„Debrecen legyen az ország második fővárosa. Az elcsatolt területek fővárosa, és annak a vidéknek a fővárosa, amelyet Magyarországnak, a Kárpát-medence keleti területeinek nevezünk.” – ezt mondta a fényes tekintetű, amivel csak gondolkodásra ihlet, és ebből mindig csak a baj van.

Ez a Kárpát-medence ez marha nagy, ha a sufniból nézi az ember, olyan országok osztoznak rajta, amilyenekről az írástudatlan Fidesz-hívő lehet, nem is hallott. Ezek, ugye: Magyarország, Szlovákia, Ausztria, Bosznia-Hercegovina, Csehország, Horvátország, Románia, Szerbia és Ukrajna.

Háromszázharmincezer négyzetkilométer, hódmezővásárhelyi léptékkel egy beláthatatlan kontinens, ebből is fakadhat, hogy ebben a rengetegben a kancelláriaminiszter eltéved kissé, midőn a földgömböt forgatja mosdatlan ujjaival, és álmodozik.

Azt mondja ez az ábrándos lélek, hogy Magyarország a Kárpát-medence keleti területe, amely megállapítás szerint most én itt, Szombathelyen nem Hunniában ülök, ugyanakkor meg a Partium meg benne van a pakliban, azaz, indulhat a hatalmi harc Nagyváraddal megint.

A lázári gondolatkísérleten merészen tovább haladva, az itteni részek fővárosa Szombathely legyen, mert ő úgyis a Nyugat Királynője ha szakadozott is a ruhája, aztán kis idő múlva nyögheti Bécsnek büszke vára a helyi panelprolit. A déli vidékekre meg Pécs primátusát lehet javasolni, mert mér ne.

Ilyen fölállás mellett, ha kormányzó úr beköltözik a várba, mi maradhat neki? Csak a fakockáktól sújtott Budapest, amelyről köztudott, hogy nem igazán szívelheti őt, mert a kedves vezető a vályogfalú falvakban van igazán honn, ott az ő világa. Így máris kész a gebasz.

Most pedig, hogy az ujjaimat kihúztam a csillogó éjjeli edényből, belehelyezkedek mintegy a lázári agyba, vagy a helyére, a hiányába, és a mélységes homályban az találom, hogy nagy a baj. Igaz, hogy a térképen kicsit eltévedve, de az Antalli ideát fejleszti ő tovább.

Az ország első számú szétkúrója lélekben képzelte magát tizenötmillió magyar miniszterelnökének, ez a mostani meg már a gyakorlatban is. Ez az álmodozás jól jöhet a Trianonba ájult szavazótábornak, kárvallottjai azonban lehetnek a jelenlegi határokon kívül és belül is szép számmal.

Ez is egy jelzés a kettős állampolgároknak, hogy kire érdemes szavazni, és ők addig-addig szavazgatnak, erdélykednek, mígnem az az ország, amelynek amúgy az állampolgárai, ezt a játszadozást meg nem unja. Minekünk, libsibolsiknak sem az igazi, homelessek már vagyunk, de, hogy a határon túlról szögeljék a koporsónkat az mégse komilfó.

Mert hát, erre megy ki az egész, jó fasiszta módján megfejelve némi kakastollas nacionalizmussal. Igaz, hogy kicsit hibás, kicsit elmeroggyant, de a miénk. Viszont addig nagyfiúskodnak ezek, míg a szomszédok meg az Unió be nem mutatja a középső ujját, mint már emelgeti is.

Haveri ország a szögesdrót közvetlen túlfelén már úgysincs, csak lengyel véreink osztoznak a tébolyban, meg úgy másfél millió talpas a fülkékből. És mégis folytatják, míg el nem fehérül a száj is. Lélekben építik a Hángérien Empájert, a földgömb meg huss, elszáll a magasba, a’la Chaplin.

A postás ezt a szöveget olvasta fel: „A lelki adományok ugyan különfélék, a lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Ezekkel a szavakkal kérjük Isten áldását új templomukra és az ünneplő gyülekezetre. Soli Deo gloria.”

Ezen a ponton apró zavar támadt az erőben. Mindez úgy hangzik, mintha az örökös miniszterelnök mondta volna valamely zűrös ünnepen a mikrofon mögött. Legalább annyira zagyva duma, szinte látni véljük egyetlenünket, amint furcsán félrebillent fejjel, ajkait nyalogatva zengi a légbe az ökörséget.

Viszont aki ezt a szájába adta, vétkezett ellene. Istenre gondolt, közben meg rázuhant a mennybolt, vagy csak sok Bachot hallgat, aki kézirataira tette a szignót rendre: SDG, azaz soli Deo gloria, tehát, egyedül Istené a dicsőség. Persze a zenész méltán volt annyira szerény, amennyire Orbánnak nem kellene.

Az a lehető legkevésbé sem zavarta az üzenőt, hogy az SDG a reformátorok hittételeinek összegzésére szolgál, ezek meg itt görögkeletiek. Templom-templom, Isten-Isten, így vélekedtek az okosok közösen. Jó lesz ezeknek ez is, akik pedig még a görögkatolikus megnevezést sem szeretik igazán, mert ők ortodoxok.

Annyira, hogy Magyarország a konstantinápolyi ortodox egyházhoz tartozik, mint a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Orthodox Exarchátusa. Vezetője Arszeniosz Kardamákisz. SDG, ja. Semmi sem áll távolabb tőlük.

Ezek a nyugati és keleti keresztimádók nem igazán szeretik egymást. Olyannyira nem, hogy a hőskorban a keresztes vitézek, akik Jeruzsálembe indultak muszlimokat irtani, végül Konstantinápolyban kötöttek ki, ahol testvéreiket az Úrban kaszabolták.

Egyelőre béke van, viszont ezer évig a kölcsönös kiátkozás állapotában leledzettek, amit csak 1965. december 7-én oldott fel VI. Pál pápa és I. Athinagorasz konstantinápolyi pátriárka. Ennyit az SDG-ről.

De ugorgyunk! Ott volt a szeánszon Balog tiszteletes, aki szintén elmélkedett kicsinyt. Elmesélte, hogy az elmúlt hat évben 1018 templom újult meg a Kárpát-medencében, közülük 60 újonnan épült. Ez a több mint ezer imádkozó hely nagyon szép, tiszteletre méltó mennyiségű fatorony.

Mutatja, hogy Pártunknak milyen fontos az alattvalók lelki üdve, és mily nagy becsben tartják a szószékeket, ahonnan a papság nem Isten, hanem Orbán dicsőségét zengheti. Végül is, valahogyan törleszteni kell a rengeteg dellát, ami odacsurog és csepeg a kereszt tövébe.

Balog tiszteletes azonban – pedig nem is ivott forró csokoládét, mint Ricanor atya Marqueznél – mégis csak elemelkedett a földtől, és a lélek éhségéről értekezett. Szerinte az, hogy ontják a pénzt a vallásba bele, „lelki éhséget” mutat.

Bővebben: „Azt kívánom a Kárpát-medencei magyarságnak, hogy maradjon meg ez a lelki éhség, mert akkor egészen biztosan emelkedni fogunk, nemcsak gazdaságilag, kulturálisan, politikailag, hanem lelkileg is, és végül is abból indul minden.”

Ez a duma megint rohadtul ott van a szeren. Mutatja, hogyan hatványozódik az ökörség, amikor az ördög ájtatos képet ölt. Az éhes lélek emelkedik gazdaságilag meg politikailag. Ó én édes Istenem.

Viszont fölhívnám a tiszteletes úr figyelmét, aki az emberi erőforrásokért felel, hogy a Kárpát-medencében pár millió embernek nem a lelke, hanem a teste éhes kurvára, akik bizonyosan többen vannak, mint a bigottak, és velük is kezdeni kéne valamit.

Legalább hajszolja szerelembe a boldogtalanokat, mert mit nem olvasok egy ilyen coelhoi mantrákat közvetítő magyar honlapon a pszichológiai éhségről, ami voltaképp a léleké. Ilyeneket:

„Az evés hatása a boldogságérzetünk szempontjából nagyon hasonló a szeretet érzésére. A jóllakottság hasonló elégedettséget idéz elő bennünk, mint amikor szeretve érezzük magunkat. Megfigyeltem, hogy szerelmes állapotban nem is kívánunk enni. A szerelem a legtöbb embert olyan lelki energiákkal látja el, hogy megszűnik a biológiai éhség is, és sokan fogyásnak indulnak anélkül, hogy éhségérzetük lenne, holott tényleg alig esznek valamit.”

Bonyolult egy világ ez, az hétszentség, hogy stílszerűek maradjunk. De azért: SDG! Vagy Allahu Akbar? Teljesen megzavar ez az én éhező lelkem nekem.