Kívül volt a világ, vagy Béla nem volt benne, ezt eldönteni nem lehetett, és a macska nem volt ott, hogy segítsen, sem a rigók. Semmi se volt ott, vagy tán épp így mégis miden, mert a semmiből akármi is lehetett. Így hát, Bélán múlt, mi lesz, mi van és mi volt, s amikor Béla idáig jutott, akkor döbbent rá, hogy ez már fenomenológia, veszélyes és izgalmas terület. Ezért inkább bekapcsolta a tévét, hogy el ne menjen az esze teljesen. Abban meg meccset ismételtek még tegnapról, a bogaras affér előttről, de nem futballt, hanem a kosaras változatot, amit Béla szeretett nagyon. Sőt, annyira is szerette, hogy belefeledkezett megint, mintha már nem látta volna egyszer, s ne tudta volna a végkimenetelt, hogy újra ugyanaz lesz megint, ámde az újdonság varázsa és a szurkolás izgalma nélkül, de a rossebeket.

Azon kapta magát, hogy bár tudta, szeretett és kedvelt csapata győzött, és itt, az ismétlésben már azt is tudja, melyik pillanatban hová pattan a labda, bemegy-e vagy kimarad, minden adott volt tehát, hogy a tegnapi örömöket a szorongás terhe nélkül élje újra. Ez lehetett volna a felhőtlen történelem, a naturális öröm biztos és gáncsok nélküli tobzódása, mégsem az lett. Béla gyomra összeszűkült, mint izgalomban és idegességben szokott, keze remegett, légzése nehéz lett, és szítta a cigarettákat, egyiket a másik után, hogy hátha más lesz, mint ami volt. Hogy ez a kép talán egy párhuzamos univerzumról tudósít, ahol ugyanaz történik ugyanazokkal, csak mégis másképp, apró módosulással, s így a végtelenségig ismétlődve a vége abban már teljesen más lesz, mint ami itt volt.

Nézte az ismétlést, mint aki először látja, figyelte a módosulásokat, hátha talál valamit. Hogy a bíró bajsza másképpen konyul, a fények másképpen csillognak, hogy talán más lesz, mint ami volt, és így döbbent rá arra, miért izgul annyira akkor is, ha úgy néz valamit, ha már ismeri a végkimenetelt. Mert nem csak az itt és most varázsa, hanem a minden lehet bizonytalansága is megüli, ami baj azóta veri az embereket, amióta Isten meghalt, és magukra maradtak egy gyilkos világban. Meg is hülyültek, el is vadultak, a végüket járták, csak még nem tudtak róla. Idegroncs lett Béla az ismétlés végére, s már elsősorban nem is azért, mert újra átélte az izgalmakat, hanem, mert monomániásan kereste az azonosságban meglévő különbözőségeket, de nem talált semmit sem aztán.

Később újra kezdte a nézést másik csatornán. Nagy meccs volt meg uborkaszezon, ismételték hát rogyásig, hogy kilegyen az adásidő, és Béla, akár valami rárótt büntetési penzumot, úgy leste mind, és nem a feloldozásért, hanem, hogy utat találjon egy másik univerzumba rajta keresztül, mert ebben rohadt rosszul érezte magát. Úgy tudta már a meccset, mint az egyszeregyet, oda-vissza ismerte az egészet, amikor egyszer csak fölfedezte, meglátta, hogy a büntetőt dobó játékos a vége felé megvakarja az orrát. És biztosan tudta, hogy eddig nem történt semmilyen vakarás, hogy ez az első jel a párhuzamra, így az is bizonyossá vált – legalábbis számára -, ha elégszer nézi, a végtelenbe vezető változatok közül lesz egyszer csak egy, amelyikben már nem az ő csapata győz, de ezt nem akarta egyáltalán.

Viszont ekkor jött rá arra is, hogy a múlt megváltoztatható, ha jelenné tesszük, és apró dolgokat módosítunk rajta. Mint amikor a káoszelméletben a New Yorkban szárnyát verdeső pillangó Béla falujában okoz viharokat, és így az is lehet, ha elkezdi nézni az elmúlt választásokról szóló tudósításokat, akkor elég csupán végtelenszer megnézni, hogy más legyen az eredménye. Erre jutott Béla, és már lázas volt ekkor, reszketett, mint az eszement próféták, és így, ilyen állapotban állt neki előadni elméletét a fröccsök urának, aki ismerte már a barátját. S mivel a kocsmáros ezen a világon élt, és nem pedig valamiféle álomban, betakargatta őt, csitítgatta, de Béla úgyannyira elalélt a felfedezéstől, hogy az udvarra szaladt elmondani a macskának meg a rigóknak, hogy van még remény. Ők megértették, az emberek azonban soha.

A nagy vízen túl momentán egy félőrült kőbunkó került hatalomra, amely esemény már csak a káoszelmélet és a pillangó-effektus okán is hatással lesz Józsi-jómunkás minden napjára, de ez őtet egyáltalán nem érdekli. Kicsit közelebb gyilkolásszák a népeket, háborúba ájulnak a városok, csecsemők fröccsennek szét páncélököltől, nőket erőszakolnak, embereket fejeznek le, menekülők vesznek a vízbe szép csöndesen.

Józsi-jómunkás baszik rá, magunk közt szólván. És az sem érdekli, hogy kilopják a talpa alól a földet, jobbágysorba taszítják, megeszik a kölke jövőjét, miközben az anyja a kórház penészes falai között pusztul el valami fertőzésben. Sok mindent lehetne még sorolni, ami alkalmas volna arra, hogy Józsi-jómunkás fölhorgadjon csöppet, de nem. És nem azért, mert itt minálunk mindenki bódhiszattva volna. Ez valami egészen más.

A magyar fajtának kialakult egy egészen sajátos komfortzónája. Ez, mint tudjuk, azon viselkedésminták összessége, amelyek között az ember szorongás-mentesen tud mozogni, és anélkül tudja megválasztani cselekvéseit, hogy kockázatot vállalna. A komfortzóna tehát az a kényelmes, jól bevált mód, ahogy eddig is élte az életét Józsi-jómunkás, ahol a tudatalattija biztonságban érzi magát, mert tudja, hogy ha eddig nem érte baj, ezután sem fogja.

Mindez erősen leszűkíti a mozgásterét, és nem utolsó sorban az alattvalói tudatát, amibe – úgy látszik – a napi rutinon kívül nem sok minden fér bele. De a Nat Geo igen. Vagy a Nat Geo Wild. Meg a Fox. A Telekom bejelentette, hogy januártól ezek nem láthatók majd a dobozban, helyettük mondjuk Timi nagyasszony fánkjait meg csöcseit mutatja a televigyor. Ez ütötte át a Józsi-jómunkások ingerküszöbét.

Kölykeit védő anyatigrisként ordítottak föl, a Telekomot folyamatosan bombázták a közösségi médiában, meg telefonon és e-mailen is, sőt, még petíció is indult a változások ellen. Meghátrált tehát a nagyhatalmú szolgáltató, és továbbra is lehet lesni az oroszlánok üvöltését vagy a lődözéseket meg az autós üldözéseket, amelyek esténként segítenek abban, hogy Józsi-jómunkás elfeledhesse, hol is él valójában.

Ilyen elemi ösztön akkor tört még elő belőle, amikor – mint emlékezhetünk rá – az internetjét akarta megpiszkálni a hatalom. Magasra tartotta hát a mobilját, elfoglalta a hidakat, és akkor is győzött, mert veszélybe került a hermetikusan elzárt kuckója. Mindez nem tanulságok nélkül való. A Népszabadság legyalulása nem érdekli a Józsi-jómunkást, ha a bulvármocsok szűnne meg, ami termék napi tápláléka neki, egyből meglenne a baj.

Ha most én az ellenzék Finkelsteinje lennék, akkor innék egy kakaót, és ráfognám az Orbánra. Mert tudnám, hogy elvont eszmények, úgymint demokrácia, sajtószabadság, meg ilyenek, egy csöppet sem érdeklik a népet. Mindezekre szarik, ám ha a kedvenc műsora vagy a fröccse kerül bajba, akkor fölemeli a seggét.

Le kell tehát süllyedni fideszi szintre, amely brancs hat évet tudott sikeresen abszolválni két jelszóval: rezsicsökkentés, illetőleg migráncsok. Szélesebb horizontra a jómunkásembernek szüksége nincsen, viszont ez máshol is így van. Ezt az usákoknál történtek is mutatják, valamint a Goebbelsig visszanyúló történelmi tapasztalat. Ilyen egyszerű a világ. Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske. Semmi más nem játszik.

Valami igazság lehet a dologban. Körmenden tegnap délelőtt betört egy ablak, pár óra múlva pedig Lázár emberszerű arról számolt be, hogy miniszterelnök elvtárs arra utasította az sms-ek ura Pintér olajost, hogy a kisvárost védje meg a migráncshordáktól, és varázsigével lohassza le hatalmasra duzzadt meredező farkukat, amellyel az összes magyar nőnemű egyedet fenyegetik a Rába partján az újszülöttektől kezdve egészen száztizenhét évesig bezárólag.

Mert ezek ilyenek. Meglátnak egy szoknyát, és keresztülmennek az üvegen is, nem is kővel, hanem kőkemény fallosszal zúzva be azt. Ilyesmik derültek ki a pillangó szárnyverdesése után. Ennyi mocskot pár órába süríteni, mint ami tegnap sikerült, még a Cukorhegyi-birodalomnak is dicsőségére válik, pedig láttunk már egy-két fölöttébb érdekes dolgot a kertek alatt.

Ám ez itt Magyarország, ahol éppen népszavazásra készül a didergő király és udvartartása, ami igyekezet mindent egyből megmagyaráz. A nemzetet hirtelen úgy elöntötte a vezértől gerjesztett adrenalin, hogy puszta kézzel szaggatná szét a hegyeket, meg a migráncsokat, persze. Már akinek erre van érkezése, ilyenből pedig szép számmal akad érdekes módon, köztük tollforgató bajvívókkal, akik valami érthetetlen okból nevezik magukat újságírónak.

Meglep ez minket? Nem mondhatnánk. Az embernek nagy erőfeszítéseket kell eszközölnie azonban, hogy az egyetemes tébolyban valamit megtartson a józan eszéből, ami nem kis feladat, és ahogyan az tegnap kiviláglott, nem is igazán sikerült. Vagy csak nagyon keveseknek, mert a hülyeség ülte torát keményen. Elmesélem azért slágvortokban a sztorit, a szármagazint, ha a könyöködön jön is ki szegény olvasó, mert ezt nem lehet megunni. Ez az, amit nem lehet megunni.

Hírnök jött, és integetett, mondván a tutit, miszerint Körmenden, a városi sportcsarnokban kézilabdázó lányokat kukkolták volna az üvegen keresztül a tengerek vándorai guvadt szemekkel. Aztán annyira felhevültek az idilli képtől, hogy betörték az ablakot, és a lányokat-asszonyokat biztonságba kellett helyezni. Ennyi elég is volt, hogy bibliai méretűvé növekedjék a borzalom.

Hirtelen minden lett egycsapásra, más-más kimenetelekkel, de okádnivalón mégis. Szó esett egy ügyeletes tisztről, aki rendre utasította volna a leselkedőket, akik emiatt követ ragadtak, és betörték az ablakot. Egyszer meccs folyt a csarnokban, ami félbeszakadt, másszor edzés. Aztán a menekültek inzultálták a lányokat a legendárium szerint, vagy nem.

És jött sorban az összes baromság: Körmenden fegyverkeznek, nem engedik egyedül az asszonyokat az utcára, a lányok állva hugyoznak a Rábába félelmükben, önvédelmi csoportok szerveződnek, akik épp herélni készülnek a migráncsokat, félelem és reszketés leledzik szerte az egész világon, vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül, mert atombomba van ezeknek a zsebében.

Kábé idáig gerjedt a hangulat, amikor megszólalt Lázár, közvetítve a nemzet atyjának üzenetét, aki megvédi gyermekeit óvó kezeivel. Legyen rend! Ezt akarta a magyarok óvó bácsija, és lett is legott. Sőt, visszamenőleg kerekedett rend és nyugalom, ahogyan az Magyarországon hat éve szokásban van. Amikor már remegett mindenki orra lika, és a nemzetvédők járták a vérgőzös csűrdöngölőt, csendben megszólalt a Vas megyei rendőrkapitány.

Ennyit mondott: mindössze annyi igaz, hogy betört egy ablaküveg. A rendőrség vizsgálata szerint a Rendészeti Szakközépiskola ügyeletes tisztje nem ment oda szólni a menekülteknek. Senki sem látta, hogyan tört be az ablak. A gyerekeket nem kellett sehonnan kimenekíteni. Az ablakok több helyen is meg voltak repedve, még az sem biztos, hogy az ominózus ablak szándékos rongálás miatt tört be.

Ezt a józan kapitányt Tiborcz Jánosnak hívják. Meglátásunk szerint Tiborcz János nem lesz túl sokáig rendőrvezető, erre azért legyünk figyelemmel a következő hetekben-hónapokban. További vélekedésünk szerint itt valami égrengető ganajság történt a közelítő népszavazás miatt, és folyik a terepegyengető munka fideszileg. Estére ugyan minden lecsendesedett, egy dolog azonban megmarad a nép egyszerű gyermekének lelkében, és csak ez rögzül.

Körmenden a migráncsok szétkúrták a női kézilabda csapatot. Ezzel tért nyugovóra magyarfalva apraja és nagyja, a nemzetvédők pedig mindenképp. A gyűlölet a szívekben tudományos módszerekkel megerősíttetett, ennyi értelme volt az egész babazsúrnak, és ez nem kevés. Sőt, a minden, ha orbáni szemmel nézzük a világot. Pök egyet, aztán megint, és újra. Egyfolytában.

Örömmel látjuk tehát, hogy hülyék nem csak nálunk leledzenek, hanem keletebbre is. Nem lehet véletlen, hogy vigyázó szemeinket arrafelé vetjük, egyetlenünk épp a mongol lovasíjászatot készül tanulmányozni, majd pedig újra meglátogatja az ő istápolóját vagy a Kremlben, vagy egy dácsán. Ő pedig sarokba térdepelteti, és számon kéri, hogy mi a rosseb van azzal a Paks II.-vel. A nagy lenyúlás cikis egy üggyé kezd válni, de Isten segedelmével megoldjuk majd ezt is.

Visszatérve azonban a pátriárkára: nem most ment el az esze. Már régóta a bögyében vannak a homokosok, és nem tudni, hogy vajon a Vörös tér környékén miatta iktatták-e törvénybe, hogy ha azonos neműek csókot adnak egymásnak a nyílt utcán, akkor viszik is őket a gulagra, esetleg a pátriárka nyalja Putyin valagát a baksis miatt, a végeredmény ugyanaz. Minálunk is ez folyik, mint az tudvalévő.

Megyünk vissza a pitypangos középkorba, s ami a legfelemelőbb a tolatásban, hogy ez az irány épp az ISIS nívója felé mutat. Mindezzel viszont nem törődik senki sem, mert a mi totemünk keresztet formáz, és nem félholdat. A szögletes imádni valót pedig valami megmagyarázhatatlan okból tartják magasabb rendűnek a kerekdednél azok, akik az előbbi jegyében üldözik Belzebubot. Ő viszont néha koton formáját ölti minálunk.

De a jelek szerint a körülöttünk zúgó világ végképp kezdi elveszíteni a józan eszét. Lassan mindenki a másik bugyogójában matat, vagy a lingamot fogdossa a boxerben, legyen az házelnök, pátriárka, együgyű plébános vagy IÁ mészáros. Mindezt az észvesztést, amely manapság kezd eszkalálódni igazán, már régebben is előszeretettel neveztem tohuvabohunak, máma azonban magasabb szintre lépünk.

Spengler óta tudjuk, hogy a matematika mily fontos a kristályos gondolkodáshoz, ezért evezzünk tudományosabb vidékek felé. Soha nem látható előre, mi lesz abból, ha embertársunk tangájába vagy vonalkódos alsójába téved kalandozó kezünk. A káoszelmélet szerint ez egy nemlineáris dinamikai rendszer, viselkedése tehát nem jelezhető hosszú időre előre.

Michael Crichton igen érzékletesen mutatja be ezt nekünk a pillangójával, minálunk pedig ez így mutat: megverdesi szárnyát mondjuk Moszkvában, aztán emiatt Budapesten kurva nagy vihar kerekedik. Ezt a Jurassic parkban is tapasztalhatjuk, midőn az áramszünet totális őrületté alakítja az egész rohadt Isla Nublar életét.

A káoszelmélet nagy eredménye tehát annak kimutatása, hogy egyszerű, néhány állapotjelzővel leírható determinisztikus rendszerek is mutathatnak összetett, megjósolhatatlan viselkedést. Mindezt nem ártana a mindenkori despotáknak is figyelembe venni, így ha én Habony volnék mondjuk, erre mindenképpen rámutatnék akkor, amikor taxisok verdesnek a szárnyaikkal épp. Viszont megnyugtatásul: a melegek tehetnek mindenről.