Drámapályázatot hirdetett a helyi színház Szent Istvánról, de, hogy ez ügyben miért a pártirodára kell mennie, azt nem tudta, de nem is érdekelte igazán, sőt egyáltalán. Úgy volt vele, csak nem végzik ki, azon kívül meg mi történhetik vele, semmi se. Így vélekedett, mert meg volt győződve arról, hogy túl van már minden jón és rosszon, ezért lobogó hajú Nietzsche hősnek képzelte magát, pedig csak egy nyamvadt éhenkórász volt a satnya lábaival és kihunyófélben lévő opálos szemeivel.

Kellemesen hűvös volt az épületben, amelyben a pártiroda volt található. Ahogy a tűző napról a félhomályba lépett, egy pillanatra nem is látott semmit sem, aztán fölfedezte a sárga matricát az egyik hófehér szárnyas ajtón, rendbe szedte magát, megtörölte a homlokát meg a nyálkás szemeit, és összekaparva minden erejét, kopogott. Engedélyt kapva belépett, és ott állt előtte a bírája, élők és holtak ura aprón és gonoszan a hátranyalt pomádés hajával.

Az utcaseprő, valamint sakkbajnok azonnal tudta, hogy ismeri valahonnan, ott volt a zsigereiben a képe meg a hangja kitörölhetetlenül, de nem tudta még eldönteni melyik zsebben. Aztán, amikor a pomádés megszólalt, hogy üdvözlöm K. elvt…, aztán itt elharapta, és urat varázsolt az ajkaival mégis a szókezdeményből, akkor rájött, beugrott neki egy másik pártiroda. Csak azon agitprop tábla díszelgett és harminc éve volt. Ekkor pedig a sakkbajnok felsóhajtott, mert rájött, hogy semmi jóra nem számíthat.

Kellemesen csalódott aztán mégis, mert ez a pomádés, miután az egész életét ilyen szolgálatban töltötte, hol ennek, hol annak, mégis csak szedett magára egy kis modort, ha nyálasat is. Úgy tűnt tehát, mintha lett volna gyerekszobája, így a sakkbajnok még jól is járt, hogy nem valami ifjú hiéna fogadta a csattogó fogaival és totális sötétségével, de ellenmondást nem tűrőn mégis, ahogyan ez szokásban volt a mostaniak alatt. Ezért nem halt meg egyszerre hősünk, bár a lába azért reszketett.

– Elolvastam a pályamunkáját – kezdte a pomádés a róka szemeivel -, és valamilyen szinten elfogadható. Főleg annak fényében, megvan benne az az erény, hogy egyeztette benne az alanyt meg az állítmányt, ami a többiről nem mondható el. Azok ideológiailag – ha szabad ezt mondanom – rendben vannak, a magáé pedig nyelvi jártasságról tanúskodik. Most úgy látom, könnyebb magát a helyes irányba terelni, mint a többieket megtanítani magyarul, ezért kényszerűségből ugyan, de maga mellett döntöttem, csak egy kicsit dolgozni kellene rajta.

– Sok ebben a vér – folytatta -, magánál lekaszabolnak mindenkit, meg közben lelki tusáik is vannak, drámáznak, viaskodnak. Ebben a műben István olyan emberi, sajnálja azt a Koppányt, amikor a lábait meg a fejét föltűzi a dárdára. Nem kellene, meg a kereszténység is ellentmondásosan jelenik meg, mintha megfontolásból, mintegy hatalmi érdekből vonzódna felé ez az István, és nem eleve elrendelésből. Még csak Szűz Mária sem jelenik meg a színen, hogy utat mutasson. – hülyén nézett rá a sakkbajnok, de azért folytatta.

– Ez így túl földhözragadt. A francba a tényekkel, fröcsögjön belőle a szenteltvíz meg a spiritualitás. Lehetnének benne imádságos énekek betétként, asszonykórussal előadva, ez az István meg ne karddal, hanem ráolvasással győzzön, és turul is legyen benne mindenképp. Szántsák az eget azok a rohadt turulok, és például a Székely Himnuszt fütyöljék, vagy visítsák, mit tudom én, mit csinál egy ilyen turul. – a pomádés teljesen megvadult, és semmi nem szabott gátat a beteg képzeletének.

– Remélem érzi a hangulatot, a gregorián és a magyar nóta keveréke adja meg a ritmusát, legyenek táncosok, és tapodják egymás talpát. Említse meg benne Trianont és Sorost, mint Sátánt. Őt többször is, és nem ártana néhány migráncsot is beleírni. Na, azokat kaszabolhatná az István, és a Koppány az legyen buzi, aki genderszakon végzett Bizáncban. Viszont a Szűz Máriának legyen négy gyereke, ott, a színen potyognának ki belőle kokárdával a fejükön, cserkész nyakkendőben, kezükben kis puskákkal.

A sakkbajnok nézett csak, ahogyan a pomádés lihegett, mert nagyon megerőltette őt a gondolkodás, és rájött arra, hogy éhes, szomjas, és nincs egy normális gatyája. Eszébe jutott, hogy a lé határozza meg a tudatot, meg az is, hogy tett ő már ennél sokkal aljasabb dolgokat is, ezért mindenféle tusakodás nélkül döntött úgy, kurva lesz. Negyven, már negyven nyüves éve igyekezett pénzt keresni az írással, és csak az utcaseprésig jutott. – Ott bassza meg az Isten – így merített erőt a végső feledkezéshez, és fapofával kérdezte.

– És, ha úgy kezdődnék, hogy Szent István már halála után alászállna az égből, és Orbán atya kezébe tenné az ország sorsát, csak a komcsikra ügyelj felszólítással, és utána Orbán atya hőstetteiről, szabadságharcáról, országépítéséről, helytállásáról a libsi ármány közepette szólna a darab stadionmorajlással és kisvasútfüttyel a háttérben, ahhoz mi szólna? – így ment le kutyába a sakkbajnok.

– Ha ennyire tudja, mért nem ezzel kezdte? – tette fel az értelmetlen kérdést a pomádés.

– Nem sejtettem, meddig mehetek el. – ezt felelte neki az író, majd megnyugtatta – Holnapra kész lesz.

– Alig várom, alig. – bocsátotta el őt a pomádés, és valahogyan az utcasöprő másnak látta a világot. A térkövek neki világítottak, és a fülemile is neki fütyölt. Az ég, az kékebb volt, és a hajléktalan sem volt annyira büdös. A tér túloldalán egy család vonyított rendőrök gyűrűjében, mert kilakoltatták őket, de ebből a sakkbajnok semmit sem látott, mert egy pillanat alatt megülte az agyát a nemzeti nagylét, és azon tűnődött egyre, mi mindet vesz majd a pályadíjból, hogy így révbe ért. Szarul is érezhette volna magát, de ilyesmit ő nem észlelt egyáltalán. Mért is érzett volna bármit is, magyarok vagyunk, vagy mi a rosseb, nem? Nem.

Amikor viszont a szent jobbot hurcolásszák égre fordított ájtatos szemekkel, tán nem ártana utána nézni, kinek az alkarja előtt borulnak le, csak úgy miheztartás végett. Ehhöz telefonos segítséget veszek igénybe, és balavány kolléga tollaival ékeskedek, aki cafatokra szedte ezt az egészet „A keresztény Magyarország mítosza” című dolgozatában, amelyet egészen biztosan Belzebub diktált neki, mert eladta a mocskos lelkét. Tessenek kellőképpen szörnyülködni, amikor feltárul a hajdanvolt Szíria, vagy egyenesen az IÁ, csak épp ellenkező előjellel, amikor a király a saját népe ellen folytatott keresztes hadjáratot itt, minálunk.

„István király politikai teljesítménye vitathatatlan, hiszen felismerte, hogy ha a bármily farizeus egyházi hatalom oldalára áll, vagyis Kelet (Bizánc) helyett Nyugatot (Róma) választja, az jövedelmezőbb. De – mondjuk így – az uniós klubtagság akkori kritériumát, az ország „keresztény hitre térítését” nem kifejezetten evangéliumi eszközökkel hajtotta végre. A pórnépet korbáccsal hajtatta a Dunába keresztelkedni; Kézai szerint „a’ fejérnépnek még a’ csecsit is levágatta, ha nem ment templomba”. Koppányt, a nagybátyját (aki mérvadó források szerint nem is volt pogány, csak bizánci keresztény) megölette és négyfelé vágatta, a temetést is megtagadva tőle. (Ez a középkori szokásrendben is különös bestialitásnak számított.) A másik riválist, a szintén rokon Vazult megvakíttatta és forró ólmot öntetett a fülébe. További kedves szokása volt a politikai ellenfeleit élve eltemettetni. Talán így, egy ezredév távolából ideje lenne szembenézni azzal, hogy egy testvérgyilkos szadista fenevadat emlegetünk szentként. Aki pedig a neki tulajdonított kegyes intelmekkel szeretné a király keresztény voltát igazolni, jó, ha tudja: azokat nem ő írta, hanem egy udvari pap, valószínűleg Asztrik apát.”

Íme, hölgyeim és uraim, mindennapi ájtatosságunk origója. Ölég mocskos az alap, nem csoda, ha a felépítmény sem sokkal szívderítőbb. Ez az egész kereszténység, mint valami jófajta joint, úgy ülte meg a lelkeket, és amikor az ezer éves kábulatból ébredezni kezdenénk, sodorják máris az újabb bódító adagot, és ebben is hazudnak. Jó, füllentenek picinyt. Hiába pofázik Orbán a keresztény Magyarországról, és foglaltatja bele az alapszarba az anakronizmust, kitetszik, hogy a józanabb proletárok már rég túlhaladtak azon a mesevilágon és kitüntetett babonaságon, amit vallásnak neveznek, és ezt sem én mondom, hanem Pál Ferenc plébános-helyettes, mentálhigiénés szakember, a Semmelweis Egyetem tanára. Ő ekképp vétkezik:

„A városi lakosság már évtizedekkel ezelőtt átment egy olyan folyamaton, ami a tradicionális vallási kultúra megváltozása, eltűnése nyomán történt. Ez a változás most érte el a falut. Egyre kevesebb a száz évvel ezelőtt még virágzó, hagyományos faluközösség. Az a kultúra alakul át, ami száz éve még természetes módon hordozta magában a népi vallásosságot…Ma Magyarország nem keresztény ország, mivel kisebbségben vannak a hitüket gyakorló keresztények.”

Ilyen közegben hoznak létre nekünk keresztényüldözés elleni hivatalt, amely nagyon aktívan veri a habot. Legutóbb épp Rétvári Bence polihisztor bácsi szájával, aki népirtásnak nevezte, hogy a Közel-Keleten fogy a keresztény hit, és Nemzetközi Büntetőbíróságot emlegetett. Nem ártana tán abba is belegondolni, hogy az IÁ nem csak keresztényeket kaszabol előszeretettel, hanem neki nem tetsző muzulmánokat is, ilyképp olyan állapotban leledzik, mint a szent jobb hajdani tulajdonosa ezer éve minálunk. Igaz, akkor nem volt még KDNP.

S miközben államtitkár úr sorolta, hogy a bőségtől megáldott magyar kormány iskolát épít, pénzt ad, és ösztöndíjat biztosít a keresztény araboknak, elkövetett egy nem figyelmen kívül hagyható hibát, amikor etnikai tisztogatásnak nevezte az újkori barbarizmust. A keresztény ugyanis nem egy nép, nem nemzet, és nem is különálló faj, s ha Rétvári úr ezt tételezi, akkor a nácizmus megbocsáthatatlan bűnébe esik. Ami ugyan nem meglepő, csak éppen mellbevágó. Két opció van. Ha valóban így gondolja, akkor ő a mi Rosenbergünk. Ha meg nem, akkor degenerált, tudatlan barom. Tessék választani.