Amiben az az elborzasztó, hogy ezek az emberek aztán megtérvén iskolájukba ilyen hülyeségekkel etetik a tanárokat, ha meg akarják tartani az állásukat. A tanárok pedig tovább fertőzik a gyerekeket, szintén, mert meg akarják tartani az állásukat. A gyerekek pedig, nos, ők a gyerekek. Ha az édes jó anyukájuk és apukájuk megóvja őket az iskolai ártalmaktól, akkor akár normális felnőttek is lehetnek. Viszont kevés anyukának és apukának van annyi pénze, ideje és főként késztetése arra, hogy kivédje az iskolai rontást, így sajnálatos módon a gyermek elhülyül. Mondjuk, ez is a cél, ezért is tartja ezt a Káslert a köpcös.

Kásler miniszter „emberhez méltó életformát és gondolkodásmódot” akar közvetíteni a csiszolatlan lelkeknek, ami a NER-ben kivitelezhetetlen feladat. Az organizmusok ugyanis a mindhalálig és reggeltől estig végzett munkára vannak tartva, ez az életforma, meg a szotyola. A gondolkodásmód pedig az idegen utálatától a hajléktalan nyektetésén át a menekült éheztetéséig terjed, megspékelve a lopás szentségével, hogy egyéb nyalánkságokat ne is soroljak ebből a romló világból. De Kásler miniszter mondott mást is, amitől ilyen dohos szag terjengett és tömjénfüst. Amit hablatyol, abban a szavaknak egyesével van is jelentése, mégsem érthető, mit is akar.

A koszos körmű azt szorgalmazza, hogy „a gyerekek az ősi kultúra, értékrend, az európai és keresztény értékek mentén élnék le az életüket, abban, ami a magyarság elmúlt ezer évének gondolatiságát meghatározta”. Ezen most így külön, szavanként lehetne élcelődni, de ehhez nekem már semmi kedvem. Elég csupán, ha megérezzük belőle a monolit, masszív korlátoltságot, ahogyan odahányja a szavakat, hogy ősi, keresztény, ezer év, ilyenek. Nem tudható mit is akart a költő, de a balladai homály jött össze neki, és arra kell rájönnünk, hogy Kásler miniszter voltaképp misztériumjátékokat tart szünet nélkül.

Kis híja van, hogy nem fordul ki a szeme és vonaglik az ördög szorításában, aki jószágot állandóan megidéz. Kásler miniszternek izzadság és fokhagyma szaga van, feszületet hord a zsebében és szentelt olajat, habitusában pedig inkább egy tébolytól szenvedő remete. Ez is szép foglalatosság, ha nem terjeszti az igét a hős, de terjeszti, és mennyire, hogy nagyon. A következő tétele, hogy „az emberi élet célja a gyermek”. Különös meglátás, ami egy kőszáli kecske agytörzsi működésével azonos. Istennek állat nevű teremtményei, akik az ösztönök által irányítottak, nos, ők ilyenek. Evés, az élet féltése és a szaporodás kényszerítő ösztöne. Ezek működtetik a kecskét.

Kásler miniszter fentebbi olvasatában az embert is. „Az emberi élet célja a gyermek” – ez megható és érzelemdús, a magam részéről azonban más célokat is látok, sőt, például Madách a tragédiájában rengeteg szöveget szentelt a cél keresésére. Végig ment az egész nyüves történelmen, de alig is találta. Ezek meg, akik a nemzeti Madách-csal kurválkodnak nemzeti ünnepen a nemzetiben, mint valami kinyilatkoztatást fogalmazzák meg: a cél a gyermek. Ebből is kitetszik a rendszer, s benne Kásler miniszter gazdag gondolatisága, amely egy kecske nívójával korrelál, de ne legyünk telhetetlenek.

Mindez azt mutatja, hogy a NER agyilag zokni alattvalókat óhajtana, ezen kívül azonban sajnálatosan egy teáskanna dús érzelemvilágát várja el a hívőktől. Ugyanis tetézve az eddigi örömöket, Kásler miniszter mintegy slusszpoénként azt is kinyilatkoztatta, hogy „a családi lét értelme a nemzet fenntartása”. Én ehhez már nem teszek hozzá semmit, csak elmélázok, hogy nem lennék a miniszternek sem a gyereke, sem a felesége, ahogy ránk néz, és egy lukas zászlót lát a szemünk helyén. Ezt most itt nem azért adtam elő, hogy elborzasszak akárkit is, mert ezt már rég tudjuk. Hanem így iskolakezdéshez közelítve arra intenék inkább, hogy óvjátok a gyerekeiteket ezektől. Óvjátok nagyon.

– Gyerekek, gyerekek! – ilyen elaléló hangja volt, ami mellé tapsolt, és csak még röhejesebb lett, hogy semmire sem megy.

– Hagyja csak, kedveském. – mondta kígyó szemekkel ez a funkci, és elbődült.

– Kuss legyen már! – úgy pattogott az ordítás a falak között, mint valami gumilabda, mégis fémesen, és egyszerre olyan csönd lett, hogy hallani lehetett, ahogyan az óvónéni koponyájában belül vízesésként zuhognak a könnyek, de még tartotta magát azért.

– Látja, kedveském, így megy ez. – mondta a volt jegyellenőr, miközben a gyerekek szája lefelé görbült, a dadus meg a nagy hasával bedugta a fejét az ajtón, mi történt, s ahogy meglátta az idegent, sűrűn keresztet vetve ki is farolt, pedig nem volt templomjáró egyáltalán.

Az óvónéni nem volt sem élő, sem holt, a feje jól láthatóan remegett, nyelte a könnyeit, de eldöntötte, hogy kibírja, akkor is kibírja, ha nyolc ellenőr ül is itt a nyakán. Elmosolyodott hát, és valószínűtlenül nyugodt hangon folytatta.

– Egy kedves mondókát tanulunk ma, gyerekek. – ezt mondta, és a kantárosok meg szoknyások valami ismeretlen erőnek engedelmeskedve figyeltek is rá. Az óvónéni ettől elmosolyodott, és rákezdte.

– Volt egyszer egy ember, szakálla volt kender…- de nem tudta folytatni, mert az ellenőr a sarokban olyat bődült, mint egy fogfájós oroszlán, amitől egy kép leesett a falról.

– Gender? Gender? – ezt ordította artikulálatlanul szinte, hogy látszott a gyomra alja is – Hát buzikat nevel maga? Köcsögöket? Isten barma. – így folytatta bájosan, a gyerekek pedig pityeregni kezdtek, nem nagyon, csak egy kicsit.

Az óvónéni összeszedte az összes maradék erejét meg a cafatokban lógó méltóságát, hogy meg tudjon szólalni, mégis csak suttogás jött ki a száján, mint valami vattapamacsok.

– Nem gender, kender. – Ezt kockáztatta meg, de bár ne tette volna, mert még nagyobb bajt kavart, a hajdani ellenőr és mostani erkölcsi mindenesnek ez csak olaj volt a tűzre, és semmi nem szabhatott gátat a végtelen ostobaságnak, amikor ha lehet, még nagyobb hangerővel tett rendet a rendetlenségben, hogy megrepedt az egyik ablak.

– Most meg a drog? – így vonyított már üveghangon – Mindig csak a drog, a szipu, mi volt a maga anyja? – ezt kérdezte váratlanul és érthetetlenül, néhány gyerek már hangosan sírt. De nem várta meg a választ, hanem erős tömjén és fokhagymaszagot árasztva folytatta nagyon zajosan.

– Csak a drog, meg a szipu, meg a szex. Nézze már meg ezeket a kölkeket, kilóg mindnek a térde, hol a szürke mackóalsó, a matyó blúzocska, a betyárkalap? Soha nem lesz ezekből rendes magyar ember. – ilyeneket üvöltözött, az óvónéni feje pattogott, lötyögött benne a könny, és mégis tartotta magát, hogy meg ne fojtsa.

A dadus azonban rutinos volt és nagy mókamester. Megjelent az ajtóban egy tál süteménnyel, s mint valami öregasszonykórus a délelőtti misén, kiengedte a hangját, és énekelt.

– Édes Jézus, légy velünk, mi egyetlen örömünk…- és csoda történt, a felügyelő befogta a száját végre, a szemei pedig fönnakadtak, miközben ostya potyogott a szájából.

Az ilyen ördögűzős feelingtől viszont a gyerekek vadultak meg, elkezdtek ordítani, túrták az orrukat, és ütötték egymást, egyszóval teljes lett a káosz. Az óvónéni ezen a ponton roppant össze, s ahogyan ő zokogott, az ellenőr pedig kifordult szemmel közelített a szent orgazmushoz, egyre nagyobb lett a sikítás, a dadus meg csak fújta, egyre csak fújta.

Ekkor kerekedett a forgószél, ami fölkapta az óvodát, kitépte az alapjait az anyaföldből, az udvarral, a homokozóval, az egész várossal és elátkozott országgal együtt vitte a messze ismeretlenbe, és egy nagy, sötét luk maradt csak az egésznek a helyén, amiből még mindig hallatszott a dadus éneke.

Az óvónéni ekkor ébredt föl csatakosan és mégis boldogan, hogy csak álom volt az egész. Pistike rázogatta szelíden közölve, hogy bepisilt, de ebben a pillanatban beszólt a dadus, hogy vendég érkezett a KLIK-től, és az óvónéni halkan fölsikoltott. Belépett az öltönyös, akit ismert már valahonnan. Buszokon látta régebben karszalaggal, és akkor tényleg elkezdett reszketni a feje is.

Ilyen nyalánkságokkal szórakoztatja a nagyérdeműt Kierkegaard, és valami igaza csak lehet. Az ő logikája mentén Kecser György mostantól élénken dicséri Orbán Viktor nevét, aki mindenható a Ceglédi Tankerület kezével mért csapást a jobb sorsra érdemes igazgató úrra miheztartás végett. Meg, hogy láthatóvá váljék a NER pöcegödrének egyáltalán nem delikát tartalma.

Kecser György eleddig huszonöt éven át irányította a sülysápi Szent István Iskolát, mint igazgató, az ősztől viszont nem fogja. Lejárt az ötödik ciklusa, és, ahogyan az szokásban van minálunk, a posztot újólag meg kellett pályáznia, amit a direktor meg is tett.

Senki más emberfia nem óhajtotta a széket, ő igen, ami tán érthető. Mindenféle munkaközösségek, szervezetek véleményezték a pályázatát, és meg is felelt nekik, semmiféle bajuk nem volt Kecserrel. Viszont a polgármesternek nem tetszett az ábrázatja, ezért nagy szuszogva elintézte, hogy az önkormányzat elutasítsa a folyamodványt.

Innen már a NER természetéből fakadóan ment minden, mint a karikacsapás, mondhatnánk, elindult Thomas, a gőzmozdony füstöt pöfögve, így az illetékes oktatási államtitkár úgy döntött, hogy nem nevezi ki újabb öt évre a korábbi vezetőt. Sőt, hogy még jobban megalázzák a jóembert, arra kérte volna a tankerület, hogy egy évig irányítsa az iskolát megbízással, míg találnak valakit a helyére.

Kecser nem kérdezte meg tőlük, hogy tollas-e a háta, hanem illőn – ami önuralmat nem értünk, viszont tisztelünk – nem vállalta a hülye szerepét, és kérte áthelyezését másik iskolába. Mintha ott jobb lenne, de ezt már csak az én cinikus lelkem fűzi hozzá.

Volt már ilyen a NER-ben, és lesz is még, ami miatt azonban a sülysápi buli megér egy külön misét, az a cinikusság csimborasszója, mert a ganyét meg is indokolta az önkormányzat, mégpedig három pontban:

1. Véleményük szerint a pályázó az autokratikus vezetői stílus megtestesítője.
2. Az elmúlt években – álláspontjuk szerint a pályázó téves helyzetértékelésének, rugalmatlanságának és rossz kommunikációs stílusának köszönhetően – egyre inkább romlott a kapcsolata és az általa vezetett intézmény együttműködése a városvezetéssel.
3. Tapasztalataik szerint a pályázó számos kérdésben (pl. dohányzás) nem mutatott megfelelő példát az iskolai közösség számára.

Ehhez csak csendben és csak halkan kiegészítéseket csatolnék. Ha autokratikus a mókusunk, akkor azt nem az önkormányzat, nem a polgármester, hanem a tantestület érzi. Támogatták, nem érezték. Az önkormányzat a jelen rezsimben semmije se az iskolának, a fenntartója a KLIK, szellemi atyja meg a tankerület. Azokkal kell jóban lenni, nem polgármester atyuskával. És a bokréta a kalapon a dohányzás, az is édes egy dolog.

Látszik, hogy Kecsernek nem volt kalapja, vagy igen. Mindamellett, amikor az élet-halál ura helyi képviselőket megkérdezte az ellene felhozott vádakról, hogy ez most hogy, azt felelték néki, hogy ők ilyenről egyáltalán nem tudnak, ami ismét csak pikánssá teszi az esti mesét.

Ennyi, mondhatnám elfuserált filmrendező módján, de nem teszem, mert azt is minek. Hétköznapi történet ez máma már, ami öröm és boldogság fakad belőle az az, hogy a nemzethyek megint buktak egy szavazót. Üröm azonban, hogy rohadt hosszú kivárni, mindenkivel egyenként csesszen ki a rendszer, hogy így eszméljen föl a választópolgár. Annyi haszna mégis csak lehet, hogy aki nem hótt zakkant, talán észreveszi, hogy ő is lehet Kecser. Mindenki lehet Kecser, s ha ezt észben tartja a fülkében, akkor még bármi is lehet.

Viszont én ebben egyáltalán nem bízok.

Ezt a múltba révedést azért abszolváltam, hogy bemutassam, több dolgok is vannak földön és égen, mint azt a nemzeti érzelmű bulvár írástudatlanok feltételezik. Attól hangos ugyanis a jobb sorsra érdemes magyar média, hogy a magyar kacsák leleményességén ámul az egész világ, pedig nem is nyugdíjasok, akik élvezik a rezsicsökkentés áldásait. Miheztartás végett azt is jegyezzük meg, hogy a récefélék családja szerte a Földön elterjedt, képviselői az Antarktisz kivételével valamennyi kontinensen előfordulnak, így túlélő ösztöneik másutt is létrehozhatnak kis tavacskákat, ha a szükség úgy kívánja.

A permanens identitás-válságban lévő igazmagyarok szerint ezek a kacsák azonban hungaricumok, akik kizárólag a NER áldásai miatt képesek keményen dolgozó kisember módján léket buherálni maguknak, ami így lehangoló álláspont. Ezek a récék annyira magyarok csupán, mint a sorosbérenc, globalista gólyák, akiket a migráns törökgyerek megvágott, a magyargyerek pedig gyógyítja. S miután így kihasználták fejlett egészségügyünk áldásait, hazaáruló módon legott útra kelnek, hogy valami busman kölöknek kelepeljenek aztán. Mint ahogyan a füsti fecske sem csak a magyar első osztályosnak ficsereg, hanem az afrikai látens menekülőnek, a szemét, mert ABC ott is van, és ott is zengő.

Ezekkel az ABC-kkel is csak a baj van. Miután a PISA teszt kiderítette, hogy felnövekvő korosztályunk nem igazán tud olvasni, a KLIK nevű hungarikumnak az a legfőbb gondja, hogy szerte az országban hol tanítanak rovásírást a jobb sorsra érdemes gyerekeknek. Bár csak e hét szerdán késő délután küldték körbe az erről szóló e-mailt, az intézményvezetőknek legkésőbb csütörtök reggelig kötelező volt adatot szolgáltatniuk. Ugyan arról mélyen hallgatnak, mi a rossebnek kérik ezeket az adatokat, de maga a rovásírás-oktatás is különös egy jelenség.

Mint ahogyan seggünkön a piros pötty, ez is azt hivatott bizonyítani, hogy a gyökereinket keressük veszettül. Van, aki a görög-latin kultúrában leli meg azt, és akad, aki ebben. Nem véletlen, hogy a NER 2015-ben magyar szabvánnyá tette a rovásírást, mint ahogyan a túró rudit is, amellyel Londonból csábítgatják haza a tékozló lelkeket. Tegyük azonban hozzá, hogy a rovásírás még Levédiában kialakult alakja, formája totálisan eltűnt, mert a honfoglalás sok dolga közepette nem maradt idő irkálni. Olyannyira nem, hogy amikor Cirill – aki a görög írásból megalkotta a szláv nyelvre alkalmas, őróla elnevezett cirill betűket (glagólica ABC vagy cirillika) – Metóddal együtt meglátogatta Árpád apánkat, ő maga és népe számára ezzel a külalakkal rendelt imát tőlük.

A cirillika fönnmaradt, a kagáni rovásírás huss, eltűnt. Ez, ami ma tananyag, csak a XII. században jött létre, ilyképpen pótlék, de már akkor sem volt jó semmire. A magyar írásbeliség kialakulásakor a magyarság már új kultúrkörhöz csatlakozott – köszönhetően a véres kezű Istvánnak -, ezért az okleveleket többnyire latinul, és latin betűkkel abszolválták, sőt, hogy kiteljesítsem majdani kiherélésem okait és indokait, azt is megjegyzem csöndben, hogy a manapság oly igen óvott kereszténységünk szent könyvét, a Bibliát sem rovásírással vezették be a köztudatba a szerencsétlen papok. Következésképp ez már akkor is anakronizmus volt, viszont nyolcszáz év múlva oktatják a magyar gyereknek a piacképes tudást hajszolva.

Röhej. Hobbi szinten, a bélyeggyűjtés mellett tanulmányozni ezt a betűkészletet nemes időtöltés volna, s ha a delikvens, aki ennek hódol, majd rovásírással leírja, hogy magyar kacsa, egyből kokárda nő a homlokán, és elindul liberálisra vadászni. Valahol itt tartunk most, amely szellembéli nívót Cang-csie – aki a kínaiakat örvendeztette meg az ő írásukkal – alélásával tudunk hűen ábrázolni, miszerint „a kísértetek sírtak, és gabona szállt a levegőben” – mármint, amikor megszületett a negyvenezer írásjel. Így keresi az új egység az elveszett magyarságát, és sehol sem találja, ellenben Bödöcs Tibor Londonban megmutatta, hol van.

„Fájdalmasan hatalmas, mély magyarsággal köszöntöm ribizliszemekként szétgurult hun-morzsalék népemet a Camden Town-i lángosostól a St. Thomas boncnokáig. Én, magyar ember, magyar férfi, magyar gerinchúros emlős, hím organizmus. Gyere haza, fiatal! Mert Magyarország a bicikliútnak az a része, ahol nem kell tekerni. Magyarország az, hogy nem koccintunk sörrel, hogy állva a Himnuszt, hogy hétfőre azt ígérték, kész lesz. A magyarságban a részvétel a fontos. Gyere haza, fiatal! Itt jut a legtöbb stadion egy Nobel-díjasra. Hol születik még ennyi olimpiai bajnok az éves csapadékhoz képest? Lehet, hogy vannak magasabb hegyek, mint a Kékes-tető, csak nincsen semmi értelmük. Mert nem az van, hogy nincs tengerünk, hanem, hogy nem kell! Gyere haza, fiatal! Többen vagyunk, mint a dánok, északabbra élünk, mint a görögök! A magyar nők, asszonyok szebbek, mint a bolgár férfiak. Gyere haza, fiatal! Apád nem bírja egyedül a szőlőt! A Bundás vedlik! Penészes a spájz! Ott volt a hely a földhivatalban, Imre bátyád helye. Te meg szoftvert fejlesztesz a King’s Crosson? Nézd meg anyád visszereit az Instagramon! Gyere haza, fiatal! Gyere haza, fiatal! Ne legyünk a bábok bábjai! Ne legyünk az új Irak kurdjainak cigányai!”

Mint kiderült, a műintézmény rendelkezik olyan szerződéssel, amely majd’ hétezer esztendő után jár le, ebből is látszik, hogy a fiatal demokratátlanok nem éppen két napra óhajtanak berendezkedni ebben az árnyékvilágban, vagy épp Einsteint magát idézték meg egy félhomályos szeánszon, és a bozontos hajú valamely sötét titkot árult el kései utódjának, magának Habonynak.

Ehhöz a hétezer évhöz képest kutyafasza úgymond, hogy az amúgy gondosan titkolt dokumentumok között akadt olyan, nem is egy, amelynek meg 2999 a lejárati dátuma, ergo, az már ziher hétszentség, hogy valami nagy ganajság készülődik itt, ám ennek belátásához egyáltalán nem kell várni súlyos éveket, elég csupán körültekinteni mostani elcseszett világunkban, és minden kiderül. Felfejti önmagát mintegy a nagy titok.

Ellenben ez a nagyvonalú dobálózás az évekkel meglehetős súlyos kérdéseket vet föl. Még az sem biztos – sőt, egészen evidensnek tűnik -, hogy már a harmadik évezred végén sem fog állni még maga a felcsúti emlékmű sem, egyszerűen nem olyan fából faragták, hogy gonoszkodjunk. Nem egy piramis ő – bár annak szánták – hogy kibírja az idő könyörtelen nyomását, mint sivatagbéli kisöccsei.

Másrészt élénk logisztikai kérdést vet fel, hogy ezek az értékes dokumentumok, amelyek őrzik a titokzatos szerződéseket, milyen formában őrződnek meg. Az egyiptomiak nagyon egyszerűen oldották meg a kérdést, kőbe vésték, amit nagyon az utókor orrára akartak kötni, s lám, még mindig olvashatóak is.

Modern korunk ellentmondása azonban, hogy mi a történéseinket, a múltunkat papírra, celluloidra meg mindenféle műanyagokra bízzuk, amely illó anyagokat – az egyiptomiakhoz képest – seperc alatt fölzabálnak mindenféle baktériumok meg organizmusok, a KlIK szerződései tehát szublimálódnak, mielőtt lejárnának, de ez végül is mindegy. Most is olyanok, mintha soha nem lettek volna, mondom, hogy nehéz ügy ez.

Aztán itt van nekünk ez a hétezer év, amely tetemes idő komoly filozófiai meggondolásokat követel. Elsőként, hogy akkoriban lesz-e egyáltalán emberi faj, mert ez egyáltalán nem biztos. Mostani iramunkat látva sokkal valószínűbb, hogy a szépemlékű dínók módjára tűnünk el a fajok süllyesztőjében, és ezen különösebben meg sem kell lepődni. Volt már néhány nagy kihalás a Föld nevű bolygón, semmi sem garantálja, hogy nem lesz újra, még csak egy nyüves aszteroida sem kell hozzá.

Adjatok egy fix pontot, és én kifordítom sarkaiból a világot. Ezt mondta Arkhimédész, és azt hitte a nyomorult, hogy minden utána következő matematikussal és fizikussal kicseszett, mert Einsteinig nem is volt, aki ilyet talált volna. Minden szar mozog, a legutolsó ganajtúró bogártól az összes galaxisig, s miután a görög már azt hihette, hogy győzött, jött neki ez a német-amerikai, és minden addig valót fenekestül forgatott fel a maga hülye relativitás elméletével.

A fény, illetve annak sebessége volt a hunyó. A jó Albert kimondta, hogy ennek a sebessége a fix pont, ez az, amit túllépni nem lehet, és ráadásul szerte az Univerzumban ez mindenhol állandó. És miután jót kufircolt magával Marilyn Monroe-val, az átélt katartikus élmény hatására az is eszébe jutott, hogy tér és idő önmagában és külön-külön nem létezik, hanem megbonthatatlan egységet alkot, amely maga a téridő. Na, ebből fakad a KlIK összes baja.

Főleg a fekete lyukak okoznak galibát, amelyekről a drága Cseh Tamás még azt danászta, hogy nem is léteznek, ámde ez nem a hatvanas évek, és ezért mára kiderült, hogy de, igen, és mégis. Vannak nekünk lukaink. Ne részletezzük, elég legyen annyi, hogy ezeknek a csodáknak olyan nagy a gravitációja, hogy annyira eltorzítják a téridő szerkezetét, hogy általa képessé válunk a jövőbe látásra. Minden külön magyarázat helyett álljon itt annyi, hogy Balog miniszter egy ilyennel találkozhatott, ezért a különös szerződések.

Van azonban ezzel az egésszel egy aprócska gond. Ezeknek a lyukacskáknak van egy úgynevezett eseményhorizontjuk, amely különös dolgokat produkál. Ezekből a lyukakból semmilyen anyag vagy sugárzás nem tud eltávolodni. Ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az eseményhorizont mögött a szökési sebesség nagyobb a fénysebességnél. A relativitáselmélet szerint lehetetlen, hogy valami gyorsabban haladjon a fénynél, ezért az eseményhorizonton kijutni bármilyen anyag, vagy sugárzás számára lehetetlen.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy – a relativitáselmélet értelmében – a gravitációs tér hatására bekövetkező idődilatáció azt eredményezi, hogy az ember kívülről nézve tulajdonképpen soha nem halad át az eseményhorizonton. Másképpen megfogalmazva, az a pillanat, amikor áthaladna rajta, mindig a jövőben marad, és sosem kerül át a múltba.

Nos, így járt az emberminiszter, és ezért hülye a KlIK az ő szerződéseivel. És hogy mindezt miért meséltem el? Mert jól esett, meg azért is, hogy lássuk, hol is élünk, meg legfőképpen azt: mi vár ránk, ha nem figyelünk. Föl fogunk oldódni a téridőben. Megvacsorál minket.

De lássuk a friss történéseket, mivel örvendezteti meg renyhedő lelkeinket a mi kis totyakos Wizardunk most éppen, két, Európa felé irányított kardsuhintás közepette. Egyik kinyújtott csápja, amely a KlIK-ben manifesztálódik, levelet intézett az összes magyar iskolák minden igazgatójának és helyetteseiknek.

Valljál! Így förmedt rájuk a levél, és ütött egyet szárnyaival. Vagyonnyilatkozatot követel a nemzet napszámosaitól, s egyben fenyeget is. Mivelhogy az az intézményvezető vagy intézményvezető-helyettes, aki megtagadja a vagyonnyilatkozat kitöltését, nemcsak elbocsátható, de az elbocsátástól számított három éven belül más közszolgálati jogviszony sem létesíthető vele. Ez az écca.

Mármost az a tízezer forintos kérdés, hogy az igazgató urak/hölgyek honnan a redves francból tudnak milliárdokat lecsapolni, amint az felsőbb körökben közkeletű minálunk. A válasz – amivel esetleg egy kopott hangszóró nyerhető – az, hogy sehonnan se, pedig az ilyen nyilatkozatok ennek kiderítésére szolgálnának. Más országokban, ezt el ne feledjük.

Még a saját műintézményük pénzeit sem ők kezelik, egyáltalán, egy rohadt forint fölött nincsen hatalmuk, sőt, tovább megyek, még csak egy nyamvadt krétát sem tudnak zsebre tenni, mert olyat se nagyon látnak a tábla előtt. Klozettpapírt meg pláne nem, egyszerűen nincsen mit lopni nemzeti tanodáinkból, szemben ugye a még nemzetibb képviselő bácsik vadászterületeivel.

Az igazgató urak/hölgyek nem árulnak letelepedési kötvényeket, gázt sem szerelnek, stadiont sem építenek. Nem vágnak ki fákat, nem csapnak a homlokukra, hogy a picsába, egy milliárdot, meg egy adriai nyaralót elfelejtettem, nem gyarapszik a paneljük kétnaponta egy-egy szobával, nem ők színak lassú mérgeket Ibizán, és nem ők repkednek Hong Kong körül helikofferel. (etc., etc.)

Az igazgató urak/hölgyek csak úgy vannak. Mire a buzgalom akkor, ezen el lehet révedezni. Másra nem juthatunk, mint hogy Cipolla jelzi, ne vakarásszad a tökeidet, mert figyellek. A szemem rajtad. És még Rubovszky káplár sem siet a segítségükre zárt ajtós üléseken, Polt úr pedig tanárokat nem ismer, ilyen állatfajtáról, ő az életben nem hallott, Brehmje a fideszkdnp fejezetnél véget ér. Ezek védendő egyedek, az összes többinek kinéz a vezetőszíj, amit híradókban lehet mutogatni kampányidőben.

Viszont mosolygok is a bajuszom alatt alapos okkal. Tudvalévő, hogy igazgató minálunk ma már csakis kollaboráns mókus lehet, a sötétben bujkáló ellenforradalmár tanerő annak is örülhet, ha luk van a seggén. Következésképp a hatalom a saját nyalakodóit vegzálja – élénk tisztelettel az elenyésző kisebbségnek -, a lakmusz tehát működik.

„Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.” Ilyeneket mondott Virág elvtárs másik vészterhes időkben, amely ím, újra megérkezett hozzánk. Illetve mintegy nyolcmillió emberhez nem, csak ahhoz a kétmillióhoz, akiknek áldásos rajongása miatt a rezsim még mindig forog önmaga körül. Ellenben ők össze is szarhatják magukat. Felőlem.

És, hogy így fölföstöttük a drámai alapszituációt, legyünk figyelemmel arra is, hogyan működik lukas harisnyájában Jolán néni, aki mindenhol ott van. Véget ért a tanév, és ő úgy gondolta, hogy a kitűnő tanulókat illőn megjutalmazza. Ez így helyes. A vasorrú asszony erősen gondolkozott, mivel csaljon mosolyt az ártatlan gyermekek arcára, és cirkuszjegy mellett döntött.

Arról határozott, hogy ezt kapjanak az aprónépek, mert megérdemlik, mint ócska reklámban a luvnyák a krémet hamvaikra. A cirkuszjegy úgy köll a felnövekvő nemzedéknek, akár egy falat kenyér – ha már, ugye -, hogy szokják a lágerben az ájert, mi vár rájuk, ha szavazó korba lépnek.

És mindez nem a véletlen műve.

Annak idején, amikor magam voltam kis szaros, könyveket osztogattak a kék nyakkendős osztályfőnökök „példás magatartása és kiváló tanulmányi eredménye jutalmául”. Egyet soha nem feledek, az volt a címe, hogy: „Bice-bóca hová lettél?” Egy kerekeken guruló játékkutyáról szólt, aki imbolyogva közlekedett a világban, és gazdája a vonaton felejtette.

Micsoda küzdelmek voltak, míg vissza nem került hozzá, hogy meg lehetett siratni. Igaz, sírni cirkuszban is illik, ha tehetséges a bohóc. Viszont nem lehet mindenki Hans Schnier, aki ilyeneket bírt mondani: „A hivatásos magatartás a legjobb védőpajzs, életre-halálra csak a szent meg az amatőr játszik.” De ez már átvezet a felnőttek világába, a bűnösöket ott kell keresni.

Voltak előjelek már a Hiltonban az értő odafordulásról.

Ebben a műintézményben nem is oly rég Balog emberminiszter volt embertelen, amikor nevelőotthonos gyerekeket tömött tele libamájjal, míg el nem hányták magukat, és ajándékokat osztott „hat éves fiúnak” meg „nyolc éves lánynak”. A KlIK maga Balog, Jolán néni a Balog, de annak ellenére, hogy elhajtanánk őt a susnyásba, be kell látnunk, mégsem tehet róla. A rendszer terméke ő, a rendszer ugyanis ilyen manusokat öklendezik elő magából dögivel.

Rendszerszintű képződmény Habony is, Mészáros is. Meg az összes, akiket fölsorolni hosszas volna, és mindenképpen fölösleges, de rohadt sokan vannak, és egyre többen lesznek. A gép forog, az alkotó pihen. A sok hülyét, akik Orbán-kompatibilisek, szükségszerűen termeli ki magából a közeg, amely cirkuszjegyet oszt. Mondtam már egyszer, hogy determinisztikus világban élünk.

És nem is értenek minket igazán, akik valamikor és valahogyan idetámolyogtunk a Kárpát-medencébe, és azóta itt vartyogunk. Ezek a hangok mostanság nagyon erősek, vezető ökrök ki is fejtették, hogy el kéne húzni a francba Európa közepéről. Hogy hová, arról senki nem beszél. Tán cirkuszba.

De unikumok vagyunk ebben a közegben mindenképp a piros foltos valagunkkal (by: Matolcsy). Valaki más okosak meghatározták, hogy mely hét étel a legfurcsább a világon, és ebben a sorban ott virít a pacal. Mondjuk az angol vérpudinggal együtt, és ez a párhuzam nem jó ómen, ha igazán belegondolunk.

Ha már determinisztikus a világ, mesélek másról is. (Annyi mindenre megtanít az asztrofizika meg a kozmológia.) Ennek a kettőnek van olyanja is, hogy antropikus elv. Eszerint a fizikai Univerzum megfigyelhetőségének kompatibilisnek kell lennie egy őt megfigyelő tudatos élet létrejöttével. Ez az elv megmagyarázza, miért pont annyi idős az Univerzum, és miért rendelkezik pont olyan fizikai paraméterekkel, amelyek épp lehetővé teszik benne a tudatos élet létrejöttét.

(Csak ne lennék olyan kurva okos.)

De azért rághatóvá teszem ezt is. Aszondja, hogy kialakult itt nekünk ez a Fidesz-világegyetem, ami Orbán létezéséből szükségszerűen következik. Viszont pont ilyennek kell lennie ahhoz, hogy létrehozza az őt megfigyelő, elemző és értékelő tudatot. Ezek volnánk néhányan, akik irkálva hajtjuk el a jó francba az egészet.

Ebbe a halmazba tartozok magam is, aki nézegetem ezt a porondot a cirkuszi sátor alatt, benne az esetlen bohócokkal meg a labdázó fókákkal. Nézegetem. és beszámolok róla, mit is látok. Ezt teszem naponta. Néhanap. Mindig. Most is.

Cirkuszi tudósító lettem, és jól érzem magam, csak az zavar a semmiben, miért nincs bűnöm, ha van.

Egy hét-nyolc éves lánka már láthatott ilyet, hacsak nem a környékbéli erdőkben lakik remete jó édes egy anyukájával és apukájával, de ez sem lehet. A hajléktalanokat már kiirtották minálunk, ezért a rejtély kulcsa körükben sem lelhető.

Óhatatlanul merült fel tehát a kérdés az egész tanári karban ott Dömsödön, ki az, aki szarik mindenre, legfőképp a járólapra, hacsak nem valamely sötétben bujkáló ellenforradalmár a komcsik közül, aki zűrös éjszakákon, ködök leple alatt a lánymosdóba oson, és ott hagyja a névjegyét, így fejezve ki elégedetlenségét a kisvasutak földjével és annak urával szemben.

Már minden lehet.

Sherlockot, de még a körzeti megbízottat sem szokták riasztani ilyen fajsúlyos ügyekben, márminthogy ki a bűnös a szabálytalan ürítésben, ez nekik zsenánt volna. El vannak ők foglalva emberesebb dolgokkal, hogy például ki lopja a kakaós csigát, meg ilyenek.

Szarhoz nem riasztunk rendőrkutyát, mert még meghasonlik nekünk a nyomok kavalkádjában, a szédítő mennyiségű illatanyagban, meg különben sem tudható, a bélsár zamata – hogy így mondjuk – mennyire hordozza magán a bűnös személyiségjegyeit.

A tanerő tehát saját zsebre kezd el nyomozni úgymond, a saját szimata után megy. Valljuk be férfiasan, hogy ilyen helyzetekre nem csak a most romokban vergődő honi tanárképzés, de egyáltalán semmilyen kurzus nem készít föl igazán, a pajdagógosz ilyenkor az ösztöneire hagyatkozik, és hülye döntést hoz.

Sorba állítja a leányokat, és a bugyogójukban matat, onnan kíván üdvözülést nyerni kínjaira. Ez a megoldás amennyire nem ontológikus, olyannyira böszme is. Semmi sem garantálja ugyanis, hogy annak a gyermeknek vonalkódosabb a bugyogója, aki nem rendeltetésszerűen ürít, mint aki katonásan. A bugyogó semmit sem bizonyít, ellenben letolva garantáltan megaláz.

Ilyen örömeim nekem is akadtak az óvodában.

Volt nekem egy drága-drága, igenbarom óvó nénim, aki az ebéd utáni csendes pihenő alatt nem engedett ki pisálni. Nagyon kellett, könyörögtem neki, de nem, mert rendnek kell lenni Ha alszunk, akkor alszunk, mindenféle hugyozás ebbe bele nem zavarhat. Így vélte a drága, következésképp összevizeltem neki a kiságyát.

És megoldást is talált, a saját rózsaszínű bugyogóját adta rám, majd a sarokba állított, onnan néztem bőgve, amíg a drága kis pajtásaim elköltötték az ozsonnát. Szorult helyzetemből anyám mentett ki, amikor jött értem, és nem baszta pofán a kisdedóvó sárkányt. Viszont egy életre szóló élmény volt ez nekem, mint kitetszik. Még most, az ősz szakállam mögül is látom a barom nő tekintetét. Az eszelős tébolyt benne.

Szóval ilyenekkel nem szórakozunk, a dömsödi elvetemültek meg egy egész csoportnyi kölökkel tették ezt, és a KLIK, a drága, amely épp végvonaglik, érti a dolgát. Írásbeli megrovást adott a bugyogókat huzigáló három tanerőnek, a takarítónőt meg – aki szintén részt vett az eszement nyomozásban – picsán rúgták.

Mellékbüntetésként a tanárok érzékenyítő tréningre mennek. Ez nagyon nemes dolog, olyannyira, hogy ideidézem, mi a jó franc ez az edzés: „Az érzékenyítő tréningen résztvevők segítő attitűdöt sajátíthatnak el, megtanulhatják felismerni saját korlátaikat, határaikat, a tapintatos, de egyértelmű közlések módját, pontosan érzékelni saját szerepüket, kezelni a kialakult játszmákat, és a konfliktusmegoldó készségüket növelni.”

Ettől minden rózsaszínű lesz bizonyára.

Ilyenekre szoktak uniós milliókat kipöngetni pártmuftiknak, oder családtagjaiknak, de ez esetünkben épp mellékszál. Az azonban nem, hogy az idomítás – a jelek szerint – már ebben a zsenge korban megkezdődik. Mint azt a közelmúlt történései ékesen bizonyítják, minálunk a hatalom előszeretettel matat a nők bugyijában, így hát jobb, ha ehhöz már zsenge korukban hozzászoknak.

Így lesz kerek a világ.

Pedig a megoldás ott van könyvek lapjain. Svejk, a drága Svejk mutatja nekünk a mintát és példát, hogyan kell bánni az alattvalóval ilyen kényes esetekben. Ím így: „Švejk még ma is kedvtelve szokott mesélni erről: – Képzeljétek el, odavittek, egy csöppet se kellett járni: én akkor a hetedik mennyországban éreztem magam. És úgy is aludt el, mintha a hetedik mennyországban volna. Aztán felköltötték, és eléraktak egy bögre tejet meg egy zsemlét. A zsemle már fel volt vágva apró darabokra, s miközben az egyik ápoló lefogta Švejknek mind a két karját, a másik bemártogatta a tejbe a zsemledarabkákat, és megtömte a pácienst, mint ahogy a libát szokták tömni vagdalékkal. Mikor ez megvolt, a hóna alá nyúltak, kivitték a klozettra, és felkérték, hogy végezze el a kis és nagy szükségét.”

Egyszerű dolog ez.

Ahelyett, hogy hit-, és erkölcstan órákon gyarapítanák zsenge lelküket, vagy porhüvelyük izmosodását helyeznék előtérbe a mindennapos testneveléssel, amelyet koszlott folyosókon abszolválnak, sőt, még az óránkénti danolászást is feledik, míg talpaik egymáshoz nem érnek, ők vedelik a tejet. Olyat is megfigyeltek Kubatov lesői, hogy az egész alsó tagozat tejmámorban fetrengett a homokozóban, mint hajdani olimpiákon a coca-cola imádó nyugati sportolók.

Nem, ez így nem mehet tovább. Vélekedett Pölöskei Gáborné, a felkent KLIK vezér, és legott intézkedett. Körlevelet tett közzé – akárha a Szentatya -, amelyben táblázatban ábrázolta – a jobb megértés kedvéért -, hogy mely kilencvennyolc járás lesz jogosult iskolatejes szerződések megkötésére az ősztől. A többiek egészen közönségesen kizuhognak a programból. Így hozzávetőlegesen mintegy száz-százötvenezer tejfüggőt zárnak ki az örömökből, például teljes Győr-Moson-Sopron megyét, de Pest nagy részét is.

De lehet, hogy ez csupán egészségmegőrző program. Egy Jane Heimlich névre hallgató próféta a „Tej: halálos méreg” című könyve előszavában ilyenekkel örvendeztet meg minket: „Talán nem akarná meghallani, de amit egész életében mondtak Önnek a tejről, az nyilvánvaló hazugság. Az Ön üveg teje, még az alacsony zsírtartalmú is, tocsog a zsírban (ami megegyezik három szelet szalonna zsírtartalmával), a koleszterinben, az antibiotikumokban, a baktériumokban és – a legkevésbé gusztusos összetevőben – a gennyben.”

Más, okos helyekről – mint amilyen a NaturaHirek.com – az derül ki, hogy a tej még faji kérdés is. Az afro-amerikaiak közel kilencven százalékából és a legtöbb latin, ázsiai és dél-európaiból hiányoznak a laktóz (tejcukor) megemésztéséhez szükséges gének. Írja a honlap. És ezen a ponton bukott le Pölöskeiné. A migráncsok elleni küzdelem előretolt helyőrsége ő, aki megspórolja az italt, amelyet aztán a kerítések tövében burnuszba öltözött nemzetvédők osztogatnak a hordáknak, akik gátlások nélkül vedelik azt, majd pedig eszüket vesztve menekülnek vissza a habzó nyálú tengerekre.

Opció még, hogy a KLIK okosai napi szinten kísérik figyelemmel a tudomány legújabb felfedezéseit. Mint kiderült – és erről a facebook is tanúskodik –, napi egy kupica pálinka kifejezetten hasznos az emberi szervezet számára. Az iskolatej program helyett ezért fokozatosan térnek át az iskolapálinka osztogatására, amellyel két legyet is ütnek egy mosogatóronggyal. A házi kisüsti főzése végre értelmet nyer, másrészt meg a háttérhatalmak – és pláne a Soros – elől sikerül eltitkolni azt, mitől olyan kurva okos a magyar, hogy permanensen Orbánra szavaz. Hát ettől.

Ellenben milyen jó, hogy mindent meg lehet oldani családon belül. A lánytestvér azonban rácseszett, a kockás kis szoknyácskáit, blézereit beteheti a naftalinba, de ez lesz az ő legapróbb baja. Hírlik, hogy izgul aranyom a reá váró feladat miatt, hogy azt abszolválni tudja-e, de segítünk, mert úttörők vagyunk. Nem.

Olyan ez, mint a magyar láblabdázás, amelyet feltételek nélkül kell imádnia a magyar férfinépnek akármilyen szar is – legalábbis Csank örökös mesteredző szerint -, szóval az van, hogy abban a közegben is folyamatosan rakosgatják az edzőket hol ide, hol meg oda, és mégse tudnak fotbalozni az ezüstlábúak. Úgy gané az egész, ahogyan van.

Mint ahogyan a KLIK is. Egyetlenünk – mivelhogy a labda rugdosása aranyozza be szellemi horizontját – úgy véli, meccs ez is, és lecserélte az edzőt. A stadionok – illetve és jobban mondva fedett sportlétesítmények – környékén egy ilyen aktus átmenetileg lecsillapítja a szurkoló honfitársakat. De csak addig, míg ki nem ábrándulnak az újból is, aztán kezdődik minden az elejéről. Ám az iskola mégsem egy grund. Csak lesz majd, ezt azonban ki kell várni izzadva.

Viszont sajátosan esett egybe Pölöskeiné mennybemenetelével a kistafírozás. Harminchárom milliárdot izibe odatosztak neki, hogy tudjon miből gazdálkodni. (Ez másfél Allianz Aréna, hogy vérezhet a miViktorunk jó szíve, én édes Istenem.) Ha most számolunk, akkor ebből lejön az a tizenhét, ami tartozása van neki, a maradék tizenhat elég kábé két év dorbézolásra, aztán kisnyúl. Az a hendikepje megvan hát a friss húsnak, hogy egy ideig tudja fizetni a gázszámlát.

Milyen zsenánt lett volna, ha regnálásának első napjaiban elmarad a tanítás valahol, mert nincsen fűtés, mint az bevett szokás volt mostanában. És a tavasz is jön, füttyögnek a madarak, a kölkek pedig nem fagynak meg a padban. Akkor most jó? Gyurcsányozzuk meg: lófaszt mama. A hülyék ott tobzódnak a szakma élén, mint Palkovics államtitkár, aki álmot látott.

Elkapta a központosítás váltóláza, és nincsen neki Nurofenje, a priznicet meg nem ismeri, ezért delirálásában megjelent a központi krétaraktár ideája, és most nem viccelek. Úgy véli a nagy kombinátor, hogy emberek, nincsen kréta? Gründoljunk egy központi raktárat neki, ahonnan számolatlan mennyiségben lehet igényelni a firkáló eszközt. És ez az ember a helyén van, meg intézkedik.

Csöndesen és magunkban elmormoljuk, hogy papír sincsen, klozettpapír sincsen, sőt az anyám valaga sincsen már az iskolákban. Mindez nagyon sok központi raktárat feltételez, rengeteg raktárvezetővel, és itt tartunk most oktatásügyben épp. De legalább a madám ropogós. Ám, hogy fidesztől sújtott hazánk kilátásait lefössük: a turizmus áll a startvonalnál, ő is központosítódik mindjárt. És ez jó. Nagyon jó. Izgulni nincs mit, az elkúrásra példa, követendő minta a KLIK, és a leépülésre már garanciát is adnak.