Karácsony, illetve advent óta az ilyet bízvást nevezhetjük szent szánkó mentalitásnak, amely arról ismerszik meg, hogy fölháborodik, ha a valóság belepofátlankodik a pátoszába. Most is voltak olyan orcátlan alakok, akik nem átallottak épp a szent ünnepen megmurdelni, azok se néznek se Istent, se embert, meghalnak, amikor kedvük szottyan. A liberális sajtó meg velük riogat, összejátszanak ezek, Soros irányítja az egészet meg a Gyurcsányi. Ehhez képest milyen derűs mindig miniszterügynök elvtárs a szkafanderjében. Most is, midőn meghőmérőzték, s látták, készül épp kihűlni, pálinkát óhajtott pajkosan, ezzel is jelezve, mennyire a nép egyszerű gyermeke ő. (És tényleg, csak másként.)

Tán még kacsintott is olyan róka módra, ahogyan Kádár apánk szokott. Neki krumplileveses volt a képe, Orbáné velőspacalos, az idő körbefordult. Az a bohózat egyébként, amit Orbán itt, ezekben a napokban előad, minden pénzt megér. A faszi elemelkedett az anyaföldtől, vibrálva levitál a bávatag népeknek, hőmérőzteti magát meg jópofizik. Ha nem lenne elrémisztő, hogy egy katasztrófa felé tántorgó országban teszi ezt, még mókás is lehetne, így azonban csak lehangoló. Van ebben az egészben valami végtelenül mucsai, ahogyan olykor ingujjban, máskor meg talpig fehérben nyüzsög, mindenhol ott igyekszik lenni, kampányol a hullákon csűrdöngölve.

Ez lesz a módi most már végtelen időkig. Mert az igazságügyi minisztere szintén tegnap egy interjúban kifejtette, ha lesz olyan rendelet, amit most kiokádnak magukból, és hasznosnak bizonyul a rezsim számára, azt majd megszavaztatják a parlamenttel, és máris nem rendeleti lesz a kormányzás. Azt mondta ezzel az őt kérdezőnek egyébként, ami amúgy a módi, hogy pofád befogod. Az a megdönthetetlen bizonyítéka létezésének jogosságára, hogy kétharmada van, a nép tehát akarja őt nagyon. Hogy miképp kerekedett ki ez a szám, arról nem beszélünk, egyáltalán az egész művelt nyugat kussoljon, örüljön, hogy luk van a seggén.

Mindez ugyan mellékszál, de mutatja azt a közeget, amelyik a tükröt okolja a képe ferdesége miatt, a valóság elmegy a francba, halottakkal nem foglalkozunk, húsvét van, ha ugyan Bosch képére való is, de a miénk. Tudjuk már, az a téma, hogy kinyílott a pitypang, így, ha egy írás a valósággal való egyezést mutat, az csak a véletlen műve lehet. Egy diktatúrának ha ugyan el nem is nézzük, de megértjük ebbéli buzgalmát és törekvését, de, hogy az alattvalónak se legyen igénye az igazságra, az már delikát. Ez a permanens ünnep állapota, amit drága nagyanyám örökbecsűjével tudok lefösteni, aki így szokott rendet vágni a családjában ilyen húsvétokon: nem beszilünk, ünnepülünk.

Ehhöz tartjuk magunkat, és az alattvalói igényeken kívül – miszerint ne keltsen a sajtó pánikot azzal, hogy közli, nagy a baj –, jól látszik az is, hogy minden nagyon jó, mindennel meg vannak elégedve. Miniszterügynök elvtárs mindenütt ott van, megvéd minket, s ha és ugyan olykor hullanak is az emberek, az a Karácsony bűne, később majd másé. A nyájas olvasó is bizonyára, aki elemi erővel háborodott fel, hogy a valóság nem passzol a képzeletéhez, akkor is valószínűleg csodálkozik, ha ő lesz soron, és a halálos ágyán fuldokolva meg bugyborékolva olyan testamentumot tesz majd, meg ne írja senki az elmúltát, mert csorbát szenved az ünnep fénye. A szentmise véget ért, menjetek locsolni.

Megállt az idő Isten két kiválasztottjának, de két éve kiderült, hogy a mindenható irgalma is véges. Vagy szándékai nem is őszinték, esetleg Kántásnéra bocsát próbát, hogy lássa, mire megy, ha megszorongatja az élet. Mindenesetre két hét alatt ment el az ura, úgy fogyott el, mint a gyertya, csak fájdalmaktól kipréselt káromkodásokkal, a pipa, kávé és forró csokoládé illata mellett megjelent a lakásban a gyógyszerek keserű szaga, ez ülte meg az urát, ahogy fakult a szeme, míg egy tavaszi napon, – két éve – elszállt belőle a lélek, ki, a függöny alatt.

Kántásné így maradt magára teljesen egyedül, kapta meg az Özv. előnevet, és szokatlan méltósággal viselte is. Nem töpörödött bele a bánatba, nem görbült meg tőle, nem sivalkodott és sírdogált minden jöttment vállain, sőt, olyan keménynek mutatkozott, hogy az utca kezdte kibeszélni. Hogy nem is szerette sohase az urát, többen már sejteni vélték, hogy csalta is, a szomszédja arra kezdett emlékezni egészen tisztán, hogy olykor – amikor az ura dolgozott – látott is besurranni hozzá valakit.

De csak Kántásné, immár az Özv. előnévvel, a plafonon át kémlelődő ura, a kifakult falak és a jóisten tudta, hogy mennyire siratta, hogyan rágcsálta a párnáját éjszaka forgolódva, miként gyújtott pipára, gőzölgetett kávét, hogy elvegye a gyógyszerek keserű illatát és a halál édeskés bűzét. Két évig viselte a gyászt, hogy ezért is kibeszélték, két évig járt talpig feketében, és két évet várt, hogy visszataláljon beléje az élet, de most is csak az ura unszolására enyhített a szorításon, aki a plafonon át kérlelte őt, hogy térjen észre.

A húsvétot jelölte ki önkényesen, hogy virágos otthonkát ölt megint, hogy ajtót tár a madarak szavára. Függönyt mosott, ablakot pucolt, hogy a szivárvány beférjen az üvegen át. Tojásokat festett és kalácsot sütött, sonkát főzött, sőt, kétszázas érméket rakosgatott félre, ha jönnek a locsolók ismeretlen kölkek formájában, akkor legyen mit adni nekik. Régen is így volt, és nem volt oka feltételezni, hogy megváltozott a világ, amíg ő a gyász miatt kizárta magából azt.

Így jött el a hétfő, és úgy érkezett meg a reggel, hogy Özv. Kántásné két év óta először sírdogálás nélkül aludt, mert nem kereste az ura szemét a plafonon. Sőt, úgy ébredt, hogy a lába átlógott a széles ágy másik oldalára, az ura kihűlt helyére, és nem fájt neki, lefőtt a kávé és már nem két csészét készített neki, mindközönségesen Özv. Kántásné a száműzetés után készen állott arra, hogy szembe nézzen a világ ostobaságával, belesimuljon mintegy a konformitás langymelegébe.

Ennek jegyében rendezgette el a konyhaasztalon a hímes és csokitojásokat, zörgette otthonkája zsebében a kétszázasokat, és úgy állt ott a kockaköveken, mint romantikus regényhős a bűnös város felett, hogy akkor ők most meg fognak küzdeni egymással. Így telt közben az idő kérlelhetetlenül, Özv. Kántásné azonban csupán a locsolókat várta, hogy segítségükkel értse meg újra a rigók szavát, és újra elhitesse magával, hogy értelme van annak, aminek amúgy nincsen.

A locsolóknak azonban nem akarózott jönni. Így potyogtak ki a vekkerből a percek és az órák, és Özv. Kántásné már föladta volna a várakozást, amikor úgy, olyan hangon szólalt meg a csöngő, mint a végítélet, és mégis ettől költöztek virágok az özvegy szívébe. Tojást vett magához, így nyitott ajtót, de nem maszatos képű gyerekek álltak ott bambán vigyorogva, hanem két éltes alak, és nem kölni volt náluk, hanem papírok, hogy Özv. Kántásné írná alá a hét pontot.

Nem szólt semmit az özvegy, csak ujját emelte fel várakozásra szólítón, benyúlt az ajtó mögötti tartóba, elővette az ura fanyelű esernyőjét, majd sietség, indulat és további hangok nélkül kezdte darabokra törni az aláírásgyűjtők hátán, hogy alig is bírtak elmenekülni. Épp, hogy szuszogott, amikor eliszkoltak vinnyogva, s amikor a szomszédok kitódultak, hol van disznóölés kíváncsisággal, látták az egyoldalú küzdelmet, és megállapították, hogy Özv. Kántásnénak a gyász elvette az eszét.

Ő viszont azt tapasztalta, soha jobban nem érezte magát, karjai acélosak voltak, mint negyven éve, és az ura is elégedetten kacsintott a plafonon. A rigók is annyira rázendítettek, mintha muszáj volna nekik énekelni, olyan tavasz lett, hogy ihaj, csak az esernyőt sajnálta az özvegy, de azzal nyugtatta magát, van még egypár az ajtó mögött, és most már valóban igazi regényhősként állt a kockaköveken, hogy megküzd a világgal, amely ott morajlott alatta. És meg is nőtt hirtelen, de ez nem egészen biztos.

Jó dolog ez a Facebook, a maga pőreségében mutatja meg a valóságot, és azt, hogy mért fog elpusztulni az ország. Tegnap megosztottam egy posztot, amely ironikusan arra intett, inkább újkrumplit kellene húsvétkor pingálni, ha rongyot akarna rázni az ember, mert darabra átszámítva drágább, mint a tojás. Ebben az a sikoly volt benne, hogy a krumpli köztudomásúlag a pórnép, ezen belül is a nélkülözők fő eledele volt, legalábbis eddig, s ha már az sem marad, az egészen elképesztő állapotokat jelez a XXI. században Európa közepén.

Erre jött a Zalakaros, jól mutatva azt, hogy akinek az a gondja, hogy nem tud szobát foglalni, eszébe sem jut, föl sem foghatja, hogy másnak meg az lehet, hogy nem tud krumplit venni. És, hogy segítsem a megértést, amit a NER lepukkant és lélektelen szellemisége akadályoz, ezt szimbólumként is lehet és kell értelmezni, függetlenül attól, hogy az – is – a tiltakozók baja volt, nem is annyi a krumpli, kevesebbért is van, ne hazudozzon a posztoló, hogy mindenben csak a rosszat látja a Kánaán közepén. Kelti itt a hangulatot, mert más a politikai nézete neki.

Még a kézivezérelt KSH szerint is van közel kétmillió szegény az országban, reálisabb számítás szerint sokkal több, és Zalakaros mégis tele van. Ez úgy lehet, hogy míg valaki a seggét áztatja pár napig, és nem lát ki a gyógyfürdő gőzéből, sokan az életükért küzdenek, és a szintén kézivezérelt sajtó miatt nem is tudnak egymásról. A permanens győzelmi jelentések elfedik a nyomort, aki pedig mégis látja, hangulatot kelt, zavarja a sokaságot abban, hogy felhőtlenül jól érezze magát a hazugságban.

Ma, aki látja a szegénységet és az országot megülő sötétséget, más véleményen van, rosszabb esetben sorosista, legújabban bevándorláspárti, ami azt mutatja, akinek Orbán elvette az eszét, annak elvette teljesen. Ha elvakultabb, kurvaanyázik, majd pedig az ünnep szentségére hivatkozva csendre és mélaságra int, aminél nagyobb alávalóság nem létezik. A jámborabbak, mint tegnap is, mentik a menthetőt, és igyekeznek a józan ész felé terelni a diskurzust, és ettől szügyig esnek a saját csapdájukba.

A drága krumpli kapcsán ugyanis elhangzott, aki megveheti, vegye, attól a szegénynek még nem lesz rosszabb. Csudálatos ez a farizeusság, ez a habitus vezet oda, hogy elfordulok, ha valakit vernek az utcán, illetve félre nézek, amikor a fasiszták elvisznek egy embert. Ez az empátia és irgalom totális hiánya. Nem én voltam, tárja szét karjait – rajta a krumplival terhes neccel – a polgártárs, felőlem jó is lehetne neki, mi közöm hozzá, ha nem az. Cinikus igazságok ezek, amelyek a lelkiismeret altatására valók csupán.

Lehet így is élni, viszont elítélni emiatt azt, aki komplexebben látja az életet, ostobaságra vall, ha még nem is lelketlenségre. Mert olyanok is vannak. A többség Orbán seggéből szemléli az életet, idvezülten majszolja a szart, s aki efféle örömökből nem kér, pusztítandó ellenség, s ez a gyakoribb. Innen is látszik, hogy az ország menthetetlen, a népek egydimenziósak (Marcuse), kurvaannya van és halleluja, gondolkodni felesleges, ha a rezsim tálcán tárja elénk a létértelmezéseket. Nincs éhezés, nem lehet, mert csurig vannak a szállodák.

A Föld lapos, mert különben leesnénk róla, a Nap kering köröttünk, halál Giordano Brunora, nem lehetek részeg, mert vezetek, egy az Isten. „…Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. – Semmi sincsen egészen úgy, – felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad…” – Füst Milán kezdi így Hábi Szádiját, s minden külön értelmezés helyett gondoljuk ezt végig a NER-től sújtottan.

Viszont a másik öngólt sem hagyhatom szó nélkül ebben a krumplis afférban, amikor az egyik elégedetlen – mármint a krumpli árát szóvá tevő poszttal elégedetlen – jóember úgy próbálta menteni a saját mundér becsületét, hogy azt kezdte mondogatni, máshol még sokkal rosszabb, illetve itt is lehetne az. Csodálatos ez a következetlenség, föladja az embernek a magas labdát, és még csak sokat tűnődnöm sem kell, hogy ennek a visszásságát megmutassam, mert Örkény már megtette egyszer, mégpedig zseniálisan.

„…A pogány Süttőfia Süttő gondolatai, miközben Vencellin, abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták (Megjegyzés: A prépostság négy kimustrált kancát adott a szaggatáshoz. Emiatt a művelet csak a negyedik rugaszkodásra sikerült.) – 3./ A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok…”

Egyébként húsvét volna meg épp vasárnap, és ma még nem csöngetett be egy koldus sem – mint két hete – egy kis apróért, hogy zalakarosi welnessre szedje össze a pénzt. Sőt, még krumplira sem, s ha épp fröccsre, hogy csináljon ricsajt, akkor legyen az Isten segedelmével. Mert három napja a Jézus nevű nem azért feszíttette meg magát, hogy a milliós autósok ma a zaftos sonkától böfögjenek, hanem a piás koldusért is. Elsősorban őérte. És ezért van igaza a krumplis embernek, ha ezerkétszáz kilója, ha nyolcszáz. Lényegtelen. Üdvözlöm tehát jámbor és lelketlen keresztény testvéreimet.

A Nyúl maga, fehéren, vörösen izzó szemekkel, fején tányérsapka, csak a füleinek volt két hasíték, hogy meredezhessenek. Meredeztek is, hogy ne vessenek árnyékot a fehér műszőrrel borított kevlárra, amely a Nyúl hasát takarta, és kitüntetésekkel volt tele: „A szocialista munka hőse”, „Béke és barátság érdemrend”, ilyenek, viszont a nyakában lógott egy vastag aranylánc, azon bazi nagy kereszt, és mellette ökumenikus nyulak álltak füstölővel, hogy teljes legyen a harmónia.

– Elvtársak… – mondta még egyszer a Nyúl nyomatékot adva mondandójának – elvtársak, ti vagytok a kiválasztottak, az élcsapat, az überhase, csak nézzetek magatokra. – A nyulak pedig magukra néztek, és valóban, mint egy hadsereg, fehér volt mind, piros volt az összesnek a szeme. Albínó nyulak voltak, de ezt nem tudták, azt nevelték beléjük az iskolában és a cserkészeknél, valamint a lövészeten, hogy ők az igazi nyúlfaj, keresztények és magyarok, hogy talpaik is egymásra lépnek, meg, hogy nekik nyílik az összes pitypang, amit aztán megírnak.

– Holnap eljön a nap, elvtársak… – harsogta a Nyúl -, holnap eljön a nap, amikor nyúl-létetek értelmet nyer, ti lesztek a nyulak nyula, mint mondtam már, az überhase. Midőn sorsotok beteljesül, és embergyerekek játszószerei lesztek, értelmet visztek értelmetlen életükbe, ugráltok nekik, hogy sikongjanak, bambán bámultok rájuk, rezgetitek az orrotokat. Nyúlnak ennél nagyobb dicsőség nincs. Ma este még elvtársak, ma este még tojást festetek, pirosat kéket, sárgát, holnap pedig szerteiramlatok. Mindenki megkapta a célpontot, kitartás, és most imádkozzunk.

– Imádkozik a tököm. – ez hallatszott az első sorból, egy fiatal nyúl szájából, aki egy sípot is a szájához illesztett, hogy megzavarja a közös áhítatot, de nem sikerült a terve. Egy csapatnyi teknyúl zúdult a nyakába, kitekerték a mellső lábait, megbilincselték, fejére zsákot húztak, s ahogy vonszolva őt hátsó tappancsa csíkokat húzott a porba, azonmód hangzott fel a hangszórókból a Te Deum, és megcsapta az orrát a tömjén és lábszag.

Betuszkolták egy autóba, amely hosszan és kacskaringósan haladt vele, amiből azt következtette ki, hogy a várba viszik. S valóban, ahogy kiszállították az autóból, lépcsőkön húzgálták, és, egy friss, mészszagú szobába értek vele, a Nyúl hangját hallotta, aki ezt mondta:

– Dobjátok, kérlek, a földre le. – ledobták, lecibálták a fejéről a zsákot, és ott feküdt a földön, fölötte tornyosult a Nyúl, s innen lentről be lehetett látni a golyóálló mellénye alá. Óriási hasa volt, és ez a has most megszólalt a fogoly feje fölött.

– Azt ugye tudod, hogy mindenképpen eladunk nyúlpaprikásnak, csak rajtad múlik, hogy Semjén Nyúl egy golyót ereszt a fejedbe kegyelemből, vagy elevenen nyúznak meg. Ki a megbízód? Soros? – kérdezte a Nyúl.
– Anyád. – válaszolta neki a fogoly a földről, a teknyulak belé rúgtak, hogy felnyögött.
– Na, idefigyelj, lipsinyúl. – kezdte a mondandóját a Nyúl – Dolgozhattál Mészáros Nyúl káposztaföldjein, kaptad a répautalványokat, a CSOK-ot, hogy szaporodhass, meccsre járhattál, mi kell még?
– Szabadság. – nyögte halkan a rab – A teknyulak megint belerúgtak egyet, de a Nyúl intésére leálltak.
– Ugyan, szabadság, mi az? – kérdezte a Nyúl – A szabadság szolgaság, a tudatlanság erő. Látod, a haverjaid milyen boldogok, már festik a tojásokat, és holnap mennyei örömökkel ücsörögnek egy emberházban a bambák.
– Tavaly kidobtak egy út mellett, két hétig kóboroltam. – élénkült meg a rabnyúl – Senkit nem hagyunk az út szélén, ugye? Aztán hontalan nyúlnak néztek, lecsuktak és elégették a takarómat. Éheztem húsvét után. Ebből elég. – most már csillogott a piros szeme neki nagyon.
– Nem érdekel a nyomorod. – böffentette oda a Nyúl – Kapsz egy lehetőséget, hazamész tojást festeni, aztán jelentesz Ilyen kis megfigyeléseket teszel, mit gondolnak a nyulak rólam, mit beszélnek. Akkor nem leszel nyúlpaprikás.
– Soha. – mondta a fogoly.
– Dobjátok a földre! – kiáltotta a Nyúl, és a teknyulak fölemelték majd leejtették megint, hogy csak úgy nyekkent. De a földről megszólalt megint a lázadó.
– Tojásfestés, mi? A tyúkokat abortuszra kényszeríteni, aztán azzal kurválkodni. Ez megy neked. – tegezte le már meggondolatlanul a Nyulat a rab. Ezért őt újra a földre dobatta a Nyúl, és az arca fölé tornyosulva, a magasból szólt hozzá, mint valami égi hang.
– A tyúkok migráncsok, örüljenek, hogy luk van a seggükön. Még jó, hogy nem engedem szaporodni őket, elvennék a keresztény kultúránkat, a kakasok nyulakat erőszakolnának, lerombolnák a szent katrocokat. Mit akarsz? Így meg örülnek az emberkölkek, meg én is jó pénzt kapok értük, meg a haverjaidért. Mit gondolsz, szerencsétlen, mi a lényeg? Überhase, ja. Barmok. – így szólta el magát a Nyúl.
– Állat. – hallatszott a földről csikorogva.
– Hazamész festeni és jelenteni vagy paprikás lesz belőled. – ezt harsogta a Nyúl a rab fölött, aki fölköpött, de a nyál a saját arcába hullott vissza.
– Barom. – mondta a Nyúl – Nyúzzátok meg elevenen. – adta ki a parancsot, a teknyulak röhögve vitték a rabot, a várbéli templom harangja pedig megkondult, hirdetve a szeretet végtelen igéjét.

Ezt a felismerést már régebben is megtehette volna, így az ő bűne volt valójában, hogy erre csak most, vénségére döbbent rá, amikor már semmit sem tehetett, esetleg kiülhetett volna a kocsma kertjében álló cseresznyefa csúcsára, abban reménykedve, hogy a fröccsök ura néha fölnyújt neki egy marék rizst, persze borocskával együtt, hogy azért meg tudja őrizni a döglött valósággal összekötő köldökzsinórját.

Amikor rádöbbent, hogy ez volna jó, ott legbelül egészen élénken kezdte szidni a saját jó édesanyját, aki mindenféle kényszerek miatt úgy nevelte, hogy neki is egyedül a harangzúgás tessen, és felnőve ne Béla, hanem Józsi legyen, fogatlan és hulló hajú szerencsétlen, mint a faluban a korabéli hajdani hímek, akiket úgy legyalult az élet, és annyira elbutultak, hogy más már elő sem fordult elgőzölt agyukban, mint a disznó etetése, meg a rántott hús utáni böfögés.

– Van egy létrád? – Fordult a kocsmároshoz, végleg eldöntve a fára költözés alig fölbukkanó ötletét. A fröccsök ura most már végképp nem tudta követni barátja csapongásait, és megadóan csak kimutatott a kertbe, ahol a kerítésnek támasztva ott állott fenségesen a lajtorja, középen kis foghíjjal, de alkalmasnak mutatkozott arra, hogy Bélát három méterrel közelebb juttassa a mennyek országához, ahová meg nem is vágyott igazán.

Kiballagott hát a kertbe, odaszuszogott a mászó készséghez, és a cseresznyefához húzgálta, amelyen épp pattantak a rügyek, mert április volt, ezt el ne feledjük. Alig is haladt fölfelé két fokot, amikor megint belegyalogolt a csapdába, s tíz éves kantáros suttyó vált belőle, aki a nagyanyja fájára mászott, mert az öregek mindig óhajtották a cseresznyét, és naponta hívták őt apjával együtt röpke szüretre, amitől Béla nemzője kifakadt, ekképp: – Ó, hogy szakannának bele a cseresnyevésbe!

Ettől az ízes mondattól Béla fölröhögött, mert rájött, hogy az apja is lázadó volt a maga módján, csak ezt a buzgalmat a végletekig konform anyja lefejezte, ezért úgy halt meg az öreg váratlanul, hogy egyszer sem ordíthatta bele a világba büszkén: a kurva anyátokat. A fröccsök ura nézte a nyitott ablakon át, hallotta a nyerítést, és amint Béla a fa göcsörtös törzsét bámulva vihogott, biztos volt benne, hogy percek kérdése csak, és végleg elborul.

Nem tudta, mert honnan is tudhatta volna, hogy barátja nem csak akkor lubickol a múltjában, amikor a kocsma koszos falára vetíti élete filmjét, hanem most is pont arra jár, az eltűnt idő nyomában, de most épp a másik nagyapja kertjében hajszolja a bozontos pulit, miközben a budi mellett gólyák kelepelnek, mert tavasz van. Béla már csaknem hanyatt esett merengései közben, hogy úgy végezze, mint Urbino doktor, de megfogta a tíz éves suttyó haját, egy mozdulattal kiemelte a filmből, maga mellé ültette, és a rend helyre is állott, amint eggyé olvadtak, mint avítt hősök rossz mesefilmekben.

Haladt hát tovább az ismeretlen magasságokba, mígnem talált egy ideális helyet, ahol három ág találkozott a feneke számára adva pihenő zugot, az egyik pedig hátának szolgált támaszul. Itt rendezkedett be, párnát hozott, hogy a fa ne törje fel a seggét, takarót a hideg ellen, kosarat kötéllel, amellyel az ellátmányát húzhatta fel, és egy csöngőt, amivel a fröccsök urának jelezhette, ha óhaja támadt. A kilátás, is ideális volt, a kocsma teteje fölött belátta az egész falut, szemközt még az ivó tévéjére is ránézhetett volna, ha akarja. De ilyen késztetései nem voltak egyáltalán.

A fröccsök ura megadóan vette tudomásul barátja újabb hóbortját, gondolta, pár óra múlva úgyis lemászik, és ebből derült ki, hogy mégsem ismeri igazán, fogalma sincs, mekkora elszánások vannak benne, ha akarja, és most igazán szerette volna az új létformát, hogy kiderítse, hol a rossebben is él valójában. Így kezdtek el lépegetni a napok, és Béla egyáltalán nem örült annak, amit a földtől elemelkedve tapasztalhatott.

A falu végén, ahol az út balra, a kukoricás felé fordult, ott állt egy bazi nagy kék plakát, és csak annyit lehetett olvasni rajta fölül: „Állítsuk meg Brüsszelt!”, alatta viszont naponta változtak a feliratok, annyiszor ragasztották át, hogy már egy kis domb keletkezett a papírcsíkokból. A sok forradalmár meg, aki ettől remélte a megváltást, egyáltalán nem vette észre buzgalma hiábavalóságát, mert nem láthatták, amint a falu apraja meg a nagyja le sem szarja az egészet, mert az idő és a tér teljesen másképp determinálja az életüket, ami folyamatból a kék plakátok olvasgatása teljesen kimarad.

Ugyanis a föntről jól meghatározható útvonalak minden házból más evilági célok felé vezettek, úgymint a templom, a vegyesbolt, a kocsma, olykor meg a községháza. Ettől csak a harsány műanyag dömperesek tértek el olykor, meg a traktoros legények, akik olajos hajukkal büszkén pöfögtek ki a földekre. A duplagyűrűsök, a szenvedő tekintetű melegítős fiatalasszonyok és a fogatlan nagypapák tartották katonás vonulásukban az örökös és megváltoztathatatlan rendet.

Ugyanígy az idő is egy ritmusra járt, reggel, délben és este meghatározva az útvonalak irányát, amitől az egész falu egy nagy hangyabolyhoz vált hasonlatossá, megmutatva a benne élők rovarszerű életét, amit csak néha szakított meg a rohadt templom hülye harangja, kibillentve a megszokott monoton ritmust. Meg a két közmunkás nem illett még a képbe, akik szinte szoborszerűen dülleszkedtek a gereblyéjükön a poros téren, emlékművet alkotva mintegy, amely a rendszer áldozatait dícséri.

Béla olykor késztetést érzett, hogy egy szál virágot tegyen a lábuk elé, de olyan jól berendezkedett a magasban, annyira flottul ment minden csöngőjének irányításával, hogy esze ágában sem volt megmozdulni, mert belátta, hogy ami alatta történik élet címen, az teljesen értelmetlen és kilátástalan dolog, még akkor is, ha a duplagyűrűsök kis kosárkáikban kaláccsal és sonkával a templomba indulnak szenteltetni, mert mindjárt itt a húsvét hazugsága, amikor az olajos hajúak kölnit locsolnak, a műanyag dömperesek szerencsétlen nyulakat hajkurásznak a fűben, a bádogbános pedig feltámadásról mesél a bamba híveknek.

De elmúlik majd ez is, hogy visszatérjen a hangyaszerű lét monotóniája. Így látta meg Béla, hogy az emberiség végleg menthetetlen, és amikor a kék plakátokon az átragasztások miatt növekvő domborulat szinte eltakarta az utat, hogy a traktorokkal úgy kellett kerülgetni, de még akkor sem néztek rá, nos, akkor Béla a rigók felé fordult teljes figyelemmel, akik megszokták már a furcsa madárijesztőt, és közvetlenül a füle mellett ordibáltak.

Itt várták, hogy megérjen a korai cseresznye, hogy aztán degeszre zabálhassák magukat, és ők voltak Béla órái is, mert észrevette, hogy pirkadat előtt hatvan perccel, pontosan hatvan perccel látnak neki a zajongásnak, és emiatt a remete megkedvelte őket, mert mindig ők adták a reményt, hogy hamarosan elmúlik az éjszaka kínja. Így történt azon a napon is, amikor Béla kalandja röhejes véget ért. A rigók nekikezdtek, nemsokára világosodni kezdett, és ahogyan az ég előbb sötétlilára, szürkére majd kékre változott, Bélában kinyílt a verseskötet, és nekilátott.

Fölállt meggondolatlanul, úgy mondta: – „Földtől eloldja az eget a hajnal…” Ekkor az egyik rigó épp a füle mellet látott neki dicsérni a teremtőt, amitől hősünk megijedt, megcsúszott, és a gravitáció dicstelen pattogásba kényszerítette, csak a legalsó ág állította meg. Ott feküdt hason, karjai, lábai himbálóztak, a fröccsök ura meg kilépett az udvarra kezében itallal, mert Béla még mindig szorongatta a csöngőjét, és éktelen zajt csapott. Ott lafogott, és amikor a kocsmáros leszedte az ágról, hogy biztonságba helyezze, ennyit hallott még: „Én könyöklök, és hallgatok…”

A szavaló csak ezután ájult el, a fröccsök ura így vonszolta be a kocsmába, nem tudta, és nem is akarta tudni mi történt, csak a székére ültette, életre pofozta, belediktált egy józanító vodkát, amikor a sekrestyés megrángatta a harang kötelét, és a búgás-kongás kitöltötte az ismert Univerzum minden szegletét, jelezve a hülyeség dicsőségét, És amikor a duplagyűrűsök raja a templom felé csoszogni indult, Béla lapozott egyet magában, és újra elkezdte: „ Le vagyok győzve, győzelem, ha van..” A kocsmáros belátta, hogy ennek soha nem lesz vége, aztán, midőn bejött egy olajos hajú, hagymaszagú traktoros, Béla a múlt tapasztalatai miatt azt hitte, hogy az Isten ugrott be egy felesre. – Szerbusz uram! – így kiáltott fel a deliráló, a traktoros meg keresztet vetett, és minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba.

Mit ne mondjunk, ölég rosszul vannak idomítva. A botot ugyan visszahozzák, ám többre nem futja. Furcsa egy dolog az emberi elme, olykor beáll egy irányba, és mindenről a muff jut eszébe, mint a kuplerájba tévedő kamasznak. A fogalmak olykor váratlanul összekapcsolódnak, fidesziül.

Mondjuk ekképp: stadion+futball+sportolás+sport+egészség+egészségügy. A böszme ellenzék pedig képtelen követni az asszociációs ugróiskolát, és annyit is ér. Kész Zoltán például, aki Veszprémből árulja el a hazát, a nagy napon – amikor az alaptörvény születését ünnepelték szerte a világon – úgy viselkedett, mint valami elefánt a porcelánok között.

Stadionokról érdeklődött, mert nem bírt magával, és le is bukott. Ő, meg a haverjai a felelősök az egészségügy haldoklásáért. Dömötör Csaba álomtitkár felelt neki, és egyből kitetszett, hogy már Habony sem képes mindenre gondolni. Odáig eljutott, hogy a nagyvadak figyelmét felhívja: fogják be a pofájukat, az új húsok azonban szóhoz jutottak, s bár ne történt volna meg mindez.

Dömötör álomtitkárnak ugyanis sajátosan működnek a neuronjai. Katt-katt, mondják, akárha pénztárgép, és a végeredmény papírszalagként kúszik elő a szájából: „Ha valóban fontos a baloldalnak az egészségügy, önök számára sem lehet mindegy, hogy hány helyen sportolhatnak a magyarok…A polgári Magyarország alapfeltétele az, hogy a magyarok megfelelő, megújuló sportlétesítményekben tudjanak sportolni”.

Mit lehet ilyenkor tenni? Hangosan röhögni nem ér, mivelhogy az indiánok is tisztelik a degeneráltakat. Dakota környezetben ezért fejet hajtunk a kimondott nagy igazságok előtt. Ezzel azonban nem volt vége, sőt, most kezdődött el igazán. Megszületett maga a megváltó is a sokat látott falak között.

Ez pedig úgy történhetett, hogy nagyon sokat akart a szarka kurta farka, holott nem is kismalac. Valahogyan meg kölött emelni, szakrálissá tenni a csodát, amelyet a Nagy Mű jelent, amely ugyan készen van, de sohasem pihen. Ez pedig így zajlott: alaptörvény+születés+húsvét+Jézus. Kész. Egészen konkrétan: „2011. április húsvét hétfője nem csak Jézus Krisztus születésnapja volt, Magyarország újjászületésének napja is volt.”

Ezt bírták mondani a keresztény Európa védelmezői, testvérek az úrban, és ekkor leomlottak a díszletek. Brunner atya, aki engemet az elsőáldozás szentségére készített föl, nádpálcával verte belém az igazat, miszerint karácsonykor azért kapok villanyvasutat, mert a szent kisded ekkor sírt fel először.

Húsvétkor pedig megmurdelt, majd új életre kelt. Ezt minden hülye nyolc éves tudja, még a muszlimok is. Különben meg Gyurcsány a hibás, valamint a kommunisták. Ők nem tették lehetővé az iskolai hitoktatást, és ez lett a vége. De majd, ha a NER első nemzedéke fölnő, aki már szervezetten részesült a kegyben, akkor minden jó lesz. Ők legalább olyan okosak lesznek, mint ezek itt. ’A seggükben is felyük lessz, bár olvasni ők sem tudnak majd.

Szuszogva húzta föl a cipőjét. A madzagokkal nehezen boldogult, de harmadszori próbálkozásra sikerült bekötnie azért, miközben félhangosan kurvaanyázott az olyan ember ösztönös hangsúlyaival, aki már mérhetetlen idők óta van önmagában. A fémkapu élesen nyikorgott, ahogyan behúzta maga után, hosszan és jajdulósan. – Meg köll kenni. – Ezt is kimondta, de már abban a pillanatban tudta, hogy bár csak két percébe kerülne, mégis nagyon sokat kell várnia arra, hogy mindezt meg is cselekedje. Így volt mindennel. Nem patópálmódján, hanem a szétcsúszó idő miatt. Ha nem is látszott sem rajta, sem a házán, de a maga módján szerette az élire állított rendet. Csak úgy volt vele, hogy ezt senki sem kérte rajta számon, ezért hiába látott meg a falon egy porlepte pókhálót, ami igazán zavarta a szemét, ha abban a pillanatban nem állt föl levakarni, akkor végtelen időkig úgy is maradt minden.

Mindig újra meglátta, mindig megállapította, hogy helyre kéne állítani a megbomlott egyensúlyt, de valami megmagyarázhatatlan erő – amiről maga sem tudta, mi lehet – sohasem engedte, hogy meg is tegye a néhány egyszerű mozdulatot. Csodálkozott, értetlenkedett a világ ostobaságán, pedig csak öregedett, és mérhetetlenül egyedül volt. A kapu nyikorgott tehát, Béla eldöntötte, hogy megzsírozza, de amint elmúlt a világból az éktelen zaj, máris megfeledkezett róla, és lépéseinek irányát az ivó felé irányította. Voltaképp oda járt haza, de nem tudott róla. Megtapogatta magát. Mostanában mindig ezt tette, ha kihúzta a lábát avas otthonából, mert csak így érezte biztonságban az életét, amióta egyszer elhagyta a kulcsát valami zűrös hajnalon, és reggelig kellett várnia, amíg a lakatos Józsi szabaddá nem tette az utat. Majdnem megfagyott ebben a kalandban, és mindez a kántáló öregek módján tette szertartásossá.

Új kulcsait egy madzagra fűzte, ezt induláskor a nyakába akasztotta, és pénzt gyűrt a zsebébe. Ezek voltak az ő túlélésének zálogai. Minden induláskor ezeket kereste magán, mielőtt nekivágott volna a néhány méteres útnak, mert tudta, hogy a gyűrött ezresekre hamarosan, a kulcsokra meg majd akkor lesz szüksége, ha öntudatosan, mégis olykor dicstelenül hazatér egyszer. Hiába érezte az eszével, hogy két másodperce rakott el mindent megfelelően, addig nem emelte a lábát, míg újra meg újra meg nem bizonyosodott, hogy az összes jószág az általa kijelölt helyen leledzik. Kulcs a nyakban, pénz a zsebben. És ekkor megindult. Bolond április volt, észveszejtően tutult a szél. A tócsák fodrozódtak, s mintha a templom harangja is megkondult volna az orkánban, pedig nem volt ideje semmiféle kolompolásnak. Ugyan az utóbbi napokban a megszokottnál is élénkebb üzem mutatkozott a parókia környékén, de ezt Béla a bádogbános egy újabb bolondériájának tudta be.

A ravaszdi mindig kitalált valamit, hogy tovább szédítse a duplagyűrűsöket és a frissen térítendőeket, ezek a mesterkedések azonban Bélát teljesen érintetlenül hagyták. Már kamaszkora előtt leszámolt mindenféle vallással, aminek jó oka volt, és már feledte is. De azóta ösztönösen irtózott a szervezett lélekveszejtéstől, istene, ha volt neki, csak neki muzsikált, azt is lelkének a legmélyén. Hirtelen élesen hasított belé az éhség, és ekkor döbbent rá, hogy igazából miért is indult el. Vasárnap volt, és amióta egy héttel ezelőtt visszapattant a vegyesbolt ajtajáról, mert az az évtizedes szokásától eltérően nem nyitott ki ezen a napon, megtanulta, mint valami tehetséges kutya, ha a hét mások által megszentelt napján nincs otthon kenyere, akkor korgó gyomorral marad. És hiába szidta a jó édes nénikéjét mindenkinek, aki kitalálta, hogy ő vasárnap ne vehessen életet, szokásához híven lepörgött róla a tapasztalat, és most sem gondoskodott időben élelemről. Korgott a gyomra, amire egyedüli gyógyszerül a fröccsök urának aszott, piros paprikától koszos zsíros kenyere mutatkozott, ezért indult el végül is. Meg hát a borok okán, de ez említést sem érdemel.

Kinyitotta a kocsma ajtaját, és mellbe vágta az emberhang. A péppé összesűrűsödő beszédek, amelyekből olykor csúcsosodott ki egy-egy részeg ordítás, ami szokatlan volt ilyenkor, nem is értette. Bement azért, megszokott helye szerencsére szabad volt. Megkapta a buborékosát, az életmentő kenyerét az aszott hagymával, beleharapott, és szokásához hűen a tévére bámult, bár a hangját nem lehetett hallani a megkorcsosult teremtés koronáitól. Nyulak voltak benne minden mennyiségben. Béla ekkor döbbent rá, hogy Húsvét van. Hirtelen értelmet nyert az utóbbi napok templom körüli nyüzsgése, meg az, hogy miért ez a sok nép az ivóban. Ők itt dicsérték az urat, ám mindez már nem érintette meg emberünk lelkét, mert a nyulak látványa megadta az ő saját bejáratú madeleine-jét, és felrémlett benne a régen volt gyerekkor ugyanebben a faluban olyan emberek képeivel, olyan hangokkal, amelyeket már rég eltemetett az idő, és most itt voltak újra.

Bérmakeresztapja gyűrött arca, zsírosan szálkás ősz haja került elő a világ kezdetéből, és az a reggel, amely örökre megölte benne a Húsvét szentségtelenségét. Ott, nála történt a gyalázat, valójában alig egy utcára innen, mégis mérhetetlenül távol, mert mindent meg köllött szorozni az évek négyzetével. Akkor is tavasz volt meg szikrázó reggel, szürke nyúl tapodott a tyúkszaros udvaron. Béla rövidgatyás suttyóként simogatta a szerencsétlent, és répával tömte volna, de az a gonosz ellenállt az etetésnek. A gyerek meg is utálta volna emiatt, ha nem lesz tanúja a kivégzésnek. A bérmakeresztapa kisétált a napsütésre, megfogta a szerencsétlen füles hátsó lábait, és egy SS tiszt csecsemőgyilkos kegyetlenségével cseszte neki a nyúl fejét a falnak. Béla rövidgatyájában bambán nézett hol a férfira, hol meg a rángatózó állatra, aki összehugyozta magát. – Most sír a legjobban. – Vigasztalta a kölköt a férfi. Béla okádott az idő e szegmensében, a nyúl meg tíz perc múlva pörköltként rotyogott, amit meg is akartak etetni vele. – A kurva életbe. A rohadt kurva életbe. – Tért vissza a jelenbe, az ivó közönsége pedig egyként meredt rá, mert túl hangosan csúsztak ki az emlékek a száján. – Hülye ez, mindig is az volt. – Nyugtázták, és folytatták tovább a múlt nélküli ünnepet, miközben odakint tényleg megkondult a harang.