Úgy lehetett az, úgy történhetett, hogy amikor és még a kommunisták szorításában imádkoztak Istenhez, hogy szabadíts meg a gonosztól, s ez megtörtént, megköszönték a szakállas szolgálatait, és el is felejtették. Nem szép dolog a jótevőnket megtagadni, de ezek szerint a csehek, ha nem is gerinctelen, de őszinte népek. Amikor módjuk nyílt választani, az értelem mellett döntöttek, és ott is maradtak, amit a napjainkban ott zajló tüntetések is igazolnak.

Svejk után ez nem is történhetett másként ott a cseheknél. Hasek regényét humorosnak tartja a közvélekedés, mélyrétegeiben azonban a világirodalom legkeserűbb szövege, ahogyan Csehov drámái is vígjátékok, mert nem kell mindent direktben az ember képibe mondani, ha látszólag egyszerűbb is. Jó dolog a többrétegű gondolkodás, amitől a hit megszabadít, általa, Isten leheletétől a világ annyira egydimenziós lesz, mint amennyire tükörsima Németh Szilárd agyfelülete a pacalja mellett.

Svejk mindezeken túl – amit föntebb pedzegettem – vádirat a klérus ellen, de úgy, hogy a képibe röhögünk, miközben az nem tud mit kezdeni velünk, mert nagyvonalúan hülyének mondjuk magunkat. Svejk így tesz az egész nagyságos társadalommal, mert így tud élni és túlélni, és ez a recept a mai napokra is. Ha Orbánt és a tróger sleppjét pofán röhögjük, tehetetlenek, mert az esztétika szabályai szerint a nevetségesben benne van a kisszerű.

Most mégsem erről van szó, hanem egy Brnoba költözött ismerősömről, aki melegként, meleg párjával a hitetlen csehek között tudja elviselni az életet, míg ellenben a nagy, keresztényi Magyarországon meg ilyen kondíciókkal nem. Ennyi köztünk a különbség, ami nem kevés, és ebben minden még benne sincs, mert nincs annyi képernyő a világon, amire minden mocsok kiférne. Mondom már hetedik éve lankadatlan, de hiába, sajnos.

Nem hiszek a néplélekben és a kollektív tudatban, de ezt a hírt olvasva meginogtam. Ha végignézünk az eltelt cirka száz évünkön, akkor azt kell látnunk, ’45 előtt szügyig voltunk nyilasokkal, utána partizán lett a legtöbb ember, ma pedig elsőáldolzó ministráns, miközben folyamatosan feljelentgető házmester. Ha van néplélek, akkor a magyar nép lelke ez, Orbán már csak hab a tortán. S ha igaza van Spenglernek – és mért ne lenne -, miszerint bizonyos dolgok csak bizonyos helyen történhetnek meg, de ott és akkor szükségszerűen meg is történnek, akkor a NER kereszténydemokráciája nem meglepetés, hanem beteljesülés.

Ettől persze jobb nem lesz, csak világosabb, mert, ha ismerjük a gonosz természetét, akkor könnyebb lesz le is győzni azt. Svejk népe helyett írhattam volna Hrabalt, Kunderát vagy akárkit, de felőlünk nézve mi is lehetnénk Esterházy népe vagy Parti Nagyé, akárkié, ámde nem vagyunk (Én már nem tudom, mik is vagyunk). Regnáló hatalmunk pedig mindent megtesz, hogy ne is legyünk, elég csak a most elfogadott színháztörvényre gondolni, ha másra nem is.

Lenne még mire, de fölösleges, hiszen úgy tűnik, minden és mindenki tehetetlen a dúlás ellen, ami kies országunkban zavartalanul folyik. Orvosságként és a svejki attitűdöt erősítve elég befejezésül Kierkegaardra utalni, és emlékezni arra, a koppenhágai Szókratész egy dolgot kért az istenektől, hogy legyen vele mindig a nevetés. Hasonképpen mi is. Mert ne feledjük a kiinduló tételt, hiába keserű szöveg a Svejké, arra mindenképp megtanít, hogy a hatalmat elviselni és legyőzni úgy lehet, ha a képébe röhögünk.

Köszönjük Kierkegaard pajtásnak a nyersanyagot, amellyel hozzájárult a mai eszelős nap túléléséhez, illetve hát, az összes többiéhez is. Mert írhattam volna ezt akár tegnap, illetve épp holnap is, a lényegen nem változtat. Hogy ma jutott eszembe, az a hőmérsékletnek, a páratartalomnak, a párnacihán megbúvó gyűrődésnek és annak tudható be, hogy éjszaka megcsípett egy pók. Meg, hogy választás is van azért, és mindenki azt hiszi, hogy ettől fognak leszakadni a csillagok.

Még csak meg sem moccannak, egyet is alig pislantanak. Fideszi szemszögből ha kettő jut be az Európai Parlamentbe, ha huszonkettő, ők győzni fognak. Ha kivágják őket a Néppártból, ha nem, ők nyernek. Ha pofánhugyozzák Orbánt, ha kitörlik vele a seggüket, akkor is király lesz. Ez olyan szükségszerűség, amit saját maguk építettek saját maguknak, mint ahogyan az is, ha valójában – de nem a kommunikációban – vereséget szenvedne a csürhe, akkor sem jelennének meg az uniós tankok a határon, hogy fölszabadítsanak minket.

Vannak munkák, amelyeket saját magunknak kell elvégezni, más azt meg nem teszi, s úgy tűnik, ha eddig elhanyagoltuk, ezután már nem is nagyon fog sikerülni. Orbán letarolta az országot, újrabútorozta, most cseréli a könyveket és a nippeket, hogy otthonos legyen neki, és ebben emberi erő őt meg nem állítja. Mert gondoljuk meg, már eddig is szinte Istentől eredeztette a felhatalmazását, ha most még erre ráerősítést kap – amire nagy az esély -, a kétmillió hülyéjével együtt visítva fognak győzelmi táncot járni, és megint dalra fakadnak, aminél visszataszítóbb képet a történelemben nem nagyon találni.

Nem negativista, hanem realista vagyok, mert nem szeretném, ha az ujjam holnap reggel a bilibe lógna. Ezért is mondtam jó előre, hogy ezt írhattam volna akár tegnap, akár holnap, az eredmények ismeretében is, semmi nem változna, mert ebben az országban a gyalázat örökké való. Időtlen, mert hazánk kiesett a fősodorból, és jó időre ott is marad. Belegondolt már valaki abba, hogy a 2022-es választásokon – ha lesznek még olyanok – a választókorba lépők akkor voltak hat évesek, akkor kezdték az agymosó iskolai tanulmányukat, amikor Orbán másodszor hatalomra került?

Hogy számukra eszméletük óta más világ nem is létezett vagy létezik már akkor? Hogy szabadságot már nem ismernek, csak az egymás talpára lépést? Történelemmé válik a kor lassan, amiben élünk, gyalázatos lapokká, s hogy ami ma történik, egyet pörget rajta de meg nem változtat semmit. Ennek ellenére persze menj el ma, szavazz lelkiismereted szerint a Fidesz ellen, már csak a tartás végett is, hogy fölírhasd a Thermopülédnél, hogy megcselekedted, amit megkövetelt a haza. Viszont rád emlékezni senki nem fog.

Nem kecsegtető kilátások ezek, krumplit sem érnek, sonkát meg pláne nem, de tiszta lesz az ember lelkiismerete tőle. Nem, mint azoknak a rendőröknek, akik tevőlegesen vesznek részt a csalásban azzal, hogy ezekben a napokban zökkenőmentessé teszik az ukrán határon való átkelést. Vagy azoknak a buszsofőröknek, akik Szerbiából szállítják a magyarul sem tudó szavazókat. S azoknak az informatikusoknak, akik csavarnak egyet a szerver gombján.

A szervezett bűnözés ellen civilként fellépni nem lehet. A kétmillió rajongó ellen tenni nem lehet, belesüppedtünk az időtlen nihilbe. Ezért köszönjük Kierkegaarad pajtásnak, hogy ontológiai feloldozást ad nekünk, hogy tegyünk bármit, úgyis meg fogjuk bánni. És ezzel a tőkével kezdjük el a mai napot, mindegy mi is lesz a vége. Viszont hosszú lesz, ez az egy bizonyos.

Székely Jánostól tudjuk, hogy „Mindenki fél valakitől, mert mindenkitől fél valaki, egyetlen nagy félelem, egyetemes rettegés fogja és markolja össze ezt a szomorú Földet.” Körbefélünk. A menekülő fél a fegyverektől és a haláltól, az eccerű polgár fél a menekülőtől, a hatalom meg fél a panelnépektől, és stimulálja őtet, belehajszolva a kifulladásig tartó delíres dervistáncba csak azért, hogy a főnök még egy csöppet királykodhasson.

Hírlik, holnap indul a plakátkampány újabb fejezete, amelyre felfokozott várakozással tekintünk. Hogy mi van még Cipolla batyujában, mivel cukkolódik október elejéig, és mennyi pénzt kúr el még a közösből, bár ezt soha nem tudjuk meg. Ámde bizakodhat, hiszen készülnek felmérések, jelenleg pedig ott tartunk, könnyen lehet, hogy érvényes és eredményes lesz az úgynevezett kvótanépszavazás, amelynek amúgy értelme nincsen.

De ezt hiába pofázza akárki is, mert úgy tűnik, az emberek nagy hányada vevő a kormányzati kampányszarra, és készen áll nemzeti sorskérdésként tekinteni a migrációra, illetve a népszavazásra. Erre futja a rajongók horizontjából. A legtöbben a propaganda mindent elsöprő intenzitásának tudják be, hogy ilyen sokan lennének hajlandók szavazni, más okosok szerint viszont épp fordítva működik az egész.

Eszerint nem azért bevándorlás-ellenesek az emberek, mert mindent elborít a kormányzati kampánytrágya, hanem azért van kampány és népszavazás, mert ez egy bevált eszköz, a prolik pedig vevők rá. Tehát minél jobban retteg a magyar, annál inkább tolják a képébe a baromságot, mintegy négyzetre emelve a reszketést. Kit érdekel, hogy ezzel voltaképp lenézik a bázist, a cél szentesíti az eszközt, ugye.

Viszont ez az egész a mi friss, feudális társadalmunknak megfelelő középkori tempó. Boldogult úrfikoromban – tehát rohadt régen – ámulva lestem Paskai László bíboros elvtársat, aki arról értekezett, hogy a papneveldében az ő hitét tudományosan megalapozták. Ami kijelentés annyira nonszensz, hogy szólni róla nincs mit, viszont ez folyik most is. Nagy komoly valótlanságok – hogy lájtosak legyünk – cseperésznek, illetőleg zubognak a csapból is, hogy féjjé má, baszd meg! Megalapozzák tudományosan a rettegést.

Vannak, viszont, akik előretolt helyőrségek, és megágyaznak ennek az egész cirkusznak, mint pédául Bayer Ötös Számú Tagkönyv a dolgozataival. Most is kitalált egy méretes ökörséget, és azt irkálja az ő – és Orbán – felemelő nyomdaipari termékében, hogy éjszakánként titokban repülőjáratokon csempészik be a németek a Törökországban dekkoló menedékkérők tömegeit. Aztán fölszólítja híveit, hogy terjesszék is az igét. Mondjuk, erre éppen az égegyvilágon semmi szükség, a búk csurig van primitívségekkel, és az elvtársak osztják is ezerrel, mert ők ilyenek, ilyen eccerűek.

Most pedig, hogy elmeséltem az életemet, és egyben valamennyiünkét is, oldjuk föl a görcseinket, hiszen a félelemről, mint ősi ösztönről lehet másképpen, egészen gyönyörűségesen is értekezni, mint teszi azt a Mester (Füst Milán), és ezt csak azért, hogy a föntebbi őrületet oldjuk valamelyest, elemelve magunkat mintegy az egész trágyahalomtól, amelybe nyomkod bennünket az ocsmadék környezetünk, hogy már a szájunkig ér a sár. Viszont vegyünk még egy utolsó nagy levegőt, mielőtt végleg alámerül az egész ország a mocsokba, a Fidesz, a fiúk, és a hívők szintjére. Kirielejszon.

„Az ember tehát fél. És mitől? Mondani se kell, ezernyi minden fenyegeti őt. Ezért szeret este, mikor már az árnyaktól is riad, emberek közt lenni, zajban, mert effélét érez: – itt világosság van és zaj, az árnyak tehát eloszolnak, és ha ti nem féltek a veszedelmektől és haláltól, akkor nekem se kell talán. Ugyane félelem miatt tűz- és egyéb áldozatokkal békíti a veszélyek istenét, mondván: – ezt vedd el tőlem, ezt szívesen adom, bár nagy kincsem ez is, csak ne engem vegyél el, vagy azt, ami még drágább nekem. – Vagyis a még rettenetesebb sorscsapások ellen alkudozik, önként magára mért, de elviselhetőbb csapással.”
(Ez mind én voltam egykor)

Akinek ez sem elég, olvasson Kierkegaardot, aki a vallási stádiumáról értekezik „Félelem és reszketés” című dolgozatában, de ezt tényleg csak az ínyenceknek ajánlom. Egy valamit viszont feltétlenül garantálok: ha végignyálazod én nyájasom, nem mész el népszavazni. Van rá egy ezresem.

„Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod. Nevess a világ ostobaságain, meg fogod bánni; sírasd el, azt is meg fogod bánni; nevess a világ ostobaságain vagy sirasd el, mindkettőt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságain, vagy elsiratod őket, mindkettőt megbánod. Bízzál egy lányban, meg fogod bánni; ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni; bízzál egy lányban vagy ne bízzál benne, mindkettőt meg fogod bánni. Akaszd fel magad, meg fogod bánni- ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni; vagy felakasztod magad, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Ez, uraim, minden életbölcsesség foglalata.”

Most, hogy így elmeséltem az életüket, akár hátra is dőlhetnék malmozgatva, s hogy mégsem teszem, annak egyetlen igen nyomós oka van. Szarnak ezek mindenre, mindenféle értelemre, intelemre. Ha megérzik a pénz szagát, akkor nincsen cicó, mert náluk van a slukker. Azt mondja a köreiket képviselő szavakat cipelő jómunkásember, hogy hat és félmilliárdot már elővettek a ládafiából az évszázad építkezésére, de tök mindegy, végül mennyibe kerül a téboly fala, mindenképpen előteremtik. Mondjuk, efelől szemernyi kétségünk sem volt, ez okozza a legkisebb gondot. Van itt pénz arra, amire akarják, csak arra nincs, amire kéne.

De erre nagyon. Habár úgy néz ez ki, mint annak idején a nagy fáraók közmunkás programja, akik előszeretettel alkalmazták a gúlák építésekor ezt a módszert, ami már akkor is jól bevált. Nincsen új a Nap alatt. Mint kiderült, kilencszázan fognak szorgoskodni a felemelő munkálatokon, s hogy ne kerüljön plusz pénzbe, katonák építenek majd meg közmunkások. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a delírium fonatait rabokkal készíttetik, amely szintén ingyenbe van, akkor felmerül a kérdés: mi a kurvaisten kerül ezen ennyibe? Sejtések vannak csupán, vagy a pöngék rohadt drágák, amivel díszítik a falat, vagy valami ganajság van a dologban. Inkább az utóbbi, ezt azonban soha nem fogjuk megtudni bizonyosan, leginkább nemzetbiztonsági okokból. Még ki találnánk számolni, hogy egy kilométer kerítés uszkve százmillióba kerül, ami már döfi. És ami sokkal lehangolóbb, még meg se bánják az egészet. Na menj a picsába Sören!

Hanem a népem lelke, ez a bozontos, amely csüng az elkúrásokon, és mosolyog doszt is. Ördögi, kiscsoportos óvodás nívón – mint tenmagam is – lesi, mit csesznek el a hatalom által felkentek, akik újságírónak delirálják magukat. Tehetik, de legyen ez a saját bejáratú bajuk. Mindez nagyon jó és komilfó, ám hülyéken röhögni mégsem ér, más a bajok eredete, és ez rendszerszintű. Fáj a komitácsis szívem nekem, de ez egyéni szocpol. Mint ahogyan az is, hogy nem bírok röhögni a saját nyomorúságunkon, hiába hajaz erre a közvélekedés. Nékem ez az össznépi vigyor immár a zokogással ér föl, mert kiderült, mik vogymuk isa. Igába hajtott barmok, akik gúzsba kötve táncikálnak, miközben megfeledekeznek az örökkévaló igazságról, amelyet Sören papa fektetett alapkőbe oly visszavonhatatlanul, hogy még a CÖF sem bír átgyalogolni rajta.

„Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod. Nevess a világ ostobaságain, meg fogod bánni; sirasd el, azt is meg fogod bánni; nevess a világ ostobaságain vagy sirasd el, mindkettőt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságain, vagy elsiratod őket, mindkettőt megbánod. Bízzál egy lányban, meg fogod bánni; ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni; bízzál egy lányban vagy ne bízzál benne, mindkettőt meg fogod bánni; vagy bízol egy lányban, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Akaszd fel magad, meg fogod bánni; ne akaszd fel magad, azt is meg fogod bánni; akaszd fel magad vagy ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni; vagy felakasztod magad, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Ez, uraim, minden életbölcsesség foglalata.”

Kérem a következőt.

Már korán alszom el az idő haladtával, hajnalban ugyanezért ébredek, hogy a sötétben, csupán a város lihegő hangját hallva bolyongjak a még mindig forróságot okádó falak között, és könyvekben, hajdan írt levelekben keressem múltam cafatjait, hogy megértsem azt az abszurdot, amelyben ma létezni kell, és mindig az időbe botlok bele, amely ott heverészik a lábaim előtt csak arra várva, hogy benne hasaljak el, dolgokat rak elém, hogy ne kelljen foglalkozni a jelen őrületével, és ezt jól teszi. Valami borzongással vettem a kezembe egy levelet, amely a létezéshez vezető utam első tárgyi emléke, és nagyanyám kapta anyám születése után, amikor még zsíros bajszú kalapos emberek álltak a fényképezőgépek elé avas szagú parasztudvarokon, tekintetükben a saját őseik lélegzésével, amely parttalan mélységekbe jelöl utat, és azon túl is, a létezés már érzékelhetetlen gyökeréig.

1934-ben így örömködött a már porrá vált rokonság anyám születésének: „Gratulalunk mind nyajan a drága kis csöppségért. A mult héten vagyis 29-én mondom a mamának azt álmodtam az éjjel hogy a Mariska kezébe egy kis leányt tettek polyában. Azota minden nap a postás vártuk hogy hoza e a lapok amelyben ezt tudatják. Hála Isten hogy szerencsésen ment. Most van nagy öröm sok csok mindnyajunktol.”

Forgattam ezt a sárgult, gyűrött fecnit, és hirtelen belém hasított a felismerés, hogy ezzel a feljegyzéssel váltam magam is az idő rabjává, annak a könyörtelen valaminek leláncolt áldozatává, amely miatt, amikor megtudtam, hogy a fiam megszületett, nem ugrándoztam örömömben, mint az bevett szokás, nem lődöztem kalasnyikovval sem, mint az más kultúrkörökben természetes ünneplési mód, hanem a rémület lett úrrá rajtam, mert észrevettem, hogy meg fogok halni.

Szétnéztem múltamban, előjöttek a gyerekkor képei a falun töltött nyarakról, ezeken gólyák kelepeltek, tehenek bőgtek és pulik ugattak, békákat kínoztunk az erdő melletti posvány szélén, és fél óra alatt szívtunk el egy doboz Savaria névre hallgató cigarettát hat évesen, amíg lila nem lett a fejünk a tiltott gyümölcstől, de ezt senki sem tudta meg soha. Mintha az idő könyörtelen folyása megállt volna egy rövid pillanatra, csak annyira, hogy repedések keletkezzenek a mindent rezzenéstelenül elfedő falon, hogy megérthessem sajátos természetét, ami arra való, hogy eltaposson. Itt, ezen a sötét hajnalon értettem meg igazán – holott számtalanszor olvastam már – Füst Milán igazságát.

„Mert minden, ami adatik nékünk: átok és áldás együttvéve. Vegyétek csak ezt: gazdagsággal együtt jár az únottság és az elteltség, szépséggel a hiúság görcse-gondja s az öregedés hatszoros keserve…Fiatal vagy? Nevessél és sírjál egyszerre. Öreg lettél? Akkor is. Szerelmes vagy? Nemkülönben. Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál, s most sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz, és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontláthasd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé. S mindez a sok komédia a halál árnyékában megy végbe, s mondom, olyan ez, mint az árnyképek a falon.”

Még a félhomályban keresni kezdtem a múlt tárgyiasult formáit, hogy ellenálljak a kérlelhetetlennek, amikor a kezembe került egy kép hajdani önmagamról és régvolt barátokról, ahogyan bizakodva nézünk a jövőbe, ami a jelen, és rá kellett döbbennem, hogy ketten már halottak, amit eddig is tudtam, de csak most fogtam föl igazán, mert az ott a papíron csak az idő egy kimerevített pillanata, ami semmit sem jelent, bármi is volt akkor és ott, nem létezett. Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul.

Ugyanígy a könyv dedikációja, amit ballagásomra kaptam, ez is ezt mutatja, akik akkor örök barátsággal írták rá a lapra a nevüket, vagy már halottak, vagy rég elfeledtük egymást, az elmúlástól kímélt nevek, akik átmenetileg bolyonganak ebben a világban még emberi alakban, tán ugyanazzal a rémülettel szemlélik a körülöttük lévő szétfolyó világot, mint magam ezen az órán, híve vagy hitetlenül, a végeredmény ugyanaz, összerágnak minket a molyok, és még csak azt sem értjük, mi és miért történik velünk és körülöttünk.

„Néha leomlanak a díszletek. Ébresztő, villamos, négy óra hivatal vagy gyár, ebéd, villamos, négy óra munka, vacsora, alvás és hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat – általában könnyedén végigcsinálja az ember. Ám egyszer csak felmerül a miért, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden…Sivár életünk mindennapjain így hordoz bennünket az idő. De mindig eljön a pillanat, amikor nekünk kell vállunkra vennünk. A jövőben élünk: „holnap”, „majd”, „ha majd elhelyezkedsz”, „ha nagy leszel megérted”. Csodálatra méltó ez a következetlenség, hiszen végül is meg kell halni. De eljön a nap, mikor az ember rájön vagy kimondja, hogy harminc éves. Ezzel azt állapítja meg, hogy fiatal. Ugyanakkor el is helyezi magát az időben. Felismeri, hogy a görbe egy bizonyos pontjára érkezett, bevallja, hogy ezt a görbét végig kell járnia. Rádöbben, hogy az idő fogja, fölismeri benne legádázabb ellenségét. A holnapra, csak a holnapra várt, pedig egész lényével tiltakoznia kellett volna ellene. A hús lázadása: ez az abszurd. Egy fokkal lejjebb az idegenség következik: észrevesszük, hogy milyen sűrű a világ, hogy milyen idegen, mennyire kikezdhetetlen egy kődarab, hogy milyen hevesen tagadhat bennünket a természet, egy táj. Minden szépség mélyén van valami embertelen: a szelíd lankák, a kéklő ég, a fák rajza egyszer csak elveszíti az általunk ráaggatott csalóka értelmét, s hirtelen oly messze tűnik, mint az elveszett Paradicsom. Az évezredek mélyéről ránk tör a világ eredendő ellenségessége. Egy pillanatra nem is értjük, hiszen évszázadokon át csak azokat az alakzatokat értettük belőle, amit előzetesen mi helyeztünk bele, hiszen már nincs erőnk ehhez a mutatványhoz. A megszokás által elfedett díszletek visszaváltoznak azzá, amik. Eltávolodnak tőlünk.”
(Albert Camus)

„A rózsafüzér mindennapi malasztja véget ért. A herceg békés hangja egy fél órán át idézte a dicsőséges és fájdalmas misztériumokat, de félórán át egy másik hang is vegyült az egyhangú mormolásba megemelkedő hullámzással, amelyből mint aranyvirágok csillantak ki a szokatlan szavak: szerelem, szüzesség, halál…és Magdolna is a két ablak között inkább bűnbánó bűnösnek látszott, mintsem szép szőke lánynak, aki, ki tudja, milyen bolondos álmokba felejtkezik, amikor nem hallja az esti áhitatot. Amint az utolsó szó is elhangzott, minden a szokott mederbe zökkent vissza, vagy a rendetlenségbe, ahogy tetszik.”
(Lampedusa: A párduc)

A fakanál tompán puffant bátyám fenekén: újra és újra, amint anyám kétségbe esett dühe ereje tartott, hogy megfeleljen anyjának, a mi nagyanyánknak, aki áhítatában végleg elvesztette józan eszét, és vele együtt élő lányát a hit mély sötétségébe taszítva követelte büntetésünket, amelyet a nagyobbik gyerek szenvedett el oly ideig, míg a kanál meg nem adta magát a jóisten követelte nevelő buzgóságnak, és ketté nem törött. Pedig csak misén voltunk, és a két kölök röhögött. Ennyi volt.

Nem a szemben méltóságában megalázott, faragott képként – az Írást meggyalázva szenvedő – megfeszített Jézuson, nem is a belé minden feltétel nélkül adandó hittelen hiten, hanem nagyanyám haverjain húzódott rángó, el nem hagyható görcsbe a szánk és rekeszizmaink, mert a vénasszonyok kéretlen kórusa valami iszonyú visítást művelt előttünk a hit nevében, hörögve, hogy édes Jézus légy velünk, mi egyetlen örömünk. Sikoltoztak, fejükön furcsán billegő, világtól idegen kalapokkal, felkészülve az áldozás kívánta versenyfutásra, amikor áhító, sunyi és hazug képpel tátották fogatlan szájukat a szentség befogadására, és mindez megverve a józan, fiatal elme látásával ördögi röhögésre késztetett bennünket, amit nem lehetett büntetlenül hagyni, így érkezett el a fakanál.

Ám az is hozzátartozik, hogy anyám a büntetést sírva hajtotta végre, hogy a szomszéd szobában az öregasszony megnyugodjék: a rend helyreállott. Akkor még nem tudtam, ma már sejtem, hogy ekkor gyűlöltem meg véglegesen azt a világot, amelyet most fogadatlan prókátorok újólag vezetnének vissza, és rá kell jönnöm, hogy nem akarok újra gyerek lenni, mert élvezem azt a viszonylagos szellemi függetlenséget, amelyet több mint ötven év minden tapasztalata megenged nekem. Hosszú volt az út, hosszan kísértettek pedig.

Nagyapám falusi tanító volt, és romlatlanként, semmit sem értve, semmit fel nem fogva látta az ember, amint hol úttörő nyakkendőben szenvedett a kiskölkökkel rendre óhajtva bírni őket, máskor meg, ebéd vagy vacsora előtt szemét lehunyva, ujjait összefonva magában mégis áldozott a gyermekkorában belé nevelt hitnek, de soha nem szólt, mindazt, ami benne volt, megtartotta magának, és fátyolos szemekkel – amelyek jelentését csak fél évszázad távolából lehet igazán kihüvelyezni – belenyugvással szemlélte hitének harsány megnyilvánulásait, amelyet feleségében látott, és hallgatott.

Valamelyik karácsony délutánján sétálnom kellett a „bérmakeresztapámmal”, hogy később, hazaérve a szentség beteljesedjék, mert annak úgy kellett történnie. Róttuk hát a havas utcákat órákon keresztül, szótlanul, mert nem volt mondanivalója a számomra, úgy lett keresztapa, hogy nem is akarta, csak a nagyanyám által vezényelt vég nélküli kártyacsaták, és a natúr cseresznye paprika zabálás – ebben versengtek – tette alkalmassá arra, hogy engemet a hit magasabb szintjére vezéreljen, de ez nem sikerült neki. Kaptam tőle egy órát a nagy esemény kapcsán, amikor is a harmadik szentségtelenségben részesülve tagja lehettem a nagy családnak, amelyet billegő fejű és vernyogó vénasszonyok jelentettek fakanálos fenyegetéssel, és nem kértem belőle. Viszont cigit igen a bérmaszülőtől a nagy napon, amit ez a jóember nem tudott feldolgozni, nem adott – jól tette -, de nem fogta be a száját, és cirkusz lett megint a felhőtelen hitbéli boldogság helyett.

Brunnernek hívták a papot, aki a vészterhes időkben házhoz járt hozzánk a hitet avatatlan agyunkba csöpögtetni, szinte titokban, de ott kellett lennie hetente egyszer, hogy felfogjuk világának ostobaságát. Nehéz dolga volt, és akkor bukott le végérvényesen – hogy mindaz, amit képvisel mennyire fontos, a lélek mélyére való megváltó hitben való tudás -, amikor nagyanyám végül freudi módon a kutyával keverte össze. Brúnónak hívták a bokszerunkat, akinek – így visszatekintve – sanyarú sorsa lehetett minálunk. Egyik nap ott ült a szentnek hazudott ember igyekezve jobb belátásra bírni játékon lengedező agyunkat, amikor nagyanyó az áhitat közepén fel nem tette a kérdést, mondván, hogy bezártuk-e a pincébe a Brunnert. Az atya köpni, nyelni nem tudott, Brúnó – szegény – valóban a pincében volt, Brunner atya pedig velünk szemben merült el a rejtelmekben, ahová nem bírtuk követni, de nem volt menedék, elsőáldozni kellett.

Minderről az aktusról csak egy megsárgult fénykép állít bizonyságot, hogy valóban megtörtént-e, nem emlékszem. Ezen a darabon egy lánnyal ülök hófehér ruhában, gondosan oldalra fésült hajjal, Icunak – ő volt a mátkám a hit első stádiumába lépve – szintén fehér mindene, a ruhája, a haja borítása, az áhitatos szeme, és néz bele a kamerába, amely valami olyan bizarr idillt örökít meg, amely csak perverz, Istent hobbiból imádó nagymamák képzeletében – meg ma Semjénében – létezik. Olyan a képem, mintha bérmaszülőm megelőlegezve a cigarettát követelésemet nem köpött volna be, hanem egyszerre nem is két Mátrát – ezt szívott -, hanem mindjárt két jointot adott volna, hogy el tudjam viselni azt, amifelé terelni óhajtott az ostobaság. Révület van azokban a szemekben, a rémület majd később költözik beléjük, beleszakadva a valóságba, és egy életre szóló terhet adva hitbéli kérdésekben, amit majd – a fényképhez képest – hosszú évek múlva, és a korán elveszített szüzesség büntetésének terhét levetve terelt el ahhoz, hogy igazán belegondolva a lét abszurditásába Buddhánál kössek ki.

„Valóban mit tehet egy veszendő lélek e veszendő világon, e részvétlen űrben, mint hogy a szakadékok szélén ezrart szopogat vagy leissza magát, vagy végül is leborul Allah elképzelt trónja elé. Annál is inkább, minthogy, nem tudni, a természet milyen hibája folytán lelke nem e rövid időre készülődik, szegény lelke az öröklét ostoba igényét hordja magában, és más ütemben, egészen másként öregszik, mint a test. Nagyműveltségű és bölcs hitetleneket ismertem én, akik, amikor gyerekük vagy anyjuk beteg volt, mégiscsak leborultak. Mert mit tehettek volna egyebet? Egy keresztény vallásban nevelkedett derék, hitetlen bölcset is láttam egyszer, aki a halálos ágyán papot hívatott, – mindezen én nem is csodálkozom. Mert őbenne van az az erő, az az Allah, aki fenntartja őt, s mihelyt ez cserbenhagyja, vagy mihelyt kedveltjeiben hanyatlani kezd fenntartó istenségük, akkor kívül keresi. A bárányban is megvan eszerint Allah, no de a farkasban is megvan, el ne feledjük. Minthogy ez egy kegyetlenségre alapított világrend…Egyszóval: ki hitetlen, és amellett jóakaratú, annak útja mindenképpen tiszteletreméltó, mert a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény. De útja nem lehet következetes. Mert a legtöbbje mégiscsak leborul. Viszont a hívőké következetes, ezt meg kell adni. Ennyi engedményt teszek nektek, ti papok.”
(Füst Milán)

Korai terelésem szereplői közül ezt a meghasonlást nem érte meg senki sem. Szerencsémre, szerencséjükre, mert akkor mindezt olvasni kéne, és nem lenne segítség sem a fakanál, sem Brunner-Brúnó, és semmi sem végképp mindent látó szívemnek.

„Az ember fél. És mitől? Mondani se kell, ezernyi minden fenyegeti őt. Ezért szeret este, mikor már az árnyaktól is riad, emberek közt lenni, zajban, mert effélét érez: – itt világosság van és zaj, az árnyak tehát eloszolnak és ha ti nem féltek a veszedelmektől és haláltól, akkor nekem se kell talán. Ugyane félelem miatt tűz- és egyéb áldozatokkal is békíti a veszélyek istenét, mondván: – ezt vedd el tőlem, ezt szívesen adom, bár nagy kincsem ez is, csak ne engem vegyél el, vagy azt, ami még drágább nekem…Mindebben pedig az eredendő rémület a lényeg. Van erre az embernek oka? Mondani se kell, ezernyi. Mivelhogy ez a világ a lehető legszörnyűbb kegyetlenség rendszerére van építve, alapítva. E soknak legtöbbje pedig korai pusztulásra van ítélve, tudjuk. Ez a világ rendkívül szapora, hiszen látjuk, milyen szaporák például a nyulak, patkányok, halak és hány marad meg belőlük. Ez a pusztulás gyanús nekem, ebben mintha valami öröm is volna kifejezve! Ha hinnénk Allahban, az atyában, vagy Zeüszben, a kéjencben, azt kellene hinnem, hogy kaján és rosszindulatú…Milliónyi itt az ellenség kívül és belül. Bent a betegségek és a lélek önsanyargatása, kint az éhesek: minthogy egyik lény a másik lábát akarja megenni mindenáron, vagy a máját, vagy a vérét akarja kiszívni, mely dolgokról pedig azt lehetne hinni, hogy mégse ilyen célból vannak megteremtve…Nem sírnivaló ez a látvány? És Buddha sírt is, de mit tehetett mást? A fáknak ágaikat kell áldozniok, az állatoknak ha nem az életüket, akkor a fiaikat, egyik tagjukat vagy a vérük egy részét kell odaáldozniok, s az embernek szintúgy…Minthogy életveszélyes üzem ez.”
(Füst Milán)

“Ahogy bizonyos betegségek gyógyítására rengeteg különféle gyógyszer található, hasonlóképpen számos vallási rendszer szolgál ezen a világon arra, hogy az érző lények – emberek és másfélék – elérjék a boldogságot.”
(Tenzin Gyatso,a XIV, Dalai Láma)

Én, aki igen együgyű vagyok, nem láttam tovább az agyam belsejénél, és lám: föltaszított a ló.

Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. – mondta, és csendesen elhunyt. Ostoba ember, sikerült neki, pedig nem megy az olyan egyszerűen, amint a világból végképp való kilépéssel próbálkozó humaniodok elképzelik, hogy: akkor fordítod égfelé a talpad, amikor “ők” szeretnék. Ilyes hangulatba keveredtem, amikor – vesztemre – arra vitt rá a Szentlélek, hogy a dobozt, amelyet televíziónak neveznek bizonyos kultúrkörökben, nézegessem. Taglózó felfedezést voltam kénytelen elszenvedni, amikor bár láttam, és hallottam is, hogy ott bent emberek ülnek, mozog a szájuk, és hang is sikeredik belőle, nem vagyok képes felfogni, hogy mit is akarnának mondani, mert a politikushomo áturalkodott testük azon részén, amely a kommunikációért felelős volna, megtanulva a leckét amit föl is mondanak, ahogyan annak idején a nádpálca plántálta a szárba szökkenő magyarnak az egyszeregyet.

Klisék és panelek uralják a beszédet, ahol senki nem mer, nem akar, nem tud úgy fogalmazni, hogy az a betűhalmaz, amelyet a valóság egy tárgyiasult elemére alkalmaz, azt is jelentse, ami. Lófütyörészős abrakadabra, panelbéli használatra: saját bejáratúlag. Mindez szemantikai, meg történelmi, meg összerakva az egészet: magyar kérdés.

Annak idején, amikor tanítottam, egyszerűbb volt minden, hiszen a táblára írogatva és rajzolva mutattam be diákjaimnak, hogy a szó hangalakja nem fakad annak fizikai valójából, semmi köze sincs egymáshoz a kettőnek, és a mintám is magától értetődőnek mutatkozott, szembeállítva az ablak, az okno, a window, a vetro – de nem sorolom tovább – betűsorokkal, amiből levezetve láthatta a diák, a drága – mert már akkor sem érdekelte semmi -, hogy a hangalak és a jelentés nem egymásból fakad, mert konszenzuson alapul, magyarán kiegyezünk abban, hogy ha én ablakot mondok, akkor te az üveges jószágra gondolsz, ami kinyílik, ha úgy akarom.

Tehát a tévét bámulva világosodtam meg mostanában véglegesen, hogy itt valami jóvátehetetlen gebasz van, a betűsorok – szavaknak nevezve őket – nem jelentenek semmit. Vagy én nem értem őket, de ha így van, akkor vagy én vagyok a hülye, vagy mindannyian visszavonhatatlanul, és ez bajnak mutatkozott azon az éji órán, amikor megpróbáltam kihüvelyezni, hogy miről beszél az a jóember ott, de nem ment. Illetve ment volna, ha el nem borul az agyam helye, amikor rájövök, hogy a félórás dumát két percben el lehetne mesélni, de akkor eltűnne a misztikum.Mindegy.

Aztán rájöttem arra is, hogy ez nem is feltűnő igazán, hiszen a mai magyar fideszújbeszél szövegben a szavak jelentése vagy átalakul, vagy végleg meg is semmisül. Így jártak olyan közkeletű hangsorok, mint a kokárda, a nemzet, a megvédés-megóvás, a harc, a küzdelem, az ember, a polgár, és még számtalan fonéma, mindezek nincsenek, habár mégis vannak, ám tartalmuk akár a héliumos lufi, úgy szállt a semmibe. Nincs, kiüresedett. Tán nem is volt, mert ez egy új világ. csak az a baj, hogy könnyebb egy háborút elkezdeni, mint befejezni. A századelő Kolumbiájában vagyunk, és ezt tapasztaljuk:

„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe. Macondo akkor húsz vályog- és bambuszházból álló falu volt egy folyó partján, melynek áttetsző vize őskori tojás nagyságú, sima, fehér köveken hömpölygött. Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet se kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá.”

Itt vagyunk. Elveszik a szavainkat visszavonhatatlanul, és ez leselkedik ránk.

„Lázas tevékenysége egyszer csak minden magyarázat nélkül abbamaradt, és valami révületféle váltotta fel. Napokon át, mint egy megigézett, halkan mormogta magában elképesztő megsejtéseit, mit sem törődve a saját józan esze sugallatával. Végül decemberben, egy keddi napon, ebédnél hirtelen kitört belőle, ami a lelkét nyomta. A gyerekeknek egész életükre emlékezetes maradt, ahogy apjuk fennkölt ünnepélyességgel, láztól reszketve, a hosszú virrasztástól és képzeletének lobogásától elgyötörten leül az asztalfőn, és kinyilatkoztatja felfedezését: – A föld kerek, mint a narancs…Ursula boldog volt, és még hálát is adott az Istennek, amiért megteremtette az alkímiát, a falu népe pedig a laboratóriumban szorongott, és gujavalekváros süteményeket kapott a csoda megünneplésére; José Arcadio Buendía meg úgy mutogatta a visszanyert aranyat a tégely alján, mintha a saját találmánya volna. Mutogatása közben odaért a nagyobbik fiához, aki az utóbbi időben alig nézett be a laboratóriumba. Orra alá tartotta a szikkadt, sárgás üledéket, és megkérdezte: – No, mi ez? – José Arcadio őszintén felelte: – Kutyaszar. Erre apja visszakézből úgy szájon csapta, hogy eleredt a vére és a könnye.”

Köszönöm mindezt Marquez bácsinak, aki nem futballista, és magyarabb, mint hihetnők. Számomra ő visszavonhatatlanul turul vér, ez buzog benne bizonyára. Sajnálom magunkat nagyon, mert szomorú a vég, amely így tud szólni, párt és minden gyömöszölés nélkül, nem igazán tetszetős. Pedig virítják véget nem érőn, és nem köll a lego. Ha egy gyerek elé egy csomó játékot teszünk, különféle játékokat, végül is egy mellett fog megmaradni, és az államnak az lenne a kötelessége, hogy megteremtse azokat a feltételeket, amelyek közt ez a játék végleg megmarad a gyereknek. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a boldogság és a hosszú élet titka. Hogy mindenki úgy éljen, hogy csak azt csinálja, amit szeret, a bölcsőtől a sírig. Nem szórakozok, ez ellenőrzött duma. Nem tetszik, föntről származik. Benne vagyunk a játékban, mi vagyunk a bábuk a jó egészségükre. Most valóban fogytán a szó.

„Tisztelt 18 éven aluli állampolgár, kérjük ne kockáztassa munkatársunk munkahelyét és koncessziónk jogát! Kérjük ne lépjen be a helyiségbe! Köszönettel: a Vezetőség” Lassan folyunk az alagsorba az orwelli világ felé.

Ha így halad ez tovább az előre kitaposott ösvényen, már az az idő sincsen túl messze, amelyet a létezés furcsaságaira csodálkozó tizenhét éves fejemmel tapasztaltam valamikor. Ez még a Jurassic-parki időkben esett meg, abban a létállapotban, amikor a hatalom feljogosítva érezte magát, hogy mindenbe belepofázzon. Akármit – még az ember gondolatait is – ellenőrizzen, azaz jóval a rendszer megváltozása előtti történet ez, de mindenképpen figyelemre érdemes, mert a vátesz szerint nincs messze az idő, hogy ugyanaz megtörténjen ugyanott (itt). Példázza ezt az úttesten rossz helyen átkelő anya esete, amit nem részletezek, de az egész delírium kezd kiteljesedni, a maga módján rendszerré összeállni, és ez az oka és indoka, hogy belenézzünk az 1978-ban történtekbe, amely ezen a helyen, jelesül Szombathelyen esett meg a mostani bötűk firkálójával. Az volt, hogy sportolási céllal a fenséges Prága városában kellett megjelennem akkor rövid időre, aztán, mivel a repcsi későn szállt le a mi túlragozott fővárosunkban, egy, a Déli Pályaudvaron töltött lélekemelő éjszaka után csak a hajnali vonattal tudtam haza, azaz Szombathelyre jutni. Ennek folyományaként a kora délelőtti napsütésben volt muszáj – fekete széldzsekiben és eléggé nagy táskával – vonszolni testem, az otthonom felé gyalogolni, amely a Hadnagy utcában leledzett, ezért pedig a Vöröshadsereg (ne röhögj, ma 11-es Huszár út) utcában vánszorogtam a vázolt zűrös éjszaka után láthatóan elcsigázott állapotban, amikor a fehér Zsiguli (fiatalabbak kedvért ekkor még ez volt a menő), oldalán a rendőrség felirattal fékezett mellettem, és nem mosolygós, hanem tudatosan marcona alakok szürke egyenruhában, fejükön vörös csillagos tányérsapkával – mert akkor még ilyen mundérban szolgálták a dolgozó népet – ugráltak ki belőle, hogy kérdőre vonjanak, hová a francba megyek. Erre én a ma született bárány jámborságával válaszoltam: haza. De ez sem volt elég, arra is kíváncsiak voltak, honnan jövök, amire magam, hogy a hosszas magyarázkodást elkerüljem, a világ legtermészetesebb módján feleltem: Prágából.

Ez persze kicsapta a biztosítékot, és személyi igazolványt követeltek mondván, bizonyítsam én, hogy tényleg onnan pár száz méterre lakom, csakhát ennek egészen prózai okok miatt nem lehetett megfelelni, ugyanis akkortájt a drága kis szig-et nem volt “szabad” külföldre vinni, így csak útlevelem volt a piros fajtából, amelyben (persze) lakcím nem szerepelt. Ezzel szemben a fent már emlegetett úton laváztam, amely egyenesen Kőszeg, azon túl pedig a Sátán lakhelye, a Nyugat felé vitt, így potenciális disszidensnek számítottam, ennek okán csak fél órás faggatózás után, amiből még azt is tudni akarták, hogy mennyi hangya futkározik a hány szobás lakásban – de fajsúlyosabb kérdések pergőtüze mellett – nagy nehezen tovább engedtek. Mégsem volt sok híja, hogy a „kapitányságon” kössek ki csak azért, mert arrafelé mentem. Régen volt.

Ez az emlék szivárgott olykor likacsossá váló agyamba, ezért történt az írás elején idézőjelbe tett szöveg megtestesülése. Mert ugyanitt vagyunk, és ennek sugallata szerint az ellenség ott kívül van, de legfőképpen Nyugat felé. Summarum: értelemszerűen fokozódik az osztályharc, ami azt is jelenti, hogy az árulókat immár a saját kompánia között is folytonosan keresni és üldözni kell, mert ürgebőrve kötve, békaembernek öltözve akár a legbelsőbb körökbe is befurakodhatnak. Mert lehet ugyan, hogy a trafikos jó elvtárs – ezért trafikos -, de a csókosok köre most már olyan tág, hogy óhatatlanul is bekerülhetnek nem igazán hithű alakok az amúgy bilincsre zárt sorok közé, következésképp az óvatosság nem árt, sőt, alaposan indokolt. Most éppen a trafikos nyaloncok vannak soron.

Többször végignéztem a natgeón Hitler hatalomba jutásának történetét, és rémülve látom, hogy leképezi a mi emberünk működését és filozófiáját. Ő is csak egyszer akart nyerni, de akkor nagyon, ő is hitegetett konszenzussal, mifenével, de alkalom adtán lecsapott. Mi itt most itt Európa köldökén nem kell féljünk akkori félelmektől, de az ájerben mindez benne van. Emberünk koszlott agyában visszamegyünk száz évet, mert országépítőnek képzeli magát. Voltak itt bebetonozott manusok. Ferenc Jóska, Horthy, aztán Kádár, mindannyian évtizedekig uralták a Magyarországnak nevezett területet, és annak lakóit, amelyek mi vagyunk. Te is, Orbán-hívő barátom a bajban.

A módosítás értelmében a doktori fokozattal egyenértékűnek számít majd „a jogszabály alapján adományozott díj”, amelyet a javaslat konkrétan nem nevez meg, az indoklás szerint ezt később határozhatják meg. Sporttudományi területen továbbá doktorátust „ér” az olimpiai és paralimpiai játékokon szerzett 1.-3. helyezés, ez alapján pedig akár a plágiumügye miatt doktorátusát elveszítő, lemondott köztársasági elnök, Schmitt Pál is egyetemi tanárrá válhat. A módosítás eredeti beterjesztője, a Fidesz-es Pósán László még azzal indokolta javaslata gyors visszavonását, hogy „túl sok paragrafust kellene megnyitni ahhoz, hogy a módosító alkalmazható legyen”. Valószínűleg ezért nem konkretizálták egyelőre, hogy milyen állami kitüntetések, díjak egyenértékűek a doktorátussal. Ennek következtében a kormánypárti holdudvar olyan személyiségeiből lehetnek rektorok vagy egyetemi tanárok, akik nem rendelkeznek doktorátussal.

A gonoszság és a korlátoltság ellen a legjobb orvosság a röhögés, az újabb törvényi ámokfutásnak görbe tükröt tartani jó móka. Olyan sok minden történt, annyiszor kellett fogat csikorgatni az eltelt négy évben, amikor az új hatalmasok jól kigondolt, maguk felé mutató törvényekkel bontották le a többség életének emberi kereteit, hogy igazán ránk fér már a vigyor. Enélkül nem lehet elviselni azt az abszurdot, ami körülölel, az meg különösen örömös dolog, ha a semmibe vett ellenzéknek marad meg a humorérzéke, mint ahogy most is történt.

Varju László, a Demokratikus Koalíció képviselője nem hagyná annyiban az oktatási törvény új, gyalázatosan röhejes passzusát. A független honatya önálló indítványában módosítaná a módosítást, vélhetően azért, hogy ne csak a kormány dönthesse el, ki kapjon a tudományos fokozatokkal egyenértékű címet, hanem a tudományos fokozattal rendelkező is azt, akar-e olimpiai érmet. Az oktatási törvény módosítása szerint ugyanis a sporttudományi felsőoktatásban az olimpiai érem „a doktori fokozattal egyenértékűnek minősül”. Ugyanez érvényes a művészeti felsőoktatásban bizonyos elismerésekre, elsősorban a Kossuth-díjra.

Varju László javaslatának indokolása szerint is egyenértékű a sportteljesítmény és a tudományos eredmény. Az olimpián elért első három hely bármelyike tudományos fokozatú címhasználatra jogosít. Varjú zseniális indítványa megfordítva a törvény indoklását kimondaná, hogy „a PhD, a DPhil, továbbá a DLA tudományos fokozat, valamint az egyetemi tanári kinevezés egyenértékű a Nemzetközi Olimpiai Bizottság által szervezett olimpiai játékokon, a Paralimpián, továbbá Siketlimpián elért 1-3. helyezés valamelyikével, feltéve, hogy az érintett legalább alapképzésben részesült egy maga által választott sportágban”. A tudományos fokozatot elnyert, illetve egyetemi tanárrá kinevezett így az egyenértékűség elve alapján – egy maga választott sportágban – akár olimpia bajnoki címet is kérhetne. A kormányfő – aki egyébként valóban jogi doktor – focista múltja alapján így például akár olimpiai bajnok is lehetne.

Kíváncsi lennék, mi történne, ha elfogadnák ezt a módosítót módosítót. Erre akár esély is lenne, hiszen kiderült, ezek többnyire nem tudják, mit is jelent az a szöveg, amire megnyomják az igen gombot. Mindenesetre jól mutatja ez a beadvány, milyen állapotban van a magyar törvénygyár, aminek elviseléséhez szükséges a röhögés, ha kínban fogant is. Mindenesetre egy smile-it megérdemel Varju, mert újólag bizonyította Kierkegaard igazát.

„Velem is az történt, ami a monda szerint Parmeniszkusszal, aki Trposziosz barlangjában elvesztette a nevetés képességét, melyet azonban Déloszon ismét visszanyert egy formátlan fatuskó láttán, melyet Léto istennő képmásának tartottak. Amikor nagyon fiatal voltam, a Trophonisz barlangjában elfelejtettem nevetni; amikor idősebb lettem, amikor felnyitottam a szemem, és a valóságot kezdtem szemlélni, nevetni kezdtem, és ettől kezdve soha nem hagytam abba a nevetést. Láttam, hogy az élet értelme a megélhetés biztosítása, hogy az élet célja jogtanácsossá lenni, hogy a szerelem legfőbb üdve vagyonos lányt szerezni; láttam, hogy a barátság boldogsága egymás kisegítése pénzzavarban; hogy az a bölcsesség, amit a többség ennek fogad el, hogy lelkesültséget jelent beszédet tartani; hogy bátorság, ha valaki tíz tallér pénzbüntetést megkockáztat; hogy kedvesség az, ha valaki ebéd után azt mondja «váljék egészségedre!»; hogy istenfélelem, ha valaki évente egyszer úrvacsorát vesz. Ezt láttam – és nevettem.”

„Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, ezt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod. Nevess a világ bolondságán, meg fogod bánni; sirasd meg, azt is meg fogod bánni; nevess a világ bolondságán vagy sirasd meg, mindkettőt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságán, vagy siratod, mindkettőt megbánod. Bízzál egy lányban, meg fogod bánni; ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni; bízzál egy lányban vagy ne bízzál benne, mindkettőt meg fogod bánni; vagy bízol egy lányban vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Akaszd fel magad, meg fogod bánni; ne akaszd fel magad, azt is meg fogod bánni; akaszd fel magad vagy ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni; vagy felakasztod magad, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Ez, uraim, minden életbölcsesség foglalata.”
(Kierkegaard: Vagy-vagy)

Amikor kétszáz éves gondolatok ennyire alkalmasak a jelen létállapotának bemutatására, akkor az ember nem tehet mást, mint idézőjelek közé téve újra közli, ami már egyszer másutt elhangzott, és főleg ezt kell tennie, amikor a jelen hatalom tobzódását kénytelen nézegetni, és nem talál rá szavakat.

A tusnádfürdői hóbelevanc, meg ami vele, benne és körötte történt és történik, arra vett rá, hogy megmerítkezzek az időben, és Váncsa István tollával ékeskedjek, aki már tizenegy éve, azaz 2002-ben látleletét adta a tébolynak, ami akkor ebben az országban folyt. Az Élet és Irodalomban volt vátesz, s mivel az azóta eltelt tizenegy évben már fölnőtt egy olvasni tudó generáció, aki azóta látni is megtanult, föl kell idéznem nekik a szövget, hogy tisztábban érezzék a világot. Más dolgom jelen helyzetben nincs. Íme:

„Mint valamennyien értesültünk róla, a konzervatív amerikai kormány most az MSZP hatalomra kerüléséért szorít. Fel kell persze tételeznünk, hogy az MSZP esélyeinek latolgatása és az ezzel összefüggő szüntelen aggodalom a Bush-adminisztráció másodlagos fontosságú napi teendői közé tartozik csupán, de azért szép ez így is. Képzeljük el, ha ezt nekünk húsz évvel ezelőtt valaki megjósolja, akkor mennyire örülünk. A Washington Post véleménye helyreigazítást fog nyerni a lex Répássy értelmében, ezt a lap szerkesztősége nyilván örömmel fogadja, de bizonyára az olvasók is díjazzák, ha egy egzotikus ország amúgy ellenszenves kormányzata a legszélesebb nyilvánosság előtt és önkéntesen csinál magából hülyét. Kívülről nézve ez akár szórakoztató is lehet, itthonról már nem annyira. Leegyszerűsítve azt mondja a Washington Post, hogy befogadtuk ezeket, mert azt hittük, itt a klubban majd megtanulnak viselkedni. De nem tanultak meg, ezzel szemben belehugyoznak a zongorába. Rá kell nézni Prime Minister Victor Orbanra, és mindenki látja, hogy ez így nem működik, írja Jackson Diehl, ám a külügyi szóvivőtől tudjuk, hogy a cikkben foglaltak nem felelnek meg a magyar külpolitikáról alkotott hivatalos amerikai értékelésnek és a magyar külpolitikai felfogásnak, ezért a magyar álláspontot és külpolitikát megfelelően bemutató írás elhelyezését kezdeményezzük a Washington Postnál, ekként polírozva az országimázst. Persze a baj nem az, hogy a Washington Post a NATO-ügyekkel összefüggésben gyöngédtelen szavakkal illeti Prime Minister Victor Orbant (a továbbiakban PMVO), hanem hogy Magyarország az utóbbi hónapokban úgy jelenik meg a világpolitika színpadán, mintha a Kretén magazin valamelyik képregényéből lépett volna elő, és mint látjuk, még erre is rá bír tenni néhány lapáttal. Itt van ez a Lebensraum-ügy. Valamennyi hadra fogható szóvivőnktől tudjuk, hogy PMVO ilyet nem mondott sohasem. A közelmúltban viszont azt hallhattuk a legilletékesebb helyről, hogy a PMVO által használt (illetve ma már nem használt) „élettér” fogalom teljesen szalonképes, hiszen jóval Hitler előtt jelent meg a köztudatban, és ez speciel igaz is, magát a szót állítólag egy Rudolf Kjeflen nevű svéd jogász találta ki 1916-ban, tőle vette át Karl Haushofer, míg viszont Hitler csak 1933. február harmadikán iktatta be hivatalosan a saját szótárába, és tette oly igen népszerűvé, hogy 1945 óta senki finom úriember a szájára nem veszi. Hacsak nem akarja lenyúlni egy másik párt kedves náci szavazóinak lehetőleg minél nagyobb hányadát, ezzel kapcsolatban viszont azt kell mondanunk, hogy az igazán finom úriember más úriemberek kedves fasiszta szavazóival pettingelni sohase szokott. Az áll az MTI-hírben, hogy a külügyi szóvivő „leszögezte: az a módszer pedig elfogadhatatlan, hogy a magyar miniszterelnöknek olyan kijelentést tulajdonítanak („lebensraum”), amely tőle nem hangzott el”. Mármost ebben az az érdekes, hogy február tizenkettedikén Graham Watson, az Európai Parlament liberális csoportjának elnöke írásban minősítette ízléstelennek PMVO gazdasági élettérről szőtt omló álmait, erre Szájer József a szokásos zagyvalékkal reagált, de hogy az ízléstelen élettér szó el se hangzott, azt Szájer nem mondta. Vagyis február tizenkettedikén még elhangzottnak minősült az, ami mára már nem hangzott el. PMVO egyébként január huszonhetedikén, a Vasárnapi Újságban mondta, amit nem mondott. Az el nem hangzott szöveg a következő: „Ha nekünk sikerül úgy összekapcsolnunk a határon túli magyarokat a magyarországi magyarokkal, a határon túli magyarok gazdasági életterét a magyarországi gazdaság életterével, akkor Magyarország gazdasága sokkal nagyobb teljesítményre lesz képes, mint most.” Kétségtelen, hogy PMVO nem a „Lebensraum”, hanem az „élettér” szót használta, miközben Jackson Diehl azt írja, hogy „Prime Minister Victor Orban has become so toxic with his talk of Lebensraum for Hungarians that he has been refused a White House visit”, amit ez a firkász nyilván az ujjából szopott, hiszen mindenki tudhatja, hogy PMVO nem akart a Fehér Házba menni, eszében se volt. Viszont a Lebensraum-problematika a „Fidesz-cég” versus „Fidesz közeli cég” dichotómiát idézi föl a művelt és érzékeny publikum előtt, leghelyesebb tehát, ha e tekintetben egy nyelvészeti szakértő véleményére hagyatkozunk. A szakértő lehet például Orbán Viktor, õ mondta tavaly augusztus huszadikán, hogy „Magyarul kétszer kettő négy. Ez minden más nyelven másképpen van.” Nos, mutatis mutandis az élettér magyarul élettér, ám ez minden más nyelven másképpen van, zum beispiel németül Lebensraum. Tehát ezzel kapcsolatban mindenfajta magyarázkodás gyerekes dolog, de ezen belül is kisegítő osztályba való. E sorok írója annyiban egyetért a Bush-adminisztrációval, hogy szintén reméli a másik párt választási győzelmét, ám túl nagy jelentőséget nem tulajdonít neki. A helyzet ugyanis az, hogy a PMVO & Co. nem egy vándorcirkusz, hanem a magyar politikai szféra fele. Ha április után nem lesz is kormányzati pozícióban, akkor is a magyar politikai szféra egyik fele marad. Mindazt, ami mostanában történik, és aminek következtében kicsiny hazánk a nemzetközi politikai élet sajátosan eszelős mellékszereplőjeként szórakoztatja a publikumot, hiba volna egy vagy több ember magánszámlájára írni. Mi termeltük ki őket magunkból, ők a történelmet nem alakítják, hanem megszemélyesítik, a tébolynak az a lángja, ami az õ szemükben lobog, 1804-ben gyúlt ki, amikor II. Ferenc császár odahagyta a német-római trónt. Amit ők összedelirálnak, nem az ideiglenesen hazánkban állomásozó földönkívüliek performansza, hanem Magyarország kétszáz éve tartó kudarc- és katasztrófasorozatának mai adása, amit még sok-sok érdekes műsorszám követ. Nézőszám van, tetszésindex van, sugározzunk.
(Váncsa István, Élet és irodalom: 2002)

Jó éjt, magyarok.