Ettől, hogy rossz helyre tette azt a nyamvadt elipszilont, még lehetne okos a Kunhalmi-Bangóné duó, hiszen Kassák is útja kezdetén mással tetette át helyesírásba a szövegeit. Ámde ez a mi duónk nem Kassák, és Kassák sem volt az Országgyűlés oktatáspolitikai kérdésekért is felelős Kulturális Bizottságának alelnöke, míg viszont Kunhalmi meg az. És az ilyenekkel szép lassan elveszti a jogát arra, hogy a szenteltvíztől csöpögő Káslert elküldje az anyjába. Eljátssza a jogait apránként, mint Estragon és Valdimir Godot-ra várván. Mert voltaképp erről lenne szó, és nem arról a nyamvadt elipszilonról, mint a lét értelme és eredője.

Persze arról is kicsit, a betűről. Bár mindenki hibázhat lázas sietségében, ám a mi duónk gondosan megtervezte és legyártotta a szöveget, a fess táblácskákat, csodájára jártak sokan, nézték és gratuláltak, hogy ez az, most aztán megkapják a szemetek. És, bár baj, hogy egyik forradalmárnak sem tűnt föl a hiba, s a magyar nyelv, valamint az irodalom hajdani tanáraként persze, hogy vérzik a kicsiny, kajla kis szívem, de mégsem ez a legnagyobb gond. Hanem, hogy ezt forradalomnak képzelik ők ketten, és mind a többi, aki helyeslőleg és jóváhagyólag az útjára bocsátotta őket, és egy sem akadt, aki szólt volna, hogy ennek így semmi értelme.

Mert ez háború, ahol megfőzik, ledarálják, megeszik és – Isten bocsássa meg – kiszarják őket táblácskával, elipszilonnal és gondosan belőtt séróval együtt, csak még mindezek után ki is röhögik, ami nagyon bír fájni. A csatatér másik szegletében ugyanis, míg a mi duónk az elcseszett táblácskákkal bíbelődött, sorstársukat, Demeter képviselő asszonyt épp vonszolják a vágóhídra, mindenhonnan kirakják, már a nép ellensége, és egy centi választja el attól, hogy rabláncon mutogassák a vérre éhező közönségnek, mint valami táncoló medvét. A küzdelem ilyen szinten és ilyen módszerekkel folyik, nem holmi irgum-burgum feliratokkal ugyanis, amit ráadásul el is rontanak.

A háború irgalmatlan koncentrálást tételez és követel, a legkisebb hiba is az életébe kerül a harcosnak. Mindezek után a mi duónk ki lesz téve annak, hogy egy Németh Szilárd, az ő összes hatalmas tudásával és lehengerlő intellektusával, miután valaki fölhívta rá a figyelmét, hogy ezek elcseszték, szóval ezek után egy napkeleti bölcs felsőbbségével oktatja majd ki őket, nagy lenézőn. Az ilyen origók meg prostisrácok meg majd évek múlva is ezen lovagolnak, mert ezek nem felejtenek, és profik is a mocsokban, mint az tudvalévő. Így vész el a forradalom hamvassága, és hever majd nekünk a sárban dolgavégezetlenül. Ennyi az elipszilon hozadéka, és ez sem semmi, illetve ez már valami, ez már majdnem döfi.

Nekem kölökkoromban volt egy könyvem – de nem emlékszem a címére -, amelyben cuki módon verték az ember fejébe a jé és elipszilon dichotómia titkait. Volt abban a könyvben rajzolva egy hajó meg egy uszály, és a szavak a maguk jéjével és elipszilonjával a nekik megfelelő járgányon utaztak. Ha sokáig nézegette a kölök, ragadt rá azért valami. Ezen kívül azt is javasolják azért a szakemberek, hogy kurva sokat kell olvasni, az is segít. Írásról nem ábrándozok – direkt ragoztam így -, látjuk, hová vezet, ha egy képviselő irkálni kezd, annak nincs jó vége sohasem. De nem is ezért vannak ott, ahol. Másért, és még csak azért sem, hogy a Suzukiba menjenek gyárlátogatásra, aztán be sem jutnak természetszerűleg.

Kitetszik, hogy semmi nem jön össze nekik, egyszerűen semmi sem sikerül, a Németh Szilárdok meg hatalmasan röhögnek rajtuk, és általuk rajtad is, én proletárom. És erre, nem arra a nyüves táblára mondom, hogy lyaly. Bizony, lyaly.

Mint elálmodozta, vannak a társadalomnak olyan rétegei, ahonnan bizonyos ifjak érkeznek, és bolondos jódógukban azt hihetnék, hogy előrelépés lesz számukra a gimnázium, holott ez nincs így, és, ha bekerülnének ebbe az iskolatípusba, csak az értékes éveiket pazarolnák, ahelyett, hogy egyből jómunkásemberek lennének, mint Szalacsi bácsi.

Valamint és továbbá – véli az álomtitkár-manó -, már a bemenetelnél fontos lenne tisztázni, kinek érdemes ezt az iskolatípust választani, kinek meg nem, ezért kötelező lenne a felvételi. Örömmel jelentjük, numerus clausus momentán még nincsen, ellenben már értjük, miért építik át a Kossuth teret olyanná, amilyenné.

„T. nemzetgyűlés! Szeretném a köztudatba belevinni, hogy a trianoni béke következtében lefegyverzett Magyarországban a kultusztárca voltaképpen honvédelmi tárca is. Honvédelmi tárca olyan értelemben, hogy most elsősorban a szellem, a művelődés fegyvereivel kell védeni hazánkat, és ezekkel az eszközökkel kell mindig újból és újból bizonyítanunk a világ nemzetei előtt, hogy a magyar viszontagságos életének második ezer esztendejében is életképes, erős és hogy bántani nagy történelmi igazságtalanság.”

Ezt a szívhez szóló dumát Klebelsberg Kunó – akinek a nevében ma garázdálkodnak – mondta el 1925. február 20-án, egy költségvetési vitában, azok között a falak között, ahol ezek a mostaniak is ülnek. Kunó bácsi azonban – a maiakkal ellentétben – nagyformátumú mókus volt egy olyan országban, ahol annyi ember volt analfabéta, amennyien most megalkotják az új nemzeti egységet.

Ő azért munkálkodott, hogy a népeket kiemelje a tudatlanság jótékony homályából, és létrehozott egy iskolarendszert az alábbiak szerint. Az első út volt a hat elemi, ezt követően pedig tizenkét évesen lehetett menni inaskodni. A második út – pedig ez nem is buddhizmus – a négy elemi, négy polgári, majd a szakmatanulás. A harmadik pedig a négy elemi és a gimnázium, és a felsőoktatás.

Mindez száz évvel ezelőtt forradalmian új volt, annak ellenére, hogy pénz és származás alapján erősen szelektálta, mely gyermek melyik utat választhatja, célját viszont, hogy a nagy néptömegeket a bambaság áldott állapotából elemelje, elérte. Érdeme ennyi, és nem egyéb.

Viszont ha tetszik ez pártunknak, kormányunknak – és benne Rétvári álomtitkár úrnak, aki a jelek szerint mindenhez ért -, ha nem, mégiscsak eltelt egy évszázad, így visszakacsingatni nem egy komilfó dolog, pedig ez folyik épp, szépen, apránként, de annál módszeresebben. Hiába, kell az új földesuraknak a munkáskéz.

Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy míg Kunó bácsi a tankötelezettség kiterjesztésén munkálkodott, kései, és igen érdemtelen utódai meg leszállították azt. A legfrissebb adatok szerint már negyvenezer tizenhat éves párolgott el a mai oktatási rendszerből, hogy velük mi van, azt még Rétvári álomtitkár sem tudja. Ez az új irány tehát, a tisztelt választópolgár figyelmét arra hívnánk föl, döntse el maga, hogy ez jó-e. Más útravalónk nincsen.

Illetve egy tanmese: „Tizenegy és fél éves voltam, mikor a szülői tenyerek alól kiszedtem a horgonyaimat, járni kezdtem a magam lábán, és a saját fejemmel avatkoztam bele a magam sorsába. Komoly és látszatra nagyon meggondolt emberke voltam. Fehér nadrágban és nagygalléros kabátban, ahogy az egy vidéki gimnazistához illik. A második osztályba jártam – másodszor. Az első évben két tantárgyból megbuktam, apám összeköttetései révén könnyen pótvizsgát tehettem volna, sikerrel, de nem akartam. És egyáltalában nem akartam tovább iskolába járni.”

Ezt Kassák Lajos irkálta (Egy ember élete), aki ezek szerint hülyegyerek volt, mégis maga döntötte el, hogy sötét marad, és nem a Rétvári Bence. Azonban, ha tovább böngésszük az önéletírást, kiderül, hogy mindezt ő felnőtt fejjel igencsak keservesen megbánta. Amikor elkezdtek sorjázni a gondolatok a fejében, a Jolánnak kellett áttenni „helyesírásba” azokat, hogy bekopogtathasson velük a Nyugathoz. Aztán egyenesbe jött, mint kitetszik. De még egyszer mondom, ő döntött arról, hogy nem akar gimnazista lenni. És nem a Párt.