alfajába, miközben a bolgár haverjai közt lavázott fensőbbséggel. Nem tudtam se köpni, se nyelni sem, hogy óriási nemzettudatomat helyére állítsam, mert csak később jöttem rá, hogy amúgy perfekt orosz vagyok, de ahhoz rohadt sok Ararat konyakot kellett meginni. Így zajlott velünk az idő. Ifjúsági barátság tornán jártunk akkor épp a délvidéken Bulgáriában, Jambolban, hogy lemérjük fenséges kosárlabdázói tudásunkat a baráti nemzetek ifjaival.

Sofia a Kuba elleni meccs után terített le.

Mélán, megadón ücsörögtem a csarnokban a vereség után, amikor valami tudatalatti értelmezhetetlen erő kényszerített, hogy odanézzek egy velem szemben ülő szempárra, amely miután így elkapott, nem eresztett. Sok percekig tartott mindez, körülöttem már mindenki röhögött elbódulásomon, míg a nő meg nem unta az értelmetlen bambulást, és ellentmondást nem tűrőn, egyetlen fejmozdulattal jelezte, hogy iramodjak kifelé. Az előtérben várt. Bebizonyosodott, amit Böll olyan zseniálisan írt meg az „Egy bohóc nézetei”-ben, hogy a legjámborabb szüzek is képesek meglett kurvaként viselkedni minden tapasztalat nélkül, ha azt kívánja a valahonnan beléjük ivódott ösztönük.

Kézenfogott, szó nélkül, és egy áthatolhatatlan sötétségű parkba lavírozott, ahol minden titkok nyitját föl akarta fedni előttem, de én nem léptem át a Rubikont, mert edzőim – tán kajánul – azt verték az agyunkba szabadidős tevékenységünk kontrollálásául, hogy ezen a vidéken ne nagyon keféljünk, mert könnyen osztják a trippert. Hatásos volt a visszatartás, ebből fakadt aztán, hogy sokkal több lett a felejtős numera helyett, emberi kapcsolatba fordult a dolog, kézenfogós éjszakai bóklászással, báttyal összefutással, családi látogatással, ami lehangoló volt.

Olyan szegények voltak, mint amilyenné mi válunk mostanában itt.

Aznap éjjel a szállodában a bolgár kollégákkal ittunk közös kosárlabdázós kudarcunkra, itt jött elő az Ararat, amely után kiderült, nem volt haszontalan a nyolc év orosz tagozat, úgy pofáztam órákig a friss haverokkal, hogy csapattársaim köpni-nyelni nem tudtak. Föl sem foghatták, honnan ez a nagy orosz tudásom, ami mára nagy tragédiámra teljesen elveszett.

Másnap indult a vonatunk Burgaszba, reggel korán, Sofia ott volt, és úgy nézett rám, mint aki szeret. Ezt én nem fogtam fel, emberi gyöngédséggel addig senki sem viszonyult hozzám. Csapattársaim sem értették, én se nagyon. Méla tót a tutalyon, fiatal voltam akkor, bohó, a pár nap után befutó levélre sem válaszoltam. Nem tudom miért, és ez örök kérdéseket helyezett el az életemben, amit ma is keresnék, ha értelme mutatkozna.

BB1.hu:

„U20 EB: Vannak még csodák! Győzelem az oroszok ellen. Magyarország – Oroszország 59–58 (21–15, 13–13¸ 8–13, 17–17) U20-as, A-divíziós Eb Kréta, 150 néző V.: Marius Ciulin (román), Nicolas Maestre (francia), Fedja Serhatlic (svéd)
Magyarország: Simon K. 2, VÁRADI 14/6, PERL 11/3, BOGNÁR 8, Molnár 7. Csere: Csákvári 2, SINKOVITS 8/3, Bakk 2, Bazsó -, Bán 5/3, Garamvölgyi -.
Oroszország: Annaev 2, Babushkin 8, KULAGIN 9/3, Ilnitsky 3, Kanygin 4. Csere: MARTYNOV 12/6, Gankevich 4, Kashin 5/3, Desyatnikov 2, PYLAEV 9/6. Kipontozódott: Kashin (40. perc)”

105:37. Annak idején, amikor én viseltem a címerest, teljesen más volt a világ. Ifjúsági koromban első válogatottságom alkalmával Lengyelországban, egy Konin nevű városban valahol Varsó mellett kellett játszanunk az akkor még szovjet névre hallgató csapattal, akik az elébb idézett arányban törölték fel velünk a padlót, kimeríthetetlen muníciót szolgáltatva a rajtunk élcelődő médiának. Ez talán 1977-ben történhetett, a gyalázat azonban egy életre benne maradt a szívemben, mint ahogy annak körülményei is. Heigl osztályfőnök úr alig akart elengedni, mert attól tartott, hogy meg fogok bukni a matematika nevű stúdiumból, amit amúgy ő tanított, aztán mégis áldását adta a hiányzásra, és nem gáncsolt el azon az úton, hogy Einstein váljék belőlem annak ellenére, hogy a labda bolondja voltam. Mindez a közjáték azonban erősen megnehezítette, hogy teljes valóm a pályán legyen.

Meg más nehézségek is voltak. Akkor, a raptorok korában még nem különítették el élesen az egyes korcsoportokat, ifi volt meg serdülő, semmi U-kutyafasza különbségtétel, így fordulhatott elő, hogy az ellenünk felvonuló Kolják is ifik voltak, meg mi is, csak ők éppen idősebbek, ami meglehetősen sokat nyomott a latban, meg látszott is, rengeteget jelent ebben a korban egy-két év, bizony. Aztán a többi magyarok nem tudom, honnan érkeztek, milyen háttérből a világ porondjára, én a Safrankóból, ami a mai lesajnált kiscsarnok, meg a Nagy Lajos bolhafingnyi tornaterméből. Az oroszok mint szovjetek azonban már akkor is adtak arra, hogy kiválasztottjaik a lehető legjobbat kapják, mint kiderült, amíg mi csóró kistestvérek az ország minden szegletéből, különféle sufnikból verődtünk össze, ők egy hónapos USA-beli túrával hangoltak arra, hogy megalázzanak minket, ami igen jól sikerült.

Ez a lengyel túra volt a beavatásom, de győztünk is ott azért mások ellen. Később azonban már semmi nem lanyhíthatta az akkori MKOSZ, illetve funkcijainak eredendő bűnét. Finnországba utaztunk EB selejtezőre, a Helsinki-i gép valamikor reggel indult, hét, nyolc óra körül, nem tudom, egy biztos, előtte este el kellett utazni a nagy székesfővárosba, hogy kiérjen az ember Ferihegyre. Szállásról viszont senki sem gondoskodott, így történt, hogy a Déli-Pun köllött virrasztani az éjszaka folyamán, ott volt Hosszú Puska is Bajáról, és hogy szolidáris legyen a bamba vidékiekkel, Kaponya (Kovács) a még fungáló Csepelből, a hülyéje. Ilyen batyuval vágtunk neki az EB-nek, ahol épp az első nap a csehektől kaptunk ki két ponttal, mert tán éppen a Déliben maradt a lelkünk. Ha az a meccs megvan, bent lettünk volna az elitben. Nem így történt, és ez már történelem.

Mindezek tükrében vagyok bizakodó egy oroszverés után. Kései utódaink, a mai ifik mást kapnak, mint az én korosztályom annak idején, és úgy tűnik, képesek többet vissza is adni, ami jól van, meg az is, hogy Szombathely rákerült a kosárlabda magyar térképére utánpótlás szinten is, mindez biztató. Csak el ne csesszük se itt, se az azóta is diktáló MKOSZ-ben, nem lenne jó, ha fogpiszkáló válna a kapanyélből.

Sok mindent mesélhetnék még, de minek. Üdv, öreg haver a Prima díjhoz. A legjobb helyen van nálad.