Ekképp vagyunk átverve mi itt, s főként az a kétmillió, aki még mindig hisz a boszorkányokban. Ezért, miközben abba merül bele kötésig, ahogyan az ő sárkányölője megvédi őtet, a hazát, Ajrópát meg a bicebóca tornyú templomot, benne a hitével, nagy ámulatában nem marad ideje fölfedezni azt a csodát, hogy adott mennyiségű pénzért tegnap még két csirkelábat kapott, máma viszont csak egyet. A bambaság soha nem vezet semmi jóra.

Épp tegnap bukkantam az internetes gépezet egyik eldugott szegletében arra az érdekességre, hogyan baszik ki velünk a NER. (Azon túl is, hogy fölzabálja a lelkünket, tehát konkrétilag) Ilyeneket csak elvetemült alakok vesznek észre a dzsungelben, mint én is, ám még voltam úttörő, sőt, és emellett elsőáldozó is így egyben, tehát ahol tudok, segítek meg imádkozok, aztán csak kisül valami belőle, mondjuk fogvájó, ha el nem cseszem.

Azt írta a net tegnap suttogva, hogy országunk sokféleképpen nem passzol Ajrópába. A szellemi-lelki sötétség mellett most épp abban, hogy Pártunk és kormányunk fű alatt és sutyiban pár röpke hónap alatt a felére csökkentette a társasági adót. Így óhajtván nyalni az utált multik valagát, hogy tartsák meg még kicsit országunkat az összeszerelő üzem katonás és olajszagú állapotában. Hogy ők ott aztán döngethessék a tyúkmellüket a foglalkoztatásról.

Meg azt is írta ez a net a foga között, hogy ezzel kies hazánk az egész Ajrópai Únijóban a legalacsonyabb tao-rátával rendelkezik. Minálunk amúgy is különös ez a tao, amit így a jelek szerint vagy stadionokra hivatkozva ellopnak, vagy be sem szednek. A költségvetés azonban zéró összegű játszma, s ha – a választónak, hogy legyen neki hite – szidjuk a multit, ámde közben kinyaljuk a valagát, az így elvesztegetett pénzt valahonnan pótolni kell. És ez a te pénztárcád lesz, nyájas olvasó.

Mert a fogyasztási adók meg emelkednek, ez pedig, hogy kevéssé költőien de jól érthetően a tanulmányt idézzem „a legszegényebbeket, (valamint az alapvető fogyasztási cikkekre nyugdíjuk nagy részét elköltő időseket) érinti a legjobban.” Drága nyugdíjasok, ebben a tudatban nézegessétek a Böskéteket, ami júdáspapírt szemfényvesztésként kaptatok. És továbbá, kedves jódógos kismanus, amikor azon csudálkozol, hogy bár nem vettél most se mást, mint eddig, de huszadikán mégsincs pénzed, a magyarázat ez. Te fizeted a kéretlen tánctanárt, mert ez az élet ára a Kárpátok alatt.

Mindig tudtam, hogy ocsmadékok ezek, ezért is kardozok velük olyan kitartóan, de az aljasságnak ez a foka elég ritka a történelemben. Hogy a jobb kezével mutogatja a krémest az ördög maga, a ballal meg a koldus zsebéből szedi ki az utolsó fillérjeit. Sőt, az még tapsol is a mutatványnak, meg isteníti a tolvajt. Ilyen ország még egy nincs. Tudjuk, hogy minden determinált, és adott időben és adott helyen csak az jöhet létre, amit a körülmények és a kiinduló ok megenged. De, hogy nálunk mi volt ez az ősbűn, ami a mostani cifra pokolhoz vezetett, arra képtelen vagyok rájönni.

Orbán sem csak úgy kibimbózott a trágyadomb tetején, valami oka annak is van, hogy ilyen szaralak lett. Ilyennek nem születik az ember csak úgy Isten hírével. Aki kitenyésztette, az a bűnös.

A nagy vízen túl momentán egy félőrült kőbunkó került hatalomra, amely esemény már csak a káoszelmélet és a pillangó-effektus okán is hatással lesz Józsi-jómunkás minden napjára, de ez őtet egyáltalán nem érdekli. Kicsit közelebb gyilkolásszák a népeket, háborúba ájulnak a városok, csecsemők fröccsennek szét páncélököltől, nőket erőszakolnak, embereket fejeznek le, menekülők vesznek a vízbe szép csöndesen.

Józsi-jómunkás baszik rá, magunk közt szólván. És az sem érdekli, hogy kilopják a talpa alól a földet, jobbágysorba taszítják, megeszik a kölke jövőjét, miközben az anyja a kórház penészes falai között pusztul el valami fertőzésben. Sok mindent lehetne még sorolni, ami alkalmas volna arra, hogy Józsi-jómunkás fölhorgadjon csöppet, de nem. És nem azért, mert itt minálunk mindenki bódhiszattva volna. Ez valami egészen más.

A magyar fajtának kialakult egy egészen sajátos komfortzónája. Ez, mint tudjuk, azon viselkedésminták összessége, amelyek között az ember szorongás-mentesen tud mozogni, és anélkül tudja megválasztani cselekvéseit, hogy kockázatot vállalna. A komfortzóna tehát az a kényelmes, jól bevált mód, ahogy eddig is élte az életét Józsi-jómunkás, ahol a tudatalattija biztonságban érzi magát, mert tudja, hogy ha eddig nem érte baj, ezután sem fogja.

Mindez erősen leszűkíti a mozgásterét, és nem utolsó sorban az alattvalói tudatát, amibe – úgy látszik – a napi rutinon kívül nem sok minden fér bele. De a Nat Geo igen. Vagy a Nat Geo Wild. Meg a Fox. A Telekom bejelentette, hogy januártól ezek nem láthatók majd a dobozban, helyettük mondjuk Timi nagyasszony fánkjait meg csöcseit mutatja a televigyor. Ez ütötte át a Józsi-jómunkások ingerküszöbét.

Kölykeit védő anyatigrisként ordítottak föl, a Telekomot folyamatosan bombázták a közösségi médiában, meg telefonon és e-mailen is, sőt, még petíció is indult a változások ellen. Meghátrált tehát a nagyhatalmú szolgáltató, és továbbra is lehet lesni az oroszlánok üvöltését vagy a lődözéseket meg az autós üldözéseket, amelyek esténként segítenek abban, hogy Józsi-jómunkás elfeledhesse, hol is él valójában.

Ilyen elemi ösztön akkor tört még elő belőle, amikor – mint emlékezhetünk rá – az internetjét akarta megpiszkálni a hatalom. Magasra tartotta hát a mobilját, elfoglalta a hidakat, és akkor is győzött, mert veszélybe került a hermetikusan elzárt kuckója. Mindez nem tanulságok nélkül való. A Népszabadság legyalulása nem érdekli a Józsi-jómunkást, ha a bulvármocsok szűnne meg, ami termék napi tápláléka neki, egyből meglenne a baj.

Ha most én az ellenzék Finkelsteinje lennék, akkor innék egy kakaót, és ráfognám az Orbánra. Mert tudnám, hogy elvont eszmények, úgymint demokrácia, sajtószabadság, meg ilyenek, egy csöppet sem érdeklik a népet. Mindezekre szarik, ám ha a kedvenc műsora vagy a fröccse kerül bajba, akkor fölemeli a seggét.

Le kell tehát süllyedni fideszi szintre, amely brancs hat évet tudott sikeresen abszolválni két jelszóval: rezsicsökkentés, illetőleg migráncsok. Szélesebb horizontra a jómunkásembernek szüksége nincsen, viszont ez máshol is így van. Ezt az usákoknál történtek is mutatják, valamint a Goebbelsig visszanyúló történelmi tapasztalat. Ilyen egyszerű a világ. Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske. Semmi más nem játszik.

Hogy nem érted én nyájasom? Magam is nehezen ocsúdok most, hogy lebuktam, akárha a Balázs showban rántották volna le rólam a leplet, legalább annyira csupasz vagyok, és most mindent meg is magyarázok, de azonnal. Elképesztő egy képződmény ez az internet. Kinyitja a nagyvilágot, a jelent, a múltat, valamint – ha nem vigyázunk – a jövőt is. Találtam egy lapot rajta, ami olyat tud, hogy kettéáll a füle tőle a delikvensnek.

Annyit kell tenni vele, hogy a manus beírja a becses vezetéknevét, entert nyom, és ő legott megmutatja, mennyien, és hol senyvednek szerte a Föld kerekén ezzel a betűsorral, ami ők maguk volnának. Én magam tegnap tapasztaltam meg a csodát. Remegő ujjakkal, mint aki tilosban matat, a megfelelő rubrikába plajbászoltam a megfejtésre váró betűsort, ami így mutat: komondi. Ne tudd meg, én nyájasom, mit dobott a gép, ezért persze, hogy elmesélem, csak figyelj!

Magyarországon – állítólag – 229-en élnek ettől a névtől sújtva, a nagyságos USA földjén 2, Kenyában 2, a Cseh Köztársaságban meg 1 ilyen mókus akad. Ámde, és pláne, 6870-en virulnak komondiként na, hol? Burkina Fasoban vazze! Köpök, nyelek, de nem tudok. Innentől más a világ, semmissé válnak a családi legendáriumok is, amelyek arról szóltak, hogy a gyökerek a Kamond nevű településre utalnak nem messze, Veszprém megyébe, ugye. És itt lett volna valami gróf az ük-ük – mintha Hans Castorp volnánk, de ez most lényegtelen -, aki valamely őrült kártyapartin veszítette volna el a családi birtokot.

És semmisé válik az a mese is, ami pedig igaz, hogy atyai dédapám még kamondi lett volna, ám a nagyapámat elanyakönyvezték úgymond, így lettünk mi ilyen félsódéros, sehová nem tartozó komondiak. Mindez, mint valami rossz kártyavár omlott össze az internet szörnyű súlya alatt a tegnapi zord felismerésben, és mégis jól van ez így. Az emberiség bölcsője Afrika, és most kiderült, hogy a komondiaké is. És még jobb, mert büszkeséggel töltheti el nyamvadt szívemet, hogy közelebbről meg épp Burkina Faso eredésem helye. Ez ugyanis moré és dioula nyelveken azt jelenti: becsületes emberek országa.

Hogy ez így napvilágra került, hogy csak szórvány vagyok Európában, rokonságom pedig a Volta folyó, és nem a Gyöngyös partján éldegél, magyarázatot ad sok mindenre. Hogy mért üvöltetek oly szívesen – mindenki agyára menve – a zenegépből épp Rokia Traorét, vagy Boubacar Traorét mondjuk, vagy andalodok Cesaria Evorára alkalmasint. Hát a lelkem legmélyét bizsergetik ezek a hangok, és nem a verbunkostól ájulok el, hanem a kongától, és az is világossá vált egy csapásra, hogy miért gyökerezett földbe a lábam, amikor a Ramblas-on egy alak erősen fújta a didgeridoot, amely kellék ugyan ausztrál, de kicsire nem adunk, mert amikor hallottam, akkor éreztem úgy, hogy megérkeztem végre. Hazaáruló mocsok vagyok, mint kiderült, egy fehér bőrű rabszolga. És tényleg.

Kiss Tibor is elmondja mindezt:

„A nagy dolgokat vedd könnyedén,
az aprókat meg komolyan,
s ne feledd, hogy a kisember
ott vár rád a csónakban.
Simogasd meg a kisembert,
és az ujjaid mentén táncoló halak
pikkelyes mennyországából
harsonaszóból gyönyör fakad.”