Amikor viszont a szent jobbot hurcolásszák égre fordított ájtatos szemekkel, tán nem ártana utána nézni, kinek az alkarja előtt borulnak le, csak úgy miheztartás végett. Ehhöz telefonos segítséget veszek igénybe, és balavány kolléga tollaival ékeskedek, aki cafatokra szedte ezt az egészet „A keresztény Magyarország mítosza” című dolgozatában, amelyet egészen biztosan Belzebub diktált neki, mert eladta a mocskos lelkét. Tessenek kellőképpen szörnyülködni, amikor feltárul a hajdanvolt Szíria, vagy egyenesen az IÁ, csak épp ellenkező előjellel, amikor a király a saját népe ellen folytatott keresztes hadjáratot itt, minálunk.

„István király politikai teljesítménye vitathatatlan, hiszen felismerte, hogy ha a bármily farizeus egyházi hatalom oldalára áll, vagyis Kelet (Bizánc) helyett Nyugatot (Róma) választja, az jövedelmezőbb. De – mondjuk így – az uniós klubtagság akkori kritériumát, az ország „keresztény hitre térítését” nem kifejezetten evangéliumi eszközökkel hajtotta végre. A pórnépet korbáccsal hajtatta a Dunába keresztelkedni; Kézai szerint „a’ fejérnépnek még a’ csecsit is levágatta, ha nem ment templomba”. Koppányt, a nagybátyját (aki mérvadó források szerint nem is volt pogány, csak bizánci keresztény) megölette és négyfelé vágatta, a temetést is megtagadva tőle. (Ez a középkori szokásrendben is különös bestialitásnak számított.) A másik riválist, a szintén rokon Vazult megvakíttatta és forró ólmot öntetett a fülébe. További kedves szokása volt a politikai ellenfeleit élve eltemettetni. Talán így, egy ezredév távolából ideje lenne szembenézni azzal, hogy egy testvérgyilkos szadista fenevadat emlegetünk szentként. Aki pedig a neki tulajdonított kegyes intelmekkel szeretné a király keresztény voltát igazolni, jó, ha tudja: azokat nem ő írta, hanem egy udvari pap, valószínűleg Asztrik apát.”

Íme, hölgyeim és uraim, mindennapi ájtatosságunk origója. Ölég mocskos az alap, nem csoda, ha a felépítmény sem sokkal szívderítőbb. Ez az egész kereszténység, mint valami jófajta joint, úgy ülte meg a lelkeket, és amikor az ezer éves kábulatból ébredezni kezdenénk, sodorják máris az újabb bódító adagot, és ebben is hazudnak. Jó, füllentenek picinyt. Hiába pofázik Orbán a keresztény Magyarországról, és foglaltatja bele az alapszarba az anakronizmust, kitetszik, hogy a józanabb proletárok már rég túlhaladtak azon a mesevilágon és kitüntetett babonaságon, amit vallásnak neveznek, és ezt sem én mondom, hanem Pál Ferenc plébános-helyettes, mentálhigiénés szakember, a Semmelweis Egyetem tanára. Ő ekképp vétkezik:

„A városi lakosság már évtizedekkel ezelőtt átment egy olyan folyamaton, ami a tradicionális vallási kultúra megváltozása, eltűnése nyomán történt. Ez a változás most érte el a falut. Egyre kevesebb a száz évvel ezelőtt még virágzó, hagyományos faluközösség. Az a kultúra alakul át, ami száz éve még természetes módon hordozta magában a népi vallásosságot…Ma Magyarország nem keresztény ország, mivel kisebbségben vannak a hitüket gyakorló keresztények.”

Ilyen közegben hoznak létre nekünk keresztényüldözés elleni hivatalt, amely nagyon aktívan veri a habot. Legutóbb épp Rétvári Bence polihisztor bácsi szájával, aki népirtásnak nevezte, hogy a Közel-Keleten fogy a keresztény hit, és Nemzetközi Büntetőbíróságot emlegetett. Nem ártana tán abba is belegondolni, hogy az IÁ nem csak keresztényeket kaszabol előszeretettel, hanem neki nem tetsző muzulmánokat is, ilyképp olyan állapotban leledzik, mint a szent jobb hajdani tulajdonosa ezer éve minálunk. Igaz, akkor nem volt még KDNP.

S miközben államtitkár úr sorolta, hogy a bőségtől megáldott magyar kormány iskolát épít, pénzt ad, és ösztöndíjat biztosít a keresztény araboknak, elkövetett egy nem figyelmen kívül hagyható hibát, amikor etnikai tisztogatásnak nevezte az újkori barbarizmust. A keresztény ugyanis nem egy nép, nem nemzet, és nem is különálló faj, s ha Rétvári úr ezt tételezi, akkor a nácizmus megbocsáthatatlan bűnébe esik. Ami ugyan nem meglepő, csak éppen mellbevágó. Két opció van. Ha valóban így gondolja, akkor ő a mi Rosenbergünk. Ha meg nem, akkor degenerált, tudatlan barom. Tessék választani.

Akkor nem fog óvodás naivitásokat nyilatkozni bele a világba, amilyeneket pápák szoktak, miközben épp leszakad a vérveres mennybolt, most épp azt, hogy legyen béke a világban – azaz tűzszünet – az Olimpia ideje alatt. Mintha nem tudná, hogy a faj, amelyet képvisel, az egyetlen a földkerekén, amely arra szakosodott, hogy szakmányban gyilkolássza egymást. Erről szól rövidke ittléte a világban.

Megengedem, egynémely medvék és oroszlánok is halomra ölik a másik kölkét, de csak azért, hogy ők toszhassanak, azaz, ez színtiszta evolúció, mondhatni, ösztön. De közben nem veszik el a kirabolt bácsi rózsafüzérjét, mint az a napokban történt kies honunkban, az ilyen mérvű galádság csakis miránk, emberekre jellemző.

Ilyen körülmények között született meg a főtitkári üzenet. A világ minden harcoló felétől azt kérte az ENSZ-főtitkár, hogy a riói olimpia idejére tegyék le a fegyvert, és tegyék félre nézetkülönbségeiket, meg, hogy: az ENSZ és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság szorosan együttműködik egymással a „globális harmónia és béke” megteremtése érdekében. „Az olimpián és a paralimpián emberségünk legjobb részét ünnepeljük”.

Ez nemes, ennek megfelelően meglehetős naiv dolog, viszont értelmetlenül szép. Most épp nem a kultúra, hanem a civilizáció korában vagyunk ugyanis, ezt tudhatjuk a jó Oswaldtól, következésképp szellemünkben közünk sincs az ókori görögökhöz, a barbár Rómához sokkal inkább. Hogy megértsük, olvassunk Spenglert, aki csak csöppet volt fasiszta, ám kerek egységben föstötte le nekünk fajunk jellemzőit.

Az emberiség ártatlan gyermekkorában, a Peloponnészoszi-félszigeti Olümpiában Zeusz isten tiszteletére ünnepi játékokat rendeztek a görögök, aztán gondolták, hogy ez alkalomból futkároznak is kicsinyt. Így a vallási ünnepségeket sporttal kötötték össze, és a hagyomány szerint a Megváltó előtt 776-ban megszületett az első olimpia.

Ez annyira megtetszett nekik, hogy a játékokat több mint ezer éven át minden negyedik évben megszakítás nélkül megtartották. Igazi jelentőségét az adta az egész felhajtásnak, hogy a rohangászás idejére szent fegyvernyugvást hirdettek, azaz általános béke volt, amit a görögök mindvégig tiszteletben is tartottak, mert ők görögök voltak.

Spengleri értelemben az apollóni kultúrkörhöz tartoztak. De mint a mestertől tudjuk, minden kultúra elér a túlérettség állapotába, amely maga után vonja a civilizáció kialakulását, amely gyökeresen tér el a kultúrától, mert ugyan fejlettebb, de magában hordozza a hanyatlást is.

Ilyen értelemben nevezte Rómát, a kialakult civilizációt faustinak. Mindez az olimpia sorsát tekintve annyit tesz, hogy a Megváltó után 393-ban Nagy Theodosius császár a kereszténység végleges megszilárdítása érdekében minden pogány rendezvényt betiltott, így az olümpiai játékokat is beszüntette. Ne, cseszd meg.

Visszatérve a főtitkár úrra: arra hívnánk fel a figyelmét, hogy jelenleg is a fausti állapotban leledzünk, ergo, a kultúra hanyatlik, olyannyira, hogy a felélesztett olimpiák miatt még soha, egyetlen háborút sem hagytak abba, ellenben olimpia már maradt el öldöklés miatt, mint az tudvalévő.

Sőt, 1972-óta, amikor is nyájas terroristák látogattak el Münchenbe, az úgynevezett olimpiai faluk inkább hasonlítanak koncentrációs táborhoz, mintsem kellemes üdülőhelyhöz, s csak azért, hogy ne gyilkolásszák ott halomra a sportolókat. És így lesz ez Rióban is. S amíg ott a nemes urak és hölgyek ugrálnak meg futkároznak, az IÁ majd monoton módon fejezi le az embereket, és még rengeteg cukiság fog történni szerte a földkerekségen. Ide jutottunk. Ábrándozni lehet, ámde tök fölösleges.

Ez oly szép, meg oly nemes. Vélem, a panaszosok legszívesebben kiherélnék az elfajzott színház tagjait – hogy a nőkkel mit csinálnának, azt nem tudom víziózni -, mint ahogyan néhány röpke évvel ezelőtt Székhelyi Józsefnek is menekülnie kellett Szegedről, mert ő is a szakrális szöveggel szórakozott.

Sokan léteznek ilyen lelkülettel – ilyen háborodós, feljelentős, hörögve ordítós világlátással – szerte a hazában, akik aztán belerúgnak a menekültekbe a préri közepén, és rendőrsorfallal kell megállítani őket a pride-ok partjain. Ők a keresztény középosztály tagjai magyar olvasatban és lelkipásztori segítséggel.

Ezek a lelkipásztorok meg papírokat függesztenek ki az istentelen isten házára, miszerint a drágalátos hívek tartózkodjanak attól, hogy alamizsnát adjanak a homelesznek, mert az nem komilfó. A dolgok mindig körbeérnek, és arra késztetnek, hogy megvizsgáljuk, hol is élünk. Homokos, füves, vizes síkon, a középkor előtti időben, vagy abban épp.

Brian is erősen csodálkozott, amikor a mamával kövezni indultak, és magukhoz vették a szórakozás kellékeit (kérünk két hegyest, két lapost, meg egy zacskó kavicsot), és ott a pelenkában ugráló bűnös egyetlen vétke az volt, hogy kiejtette a kiejthetetlen borzalmat, úgymint Jehova.

Nem vagyunk sokkal távolabb ettől, hangzott már el a parlament falai közt felszólítás, miszerint a miniszterelnök úr nevét hiába a szájára ne vegye az ellenzéki szuka, ha még emlékezünk erre. Mindjárt a keresztet is a vállára illesztették volna a kis latolnak, és örülhetett, hogy nem találkozik épp egy vak komondorral, mert nem szült eleget.

Csodálkoznak – bár nem is egészen biztos -, hogy az IÁ miket nem művel. Szobrokat robbogat és embereket szabadít meg a fejüktől, mert Brian életének világában élnek, a szent együgyű borzalom terelgeti őket. Ez a Himnusz-fétis sem sokban különbözik attól. Totemmé tesznek egy szöveget, és körbetáncolják. Élénken kíváncsi volnék arra, mit tennének azzal, aki a Bibliájukkal szórakozik.

Holott az is csak egy szaros fogalmazvány, amelyet csökött agyú manusok állítottak össze a körmükre égő gyertya fényénél a maguk érdekei szerint, és nekik köszönhetően vált Júdás a harminc ezüstös emberré. Az ő evangéliumát nem emelték bele a ’holy szövegbe, mert sértette volna a mesét.

Pedig ő volt az a tanítványok közül, aki a legközelebb állt mesteréhez, és a fülébe súgta: tudom, ki vagy, és tudom, honnan jöttél. Felismerte, hogy a megváltójuk számára az emberi test börtön, ahonnan ki kell szabadítani, s ennek egyetlen módja, ha meghal. Ezért adta lómai kézre. Ha a többi tizenegyen múlt volna, még ma is a klepetyusában szaladgálna, és nem lenne ki előtt leborulni.

És most, hogy magam is megszentségtelenítettem egy tabut (jó öreg Freud), teszem a dolgomat. Indulok az anyám picsájába, és várom az inkvizítorokat, hogy vonszolnának a máglyára, de a kulturális bizottság színe elé mindenképp. Kirielejszon.

Ferenc pápa ugyanis szőrszálhasogatónak nevezte azt a vitát, hogy szabad-e a keresztényeknek óvszert használniuk. A Szentatya szerint a kérdést csak a vaskalapos keresztény fundamentalisták tartják napirenden, így mintha nagyítón át nézné kietlen országunkat, ahol, ha tehetnék, a hit egyes felkentjei visszahoznák a máglyahalált is, hogy boldogok legyünk.

Amilyen örömmel látjuk, hogy a Vatikánba Ferenccel beköszöntött a frühling, legalább annyira elborzadva tapasztalja meg az ember, mi történik a jobb sorsra érdemes hittel itt minálunk, ahol a politikával karöltve a naiv rajongók agyának átmosása zajlik, visszatérve a középkorba.

Dohos, avas szaga van ennek az egésznek, s ha a Szentatya kijelentését van még erőnk komolyan venni, akkor arra a megállapításra kell jutnunk, hovatovább semmiben sem különbözik a magyar katolikus kar az IÁ-tól. Annyiban csupán, hogy nem kalasnyikovval és macsetével terjeszti az általa egyedül üdvözítőnek vélteket.

Nálam jobban hozzáértők vezették le igen okosan, hogy az iszlám radikalizálódása egyenes következménye annak, hogy a vallás nem vált el a politikától. Ha igazuk van – és mért ne lenne -, mi itt, a Kárpátok alatt ugyanúgy benne vagyunk a ganajban, mint a szerencsétlen arabok a sivatagban. Ölni nem csak golyóval, szóval is lehet.

A kurzus megvette a papság jó részét. Amikor adómentessé tette az ellenőrizhetetlen jövedelmeket, amikor számolatlanul adja tovább az adóforintokat, amikor minden más módon kedvez a katolikus egyháznak ahhoz, hogy állam legyen az államban, amikor a rivális felekezeteket ellehetetleníti és kirekeszti, akkor megágyaz annak, hogy a szószékről ne Istent, hanem a pártot dicsérjék, megfeledkezve arról, hogy az elme mily feladatokra alkotta meg ezt az egész anakronizmusba fordult képződményt.

És most kérek elnézést azoktól az egyházfiktól, akik úgy működnek, ahogyan azt évezredekkel ezelőtt feladatukul szabta a teremtő képzelet. Viszont ők vannak kisebbségben. A nagy többség már akkor odahagyta az igazi szolgálatot, amikor a tehénlepényes falvakban kártyapartira ült össze a pap, a tanító meg a kisbíró vasárnap délután.

Most épp abba a korba álmodik vissza bennünket az elfuserált politika, ezért az egyház az ő karcos hangú macájává vált. Mert tetszik neki nagyon, ennek megfelelően törleszt is, előre, mielőtt még kérnének tőle valamit á la Virág elvtárs. Így lehet, hogy elcseszett papírok aláírására noszogatnak, vagy nyíltan hirdetik, kire kéne ikszelni, ha üdvözülni akar a szerencsétlen.

Így lehet, hogy megtagadják a koldus segítését, és így lehet, hogy Ferenc intelmei ellenére vaskos pénzt zsebelnek be esküvőért, temetésért, keresztelőért, egyebek, miután az egyházi adót is zsebre tették az állam apanázsa mellé. Kitetszik hát, milyen messzire kerültek Krisztustól, s mielőtt valamely hittérítő nekilátna ordítani, elmesélem, nekem nem a szakállassal van bajom.

Hanem inkább a nevében harácsolókkal és a nevével kurválkodókkal, akik még egy jó szeretkezést is irigyelnek a korgó gyomrú Isten bárányaitól, és rájuk húzzák a nemzeti kotont, amely nem a lingamot, hanem az agyat födi el. Viszont tanulhatnának a drága Marqueztől csöppet.

„Nicanor Reynor atyát, akit don Apolinar Moscote hozott a lápvidékről, hogy összeadja a jegyeseket, hálátlan hivatása kemény öregemberré edzette. A fonnyadt bőr szinte rátapadt csontjaira, de gömbölyded, kiugró pocakja volt, s arca mint egy öreg angyalé, bár inkább az együgyűségtől, mint a jóságtól. Úgy gondolta, a menyegző után azonnal visszatér a plébániájára, de elszörnyedt, amikor látta, hogy Macondo népe milyen elvadultan él és virul a fertőben, ahol a természet törvényei uralkodnak, a gyerekek nem részesülnek a keresztségben, és senki sem tiszteli az ünnepek szentségét. Abban a meggyőződésben, hogy nincs a földnek még egy pontja, amely jobban rá lenne szorulva Isten eszméjének vetőmagjára, elhatározta, hogy ott marad egy hétre, megkereszteli a körülmetélteket és a pogányokat, törvényesíti a vadházasságokat, és feladja az utolsó kenetet a haldoklóknak. De a kutya sem törődött vele. Az emberek azt mondták, hogy hosszú évek óta jól megvannak pap nélkül is, a lélek dolgait közvetlenül Istennel intézik el, és leszoktak a halálos bűnökről.”

És most tessenek elhajtani engemet a retkesbe. Köszönöm.