Sőt, a koldusok is harmonikaszóra pusztulhatnak el, ami már maga egy romantikus nagyregény. Annyi mindenkire kellene fokozottan figyelni most, és mindenki lehetősége és hajlamai szerint föl is hoz egy-egy réteget, hogy erre is gondolni kellene meg arra is, a cicákra, kutyusokra is, de a híd alatt lakó honfitársaink senkinek eszébe sem ötlenek. Igaz, ezidáig is csak úgy jelentek meg a képzeletekben, hogy jogos-e lesittelni valakit azért, mert nincs lakása. Hogy ezen túl éhen veszik-e, az már nem ért el a jogvédők ingerküszöbéig, mint ahogyan arra is csak adventkor csodálkozik rá a nagyérdemű, hogy mennyien állnak sorban egy tál meleg ételért.

Aki szegény, az a legszegényebb, tudjuk J. A. polgártárstól, aki úgy van, hogy már százezer éve nézi, amit meglát hirtelen. Ebből az axiómából kiindulva és hozzá visszatérve, egyszersmind üdvözölve a társadalom gondoskodó erényét, miszerint La Fontaine nyomán a tücskeivel törődik, ellenben a hangyákat le sem szarja. Most majd a minden szaron fönnakadók azzal jönnek, hogy a homeless nem hangya, mert csak a traktorista az, és ezen a ponton szembe kerülünk egymással ontológiailag és antagonisztikusan. Ezeket csak azért vetettem be, hogy tudományosan komolynak látszódjak, pedig csak a fogam között sziszegek.

Ez is bizonyítja, hogy a forma mennyit számít, és ezt homelesseink is megsínylik, ugyanis még békeidőben is azért nem kapnak alamizsnát, mert koszosak és büdösek. Csak abba nem gondol bele a nagyérdemű ha ő is fél évig a nyári záporban zuhanyozna, az ég lenne a kalapja és az anyaföld a derékalja, ő sem lenne sokkal kívánatosabb. Így következésképp azt is be kell látnia, ha valaki szerencsétlen, s emiatt göthes, nem érdemel még plusz megvetést is emiatt, de ebbe nem mennék bele részletesebben. Akit érdekel a téma filozófiai mélységű kifejtése, kérem, lapozza át Füst Milán Ez mind én voltam egykor – Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve című alapvetését.

Abban is azt a fejezetet, ahol a szerző a szépség, gazdagság, egészség, betegség, csúnyaság, szegénység egészen sajátos viszonylatairól elmélkedik. Garantálom, hogy másképpen fogja látni a világot, s azok után nem csak azon sajnálkozik, hogy Korda Gyuri bácsinak (bocs) elmarad a fellépése, s emiatt kárt szenved, hanem belegondol abba a koldusba is, aki szintén a járvány miatt veszítette el a munkáját. Mert elvesztette. Még békeidőben is nehéz a kéregetés, járvány idején meg egyenesen lehetetlen, mert az utcák üresek, a potenciális adakozók barlangjukból nézik a hosszú esőt. Aki pedig netán a közelükbe téved, a fertőzésveszély miatt menekül.

Most, hogy márciusban esik a hó, a mi homelesseink elértek a sivatagjukba, a létezés peremén tántorognak minden bizonnyal. Viszont, hogy szerencsés módon a templomok is fölfüggesztették áldatlan tevékenységüket, s nincs plébános, aki arra biztatná keresztény testvéreit, hogy ne etessék a kéregetőket, minden akadály elhárult az elől, hogy egyszer tényleg jóllakjanak. Ha nem szeretnénk, hogy csak a zsírpárnás, böfögő árják éljék túl a veszedelmet, ezirányba is gondolkodnunk kell kicsinyég. Még a farkascsorda is gondoskodik elesett tagjairól, más fajokról nem is beszélve, s ha valaki emberként különbnek tartaná magát ezeknél, akkor azt be is kéne bizonyítani. Így vélekedek legalábbis.

Minden azzal a rohadt kávéval kezdődött, az egész elvetemült történet. Mert nem bírok magammal, számolatlanul dűttöm az agyamba, olyannyira, hogy Florentino Arisa csak ásító kisinas hozzám képest. Egy süldő gyakornok.

A huszonötödik születésnapját ünneplő boltban lehet beszerezni a legolcsóbb mérget, amelyet főzni sem kell, csak elkeverni hirtelen egy bögre vízben, és lehet is hörbölni az élet italát. Mindezen okokból ellátogattam egy ilyen egységbe, amely hely amúgy kívül esik a napi rutinon.

Majdnem háromszáz méterre van, mindez egy aluljáróval megspékelve, értelemszerűen teljesen más világ tárul ott az ember szeme elé, mint most is, amikor hirtelen képen törölt az élet. Nem kéne nekem ilyen puccos helyekre járni a gyönge kis szívemmel.

Önműködő ajtaja van ennek az izének, olyan dupla. Csak fokozatosan lehet belépni, és ez a megoldás értelmetlen kapualjat képez üvegből, aminek dolga nincsen, mert csak átsiklik rajta az ember. Viszont itt álldogált egy alak épp, be sem ment, ki sem jött, táborozott csak.

Kávéhiánytól reszkető lelkem alig is vette észre, perifériásan átfutottam rajta, és becsörtettem, hogy legyen nekem szopni való gyorsan, azzal a bűnös szándékkal. Se Isten, se ember nem állt meg előttem, szuszogva tettem magamévá a kincseket rejtő dobozt, és csak ekkor nyugodtam meg annyira, hogy fölfogjam a kapualji látomást.

Kopott és koszlott figura, kezében papírokkal, amelyek olyanok voltak, mint hajdan a „Fedél nélkül” kiadvány, amely köztudottan koldulási segédeszköz. Ezen felül beteg is volt, ez nagyon látszott szegényen, olyan jámbor óvodás volt a tekintete, ha tetszel érteni nyájasom, mire gondolok.

Hát milyen gonoszul bánt el vele a teremtő, hogy nincstelen is, csúnya is, és ráadásul bolond, mondjuk ki végtére. Ennél szomorúbb összeállítás nem létezik, és igazságtalanabb sem. És mindezek mellett még szégyellte is magát, nem kért, nem szólalt meg, lesütött szemmel álldogált, várva a csodát.

Szintén szó nélkül mentek el mellette az emberek, mintha egy halom hasított fa lett volna, és így magam is. Fogtam azt a rohadt kávét, és erősen elhatároztam, kifelé haladva adok, anélkül nem tudok innen kimenni embernek hazudva magamat. Aztán beletaszajtott a vétekbe.

Eltűnt az üvegek közül, elnyelte a föld. Mentem ki az utcára eszelős módján, de már sehol sem volt. Belém vájta magát a felismerés, hogy zord bűnös vagyok, vagy gyilkos netán. Mert nem szóltam hozzá idejében. Az a rohadt Camus is írogatta a hülyeségeit, hogy kétségekbe űzze az embert:

„Az öngyilkosságnak több oka is lehet, s általában nem a legnyilvánvalóbb a leghathatósabb. Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból (bár elméletileg ez sem zárható ki). Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség. Nehéz tetten érni azt a pillanatot, amikor a szellem a halál mellett dönt, a tettből azonban már könnyebb levonni a benne rejlő következtetéseket. Az öngyilkosság – akárcsak a melodrámában – bizonyos értelemben vallomás. Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük.”
(Sziszüphosz mítosza)

Mostanság magas házakról ugrálnak le a népek, vonat vagy metró elé hajolnak, vagy szíven lövik magukat. Boldogságtól tobzódó országunkban évente körülbelül ezerháromszáz társunk gondolja úgy, hogy elege van a világból, és enkeze segítségével lép ki a gyönyörök kertjéből.

Hozzávetőlegesen és átlagosan tehát naponta hárman. Nem elképzelhetetlen hát, hogy jámbor emberem elindult statisztikát javítani, és mi van, ha én voltam a közömbös? Akkor én vagyok a bűnös. Ilyen hullámokkal imbolyogtam tovább a térre, a város szíve felé.

Az átélt kataklizma után szinte felüdülés volt a megszokott profikkal találkozni. Ők életre valóan állnak a delikvens elé, valamit motyognak, hogy pár forint, és nyújtják a markukat. Kapnak. Tőlem mindig, és a többi ürgétől is egyre gyakrabban. Mintha honfitársaink kezdenék megérteni a világ farkasosságát.

Ellenben érdekes hely a városnak ez a része. A koldusok itt lófrálnak, teszik, amit kell, amit rájuk mért az élet. Húsz méterre van egy templom, de eszükbe nem jutna annak az ajtaján kopogtatni, talán nem várnak már semmi irgalmat az arra hivatottaktól. Az átadás-átvételkor azonban, amikor a pénzt az emberem kezébe nyomtam, éppen harangozni kezdtek a műintézményben. Valamit csak kell tenni a szeretet nevében, ugye.

Magunkra öltjük hát a csuhát mi, hitetlenek. Végül is igaza van Füst Milán bácsinak – mint általában -, amikor így próféciál: „A földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény.” Ebben végül is, megnyugodhatunk. Viszont kezdeni kellene valamit azzal a típussal is, aki meglógott előlem. Félő, hogy kafkai sors vár rá.

Josef K. bűne az volt, hogy nem kérdezett, ezért kivégezték, ez a mi emberünk meg nem kér. Akkor éhen fog halni nagy bizonyossággal, előbb, vagy utóbb. De mindenképp.