Engem Gulyás miniszter érzelmi és erkölcsi nyomora amúgy egyáltalán nem érdekel, mondhatni, semmi konvención alapuló aspektusom nincsen feléje, mert mint egy típus jelenik meg előttem. Vizsgálandó jelenség. Ha tetszenek emlékezni az esztétikában az egyes és általános viszonyára, hogy Fejes Pék Máriája például egy asszonyi minta archetípusa, s ugyanígy Orbán Viktor is már nem önmaga, hanem egy diktátor testesül meg benne, ekképp inkább egy dohos történelemkönyv. S így, amikor ránézünk, akkor belőle is eltűnik minden hús-vér valóság, és egy tankönyvi fejezetet mutat a diktátorok természetrajzából, egyesítve a karakter jegyeit, amelyek Hitlertől Ceausescuig terjednek.

Természetesen van benne Mussoliniből is, Rákosiból is, hogy a végeredmény olyan massza lesz, ami az összes gonosz legelvetemültebb vonásait hordozza egyben, mintha tudatosan gyúrná ilyenné magát. Ha meg nem, akkor a biológia, a történelem és a csillagok sajátos állása együttesen okozza azt a molekulahalmazt, amit látunk és szenvedünk. Mégsem ő az érdekes ma, hanem a kicsi huszárja, ez a Gulyás miniszter, és benne is az a típus, amit összefoglaló néven fideszistának nevezhetünk, s amelyből hiányoznak az emberi jegyek, mert olyanok, mint egy rosszul programozott robothadsereg. Az a közeg, amelyben ezek lubickolnak Orwellé (1984) vagy Huxley-é (Szép, új világ).

Ezt érezzük, amikor arról beszélünk, hogy a hatalom elő akarja írni, mikor, hogyan szaporodjunk, mit olvassunk, mit nézzünk és mit gondoljunk, oktatási rendszere, kultúr-, és sajtópolitikája pedig arra irányul, hogy a társadalom minden egyes tagját a hadsereg részévé tegye, és ő szabja meg azt is, ebben kinek hol a helye. Voltaképp sok újat ezzel nem mondtam, csak Gulyás miniszter megnyilvánulása juttatta eszembe, hogy meg kellene vizsgálni, hol tartunk az embertelenség felé vezető nem is olyan hosszú úton. Kitetszik, hogy tempósan haladunk a cél felé, mindjárt ott leszünk, ha el nem csesszük, de a jelek szerint olyan veszélyek nem lesnek ránk, hogy ez előforduljon.

A sok szempontból kulcsfilmnek tekinthető Brian életében sem véletlenül mondja a főhős az őt birkaként követő bamba tömegnek, hogy ők mindannyian személyiségek. Mert a szellemi és erkölcsi identitás megőrzése az egyetlen módja annak, hogy az elgépiesítő hatalom szorításából szabadulni lehessen, ha úgy tetszik, a hús lázadása ez a gépek-, hogy filmesítsem, John Connor szabadságharca Schwarzenegger ellen. Egyébként a robot fideszista ellen nincs orvosság, s a valóság ennyiben reménytelenebb a filmnél, hiszen sem szép szóval, sem érvekkel hatni ezekre nem lehet.

Erre bizonyítékok a trollok, vagy akármely lakó az utcából, esetleg bármely rokon, akik állva pisálva bőgik Orbán szent nevét, és kezet csókolnak neki. Gulyás miniszter, amikor azt mondja, a fájdalmait megőrzi magának, akkor követi el az ősbűnt, hiszen olyan képet ad a birkáknak, mint a jövőbe ujjal mutató rezzenéstelen Lenin szobor másik kezében a sapkájával. Benne vagyunk már a szingularitásban, amelyben a szoftvert rég megírták, sőt, a gépek életre keltek erkölcsi és érzelmi gátak nélkül. Szükségem van a ruhádra, a csizmádra és a motorodra – mondják, s elveszik.

Igény volna még a fogalmazás befejezésére, hogy meglegyen az Edit néni által óhajtott hármas egység, ilyet azonban csak az ötödik osztályban lehet előírni, mert az élet nem habostorta, amit pedig Virág elvtárstól tudunk. Nincsen tehát feloldozó katarzis, sem boldog vég, sem reménytelen. Momentán egy állapot van, amelyet a Godot-ra várással lehetne érzékletesen leírni, és máris és újra megérkeztünk az abszurdhoz, mint már oly régóta mindig. Sartre Roquentinje Az undorban a zenéhez menekül a lila nadrágtartó okozta rosszullét elől, és ez a recept nem is rossz. Innen már el lehet indulni.

Igaz, a végin föltűnik az alkotó, szerényen meghúzva magát, hogy White House, ami azt mutatja, hogy kampányvideó ez az egész, aztán mégsem szaros gumicsizmával mutatják az első embert, mint ahogyan a miénket szokták hóvihar múltával, jobb esetben pörküttzabálást vagy karácsonyfadísz mögüli kukkolást bevetve, gülü szemekkel. Ez az egész azért hagyott bennem mégis nyomot, mert éppen ekkor értékelte az évet a mi emberünk, és tán ugyanebben a pillanatban fejeltek le egy embert, mert aláírást gyűjtött az olimpia ellen, hogy húsz év múlva ne a küszöböt rágicsálja a magyar közmunkás, piros pöttyel a seggén, viszont erősen bízva a szebb jövőben, ahogyan a szovjet filmek elején fordul be az életünkbe a szoborpáros, akiknek szintén nagyon jól megy a sora.

Ha hozzávesszük mindehhez, hogy Valentin nap alkalmából szoláriumozásra buzdítanak minket a facebook-on, akkor már tényleg semmi nem hiányzik a boldogsághoz, itt vagyunk a tökéletesség állapotában, csak még meg kell keresni a sarokban. A totál haligaliról viszont én már nem szólanék, megtette ezt minden tollforgató, akiknek innen gratulálok, hogy a semmiről is sikerült olvasható tartalmat előállítani. Meghagyom ezt Antoine Roquentin bácsinak, aki ettől szenved Sartre-nál, mert a hülye nője bele van veszve a kivételes helyzetekbe és a tökéletes pillanatokba, olvassunk tehát Undort, jó dolog az. Viszont a történések ilyen együttállása beszédes nekem – aki nem vagyok mérvadó -, mert Orbán olyan országot értékelt, ahol az ellenfelet lefejelik. Ilyet csinált belőle történelmi léptékkel másodpercek alatt.

Neves elődje is azt mondta 1933-ban, hogy nem fognak ráismerni az országra működése nyomán, és ’45-re így is lett, romokban hevert az egész. Ő sem szerette a Berlinben dívó szabadosságot, a rontó zenéket meg a többit, nem is volt pár év múltán semmi sem, egy ütemre mozduló nép a stadionok tornaünnepélyein igen, azok a szerencsétlenek is egymás talpait tapodták. A blues az nem illik bele a rendbe, van benne elfojtott szabadságvágy, ahogy a méla négerek megéneklik az életet, s holott kötött ritmusa van, de soha nem lehet tudni, hogy mikor szalad meg a zenész keze a húrokon, ami ki tudja, hová vezethet. Minekünk ma csasztuska dukál, de nem az eredeti fajta, amely gunyoros hangvételű rövid, lírai dal, hanem inkább a Majakovszkij féle agitációs rigmus.

Bármennyire is nehezen elképzelhető, én ott fönt a mámai Magyarországról adtam számot, bemutatva azt, hogy miképp óhajtja kalodába zárni a gondolatot a regnáló Orbán, akit egy hajdanvolt munkatársam, aki egyébként televízió igazgató volt, azért imádott, és lett nedves az alsóneműje, mert, hogy olyan okos. Mondá ő, és nem tudtam meggyőzni az ellenkezőjéről, viszont ezt megteszi helyettem maga a virágszál. Józsi a kocsmából nem volt bőbeszédű, és „ez egy barom” tőmondattal hirdette ki az ítéletet, ami már egy szint, viszont attól még itt marad a nyakunkon. Receptet a kelés eltávolítására én adni nem tudok, mondjuk, azt javasolhatnám a nyugdíjas otthonok kultúrosainak, hogy ápoltjaikkal hallgattassanak Muddy Waterst, végszükség esetén Eminemet, ezek fölkavarják a possadt vért, és még a járókeretet is odahagyják tőle.Így indulnak a tavaszok.

És nem fogok most irkálni arról sem: ha akad még orgánum, aki bejut a barlangjukba, akkor azzal meg nem állnak szóba. Megtettem ezt két napja a „Doorstep – ami nem egy új tánc” névre hallgató dolgozatban. A bajok ennél alaposabbak, és messzebbre mutatnak. Mostan Kövér László lelkéről lenne szó, ha van neki olyanja. De valami kell legyen benne, ha sötét is, másképpen a teste nem működhetne, bajsza sem serkenhetne. Viszont megfejtendő egy dolog ez, hogy mi fog neki elkárhozni, ha jön a perc.

Nincsen egyéb: Kövér László menekül. Löki el magától, és egyben elátkozott pártjától is a tükröt, amibe bele kellene néznie. Végül is, ez nagyon egyszerű megoldás, ellenben gyáva dolog, és biztosan nem hoz üdvözülést. Mit is gondoltunk, gondolhattunk volna, amikor törvényszerűen és tudvalévően minden diktátor gyáva, beszari alak. Minden zsarnok először belül fut, mint a didergő király, és vannak fölfejtések.

Itt van nekünk ez a billegő kommunista Sartre-unk. A lét és semmiben akárha Kövérről és haverjairól írna, amikor így szól: „Szégyenkező módon veszek észre valamit, s ez a valami az adott esetben én vagyok; ahogy a nyelv is kifejezi: szégyenlem magam. (…) Csakhogy a szégyen mindig per definitionem másik előtti szégyen. (…) a szégyen: elismerés. Elismerem, hogy olyan vagyok, amilyennek a másik lát engem. (…) mások előtt tárgyként jelenek meg. Szükségem van tehát másokra, hogy megragadhassam önnön létem némely struktúráját.”

A legegyszerűbb, ha nem engedem, hogy mások lássanak – vélekedhet ösztönösen a Kövér emberszerű -, így a magam számára sem derül ki, mi is vagyok, milyen mocsadék egy alak. Ezt gondolhatja házelnök úr, ám nem is tud róla. Fölháborodni a tiltásokon lehet, viszont ezek csak kis részben szólnak annak, hogy a plebs netán megtudja, amit meg kéne tudnia. A ’zembereket a mélyrétegek nem igazán érdeklik, és ahogy környezetemen körbetekintek, föl sem fognák igazán. Ha most lefösteném, mi ragadja meg embertársaim képzeletét naponta, akkor nagyon el kéne keserednem. És ezt is teszem. Goebbels tudott valamit, Orbán és Habony is tud valamit: a jelszavak és csatakiáltások a fontosak.

A sör a fontos, a fröccs a fontos, a hülye viccek, az altesti szórakozás meg a bicikli. Kövér úgy tesz, mintha azért tiltogatna ki tudósítókat a munkahelyéről, mert ennek a rétegnek mondhatnák el az igazat. Pedig ennek semmi jelentősége nincsen. Tudat alatt a saját nyamvadt lelkét félti a macbethi kínoktól, a pokoltól, amely már a földön eljöhet. Ha már Sartre: a ’Zárt tárgyalásban, illetve annak kapcsán derül ki, hogy az Inferno nem a kénköves bűz és az üstök patákkal, „a pokol az a másik ember”. Ettől menekül, és így lesz végtelenül magányos Kövér, amikor a leplek lehullanak róla.

Ellenben vigaggyunk! Ez a védekezés, ez a kitiltási játék már a vég kezdete, a gyengeség, tehetetlenség önkéntelen beismerése, egyben menekülés. Kövér toporzékol a porban, az értők pedig megengedőn mosolyognak rajta. Az úri muri közeledik a befejezéshez, nem sok kell ahhoz, hogy házelnök úrból Szakhmáry Zoltán váljon, a zsuphoz tartsa a lángot, és szívének fordítsa a puskát, ha csak szimbolikusan is. Ez is elég és szükségszerű lesz, amikor a delírium végleg kiteljesedik. Haladunk.