„Szomorúan, tehetetlenül és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy az Emmi utasításának megfelelően az ország egyetlen fejlődésneurológiai osztálya a holnapi naptól nem fogadhat fekvőbeteget. A kórház biztosított egy csökkentett kapacitású járóbeteg-ellátási lehetőséget, ahol az osztály dolgozói megpróbálják a lehetetlent. A minisztériumi utasítás veszélyezteti mindazon újszülöttek, koraszülöttek, fiatal csecsemők egészséges élethez való jogát, mely a korszerű, komplex kivizsgálás és az így felállított diagnózison alapuló korai, intenzív kezelés elmaradása eredményez.”

Ezt mondta a főorvos, és csönd van mégis a vidékünkön. Itt a legfiatalabbakról van szó, Novák elvtársnő szíveszottya témáról, aki mostanság nem szaporítja annyira a nemzetet, miközben a haverjai irtják a jelek szerint, a legfiatalabbakat is.

Meg az öregeket. A főorvos mellett, aki szakmai, emberi, erkölcsi, akár még hitbéli meggyőződése miatt is szólalt meg, ugyanezt tette negyvenkét polgármester is, ők pedig ezt mondták:

„Városaink választott polgármestereiként, a polgáraink iránt érzett aggodalom miatt, az értük viselt felelősségünk okán felszólítjuk a kormányt, hogy haladéktalanul rendelje el az ország összes idősotthonában a lakók és a dolgozók koronavírus-tesztelését és történjen meg ez a teljes szociális ellátórendszer esetében is…A kormány szervei a törvényben rögzített és az emberéletek megóvásához szükséges feladataikat jelenleg nem látják el…Nincs több türelem! Kezdjék meg a tesztelést most!”

Aztán, ahogy magukhoz tértek az ünnepi kábulatból, megszólaltak a szakszervezetek is, mert a munka alapú társadalomban pártunk és kormányunk a dolgozókról sem feledkezett meg. Szívügye ugyanis, hogy nekik is jó legyen, ebből fakadólag a szakszervezetek a huszonnégy hónapos munkaidőkeretről meséltek:

„Most élesítik be igazán a rabszolgatörvényt, amelyre a döntéshozók érdekes módon éppen ezt a veszélyhelyzetet, az emberek kiszolgáltatottságát használják fel…Az intézkedés ünnepre való időzítésénél már csak az indoklás cinikusabb: a határozatot „a koronavírus világjárvány nemzetgazdaságot érintő hatásának enyhítése érdekében” hozták meg…Az ominózus határozatot, amely totálisan megfosztja a munkavállalókat a jogaitól, s drasztikusan lenullázza az elmúlt kétszáz év munkaügyi vívmányait, megint az érdekvédőkkel való előzetes egyeztetés nélkül, a járványügyi intézkedések égisze alatt hozták meg az illetékesek.”

Csönd volt egyébként mindeme dolgokról tegnap kormányzati körökben, ahol inkább azon morfondíroztak az öregek, gyerekek, dolgozók, tehát uszkve úgy a komplett magyar társadalom gondjai helyett, hogy ebben a különleges helyzetben kit kellene leginkább megmenteni, és többek között a pálinkafőzőket találták meg. Bizonyára azért, hogy legyen mit vedelnie a kedves vezetőnek, ha legközelebb is kihűlés közeli hőt mérnek neki páváskodása során.

Mindebből az fakad, hogyha jól látjuk, amikor kormányunkat önjáró entitásként, úgyis, mint nagyapó vagy rézfaszú bagoly képzeljük el, akkor ő a tajtékos kor üterén tartja mocskos, kásleres mancsait, és kiolvassa belőle annak szólítását, óhajtásait és leglényegét mintegy, és a pálinkában találja meg a mélységeket és magasságokat úgyszintén. A cefreszagú úristenit neki, azt. Vagy, hogy az annyukpicsáját. Esetleg cifrábbakat. Illetőleg legyintve és J. A. szavaival, hogy a lét dadog.

Mert mindeközben kedveseim, Kövér pedellus, úgyis mint óriásinagy közjogi méltóságosság levelet írt hatvan külföldi politikusnak, miszerint különleges időket élünk, és ez különleges intézkedéseket követel. Nagy idők meg nagy embereket kívánnak, ha Hasekkel akarnánk megfogalmazni a mi szarhalmunkat, amiből csak egyetlen kérdés maradt hátra, hogy vajon más országok vezetői miért nem éreznek folyamatos késztetést arra, hogy elmagyarázzák, ők nem fasiszták. Tán, mert nem azok, ezek a mieink viszont igen. Ilyen egyszerű az élet. Meg a halál.

Most épp azt mondják ezek a betűk, hogy kormányunk Jézus nevében negyvenmilliárd pénzt vont el a rokkantsági, rehabilitációs ellátásoktól, a települési önkormányzatok egyes szociális, gyermekjóléti és gyermekétkeztetési feladatainak támogatásától, a támogató szolgáltatásoktól, közösségi ellátásoktól és az utcai szociális munkától.

Az intézkedés dátuma – csakúgy, mint a miniszterelnök úr dolgozószobájára szánt három és félmilliárdról rendelkező – december 22-e. Mindez, ha épp nincs is szoros összefüggésben, jelzés értékű mégis. Azt mutatja, hogy kire nincsen szüksége a munka alapú társadalomnak. A rokkantak már régóta szálka miniszterelnök úr szemében, ők nem testnevelnek minden nap, nem menetelnek nótaszóra, és nem esznek zacskóból építkezések tetején munkásosztály-béli társaikkal.

Élhetetlen banda, annyit is érnek. Egyelőre még nem tereljük drótkerítés mögé őket, mint a hajdani birodalomban, csak kitesszük őket a hegyre, hogy boldoguljanak. Spártában is így ment ez. Humánusak voltak ők is, a közhiedelemmel ellentétben nem hajigálták a kölkeket a mélybe, hanem csupán szelíden a sziklára helyezték a delikvenst, így adva neki jámbor esélyt.

Ha jól belegondolunk, a hülye spártaiak Istent játszottak, amit meg is tehettek az ő korukban, ezer évekkel ezelőtt. Az Olümposzon annyi heverészett közülük, hogy valamelyik csak-csak megszánta a gőgicsélőt, viszont ezeknek, akik ilyen rendelkezéseket hoznak szenvtelenül, állítólag csak egy van. Illetve egy sem.

Kitetszik, hogy nem csak a rokkantakról van szó, hanem, mint a lista, amely mutatja, ki nem érdemes a támogatásra, az utcán élőkről, illetve bővebben minden olyan másodrangú állampolgárról, aki így vagy úgy, de gondoskodásra szorulna.

Viszont ilyen Orbán úr országában már nem létezik, mint tudvalévő. Szegénység sincsen, több ezren csupán azért álltak sorban órákat egy tál meleg ételért, hogy miniszterelnök urat rossz színben tüntessék föl. Senkit nem hagyunk az út szélén, mondta valaha egyetlenünk, és azt kell mondanunk, hogy de bizony, ott hagyjátok. A Taügetoszt a korabéliek apothetai-ként is emlegették, amely annyit tesz: a kitevés helye. Most látom, hogy ez lett kies honunk új elnevezése a szakirodalomban. Apothetai: ha fölvonulnak nemes sportolóink az általunk rendezett olimpián, akkor elsők lehetünk így a betűsorban. Jó lesz.

Az ügy szempontjából most nem is az a lényeges, hogy melyik tételről volt szó. Sokkal inkább amiatt kell felkapni az immár padlóra kényszerített fejet, amit ennek a kijelentésnek – tehát beismerésnek – a filozófiája rejt.

Ebben mutatkozik meg ennek az egész rendszernek a mérhetetlen cinizmusa, amely elsőképp a párt (kormány és folyományai, Simicska & Co.) érdekeit nézi, majd ezután tekint a túlpartra, ahol a ’zemberek tanyáznak a hatalom számára arctalanul, de azért ott vannak, valamelyes homályban, amely nem sejlik kifelé, sehogyan sem.

Fontosnak tűnik nekem megnézni, hogy mi az a szarkupac, amelyet most el kéne hajtani a halálnak a megszokott szervére, vagy tán arra is alkalmasnak mutatkozik a magyar ember, hogy kimondja azt, neki ebből elég. Vissza hát a gyökerekhez: azt vizsgáljuk, hogy mi a fontosabb nekünk. Neked, nekem, etc.. Nagy bevétel ’ormányunknak, vagy egy darabka élet magunknak.

Röhejes, de az egész erről szól: azaz, a parlamentben – bár már rég nem születnek nívós döntések itt – kíváncsiak-e egyáltalán arra, hogy élsz vagy dögölsz, vagy csak egy tétel vagy a listán – kihúzható, helyettesíthető – meg minden ilyen.

Azt hiszem, helyettesítenek, tehát darab vagyunk magunk is, ide-oda rakosgatható egyedek. Itt tartunk. Aki abban hisz, amelyet a mostani kommunista párt zúgat az agyába a „közszolgálati” (ezt már feledtem) médián keresztül…Hát ő van ebben a végtelen szarakodásban, de teszek valamit:

„De ne csak az eszeddel figyelj, mert az nem elég nekem. Az egész lelkeddel, vagy mondjuk úgy: a szervezeteddel figyelj rám, akkor jobban meg fogsz érteni. És az idők folyamán egyre jobban, erről biztosítalak.”
Ő Füst Milán volt.

No, ez a baj, hogy akárhogy, amikor szólni szeretnék arról, ami éppen, ebben a pillanatban is körülölel, megyek vissza a múltba, minthogyha álom volna, de nem az, csak innen nézve, amikor pofátlanul elveszik tőlem az életem. Elveszi tőlem a regnáló hatalom. Mert az van, nagyon, amely tételként néz rád is, megéri-e megetetni egy voksért.

Ez megy ebben a világban ma. És nem igazán kell. Tán ebben egyetérthetünk, azt hiszem.