Épp az Operatív Törzs tegnapi sajtótájékoztatóján, ahol megjelent Németh Szilárd is, és előadta a toborzónótáját azzal a kérlelhetetlen csökönyösséggel, amivel minden, a Párt által rátestált feladatot végez, legyen az rezsiharc, pacalkotyvasztás vagy most a verbunk. Ő az a pártkatona, aki nem kérdőjelez meg semmit, sőt, száztíz százalékon ég, ő a mi Dub hadnagyunk, ha már Svejket hívtuk mankónak, és még fogjuk is ma sokszor, mert katonásdit játszunk a hetedik napon. Németh Szilárd – mint azt Ceci néni helyén állva kifejtette – várja a seregbe a deli magyar férfiakat tizennyolc és ötvenöt év közt.

Arról szó nem esett, hogy jó lesz-e Svejk módján, tolószékben, mankóval integetve, s épp azt ordibálva, aktualizálva a történelmet, hogy „Fel, Brüsszelre”. Ha így érkeznék meg a béna hadfi, egyből akár kórházparancsnok is lehetne, kerítésfelügyelő vagy mit tudom én, mindenki mehet, aki lélegezni tud. A magyar különben is egészséges fajta, a féllábú sem rokkant, mint emlékezhetünk, az ilyen szimulánsok, mint Svejknél, teljes diétával, beöntéssel és hidegvizes borogatással hadra foghatók, sírva könyörgik magukat a menetszázadba. Ha delibbek, sajtótájékoztatón is pózolhatnak, esetleg huszármentében, lovon, akármi, mert már minden lehet.

Egyébként ez a téboly, ami kibontakozóban van hadsereg és katonaság ürügyén, szót sem érne, ha nem mondta volna Németh elvtárs, hogy ötvenöt éves férfiakat várnak kiképzésre. Másutt ilyen korban kapják meg az obsitot, és még Hitler is csak végső kétségbeesésében, Berlin ostromakor nyúlt ehhez a korosztályhoz a gyerekek mellett, annyira is ment vele, amennyire. Ötvenöt éves nagypapákat csuklóztatna a magyar állam honvédelem ürügyén, szemüveges, nadrágtartós, hónaljig húzott mackógatyás deli hadfikat faragna, mert az ilyen sereg elől sírva fut el minden ellenség.

„Gondolj apádra,/ Ha rákerülsz a lapátra./ Megmondtam előre,/ Hogy fel ne menj a tetőre!/ Egyszer kell leesni, már nincs mit keresni!” – danászta a másik klasszikus, Hofi, és ezt épp ideillőnek vélem, amikor olyan ürüggyel, hogy elveszítette a munkáját, embereket terelnek bakának. Mert vagy nincs más ötletük, vagy, mert ezt kívánja a militáns lelkük, ez majd kiderül. Az egyik kitétel, hogy Dub hadnagyon mindenki röhögött, a másik, hogy a spanyol miniszterelnök tegnap bejelentette, a jövő héten bevezetik országában a létfenntartáshoz szükséges alapjövedelmet.

Csak azt hisszük, hogy ez nem tartozik ide, és mégis. Mert ugyanis, a spanyolok szívbéli jóságból és józan megfontolásokból tesznek azért, hogy az állampolgár ne vesszen éhen, míg pedig a magyar állam, ezt is feltételekhez köti. Az ötvenöt éves katona az egyáltalán nem ér semmit katonailag, viszont ugyanúgy fizetnek neki, mintha nem kellene katonáskodnia. Ez is pénzbe kerül, az is. A spanyolok odaadják, Orbán előtte megalázza az alattvalót, és ez nem kicsiny különbség. Sőt, még amikor haptákba állítja, akkor sem ad annyit neki, amiből megélhetne.

Közmunkás lehetsz vagy katona. Kínálja az állam a polgárainak, s ha a közmunkát – jó okkal – árokvakarásnak tételezzük, akkor a vele egyenrangú katonaság vajon mi lehet. Ebből az egészből csak egy dolog következik, az állam, következésképp Orbán bábunak tekinti az állampolgárt, akit most a járvány miatt úgy kezel, mintha a seggéből rángatta volna elő. Eddig is így volt, csak nem tűnt ki ilyen egyértelműen, s mindehhez állítanak oda katonabábukat. Rókázva röhejes ez a ganyé. De visszatérve a kályhánkhoz, Németh-Dub hadnagyunk meg ebben tapicskol elégedetten, de ő tudja. Vagy ezt sem.

A katona lényegénél fogva, mintegy a szubsztanciájából fakadóan csörtet, csattog a talpa, eltipor gyerekjátékokat, handabandázik, ütemre énekel meg ordibál. A katona nem épít, hanem elfoglal, rombol és birtokba vesz, a katona nem gondolkodik, hanem cselekszik, a katona nem ember, hanem gép. Hogy rektor úrnak szervilizmustól verdes a nyelve, az az ő egyéni nyomora, hogy a kórházakat hadgyakorlati terepnek tartja, az meg a miénk. Ebbe fogunk beledögleni, hogy a kedves vezető valami perverz, infantilis vágyaktól irányítva és vezérelve katonásdit játszik, s közben szuszog.

Régi mániája ez, csak most látta elérkezettnek az időt, hogy szabadjára engedje az ösztöneit, sőt, megszerezte hozzá a korlátlan és fékek nélküli lehetőséget is, amitől konszolidáltabb helyeken már nácinak tartják. S ha másutt épp nem is annak, de elborzasztó tankönyvi példának, hogy látod, Jürgen, mivé fajulhat demokrácia hiányában egy ember. Sápítoznak, és pénzelik, miközben a csürhe a képükbe köp. Hogy ez meddig mehet, az is hangszórót érő kérdés, ha megérjük egyáltalán. Háborúban ugyanis meg szoktak halni az emberek, mi pedig harcban állunk, bár nem tudjuk, kivel.

Operatív törzs, kórházparancsnok, cégtábornok, egyenruhások mindenütt, meg az Orbán lázáros agyában. Szép ez a permanens harsonaszó, főleg, ha már valami eredményét vagy hasznát látnánk, olyan viszont nincs neki. Amihez érnek, szarrá megy, hajfestőkesztyűt küldenek beteggondozásra, élőhalottakat hajítanak ki az utcára, fertőzött öregeket küldözgetnek vissza a kórházból, miközben folyik a féktelen, gát nélküli gyalázkodás. Mert a veszélyhelyzet értelmezésükben arra való, hogy megbüntessék a nem fideszes polgármestereket, s rajtuk keresztül az engedetlen lakosságot.

A katonai fegyelem erre szolgál. Hogy az egész úgy nagyjából egy kuplerájt takar, azt a Mária néni úgysem látja, ha meg esetleg igen, akkor ki nem szarja le. Amiben flottul mennek a dolgok a harsonaszóban, az a szerzés. A dobozos vállalatot állami felügyelet alá vonták, egy nap múlva fideszesek irányították, és megtehetik akármivel, csak odabiggyesztik, hogy nemzet meg érdek, s már viszik is. Olcsóért adnak a cimboráknak, drágán vesznek tőlük, Orbán beszerzője a saját apjától rendel ötmilliárdért maszkokat, ami pénzt einstandolnak a járványra hivatkozva, futballistáknak adják.

Jó, cserébe fehérrel világítják meg a Puskás Arénát az egészségügyben dolgozók tiszteletére, akiket viszont Kásler Romániába küldene dolgozni. Ez még köznapokon is vérlázító, vészhelyzetben viszont nemzet elleni bűntett, s ha már háborúsdi, akkor tudjuk, mi szokott az ilyen vége lenni. Egyébként mindenki teljesen meghülyült az ágyúdörejben. Kies városom polgármestere is élen akar járni a szabályok diktálásában, és olyat sikerült összehoznia, hogy a Főterükön kötelező a szájmaszk használata, viszont a fagyizók nyitva lehetnek. Hát, nyaljuk azt a kurva fagylaltot a vásznon keresztül.

Ilyen dolgok sikerülnek, ha az ember nem gondolkodik, csak parancsokat osztogat. De nem bántom ezt a mi polginkat, jószándékú, csak a jelek szerint kissé bávatag, szemben viszont Orbánnal, aki pedig gazember. Végeredményét tekintve még azt is mondhatnám, mindegy, de akkor tévednék. Ezzel a mi kisfőnökünkkel esetleg lehetne beszélni, míg a nagyméltóságú úrral meg nem, mert nála van a bölcsek köve. Legalábbis úgy érzi, s ha valaki netán kétségbe vonná, azt a tábornokai (meg a közlegények) szépszerével kiiktatják. Ezért van szükség háborús vészhelyzetre és nem másért.

A drága Orbán Viktor katonákat vezényel a kórházakba, hogy strammul menjen a gyógyulás, vezényszóra és parancsra. Tegnapig úgy volt tudható, csak egy egyenruhás kórházparancsnok kerül a kórtermek élére, hogy készletgazdálkodjon – begyűjtse a látogatóktól a WC papírt, szappant, gyógyszert –, ha úgy adódik, kevésbé fontos betegeket az utcára hajítson, ilyenek. Megnyugtattak, hogy operálni nem fognak a szép magyar huszárok, következésképp nincsen is mitől félni, látni sem fogja őket a beteg, aztán tegnap kiderül, dehogynem.

Már nemcsak tábornokok érkeznek vezényleni a lovukról, hanem közlegények is, hozzák a tábori konyhát, a gulyáságyút, ott csattognak majd a bakancsukban, tisztelegnek, jelentenek, és olykor megruházzák a betegeket. Ezt nem az ujjamból szopom, a kórházi közkatonáknak jogai közt szerepel minden lőfegyveren kívüli kényszerítő eszköz (testi erő, gumibot, könnygáz, sokkoló, bilincs, kutya) alkalmazása, ha akadályozzák őket szolgálati feladatuk teljesítése közben. Hogy ez mi, hogy mi a rossebet keresnek katonák a kórházban, azt viszont senki nem tudja.

Más nem történik, mint kielégül Orbán Viktor militarista lelke, értelmet nyer a sok haditerv, csata, trombitaszó meg ágyúdörej. Rendőrök az utcákon, katonák a cégeknél, az emberek bezárva, hogy mukkanni se mernek, jövő héten meglesz a felhatalmazási törvény, pénzt ad az Unió dögivel, mi kell még. Az csupán, az hiányzik, hogy a kedves vezető valami fess egyenruhában jelenjen meg, bár, mint tudjuk, nem szereti a pocakos tábornokokat, viszont a kormányzó ellentengernagyokat biztosan. De nem sok fogam fűlik laktanyában élni, se ahhoz, hogyha kórházban döglök meg, Pintér pribékjei parancsolgassanak közben.

Viszont nem az én gusztusomról vagy óhajaimról van szó, hanem, hogy mennyire jó az, ha lőporszagú az ország, és egyáltalán mi lesz, mi lehet ennek a vége, mert jó egészen biztosan nem. Az a baj, annyira sűrűek most a napok a járványban, hogy ezt a híg fost, amit Orbán veszélyhelyzet ürügyén kormányzásként elad, észre sem veszi a nagyérdemű. Mert a bokacsattogtatás közben, meg a tankok utcára vezénylése ellenére totális a káosz. Hogy üresek az utcák, az nem takarja el az entrópiát, aminek az lesz a vége, úgy kirobban a járvány, hogy letarol mindent.

Nem Orbánon, nem is Pintéren meg a buldogjain fog múlni. S ha most az tűnnék ki a szavaimból, hogy pikkelek a katonákra, nem tévednek sokat, ugyanis ki nem állhatom őket. Viszonyom hozzájuk a Svejké, mert az emberi fajnak nincs fölöslegesebb és ártalmasabb szelete, mint az egyenruhába bújt bohócok. Még a szép magyar vitézek meg gyönyörű leventék is olyanok, akár valami kártevő, ontológiailag pedig annyit sem érnek, mint az ötezer éve élt Enhéduanna, az akkád költőnő, aki arról nevezetes, hogy megtalálta önmagát, az ént, míg a katonaság meg elveszejti azt.

Róla majd máskor mesélek, máma az az érdekesebb, hogyha kaszárnya lesz az ország, képletesen mind Fidesz tagok leszünk. Mert ugyanis a Pártban működött eddig is a parancsuralmi rendszer, a szigorú fegyelem és engedelmesség, s ha most Orbán Viktor katonásdit játszik az országban és az országgal, akkor suttyomban Fidesz tag lesz mindenki, irányítható és megfenyegethető, és ezt nem akarhatjuk igazán. De nem ragozom, csak annyit rakok még ide biztató zárásként, hogy a katonák miatt a kórházakban eddig dolgozó biztonsági őröket elbocsátják. Klafa nem?

Szóval hadgyakorlat kezdődött tegnap a déli határnál, amely egészen december egyig tart majd, így döntött ormányunk, ergo, a köpcös. Kicsi kis hadgyakorlat, sárga is, savanyú is, de a miénk. Mimagyarok, Magyarország, a magyar emberek meg még a magyarok, sőt, a magyarok biztonsága érdekében ellenőrzik a permanens készenlétben tartott katonai egységek reagáló képességét – így mondja kormányunk -, s emiatt napokig vonulgatnak majd a konvojok, a katonai menetoszlopok a határ körzetében, hogy tudjuk, hol is élünk.

Ha már migráncs nincs, mutogassuk a magyar parasztnak a feszkót, ahogyan rendeljünk majd tankokat a karácsonyi vásárba is, mert félni kell és félni jó. Egyébként is, mint azt a rezsiembertől tudhatjuk, az ötven év alatti férfiak egyenesen boldogtalanok a népi bölcsesség szerint, ha nem lődözhetnek ágyúval, a hetvenesek pedig a katéterükkel kardozva védenék a hazát szívük – és Németh Szilárd esze – szerint, tehát sehogyan sem.

Olyan gyönyörűen beszél nerkatonául ez a pacalszakács, hogy kénytelen vagyok ideidézni szellemét: „Már bebizonyosodott, hogy az illegális migráció a jogi és műszaki határzár mellett az élőerős védelemmel, a határvadászok mellett a hadra fogható honvédjeink határra vezénylésével állítható csak meg.” Most vezényelnek hát, és a magyar paraszt mégsem sóhajt toldiul, hogy „Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék, szép magyar vitézek, aranyos leventék!”

Ilyet ő nem tesz egyáltalán, hanem azon gondolkozik, hogy mi hozza ki a militáns állatot az emberből, a karrier, a szolgalélek, vagy pediglen a hülyeség. És az utóbbi mellett teszi le a garast, főleg, amikor azt is hallja, hogy ez a pacalos teli pofával azt is ordibálja, hogy a magyar fegyvergyártás nem áll meg a kézi gyilkoló gépeknél, a határ a csillagos ég. Én atom tengeralattjárót óhajtok a Csele patakra, hogy újraírjuk Mohácsot.

Még nem tudható, mikor hirdetjük meg a totális háborút és térünk át a hadigazdaságra, de, ha a rezsisen múlik, hamarosan. Ez tolja túl a biciklit balogzoltánosan, s ha a NER gépezetében olyan posztra kerülne, dalokat szerezne, operát írna meg eposzokat. Most azonban a hadgyakorlatnál tartunk, a látens háborúzásnál csupán, és lehet, hogy én hülye vagyok, de nehezen tudom elképzelni, hogy felnőtt emberek ezt röhögés nélkül végig tudják csinálni. Ha viszont igen, akkor nagy a baj.

Akkor az is lesz, ha tüzet vezényelnek nekik, gondolkodás nélkül lőnek majd a tömegbe, de ezt majd meglátjuk. Most ott tartunk, hogy hadseregünk így demonstrálja a kurva nagy erejét, amiről nekem a hülye vicc jut eszembe, hogy „Az egér és az elefánt együtt siet át az új hídon. Az egér büszkén néz fel az elefántra, és azt mondja neki: Dumbó, hallod, hogy dübörgünk?” Így valahogy, ilyen képzetek jönnek elő, bár én nem értek a katonásdihoz.

Igaz, a rezsiember sem túl sokat, de, mint látjuk, megvan a hivatal, és az ész is hozzá. Azt tudjuk, hogy mi az üzenete ennek a vonulósdinak a polgár felé. Szavazz rám, ennyi. No de, hogy kívülről, globális, sorosista liberálmocsok szemszögből mire jutnak, ha hírül veszik a szeánszot, azt sem tudni, de fölösleges is. Rontani már sokat nem tudnak a képen, momentán épp úgy tűnik, mi vagyunk Európa Gerébjei, akit innen is meg onnan is utálnak.

De mindegy is. Mi tudjuk, hogy szépek vagyunk meg okosak, s pláne olyan erősek, hogy csak reng az a híd. És dübörög is, ezt el ne feledjük. Röhej. Borzalom.

Ennyi az egész:

„…Švejk közben szemügyre vette a puska számát, és így szólt:

– 4268! Ugyanez a száma volt Pečkyben egy mozdonynak is, amelyik a tizenhatodik vágányon állt. Úgy volt, hogy el kell tolatni javításra a Lysa nad Labem-i depóba, de az nem ment olyan könnyen, őrmester úr, mert annak a mozdonyvezetőnek, aki oda kellett volna hogy tolassa, nagyon rossz számmemóriája volt. Így aztán a pályamester behívta az irodájába, és azt mondta neki: A tizenhatos vágányon áll a 4268-as számú mozdony. Én tudom, hogy magának nagyon rossz a számmemóriája, és ha papírra írnak fel magának valami számot, akkor maga azt a papírt elveszti. De most jól ide figyeljen, ha már olyan gyenge a számolásban, és én megmutatom magának, hogy milyen könnyű megjegyezni bármelyik számot. Nézze: a mozdonynak, amit el kell hogy vigyen a Lysa nad Labem-i depóba, 4268 a száma. Nahát, ide figyeljen. Az első számjegy egy négyes, a második egy kettes. Most már megjegyzett annyit, hogy 42, vagyis kétszer kettő, az sorrendben az első szám, tehát négyes, osztva kettővel, az kettő, és megint csak ott van a négyes meg a kettes. Csak ne ijedjen meg. Mennyi kétszer négy? Nyolc, nem igaz? Tehát vésse az agyába, hogy a 4268-as számból a nyolcas a legutolsó számjegy. Na most hátra van még, ha már megjegyezte, hogy az első 4, a második 2, a negyedik 8, hogy valahogy ügyesen megjegyezze azt a hatost is, ami a nyolcas előtt áll. Hát ez borzasztó egyszerű. Az első számjegy egy négyes, a második egy kettes, négy meg kettő az hat. Most tehát már biztos a dolgában, hátulról a második egy hatos, így tehát ez a sorrend most már soha többé nem megy ki a fejünkből. A maga agyába bele van vésve a 4268-as szám. Vagy ha még egyszerűbben akar eljutni ugyanehhez az eredményhez…

Az őrmester abbahagyta a dohányzást, kidüllesztette a szemét Švejkre, s csak annyit dadogott:

– Kappe ab!

Švejk komoly képpel folytatta:

– Így hát elkezdte magyarázni neki azt az egyszerűbb módszert, amivel megjegyezheti a 4268-as mozdony számát. Nyolcból kivonunk kettőt, az hat. Most már tud annyit, hogy hatvannyolc. Hatból kivonunk kettőt, az négy, így már tudja, hogy 4-68, aztán beleteszi azt a kettest, és megvan a 4-2-6-8. Az se túl fárasztó, ha másképpen csináljuk, szorzással és osztással. Akkor is ugyanaz az eredmény jön ki. „Jegyezze meg, mondta a pályamester, hogy kétszer negyvenkettő az nyolcvannégy. Az évnek tizenkét hónapja van. Így hát levonunk nyolcvannégyből tizenkettőt, marad hetvenkettő, ebből még tizenkét hónapot, az hatvan, így tehát van már egy biztos hatosunk, és a nullát áthúzzuk. Tehát tudjuk, hogy 42,68, 4. Ha már azt a nullát áthúzzuk, áthúzzuk azt a négyest is hátul, és megint egészen nyugodtan megvan a 4268, annak a mozdonynak a száma, amit a Lysa nad Labem-i depóba kell vinni. De nagyon könnyű, mint mondom, osztással is. A vámtarifa szerint kiszámíthatjuk az együtthatót.” Csak nincs talán rosszul, feldvébl úr? Ha tetszik akarni, én megint elkezdem, például a „General de charge”-zsal. „Fertig! Hoch an! Feuer!” Hű, a kutyafáját! Rosszul tette a kapitány úr, hogy ide küldte a napra. Most mehetek hordágyért.

Előkerült az orvos, és megállapította, hogy vagy napszúrás, vagy akut agyhártyagyulladás esete forog fenn.

Mikor az őrmester magához tért, Švejk még mindig ott állt mellette, és azt mondta:

– Szóval, hogy befejezzem. Azt hiszi, őrmester úr, hogy az a mozdonyvezető megjegyezte a számot? Mindent összekevert, és beszorozta hárommal, mert csak a szentháromságra emlékezett, a mozdonyt meg otthagyta, az még most is ott áll a tizenhatos vágányon…”

Abtreten!

Azt mondja Bostjan Sefic, a szlovén belügyminiszter államtitkára, hogy: „Az éjszaka folyamán vettük észre az aktivitást a magyar határon, amikor elkezdték odaszállítani a drótokat és az anyagokat.” – Akár egy hadijelentés.

A hadüzenetet pedig ekkor még nem is továbbította a magyar fél, azaz, a kerítésépítésről csak később értesítették őket, akárha Japán a támadás után az Államokat. És szomorú a naiv Bostjan, mert több együttműködést várt volna el egy szomszédos országtól, szerinte ugyanis közösen kellett volna megállapodni a menekültválság kezeléséről.

Mindebből kitetszik, hogy ez a jóember egyáltalán nincsen tisztában a NER működésével. A szlovénok most lesnek szemre-fejre, és ismerkednek a magyarok Istenével. De kollégája, Karl Erjavec külügyminiszter sem ismeri a kollégista észjárást, őt is meglepte, hogy Magyarország nem értesítette Szlovéniát a kerítésépítés tervéről.

A szlovén külügyminisztérium figyelemmel kíséri a fejleményeket, és felvette a kapcsolatot Magyarországgal – mondja. Kis bohókás naivák, pufók kiscsoportosok ők csupán egyetlenünk homokozójában. Mert az ő esze is jár, csak nem tudni, hogyan. Illetve dehogynem.

Csak úgy a miheztartás végett. Eddig mi voltunk Európa védelmezői, az utolsó bástya, rajta egyetlenünk, mint végvári kapitány. Ezt az éccát ha nem is vállalhatóan, de azért valahogy mégis el lehetett adni Szerbia és Horvátország esetében, a szlovénok azonban sehogyan sem illenek bele a képbe, lévén ők is schengeniek.

Mindemellett még egyszer, és nem utoljára tán, elmondom: ha prime ministerünk azzal fenyegeti az Uniót, hogy továbbpasszolja a menekülteket, hazudik. Most is ezt teszi. Mennek a buszok szép sorban. Egy hét alatt húszezer regisztrálatlan embert passzolt tovább a gépezet.

És itt nyer értelmet Körmend is. Eddigi dolgozataimban eufemisztikusan csak vasi kisvárosként emlegettem egy helyet, ahová beköltöztek a katonák. Nos, ez Körmend. Tán egy hete vannak ott, bekvártélyozódtak, és senkinek halovány fingja nem volt arról, mi a jó francot keresnek ott, lévén egy menekült sem kószál a vidéken.

Két napja azzal álltak elő, hogy gyakorlatoznak. Lófaszt, mama. A munkaerőt gyűjtötték a suttyomban megkezdett építkezéshez, azaz: felsőbb köreink már nagyon régóta tudtak a szlovénokat – meg mindenkit – oly igen nagyon meglepő akcióról.

Hazudtak tehát a szlovéneknek, hazudtak a körmendieknek, hazudtak a nagyvilágnak, hazudtak az Uniónak, hazudtak a médiának, hazudtak a menekülteknek, hazudtak az országgyűlésnek, hazudtak a ’zembereknek, hazudtak mindeneknek. Úgyhogy csatlakozom a sorhoz: elmennek ezek a picsába!