Slágvortokban: onnan indult el minden, hogy meglátogatta őt I. I., aki régebben az intézményben dolgozott, ami látogatást az igazgatónő nem nézett jó szemmel valami okból. Olyannyira nem, hogy az ápolónőkön keresztül üzent a hajdani alkalmazottnak, ügyvédi tiltás van ellene, így nem léphet be az intézménybe. Hozzátették a hírt hozó nővérek, ha nem megy el, rendőrt hívnak.

Nem hívtak, és ez az ügyvédi kitiltási határozat azóta sem került elő, holott az érintettek nagyon szerették volna látni. Második alkalommal már ez is megtörtént, jöttek a rend őrei. I. I. felhorgadt, és választ is kapott értetlenségére, ezt: „A látogatók a látogatáskor legyenek figyelemmel az intézményben lévő ellátottak nyugalmára. Az intézményvezető a látogatás rendjét súlyosan, szándékosan megzavaró személyek látogatását megtilthatja, szükség esetén az intézmény területének azonnali elhagyására utasíthatja. A panasz kivizsgálásának eredményeként megállapítást nyert, hogy a panasszal kapcsolatos eljárás során szabálytalanság nem történt, sem az intézményvezető, sem pedig a dolgozók részéről.”

Azóta az intézmény falain kívül találkozik rendszeresen Mihály bácsi és gyámolítója, jelenleg pedig erősen szeretnék látni a mesebeli határozatot, amely miatt szegény öreg – vétlenül – egyre nagyobb kalamajkába kerül.

Második fázisként valamely ismeretlen tartozás miatt a bíróság letiltotta Mihály bácsi nyugdíjának jó részét, amelyről az érintett így nyilatkozott: „2016 novemberében nevemre érkezett egy végzés, melyben meglepődve olvastam, letiltást fognak foganatosítani a nyugdíjamból. Levelemben jelezném, hogy én banktól hitelt nem vettem fel, kezes sem voltam magánszemélynek, és kárt sem okoztam semmiben sem. A kézhezvétel másnapján a végzést bemutattam az intézmény vezetőjének, jeleztem, hogy én ezt nem értem, miről van szó, mert ahogy a fentiekben is leírtam, semmiféle hitelt/kölcsönt nem vettem fel. Kértem az intézményvezető és munkatársai segítségét, de csak egy vállrándítást kaptam, és azt válaszolták, hogy ezt ők sem értik.”

Miután, mint kitetszik, gondjával magára maradt, Mihály bácsi meghatalmazta I. I.-t, hogy helyette hivatalos és magánügyeiben eljárjon. I. I. neki is látott a jogszerű intézkedésnek, és mindenki elégedetten dőlt hátra, bízva a bíróságban.

A második írást így brékingeltem: „Hírét hozta a szél, hogy fenti dolgozatunk után az idősotthon is arra az elhatározásra jutott, maga is segít Mihály bácsinak” Nos, segít, a maga módján.

Tulajdonképpen egy jófajta pofáncsapással ér fel az a levél, amelyet most kapott kézhez az öreg, s amely meg erről tudósít: „A Szombathelyi Járási Hivatal Gyámügyi Osztálya nevében értesítem, hogy hivatalból, az Ön gondozását ellátó intézmény vezetőjének bejelentése alapján az Ön gondnokság alá helyezése és az Ön részére ideiglenes gondnok rendelése ügyében eljárás indult gyámhivatalunknál. A becsatolt pszichiátriai szakvélemény szerint cselekvőképességet részlegesen korlátozó gondnokság alá helyezése indokolt belátási képességének hiánya és szellemi hanyatlása miatt.”

És most itt áll előttem Mihály bácsi értetlenül. Azt meséli, hogy az intézetben behívta egy orvos beszélgetni. Ennyi volt. Ennek lett az eredménye a szakvélemény, amit senki sem látott. Mint ahogyan azt a papírt sem látta senki, amely kitiltotta volna I. I.-t az intézményből, azt a hangfelvételt viszont én is hallottam, amelyen azt állították a magasságos intézményben, hogy I. I. hagyja békén az öreget, mert tud ő gondoskodni magáról.

Ehhöz képest most meg szellemileg hanyatlik. Érdekes dolog ez, az igazság sajátos értelmezése, és jól példázza, hogy az intézmény hajdani vezetője, aki ma már a részleget irányítja csupán, I. I. iránt érzett ellenszenve miatt hogyan darálja le az öreget, aki különös játszmák kereszttüzébe került. Félve kérdem, ha netán úgy hozza a sors, akkor jön majd a lobotómia? Csak, hogy igaza legyen a főnéninek. Itt tartunk most, és azt sejtem, hogy nincsen vége.

Még a fagyos február során irkáltam róla először (Ki szereti Mihály bácsit? – 2017. 02. 14.), mikor is összetűzésbe keveredett a hatalommal, amely értelemszerűen az otthon vezetőjében öltött emberi alakot, és a csörte arról szólt, hogy ki látogathatja a jámbor öreget, illetőleg ki nem. Végül is, az az egyetlen ember, aki törődött vele.

Második felvonásunk pedig azt példázza, milyen kalamajkákba keveredhet Isten báránya, ha egyáltalán nem figyel rá, akinek az lenne a dolga. Voltaképp Mihály bácsi Kierkegaard istenbizonyítékának ékes példája: „Démoszthenész, hát hiszesz te Istent? – Hiszek. – S mi a bizonyságod reá? – Tulajdon engem vert meg, de nagyon.”

Ekképp mókázott a dán, s ezen merengne Mihály bácsi is, ha volna rá érkezése, ami viszont nincs. Ő egyelőre csodálkozva szemléli a világ folyását, amelynek értelmezésében az az ember igyekszik neki segíteni, akitől annak idején eltiltották, aki nem mehet be az otthonba, mint arra az első felvonásból emlékezhetünk.

Minden egy levéllel kezdődött, amikor is N. M. (Mihály bácsi) levelet kapott egy magasságos végrehajtói irodától, aki intézmények olyan cápák a mi kies országukban, hogy menekülni előlük kilátástalan igyekezet, mint most is. Az öregotthon lakója úgy keveredett slamasztikába, mint Pilátus a krédóba, de erről jobb, ha az ő levele mesél.

„2016 novemberében nevemre érkezett egy végzés, melyben meglepődve olvastam, letiltást fognak foganatosítani a nyugdíjamból. Levelemben jelezném, hogy én banktól hitelt nem vettem fel, kezes sem voltam magánszemélynek, és kárt sem okoztam semmiben sem. A kézhezvétel másnapján a végzést bemutattam az intézmény vezetőjének, jeleztem, hogy én ezt nem értem, miről van szó, mert ahogy a fentiekben is leírtam, semmiféle hitelt/kölcsönt nem vettem fel. Kértem az intézményvezető és munkatársai segítségét, de csak egy vállrándítást kaptam, és azt válaszolták, hogy ezt ők sem értik.”

Ez volt az origó, midőn Mihály bácsi kézhez vette a mindösszesen 1.647.842 forintról szóló bájos fizetési felszólítást, és csak nézett szemre és fejre, egészen addig, míg az amúgy az ő látogatásától eltiltott I. I. észre nem vette, hogy nemigen van pénze az öregnek, és mint kiderült azért, mert a nyugdíja már letiltás közben duruzsol.

Így hát a tettek rónaságára léptek, N. M. meghatalmazta I. I.-t, hogy helyette hivatalos és magánügyeiben eljárjon, amely aktus március másodikán, – mint a folyományokból kiderül, későn – történt meg, mert a beadott fellebbezés persze, hogy elkésett. Ezért a tekintetes bíróság április 12-én kelt levelében azt annak rendje és módja szerint elutasította, nyitva hagyva ugyanakkor a további fellebbezés lehetőségét, amellyel Mihály bácsi immár I. I. segítségével határidőn belül élt is.

Itt tart most N. M. kalandozása a törvény labirintusában, és ezek a kettők, mármint N. M. és I. I. bíznak az igazságban. Elsősorban abban, hogy kiderül, honnan akasztottak Mihály bácsi nyakába olyan tartozást, amit nem szedett össze, valamint aztán később abban is, hogy nem szedik el ok nélkül nyugdíjának jelentős részét. Mindez a távoli jövő zenéje, hiszen nem dobált meg semmit festékkel a delikvens, hogy rögtönítélő bíróság elé állítsák.

ÁRTATLAN VAGYOK! Így sikoltott fel csupa kurzívval Mihály bácsi a bírósághoz írt levelében, ami szép forma, csak semmit sem ér. A darálógép szuszog, de voltaképp Mihály bácsi szerencséje az, ami tragédiája is egyben.

Ha saját otthonban lakna, akkor már rég elárverezték volna a feje fölül azt, viszont, ha így lett volna, lehet, időben intézkedik, aminek a folyományait már soha nem tudjuk meg. A mi lett volna, ha lett volna sajátos dilemmája ez, amely abból ered, hogy az idősotthon munkatársai a vállukat vonogatták, amikor az öreg segítségre szorult.

A baj megtörtént, ezen már az sem segít, hogy a Vas megyei intézmények élére új igazgató került, mert visszafelé törvénykezni csakis a kormánypártok kiváltsága minálunk, ilyképp most a bíróságnál a labda. Elfogadja-e ezt a második fellebbezést, esélyt nyitva arra, hogy kiderüljön, mi ez a rejtélyes tartozás, s legfőképp, mi lesz annak s sorsa.

Hosszú meccs lesz bizonyára, csak abba gondol bele borzongva az ember, hány ilyen Mihály bácsi lehet az országban, akiknek a nyakába különös tartozások szakadnak, és emiatt az Isten szent ege alatt találják magukat. És ez a tízezres kérdés minálunk, nem a pártok különös kínjai.

Bréking. Hírét hozta a szél, hogy fenti dolgozatunk után az idősotthon is arra az elhatározásra jutott, maga is segít Mihály bácsinak, ami szép gesztus, ámde az ügyek jelenlegi állása szerint teljesen értelmetlen. A fellebbezés elment, már csak a bíróságra kell várni, így az a kényszerképzete támad az embernek, hogy az intézmény a majdani, lehetséges pozitív lecsengés után elmondhatja, hogy övé – is – a diadal. Lelke rajta. hogy most teszi meg azt, ami hónapokkal ezelőtt volt esedékes, és akkor feltehetőleg írás sem születik a szegény, öreg, kiszolgáltatott emberről, ami mindenkinek jobb lett volna.

Mindezt az állapotot próbálta orvosolni hősünk, aki volt dolgozó, mindebből fakadóan nem kívánatos egyed, ahogyan az szokásban van minálunk, és akit rendőri – bár nem TEK – segítséggel rúgtak ki az öregek intézményéből, hogy neki ott helye nincsen, mert zavarja a fennálló rendet. A fennálló rend pedig az, hogy hősünk nem mehet Mihályhoz, és nem adhatja át neki a kocsonyáját. Azt hiszem, a helyzetet kellően tisztelve vagyok csak cinikus.

Hősünk szeretné az igazságot nyélbe ütni, de mint az közkeletű, Magyarországon ez nehézkes foglalatosság. Mégis írt a minisztériumba, citálom: „Nevezett intézetnél szerettem volna látogatást tenni látogatási időben, de sajnos újra sikertelen volt, nem tudtam eljutni hozzá. Az ápolók újra és újra valótlan állításokat közölve akadályozták meg látogatási szándékom.” Van még tovább is, a rendőrség – mint minden titkok tudója – akadályozta meg a kitörni készülő forradalmat.

Van válasz is, megint idézek: „A panasz kivizsgálásával kapcsolatban a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság Vas Megyei Kirendeltsége belső vizsgálatot folytatott le. A megküldött dokumentumok alapján az intézmény vezetője és az intézmény dolgozói jogszerűen jártak el a panaszossal szemben…az intézményvezető a házirendben szabályozott módon és esetekben intézkedhet a látogatás rendjét szándékosan és súlyosan megsértő személyekkel szemben…”

A házirend egyébiránt ezt mondja nekünk: „A látogatók a látogatáskor legyenek figyelemmel az intézményben lévő ellátottak nyugalmára. Az intézményvezető a látogatás rendjét súlyosan, szándékosan megzavaró személyek látogatását megtilthatja, szükség esetén az intézmény területének azonnali elhagyására utasíthatja. A panasz kivizsgálásának eredményeként megállapítást nyert, hogy a panasszal kapcsolatos eljárás során szabálytalanság nem történt, sem az intézményvezető, sem pedig a dolgozók részéről.”

A rend helyreállott. Mondanám, aztán mégsem teszem. Senkit nem hagyunk az út szélén, mondotta volt kormányzó erőnk egy elcseszett pillanatában. Ez szép idea. Viszont, aki már az árok szélét tapodja, őt hónaljon karolva illenék támogatni, kocsmába, vécére, ide-oda a világ forgatagában. Ki szereti Mihály bácsit? Aki leszedálja, vagy aki megkérdezi, mi fáj, és hogyan viseled az életet, amikor egyre jobban sűrűsödik? Meg kocsonyát visz, mert épp eszébe jut, hogy az a vén marha – és ez a tisztelet szava – azt szereti, de már tíz éve nem kapott. Nehéz dolgok ezek.

Lehet, csakhát ez az anonim vállalkozó, hogy az ő lelke hogyan vált ilyen nemessé, azzal nem foglalkozik senki sem. Hogy van-e neki egyáltalán mamája, édesapukája, nagyik, dédik, és hogy jár-e hozzájuk a temetőbe egy szál virággal, azzal senki sem törődik, pedig ott leledzik a titok nyitja. Azzal sem foglalkozik senki, miként alakulhatott ki az ő sajátos lelke. Mindenesetre útmutatást kaphatott már, szellemi muníciót úgymond még évekkel ezelőtt a lézerestől, aki megtette az alapvetést: „Én soha nem szégyelltem, hogy mim van. Én dolgozok keményen. Én abban a miliőben nőttem föl, hogy a munka nem szégyen, a munka eredményét sem kell szégyellni. Az ember kaparjon, gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára. Aki erre nem képes, akinek nincs semmije az annyit is ér. Azt gondolom, aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér. Ezt tudom mondani. Annak annyi az élete. Ez az én véleményem egyébként” – fejtette ki Lázár János 2011-ben.

Ennyi az életünk tehát az új Himmler szerint, és ez az ember akkora hatalmat kapott, hogy bármennyire figyelmen kívül hagyná a honpolgár lázáros lázári álmait, nem teheti, mert rákönyököl az életünkre. Most épp azt delirálta, hogy januárra minden határon belüli népek dolgozni fognak, azt ígérte, hogy 2015-től a kormány minden munkaképes magyarnak ad legalább közmunkát. Ez szigorúan véve azt is jelentheti, hogy egy éven belül két-hárommillió közmunkás rohangál majd Magyarországon.

Hárommillió annyit is ér emberrel számol tehát az almufti, amely tömeg szépen gyarapítja az eddig megalázottak és megnyomorítottak számát. A közmunkások ennyit is érnek: kétféle közmunkabér van, az egyik a szakképzettséget nem igénylő munkákra (idén bruttó 77 300 forint havonta, teljes, 8 órás munkaidőre), a másik a szakképzettséget igénylő munkákra (idén bruttó 99 100 forint havonta, szintén teljes munkaidőre). Itt minálunk a fajsúlyos többség kerül az annyit is ér státuszba. Annyit is ér a nyugdíjas, annyit is ér a rokkant, a rendőr, a tűzoltó, a tanár, az oktatásból kizárt tizenhat éves, a cigány, a buzi mind-mind csak annyit ér. Sebaj, ha van még olyan hozzátartozónk, aki jó erőben van, élhetünk a szociális temetés intézményével. Hetven évvel ezelőtt is sokak ásták meg a saját sírjukat tarkónlövés előtt. Annyit is értek azoknak a gyilkosoknak, és annyit is érnek nekik ma is.