Persze eleinte nem volt semmi baj, nem tudott Karcsi semmit, a butaság bátorságával éldegélt. Magonc korában beszélni sem tudott, csak nyújtogatta magát a nap felé és szítta a vizet, hörbölte nyakló nélkül, mert állandóan szomjas volt. Aztán, ahogy iperedett, megtanult beszélni is, már szóba tudott elegyedni a szomszédjaival, akik közt voltak nagyobbacskák is, akik már többet tudtak a világról, hallottak ezt-azt, és nekiálltak riogatni a kisebbeket, hogy jön majd a fűrészkezű ember, elvágja a lábukat, aztán megkötözve, autóra zsúfolva ismeretlen helyre viszik őket.

Ki tudja, milyen sors vár ott, így károgtak és lázítottak az öregebbek, de nem tudni mi céllal, hiszen elszaladni nem tudtak, kiabálni ugyan igen, de azt rajtuk kívül senki nem értette. Senki nem tudott fenyőül, az ágaikat leszaró cinkék, a tövüket szétpisáló kutyák sem, az emberek meg pláne. Egyébként az öregebbek sem láttak még soha fűrészkezű embert, ez a képzelet lázas szüleménye lehetett csak, mert az emberek jók, csak büdösek. Ezt lehetett megállapítani róluk, ahogy gumicsizmában, szőrösen néha megjelentek, dőlt belőlük a cefre ismeretlen szaga, és más különlegességek.

Szóval, hogy fűrészkezű lett volna köztük, ezt senki nem tudta, ilyet senki, soha nem látott, csak ijesztgetés volt, legenda, mint a boszorkányok és tündérek vagy a rézfaszú bagoly. Ilyennel se találkozott soha Karcsi, igazival igen, mikor már nagyobb volt, ott ücsörögtek az ágain, de ezek is csak úgy leszarták, mint akármilyen egyszerű cinke, secko jedno, madár, madár, mindegy is, ilyen egy fa élete. Aztán egyik nap megjelent egy gumicsizmás alak kezében krétával, méregette a fenyőket, és olyiknak keresztet rajzolt a törzsére, úgy néztek ki, mint a felcsillagozott zsidók a stigmájukkal, hogy mi vár rájuk, azt senki sem tudta.

Karcsi is kapott ilyen jelet, ahogy rajzolgatta őt a cefreszagú, csiklandozta a hasát, hogy felnevetett, göcögött, a többiek meg lehurrogták, hogy ne röhögjön, mit röhög, kuss legyen már, és a cefreszagú elment, csak a felhő maradt utána tele muslicákkal. Így jött el az éjszaka, a fenyők aludtak, csak Karcsinak voltak rossz, furcsa érzései, mert nem tudta mire vélni a keresztet vagy ikszet a hasán, ilyen világvége hangulata lett tőle, és a hold is furán világított. A madarak is hallgattak, pedig mit nem adott volna érte, ha most jól leszarják akármelyik ágát vagy az összeset, mert nem tudta Karcsi, milyen a halálra ítéltek magánya, ahogyan közelít a hajnal.

Aztán elérkezett, csípős, de tiszta idő volt, amikor a távolból sikoltozás hallatszott, hogy itt a fűrészkezű ember, szaladtak volna, de nem tudtak, és azt is kiabálták, hogy viszik őket, jajj, Istenem. Karcsi most értette meg a keresztet a hasán, most fogta fel a sorsát, az egész eddigi életét, lett világos a trágyázás, gondoskodás. Minden világos lett, ahogyan a fűrészkezű ember hozzá lépett, Karcsi behunyta a szemét, és érezte a lábába hatoló iszonyatot, ahogy elszakítják a gyökereitől, ordított, de nem hallották, sírt, de senkit nem érdekelt. A nagyobbak mondták, van még pár napjuk, amíg a nedvek el nem apadnak bennük, ha nem erőlködnek, több is lehet.

Karcsit ez már nem érdekelte egyáltalán, ott feküdt a földön legyilkolva, fönt az ég, amit még sohasem látott így, körötte hevertek a sorstársai, nyögések, sziszegések hangja áradt mindenhonnan, mint hülye filemkben csata után. Éppen csak ágyúcsövek nem füstölögtek, de ez a valóság volt. Ahogyan ott feküdtek legyilkolva de élve mégis egy kicsit, kis időre, másik cefreszagú jött, és valami géppel egy neccbe gyömöszölte őket. Ennél megalázóbbat Karcsi elképzelni sem tudott, a csonkja sajgott, ágait természetellenesen összefogták, hogy mozdulni sem bírt. Azt hitte, ennél rosszabb nem lehet. Lehetett. Fogták, fölhajították egy autóra, összezsúfolták a többi megkötözött társával, hogy levegőt is alig kaptak. És most utaznak valahová.

A Kisböske okoskodott, hogy ojan most a Zibojnéni, minda Jézuska apukája, aki ács vót, az is szögeet meg kalapáát, eszt tanitotta nekik a papbácsi a hittanon, meg, hogy a kisjézus mingyá megszületik a jászolba, gyönnek hozzá kirájok, visznek neki aranyat, merő a szegények kirája. A Pityu vitatkozotvele, hogy nemis aranyat visznek neki, hanem töményet meg virrgacsot, legalábbis a zaptya eszt szokta mondani, meg röhögött ilyenkor mindig. Mindeggy, az Ibojnéni ácsót, szát a forgács, asztán, amikor készen vót, vitte ki a homokozóba a vállán. Néhányszor elesett vele, hogy a dadus álitotta talpra, asztán fölálították a keresztet a homokozó közepibe, éppen időbe, mer megérkezet a képviselőbácsi pont.

Na, megin hozza a labdákat, monta a Pityu, de nem hozott, a Kisböske aszitte csokit ad neki, de nem adott, hanem át ott, és aszonta énekejjünk, ájjunk fő, és rikácsót, valami nélküledet, de senkise tutta miaz, csak a Zibojnéni, úgy énekeet, hogy fönnakattak a szemei. Néküledeztek ezek ketten, a Pityu meg elunta magát, ment a sarokba a dömeperért, mire a Zibojnéni kéccségbe esve monta neki, akkor már maraggyon is ott éstérgyepüjjön, ha ijen tulok, hogy megmer moccanni a néküled alatt. A Pityu térgyepűt, a képviselőbácsi meg mesét keresztyén kultúráró, migrácsijós nyomásró a kerittésné, senkise értette, csak az Ibojnéni vigyorgot neki, úgy nézett rá, mind a zapu a zanyura a zesküvői fotón.

Miután megnyomtuk a migráncsokat a kerittésné, aszonta a képviselőbácsi, hogy na, odaaggya azajándékokat is, amit hozott, a Kisböskének má csororogott a nyála, a Pityu is nyújtogatta a nyakát a sarokba, mi lesz az, de imakönyveket adott a képviselőbácsi mindenknek, a dadusnak meg a Zibojnéninek meg rózsás füzért. A Zibojnéni neki is át csókógatni, a dadusfurcsán nézett, a takarittó néni meg semmitse kapott, őis furcsán nézett, csillogott a szemeneki, minthasirna, de asztán efordút, nem lehetett látni asztán. De a képviselőbácsi aszonta, imátkozzunk, és imáttkosztumk, csak a Pityu ötögette a nyelvét a sarokba.

Ement asztán a képviselőbácsi, most meg az Ibojnéni szeme csillogot furán, a dadus csak annyit mondotthogy édesjóistenem, a takarittónéni meg fömosta a sárt, amit a képviselőbácsi hagyott ott a cipőjéve. Mennyünk homkozni, eeszt monta a Zibojnéni, és mentünk, még a Pityu is jöhetett. Homokosztunk a kereszt tövébe, a Kisböske nyafogott, hogy neki pisíni kell, meg a Pityu is csatlakozotthogy neki is. Jó katona kibirja, eszt monta az Ibojnéni, de ezek szerint a Pityu nem jó katona, mer nem bírta ki, letóta a melegittőjét és lepisíte a kereszt tövit. A Zibojnéni rövid visittás után elájutt, fönnakatt a szeme neki, ahogy szorongatta a rózsás füzértet, amit a képviselő bácsitó kapott.

Evitte a mentő, a dadus bevitt minket a melegbe végre, de hittan következett a papbácsiva. Ő is mesét, hogy született a jászolba a Kisjézus, és vittek neki a királyok aranyat, töményt meg virgacsot. Na, ugye, monta a Pityu, hogy akkó az apukája a Kisjézus, mer annyi töménye van, mindig is aszt issza. Jelentkezett, és emonta a papbácsinak, hogy az ő apukája a Kisjézus, mire ez is elájutt, de nem kellett mentőt hívni hozzá, a dadus fölocsógatta. A takarittó néni eszt is fötörőte, a papbácsi monta neki, hogy istenfizesse meg a jóságát, amira meg a takarittó néni sírta e magát. Mire mind az összes gyerek is bömbőni kezdett. Na, ebbő elég, gondótam, montam, hogy vár a dömperemmegyek. És eeementem.

Egyszerre nyitották ki csipás szemeiket az éktelen kongatásra olyan állapotban, mint a vadnyugati hősök, csak a szalmaszálak hiányoztak a hajukból, de mégsem voltak ott a távoli tehénlegények között. Ezt biztosan tudták mind a ketten, és még csak hajnali tíz óra volt, ezért együtt szidták a bádogbánost, akinek biztosan nincsen lelke, de ha igen, akkor azt eladta zálogba, és nem a jobbik oldalnak. Így is volt, csak jól titkolta a reverendás.

Már a székeket rakosgatták, a szemetet söpörték, csendben beletörődve az előző este fáradalmai miatt rájuk mért büntetésbe, és úgy-ahogy kezdett megint kerekké válni a világ, amikor a tér túloldalán a mindenségbe engedte hangját a templom orgonája, a duplagyűrűsök pedig szokásos fejhangjukon rákezdtek a dicsőítő slágerekre. És ekkor a fröccsök urában megpattant valami. – Hát ennek már soha nem lesz vége, a kurva életbe? – Így szólalt meg belőle a szentlélek, csak nagyon hangosan.

Ordított a kocsmáros magunk közt szólván, és Béla félénken figyelte, mi történik vele, mert még sohasem látta ilyen állapotban a barátját, aki lassan teljesen elveszítette az eszét. Úgy, ahogy volt, egy szál pólóban állt ki a térre, ahol azt a csodát művelte, hogy csak eltátotta a száját, és dőlt belőle az átok, pedig nem is mozogtak az ajkai. Mindenféle szentek jöttek elő belőle, valamint az ország nagyjainak nevei igen illetlen szövegkörnyezetben, leggyakrabban Viktorozott teli torokból.

Világossá vált, hogy mindaz, ami most így belőle fölbuzog, már az idők kezdete óta gyülemlik, és nincs mit tenni, szabad folyást kell engedni az átkoknak, mielőtt teljesen fölzabálják a belsejét. Béla ezt értette, tudta, hogy nincs is mit tenni ellene, a falu apraja meg a nagyja azonban nem így gondolta. Az ablakokban borzas fejek jelentek meg, kicsik és nagyok olyan állapotban, ahogyan hőseink néztek ki pár perce az asztalok alól föltápászkodva.

Pár perc alatt teljes lett a káosz, a fröccsök ura tutult, az ablakokból ordítottak, hogy fogja be, így akkora lett a hangzavar, hogy a mise megint félbeszakadt. Már megint, alig egy hét alatt. A duplagyűrűsök és még néhány más bamba is az utcára tódult megnézni, hogy kit nyúznak, akkora lett a fölfordulás, hogy alig lehetett meghallani, amint a rendőrautó szirénázva megjelent. Ha viszont ott volt, ezúttal a kocsmárost vitte magával. Aztán minden elcsendesedett egy csapásra.

Az elvarázsoltak visszatértek dohos házukba dicsérni az ő urukat, az ablakok becsukódtak, hogy a nyűtt fejek a falak óvásában folytathassák megzökkent életüket, és Béla magára maradt. Nem esett kétségbe, tudta, hogy barátja hamarosan visszatér, viszont addig neki kellett a kocsma gondját viselnie, és tette is böcsülettel. Vigyorogva tekert maga köré egy kötényt, haját megegyenesítette, és mérte a bort, adagolta a feleseket a falu józanabb felének.

A fröccsök ura másnap délelőtt ért vissza az ő túrájáról, és mintha mi sem történt volna, közölte a láthatatlan hivatal döntését, aki onnan a messzeségből irányította a sorsukat, hogy ugyanazt kapta, mint a kisded imádását megzavaró Béla egy hete. Ezen röhögtek, hogy a szakrális botrány is csak annyit ér, mint a parasztok nyugalmának megzavarása. Végül is, igazságos – gondolták – mért lenne előbbre való egy szaros csecsemő, mint az inkontinens Malvin néni a budiban. Két hét múlva fölvették a munkát az ivó előtti téren.

A kocsma gondját valami unokatestvérre bízta a fröccsök ura, így minden akadály elhárult, hogy együtt hallgathassák a szerencsétlen polgármestert, aki nagy bajban volt. Már a hivatalos kettővel sem tudott mit kezdeni, erre a semmiből itt terem neki újabb két közmunkás. Gereblyét meg kiskapát is alig talált nekik a hivatalban, de ezen túl kellett lenni. Tudták ezt mindannyian, meg azt is, hogy ennek az egésznek semmi értelme sincsen, ennek megfelelően szólt a polgármester hangja remegve. – Hm, uraim, itt tegyék rendbe ezt a virágágyást, meg ott az árkot.

Ennyi volt az utasítás, és a szerencsétlen ember az univerzum súlyától görnyedve ügetett vissza a hivatalba. A fröccsök ura és brigádtársa, Béla élénken figyelték, hogy a másik kettő mire jut. Ők már gyakorlottak voltak. Körben haladtak a téren. Az első kapálgatott, lazította a földet, a másik poroszkált utána a gereblyével, és ezt úgy begyakorolták, hogy mire körbe értek, visszataposták az egészet, és újra neki lehetett látni. Ezt a módszert dolgozták ki hosszú hónapok alatt.

Egy ilyen kör négy órán át tartott, aztán jött az ebédszünet, majd a színmű második felvonása. A törzsdolgozók olyan unottan és szó nélkül csinálták ezt az egészet, akárha robotok volnának. Béla ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy odamenjen, és megtapogassa a sárga mellényt, vajon nem terminátor-e az egyik, a fröccsök ura alig tudta visszafogni. Fél napig így csodálkoztak, aztán ugyanezt a módszert alkalmazták az ároknál ők ketten, bűnösök.

Ebbe bele is lehetett volna őrülni, ha nem szórakoztatják egymást az időről szóló mindenféle tudásukkal, két kapavágás között szóba került Bergson, Hans Castorp, sőt, még Einstein is. A fröccsök ura egyszer épp a relativitás elméletéről szónokolt, amikor nagy izgalomtól ölelve, tőle szokatlanul, nap közben meg nem jelent a polgármester. – Ide a tér közepére uraim, szóval oda, ahol a szovjet hősi emlékmű volt, ássanak egy gödröt! – Mivel hülyén néztek rá most már mind a négyen, folytatta. – Megérkezett a kereszt.

Világos volt minden. Évek óta vonyítottak a faluban az öregek, hogy nem elég nekik a templom, meg az Isten egymagában, a szentháromságról akarnak szobrot a vörös csillagos építmény hűlt helyére, és most megkapták végre. Béla, a fröccsök ura meg a másik kettő lapátokat meg csákányt is kaptak nagy hirtelen, és napokig vájták az anyaföldet, hogy előkészítsék a terepet az újabb totemoszlopnak, ahogyan maguk közt becézték a falu készülő új látványosságát.

Mire elkészült a gödör, hőseink büntetése is letelt. – Még szerencse. – Jegyezte meg Béla. – Én ilyen állítgatásban részt nem vettem volna. – Ennyit mondott, és nem magyarázta el, miért. A fröccsök ura sejtette, ami az ünnepség alatt kiderült. Mert a keresztet villámgyorsan fölállították gépekkel, meg vagy tucat kőművessel, a főállású két sárga mellényes is csak a taknyát szívogatta álldogálva, így egy nap alatt megvolt minden.

Aztán a múlt vasárnap – valamilyen szentet kikeresett a bádogbános a naptárjából, hogy azért – föl is avatták. Béla és a fröccsök ura a légyszaros ablak mögül nézték a hazugságnak ezt a tobzódását. Autók érkeztek öltönyös emberekkel, akiket a környéken sem lehetett látni még sohasem, eljött maga a püspök is, meg mindenféle népek okoskodó, bamba képpel. Ceremóniáztak nagyon, a falusiak, mintha a kocsmáros újra tombolt volna a téren, úgy lafogtak az ablakokban, és mindent megült az ájtatos hazugság.

Amikor pedig a püspök megáldotta az új ökörséget, és a harangok is megszólaltak, Béla csöndesen, merengve mondta. – A kurva anyátokat, a rohadt kurva anyátokat. – A kocsmáros megszeppenve figyelte hősünket, már tudta, hogy ilyenkor hatalmas emlékek és indulatok horgadnak föl benne, és végül vagy elsírja magát, vagy vodkát kér. Csodálkozott, mert most egyik sem történt meg. Béla visszafordult az üvegtől, és hamis mosollyal kérdezte. – Na, hogyan is van az a téridő görbület? – Kortyolt egyet, és várakozón nézett a barátjára, aki tátott szájjal, mukkanni sem tudva figyelte a csodát.