Mindenesetre Veres András megyéspüspök, a Magyar Püspöki Konferencia elnöke szerint „nálunk mostanra érett be az ateista diktatúra gyümölcse”, valamint: „Több olyan generáció nőtt fel, amelynek tagjait tudatosan távol tartották az egyháztól vagy egyenesen eltiltották a vallástól, így értelemszerűen nem tudják továbbadni sem a hitet a gyermekeiknek. Pedig a papi hivatás melegágya a család.”

Mit lehessen tenni? Imádkozni, természetszerűleg, ezért a püspök létrehozta a Boldog Apor Vilmos Imaszövetséget, és aki ebbe a klubba belép, annak a püspökség elküldi azt az imát, amellyel naponta imádkozhatnak a papi, és a szerzetesi hivatásokért.

Mindenki azért imádkozik, amiért csak akar. Ki esőért, ki Micike kegyeiért, aztán lehet Orbán Viktorért, és most már a papi hivatásért is. A jóisten meg majd eldönti, hogy meghallgatja azt, vagy sem. Például az amerikai degeneráltak húsz százaléka szerint Trumpot a mindenható segítette a trónhoz, tehát nálunk is van minimális esély arra, hogy közbelépjen, és megszüntesse az ördögtől való hitetlen állapotot.

Annyit megjegyezhetünk az ateista diktatúráról azért, hogy a vallástól embereket eltiltani nem lehet, ha valaki megtalálja az egyedül üdvözítőt, akkor hisz. Hisz a spájzban, a réteken, magányosan vagy nyájban, a hit ugyanis egy jól fejlett tautológia, de ebbe ne merüljünk bele.

A baj az, hogy az ország erőszakos rekatolizációja után, amelyet rendszerváltásnak neveznek, és mára odáig fejlődött, hogy alapmicsodába foglalták a keresztény gyökereket, sőt, külön a keresztényeket védelmező hivatal is van, és pláne, már az is megtörtént, hogy vasárnap egy időre boltba sem engedték a népeket, hogy misére járhassanak, nos, ennek ellenére is eléggé istentelenek a népek.

Ezt egy adat mutatja fenségesen. Lehet rendelkezni az adók százalékairól, és amikor pár évvel ezelőtt a katolikus egyház kevesellte az ebből befolyó három milliárdot, akkor derült ki, hogy mindösszesen hatszázezren éreztek belső késztetést Mária országában az adakozásra, pedig ettől senki sem tiltotta el őket. Ennyire keresztényi lombos hazánk. Minderről lehet feltételezni, hogy a komcsik bűne, csak nem érdemes. Az a rohadt idő tehet róla, amely múlásával azt okozta, hogy a hókuszpókusz avíttá vált nagyon.

A nyolcadik században, amikor a keleti hordák kezdték elözönleni Európát, szükség volt felmutatni az új egységet, hogy életben maradjanak a népek. Ennek folyományaként Zakariás pápa a karoling Kis Pipin majordomust 751-ben királlyá választatta, aki viszont 756-ban lehetővé tette a pápai állam megalakulását, s ezzel a pápának politikai hatalmat is biztosított. Így kezdődött.

Kis Pipin fia, Nagy Károly csaknem fél évszázados uralkodása alatt teljes mellszélességgel támogatta az egyházat. Ő rendelte el az egyház anyagi támogatására fizetendő tizedet, és az egyház feladatává tette az iskolák létesítését. III. Leó pápa 800-ban Nagy Károlyt császárrá koronázta, ettől kezdve a nyugat-római császár természetes feladata volt – saját világi hatalma kiépítése mellett – az egyház védelme is. Az egyház védelme a kereszténység szervezését és terjesztését is jelentette.

Mindez később nagyon terhessé vált, az állam és az egyház szétválasztása a XIX. században szinte mindenütt megtörtént, mi a kiegyezés után kerültünk sorra. Hazánkban 1868-1895 között zajlott le az egyházak monopolhelyzete megtörésére irányuló úgynevezett nagy kultúrharc.

Az egyház és az állam szétválasztásával így kezdődő folyamat eredménye nálunk sem maradt el. Évtizedek alatt nem csak egyszerűen „megcsappant a nyáj”. Ahogy Molnár Tamás, az 1946-ban emigrált, az Egyesült Államokban élt filozófus, történész, politológus egyik könyvében keserűen megfogalmazta: „a XX. század végén az egyházi tevékenység már kísértetiesen hasonlított egy fakultatív szabadidős klubtevékenységhez.”

Ennyit tán az okokról. Einsteinbe, pláne Darwinba most ne menjünk bele, akik szintén megcsapolták a nyájat. Segíteni ezen úgy lehetne, ha minálunk is bevezetnék a kreacionizmus okítását, mint kellően degeneráló tananyagot, de már jó úton vagyunk feléje.

Különben is, a pufajkás Horn Gyula 1997-ben megkötötte a vatikáni szerződést, amely az állam és egyház szétválasztásának ellentettje, mert egészen elképesztő jogokat biztosít az üldözött egyháznak. Ilyeneket:

A katolikus közoktatási intézmények az államiakkal és az önkormányzatiakkal azonos támogatásban részesülnek. A katolikus felsőoktatási intézmények az államiakkal azonos támogatást kapnak (ez vonatkozik a hitéleti képzést adó akkreditált szakokra is). A katolikus egyház a tulajdonában lévő műemlékek, múzeumok, könyvtárak és levéltárak után az állami kulturális intézményekkel azonos támogatást kap. Az egyház a kommunizmus idején állami tulajdonba került egyházi ingatlanok egy részét visszakapja, más részük után rendszeres járadékot kap. Az állam biztosítja annak lehetőségét, hogy az állampolgárok a személyi jövedelemadó egy százalékáról valamely egyház (vagy egy erre a célra létrehozott állami alap) javára rendelkezzenek (ez nem azonos a közhasznú szervezeteknek adható egy százalékkal). Az állam garantálja az egyházaknak a teljes személyi jövedelemadó-bevétel 0,5 százalékát; ha ennél kevesebb gyűlik össze, az állam az összegyűlt pénzt arányosan kiegészíti. (Később a 0,5-öt 0,7-re, majd 0,9-re emelték.) A katolikus egyház további állami támogatást kap (ennek alapja „az állampolgárok azon döntése, ahogyan az egyházi közszolgáltatásokat igénybe veszik”).

Mindezek ellenére van ez a hitéleti nihil. Ennek kapcsán Veres András hedonizmusról beszél, akárha próféta volna. Lehet ezt is. Például Sheldon így panaszkodott, hogy miért menekül a barátai elől: egyszer csak Raj reggae zenét tett föl, a húga meg levette a cipőjét. Tisztára, mint Caligula utolsó napjaiban. Teljesen megzavarodott ez a világ.

Január 4-től minden nap imádság, illetve tanítás hallható a Kossuth Rádióban, a reggeli Krónika után pár perccel jelentkező műsorban a négy történelmi egyház egy-egy képviselője osztja meg gondolatait a közmédia hallgatóival. A műsorszám alapja az aznapi bibliai részlet, vagy egy igerészlet, amelyet egy rövid ima, valamint tanítás követ. Tisztára müezzin tempó.

A totális téboly újabb állomásához érkeztünk el tehát az Úr 2015-ig esztendejének utolsó napján, és már meg sem lepődünk. Orbántól tudjuk ugyanis, hogy Szűz Mária Alcsútdobozon ajánlotta fel a mindenhatónak az egész kibaszott országot, és nem utolsó sorban vezérünk lelkét, aki nem Belzebubbal, hanem Esztergommal kötött egyezséget a saját üdvözülésére. Mint az látható, készül is elkárhozni, miután mennybe meneszti magát. A mi saját bejáratú Kis Pipinünk ő nekünk. Pedig…

Csuhások térdre, imához! – rikkantotta a múlt század kilencvenes éveiben az akkor még hamvas korú, a liberalizmusba belefeledkezett emberünk. Először a Parlament falai közt, és vélhetőleg utoljára. Akkoriban tisztára Voltaire volt ő, a lobogó hajú, s ha tehette volna – és tudta volna – így nyilatkozik meg: Ecrasez l’infame! De erre már nem futotta, elkezdte tehát futószalagon keresztelgetni a kölkeit, három különféle felekezetbe bele – amelyből bajok is adódhatnának, de mindegy-, hátha az egyik csak bejön. Végül maradt Rómánál dakota zanzásítással.

Most pedig katyvaszolja össze megint az ő államát az ő egyházával kisded játszásiként. Mindez, az egyház és az állam összetekeredése már rohadt régen elkezdődött, a népvándorlás korában, a VIII. század második felétől kezdődően alakult ki. A Bizánctól való függetlenedéssel egyetértő Zakariás pápa a karoling Kis Pipin majordomust 751-ben királlyá választatta, aki viszont 756-ban lehetővé tette a pápai állam megalakulását, s ezzel a pápának politikai hatalmat is biztosított. Így kezdődött…

És így folytatódott…a XIX. században nálunk egyidejűleg többféle egyházi házassági jog is létezett. Ezekre példa, hogy a katolikus kánonjog szerint a férfi 14, a nő pedig 12 éves korától házasodhatott. Az unitárius egyházban ugyanehhez a 18. illetve a 14. életév betöltését kívánták meg; a katolikus kánonjog szerint a házasság felbonthatatlan, ellenben a görögkeleti román egyház bontó oknak tekintette a házasságtörést, a házasfél „kiállhatatlan szájbűzét” és az éjszakai ágybavizelést, míg az izraeliták azt, ha az egyik fél keresztény hitre tért át.

Nem véletlen, hogy az államot az egyháztól elválasztó igyekezetek már régóta dolgoztak jobb helyeken. Minálunk viszont az illiberalizmus nem engedi a józan észt, mégpedig azért, mert az európai – mai szóval liberális – filozófusok a XVIII. század eleje óta hangoztatták, hogy az ember szabadságát a két összefonódott hatalom: az egyház és az állam béklyói akadályozzák. Programszerűen hirdették meg tehát a célt: az összefonódást meg kell szüntetni, mert a szétválasztástól meggyengülésükre lehetett számítani, s ettől várható az ember szabadságának kiteljesedése. Stimmt, itt van elvermelve a kutya.

Ez nem komilfó, pedig az egyház és állam szétválasztása Európában a XIX. században szinte már mindenütt megtörtént, ám a magyarok (már megint) történelmi okok miatt csak a kiegyezés után kerültek sorra, de sorra kerültek. Minálunk 1868 és 1895 között zajlott le az egyházak monopolhelyzete megtörésére irányuló nagy kultúrharc. E negyedszázadban izgalmas idők jártak: az egyház és az állam szétválasztásának szükségességével – ritka kivételként – még Deák és Kossuth is egyetértett, miközben a pápa kiátkozással fenyegette meg Ferenc Józsefet, ha egy ilyen törvényt aláírna. És aláírta.

Most viszont visszaugrunk az időben, s már nem is Horthyhoz, hanem valahová sokkal messzebbre evezünk a tajtékos vizeken. Mindettől egyetlenünknek már kiállhatatlan a szájbűze, lassan ágyba is vizel. Tehát el kell válnunk csendben.

Összegzésképp: BÚÉK! – hívők és hitetlenek.