Amióta Szabó Lőrinc szerelmetes költeményéből citált a Terror Háza avatásakor, azóta tudjuk, hogy minden előfordulhat. A dakota igazságok ideje is lejárt, ilyképp Szolnok sem Thermopüla, meg különben sem így szól a dolog, ezt már minden ötödikes tudja.

Ahogyan a szöveg kiüresedett, amint átadta a helyét a csatakiáltásoknak, akképp fogytak el a szimbólumok is. Hol van már a friss lehelet, amellyel a rendszerváltás hajnalán narancsot pakoltak az országgyűlés asztalaira, hogy véletlenül az gurultában szavazzon. Sehol.

Ezen túl az utolsó szimbólum, amellyel dolgozni tudott a Fidesz, a korona úsztatása volt, amely gesztusból – lett légyen bármilyen távol az időben – egyenesen következett, következik az, amit most szenvedünk el. A gesztusok nem hazudnak.

Mint ahogyan jelzés értékű volt az is, ahogyan taktikai megfontolásokból sajátították ki a kokárdát, amely alkalmatosság akkora maflást kapott, hogy jobb érzésű ellenzéki ember föl nem teszi azóta, legyen akármekkora idus is a levegőben.

Így kopott el minden. 1989-ben még az összes valamire való párt valamilyen szémeiont (ez de szép) használt, általa határozta meg magát. Ott volt a narancs, az MDF tulipánja, az MSZP szegfűje és az SZDSZ madara. Ezek mögé föl lehetett sorakozni, gesztus-szerűen használni. Közösségteremtő ereje volt mindahánynak.

MDF és SZDSZ nincs, narancsról már senki sem beszél, az MSZP meg már nőnapkor sem osztogatta a szegfűt, mivelhogy tetszhalott állapotban leledzik. Az új alakulatoknak már eszébe sem jut ilyen apróságokkal törődni, a politika személytelenné és gépiessé vált, nem véletlenül szólítja meg oly nehezen a polgárokat.

Pedig nekik valami elemi ösztön folytán szükségük van valamire, ami mögé oda lehet állni. Egy szimbólumra, amely jelzi az együvé tartozást, vagy ha azt nem, a szolidaritást legalább. Úgy látszik, sapiensi igény ez, a történelem csurig van zászlókkal, címerekkel, egyenruhákkal.

És a mai civilek is bizonyítják ezt. Az egész a netadós tüntetéskor kezdődött, amikor a fél ország tartotta magasba a világító mobilt. Amilyen felemelő és a hatalom számára félelemteljes volt ez akkor, úgy enyészett el egycsapásra.

De azóta is, sorban: fekete ruha, kockás ing, kockárda, esernyő, s ki tudja még mi minden, amelyek a pillanat ihletésében megszülettek, és hunynak ki sorra. Kellene már egy ellenzéki Habony. Neki nem kéne ötletelni, hülye plakátokon gondolkozni, csak kihasználni az istenadta nép spontaneitásában megbúvó teremtő erőit.

Ha van recept a jelenlegi rezsimet leváltani, akkor ez a közösségteremtő akarat az. Végtére be kell látni, nagyobb hatalom ez bármilyen szónál. Programokat adni és okosakat mondani lehet, csak terméketlen. Most, hogy a Fidesz kiüresedett, adott a lehetőség, hogy a tömeg képileg fölébe kerekedjen legalább. És ez nem kevés.

Egyébiránt most vagyunk tanúi egy új szimbólum születésének megint. Amióta a nénit a Kossuth téren vegzálták, és elvették a virágait, azóta áll sorba boldog, boldogtalan nárciszért, egymásnak adják, visszateszik, hogy mindenki megvehesse. A nárcisz kezd az elnyomatás és megaláztatás elleni kiállás szimbólumává válni. Ha most alapítanék pártot, ezt emelném a címerembe.

Mit ád a jóisten, a befektetés hasznosnak bizonyult. Ez okozhatja, hogy igazgató úr az országra azóta szakadt vérzivatarban is a helyén maradt, ami valljuk be, egészen különleges teljesítmény a NER tombolása közepette, amikor is a káderek úgy szállnak a légben, akárha luftballonok volnának. Szerencsétlenebb esetben bíróságra járnak. Igaz, nem gyilkossági ügyekben, meg vak komondorok miatt, mint a mai elit, hanem csak úgy játszásiból, hogy legyen helye az ilyen frisseknek, akiket az új középkor szabadított kies honukra.

A fiataloknak és a nemes násznépnek abban az időben egészen bizonyosan rendelkezésére állt klozettpapír az intézmény budijában, nem úgy, mint a mai, sokkal fejlettebb korban az iskolásoknak az ő iskolájukban. Ebből is kitetszik, hogy rohamos léptekkel haladunk előre. Hogyne haladnánk, amikor ugyanez a Baán igazgató, már a fényes szelek idejében, tehát egyetlenünk országlása alatt sem feledkezett meg jótevőjéről, és szaré-hugyé kikölcsönzött néhány műalkotást Habony – immár csak volt, hiába, röpül az idő – anyósa lakásának falaira. Emiatt figyelmeztetést kapott az emberminisztertől.

Nem úgy, mint a manapság visongó tanárok elvetemültebbjei, akikre viszont a KLIK-et uszította rá a tiszteletes mint hatóságot, mert a demonstráció miatt elmaradt néhány tanítási óra. Mindenkinek az érdemei szerint, ezt már mi tesszük hozzá. Az senkit nem érdekel, hogy ugyane KLIK áldásos működése miatt hány óra maradt el, mert ennek-annak nem fizettek, ezért iskolákban kikapcsolták a fűtést, vagy busz nem ment a diákokért. Nagy öröm ebben a mi ürömünkben, hogy igazgató úr – ez a Baán – mindenkit megvigasztalt.

Örvendjünk, jelentette ki, hiszen elmondása szerint a Szépművészeti sem fizetett Habonynak azért, hogy ott tartsa meg a lagziját, vagyis az az adófizetőknek sem került pénzébe. Ez nagyon érdekes megközelítés magunk közt szólván, ahogyan az is, hogy Lázár legfőbb miniszter szerint, aki úgy gondolja, hogy a tanárok dilijével nem megyünk semmire, egyben azt is véli, hogy amiatt is végtelen boldogságnak kellene eltölteni a szívünket, hogy akadnak ilyen művészetkedvelő emberek, mint az Árpi.

Ebből is látszik, hol élünk. Virágzó feudalizmusban, ahol a hűbéresek tudják, mi a kötelességük a hierarchiában. Ha tanácsadó úrnak, akit egyébként nem ismer senki sem, gusztusa támad egynémely föstményre, akkor azt igazgató úr odaadja. Így csak figyelmeztetést kap, ellenkező esetben röpülne ő is, mint majd egynémely iskolaigazgató fog, akik engedetlenek, és nem tudják a helyüket a kialakított viszonyok közepette, és már a diákokat uszítják a kormányra, akárha migráncsok volnának.

Ezt az új oktatási főmufti jelentette ki, miközben a tanerők kockás ingéről értekezett. Erről a kockás ingről jut eszembe, hogy egyetlenünk, aki megvédi népét és a hazát a hordáktól, és budijában, amely mellett kisvasutak pöfögnek, bizonyára biztosan van klozettpapír, szóval szívünk egyetlen virágszála már a kockás flanelt is ellopta, sőt, előre, mint azt életútjának képei is bizonyítják. Reménytelen egy élet ez, egyetlen vigaszunk azonban akad. Az esernyő még megvan nekünk, óvjuk hát nemes buzgalommal.