Örömmel látjuk tehát, hogy hülyék nem csak nálunk leledzenek, hanem keletebbre is. Nem lehet véletlen, hogy vigyázó szemeinket arrafelé vetjük, egyetlenünk épp a mongol lovasíjászatot készül tanulmányozni, majd pedig újra meglátogatja az ő istápolóját vagy a Kremlben, vagy egy dácsán. Ő pedig sarokba térdepelteti, és számon kéri, hogy mi a rosseb van azzal a Paks II.-vel. A nagy lenyúlás cikis egy üggyé kezd válni, de Isten segedelmével megoldjuk majd ezt is.

Visszatérve azonban a pátriárkára: nem most ment el az esze. Már régóta a bögyében vannak a homokosok, és nem tudni, hogy vajon a Vörös tér környékén miatta iktatták-e törvénybe, hogy ha azonos neműek csókot adnak egymásnak a nyílt utcán, akkor viszik is őket a gulagra, esetleg a pátriárka nyalja Putyin valagát a baksis miatt, a végeredmény ugyanaz. Minálunk is ez folyik, mint az tudvalévő.

Megyünk vissza a pitypangos középkorba, s ami a legfelemelőbb a tolatásban, hogy ez az irány épp az ISIS nívója felé mutat. Mindezzel viszont nem törődik senki sem, mert a mi totemünk keresztet formáz, és nem félholdat. A szögletes imádni valót pedig valami megmagyarázhatatlan okból tartják magasabb rendűnek a kerekdednél azok, akik az előbbi jegyében üldözik Belzebubot. Ő viszont néha koton formáját ölti minálunk.

De a jelek szerint a körülöttünk zúgó világ végképp kezdi elveszíteni a józan eszét. Lassan mindenki a másik bugyogójában matat, vagy a lingamot fogdossa a boxerben, legyen az házelnök, pátriárka, együgyű plébános vagy IÁ mészáros. Mindezt az észvesztést, amely manapság kezd eszkalálódni igazán, már régebben is előszeretettel neveztem tohuvabohunak, máma azonban magasabb szintre lépünk.

Spengler óta tudjuk, hogy a matematika mily fontos a kristályos gondolkodáshoz, ezért evezzünk tudományosabb vidékek felé. Soha nem látható előre, mi lesz abból, ha embertársunk tangájába vagy vonalkódos alsójába téved kalandozó kezünk. A káoszelmélet szerint ez egy nemlineáris dinamikai rendszer, viselkedése tehát nem jelezhető hosszú időre előre.

Michael Crichton igen érzékletesen mutatja be ezt nekünk a pillangójával, minálunk pedig ez így mutat: megverdesi szárnyát mondjuk Moszkvában, aztán emiatt Budapesten kurva nagy vihar kerekedik. Ezt a Jurassic parkban is tapasztalhatjuk, midőn az áramszünet totális őrületté alakítja az egész rohadt Isla Nublar életét.

A káoszelmélet nagy eredménye tehát annak kimutatása, hogy egyszerű, néhány állapotjelzővel leírható determinisztikus rendszerek is mutathatnak összetett, megjósolhatatlan viselkedést. Mindezt nem ártana a mindenkori despotáknak is figyelembe venni, így ha én Habony volnék mondjuk, erre mindenképpen rámutatnék akkor, amikor taxisok verdesnek a szárnyaikkal épp. Viszont megnyugtatásul: a melegek tehetnek mindenről.

„Ez egy gusztustalan, embertelen pöcs… Soha többé nem nézem a filmjeidet, állatgyilkos!” – írta az egyik tájékozott hozzászóló. „Nem csoda, hogy kihaltak a dinoszauruszok. Az ilyen őrültek az utolsó példányokat is kiirtják, amint megtalálják őket. Börtönben a helye” – vélte egy másik kommentelő. „Ez Steven Spielberg, a Jurassic Park rendezője” – próbált rendet tenni a fejekben egy facebookozó, de máris jött rá a válasz: „Nem érdekel, kicsoda, attól még nem kellett volna megölnie ezt az állatot”.

Branscomb egy másik képpel reagált, ezen is Steven Spielberg látható a Cápa forgatásán. Itt azért már a műveltségi deficittel küzdő hozzászólók is rájöttek, hogy meg vannak szívatva. A kép alatt ez állt: „Srácok, kell a segítségetek ennek az elfajzott cápagyilkosnak az azonosításához, aki az áldozatával pózol”.

Van az emberiségnek egy jelentős hányada, amely módszeresen nem lát ki a fejéből, számára az a valóság, amit lilagőzös agya annak formál, és ők vannak többségben, vesztünkre. Mindez nem kor és rendszer-specifikus, hülyék mindig voltak, vannak és lesznek is. „Egy olyan országban, ahol pénzt gyűjtöttek Isaura felszabadítására, bármi megtörténhet” – szól a sokat emlegetett közokosság. Még a rendszerváltás előtt állítólag tömegesen gyűjtöttünk Isaura felszabadítására („… a magyar közvéleményt oly mértékben rázta meg Isaura sorsa, hogy számos segélyegylet alakult megsegítésére. Mit sem törődve a fikcionalitás problémájával, a magyar közvélemény Isaura jogi és emberi problémáit valós közéleti kérdéssé tette.”)

A Népszabadság 1986 szilveszteri számában, tehát alig másfél hónappal a teleregény vége után ugyanis így ír Árkus József, az “Egy év – Gyűjtögetünk” című cikkében:

“… És most arról a gyűjtésről, amelynek csupán a hírére is melegség öntötte el az emberek szívét, és utólag is hálásak lehetünk, amiért volt szerencsénk magyarnak születni. … most is csak a meghatódottság hangján szólhatunk arról, hogy akadtak közöttünk, akik nem érték be a puszta együttérzéssel, hanem anyagi áldozatot is vállaltak az elnyomottak felszabadításáért. Röstelkedve ismerem be, hogy nem mindjárt fogtam fel az Isaura kiszabadításáért kezdeményezett gyűjtőmozgalom óriási jelentőségét, sőt, első hallásra nem is nagyon hittem. Aztán persze el kellett hinnem, mert megmutatták a leveleket, amikor pedig az Országgyűlés kulturális bizottságában is felvetődött, hogy mi legyen az Isaura-forintokkal, akkor már nyilvánvalóvá lett, hogy ennek a fele sem tréfa… Elérzékenyülve forgattam az egyik levél hiteles fénymásolatát, ezt az egyik határ menti község lakosai írták a televíziónak, arra kérve Takács Marikát, hogy juttassa el az általuk összeadott pénzt az illetékes követségnek, vagy legalább a csekkszámlaszámot közölje velük, amin föladhatják forintjaikat szegény Isaurának. A dátum szerint a levél még a sorozat befejező része előtt íródott, amikor nem lehetett tudni, hogy az igazság győz-e, vagy a gazság. Szinte látom magam előtt a község derék lakosait, amint összegyűlnek a falugyűlésre, meghallgatják a szónokot, aki gyújtó hatású beszédet mond arról, hogy nem lehetünk közönyösek az iránt sem, ami határainkon túl történik. Visszautasítja azokat a rágalmakat, melyek szerint mi, magyarok fokozatosan közönyössé válunk, nem érdekelnek bennünket a nagyvilág dolgai, ki-ki csakis a saját boldogulásával törődik. Lám, hazánktól sok ezer kilométernyire kikötnek és kínoznak egy rabszolgalányt, mondhatnánk rá, hogy semmi közünk hozzá, de mi nem nézhetjük tétlenül a távoli igazságtalanságokat sem. A szónok szavait dörgő taps fogadja, a falugyűlés résztvevői egymás után biztosítják forintokban is kifejeződő szolidaritásukról Isaurát…”

A lakosság egy hányadában nem tudatosult, hogy a televízióban kitalált történet fut, a kedvenc filmsorozat nem a valóságról szól. Ezek az emberek azt sem vették észre, hogy a cselekmény több évszázaddal korábbi, a jelenben rabszolgaság – legalábbis annak a filmben bemutatott fajtája – nincsen. Pénzt gyűjtöttek, hogy a rabszolgalányt szabadítsák föl. A lelkesedést az sem lohasztotta le, hogy a dél-amerikai színésznő hazánkba jött, és udvariasan mosolygott, amikor meghallotta, hogy játéka furcsa szolidaritást keltett. A hevület nem lanyhult akkor sem, amikor napvilágra derült, hogy a színésznőről korábban erotikus fotók is készültek. És ezzel visszaértünk a jelenbe…

Tévedtek, akik azt hitték: az Isaura felszabadítására indult mozgalom a pártállami kultúrpolitika bűne, és a demokrácia fölemeli majd a Lenin-versekkel elbutítottakat. Nem. A gagyi – akárcsak a giccs – örök. Sőt. Alighanem ma nagyobb lakosságrész fogyasztja a gagyiipar árucikkeit, mint korábban. Egyes értelmezések szerint Közép-Európában ma tragédia zajlik, az enyhébb megfogalmazások szerint „csak” drámai helyzet alakul ki abból a bohózatból, amit a politikai vezetés előad. A bemutatott szabadságharc és folyományai röhejesek, de megnyomorítják a lakosságot.

Ez nem csak magyarországi tragédia. Ezen a héten az oly igen irigyelt amerikai nép mutatta be, hogy hülyeségért nem kell a szomszédba mennie, a nihil, amiről azt hittük, a mi specialitásunk, a nagy vízen túl is közkeletű. Spielberg kapcsán mutatkozott meg ez. Ilyképpen az is kiderül, talán nem is a fejekben van a hiba. A technika, amely életszerűvé tesz elképzelhetetlen történeteket annyira átitatta a mindennapokat, hogy sokszor azt sem tudjuk, hol végződik a valóság, és hol kezdődik a mese, ezt pedig nagyon jól kihasználják azok, akik a tudat manipulálására építik sikerüket, és már nem is a filmről beszélek elsősorban.

Isaura lelkes felszabadítói, a Spielberget mint dinoszaurusz-gyilkost értelmező egyedek nem tesznek különbséget a képzelt filmsorozat és a valóság között. A szappanopera, a Jurassic park tehát átkerülhetett a fikcióból az életbe. Hamarosan gyűjtés indulhatna értünk is, hogy a mostani politikáért rabszolgaként verítékező hősöket felszabadítsák a szolgálatukat elviselni képtelen ország nyomása alól. Mentsétek meg lelkeinket!