Orbán miniszterügynök idegzete cafatokban laffog, ép ésszel föl nem fogható, erkölcsileg meg nem magyarázható, az ország érdekeivel szöges ellentétben álló döntéseket hoz, és retteg. Távoli sztyeppéken, ismeretlen és értelmezhetetlen emberek előtt kipcsakozik, itthon a nemzeti ünnepen nem mer a nyilvánosság elé állni, zárt körben beszél, most már teljesen mindegy, hogy mit. Méltósága, ha volt valaha egyáltalán, elillant, becsülete, ha ismert ilyet valamikor, elpárolgott, méltatlanná vált a hivatalra, amihez oly görcsösen ragaszkodik.

Indokolatlan a létezése, káros az országnak, a pártjának, a szerencsétlen családjának, már csak a baj van vele, mint az inkontinenciás, jellemtelen és rikácsoló nagypapával. Orbán miniszterügynök kiesett az időből, valahol a feudalizmus, fasizmus, kommunizmus és inkvizíció elegye fölött lebeg, nem csoda, hogy a pártját ki akarják vágni a Néppártból, de hová mennie már nincs. Pár emberrel – ilyen Salvini félékkel – közösen éltetik egymást, te rohadt nagy vagy én is az vagyok? – alapon, ami még cirkusznak is unalmas, a türköknek elmegy, de nekik is csak szódával.

A Zeneakadémián lesz beszéd holnap, kiválasztott, gondosan megszűrt, ellenőrzött, átvilágított és lefizetett közönség előtt. Orbán miniszterügynök is tudja, a közönség is tudja, mindenki tisztában van vele, hogy ez színjáték, egy szaros lufi, amely bármikor kilukadhat a hermetikusan lezárt falakon kívül, mint az tegnap is kiderült. Egy nappal előtte mondta a miniszterügynök minisztere, bizonyos Gulyás Gergely, hogy az európai kereszténység és az európai demokrácia nehéz időket él. Csak rá kell nézni Orbán miniszterügynökre, és látható, Gulyás miniszternek ezúttal lehet, igaza van.

A baj pedig ők, Orbán miniszterügynökkel az élen. Gulyás miniszter és a hasonszőrűek lesznek ott a Zeneakadémián, ahol majd kórusban üvöltik a kereszténységet az iszlám, Erdogan és a szíriai vérengzés jóváhagyólagos támogatásával, hogy szakadnának bele. Ilyenek beszélnek nekünk, és, ha megnézzük Gulyás miniszter nehéz idős panaszkodásával párhuzamosan kifejtett nézeteit, ami ezeknek az eszmei alapja, meglátjuk, alsó hangon is fél év zárt osztály járna azért, ami miatt dicsőséget várnak, és tiszteletet.

„A kereszténység kultúrája az igazság keresésének és kimondásának kultúrája.” – Mondta még Gulyás miniszter, és nekünk eszünkbe jut a kép, midőn Orbán miniszterügynök cibálja azt a nyüves táblát, és hangosan fölnyerítünk a boldogságtól. Továbbá azt is mondta még ez a csinovnyik, hogy a hit helyébe az ideológia lép, meg az igazságot felváltja a narratíva. Az ő istene majd biztosan megbocsát neki, hogy hülyeségeket beszél, én viszont nem vagyok ilyen mindenható, sőt, egyenesen gonosz vagyok az ész nevében a saját nyomorúságomra ugyan, de az ő gyalázatára.

Teljesen helytelen, sőt, egyenesen röhejes a hitet és az igazságot egy lapon említeni, már csak szemantikailag is. A hit, az valami bizonytalanhoz való érzelmi kötődés, benne van a nevében, a hittel az ismeretlenre bízzuk a sorsunkat, míg ellenben a fény sebessége az egyetlen fix állandó az Univerzumban. Ez utóbbi bizonyítottan igaz, míg a lapos Föld meg nem. Az a hit maga. Az ilyen gulyási dumák óvodás hittan órán elmennek, egy állam vezetésében kétséges eredménnyel járnak, mint az sorsunkon, a saját bőrünkön erősen tapasztalható. Mindez a katyvasz, ami ezeknek a fejében van, tragédia.

Mert Gulyás miniszter szerint azok akik „a kereszténység nemzetmegtartó szerepét hirdetik és képviselik, jó úton járnak a közéletben, ez azonban önmagában nem garancia a személyes tisztességre, hitre, sőt, még a becsületre sem”. Már itt is járunk a hit, igazság, erkölcs és becsület sajátos, bűzös elegyénél, miszerint elég csak a kereszténységet pofázni, hogy különben szaralak az ember, az másodlagos. Íme, hölgyeim és uraim, a Fidesz-KDNP szellemi és morális foglalata. Ilyenekről és ilyeneknek fog beszédet tartani holnap Orbán miniszterügynök, és hangosan éljenzik majd. Tapsolnak neki, ő pedig eltelten mosolyog. Ez van itt. Ez van nekünk erősen sajnosan.

Íme, Krisztusban testvéreim, így kell bankfiókká változtatni Isten házát. Kiegészítésként idetoldom Máté evangéliuma egy bekezdését (21.12): „Jézus bement a templomba, és kiűzte onnan, akik a templomban adtak-vettek. A pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait felforgatta. Meg van írva – mondta –, hogy az én házamat az imádság házának fogják nevezni, ti pedig rablók barlangjává teszitek.” A próféta már azt sem nézte volna jó szemmel, ami gyerekkoromban folyt, hogy a hosszú nyelű, bíborszínű, arany fityegős perselyt toligálják a hívek orra alá, hogy adakozzanak, ettől a bankkártyástól viszont elhányná magát.

Az üldözött (a komcsik kora) egyház idején még talán érthető és elnézhető volt a kalapozás, bár jézusilag akkor is védhetetlen. Ma viszont, amikor a NER tejben-vajban füröszti a papságot meg állam az államban intézményrendszerüket, ez a tarhálás már a telhetetlenség ékes bizonyítéka. Mert tudjuk, az állami apanázs mellett még hányféle címen nyúlják le a híveket – adó, keresztelő, esküvő, temetés és a kiskutya farka -, sőt, a gépesített perselypénz még azt az élményt is elveszi a kevésbé tehetős hívektől, hogy adjanak egy húszast, de azt őszintén és igazán jó szívvel. A szegények hite sem kell már, igaz, nem is látják őket szívesen a templomoknál.

Emlékezhetünk, nem is oly rég milyen felháborodást váltott ki az egyik templom falára kiszögezett istentelen felirat, amely minden krisztusi értéket tagadott: „A templom békéje és tisztelete érdekében kérjük a koldulni kényszerülő szegény testvéreket, hogy a templomban és annak környékén ne kéregessenek. Kérjük templomunk híveit, hogy a templomon belül és annak környezetében ne támogassák a kéregetőket.” – Idetehetném Lukácstól (16.19) a példabeszédet Lázárról (nem erről a miénkről) a palota előtti szegényről, a gazdagságról és üdvözülésről, a lényeg mégsem ez, hanem a hit elkurvulása. Bár, ahol egy Orbán cifrálkodik benne, ott nincs mit tenni, csodálkozni pedig fölösleges.

Aztán szólhatna itt egy bekezdés úgy amblokk a hit avíttá válásáról, hit és vallás, hit és egyház, vallás és civilizáció, egyház és állam viszonyáról, de ez itt nem az ateizmus dicsőítése, hanem az istentelenség siratása. Hogy Jézus máma karikás ustorral kergetné ki a papjait a nevével fémjelzett épületekből, de, hogy ne maradjunk szűken a názáretinél, például Sziddhartha herceg is elsírná magát, ha a hinajana és mahajana tanokat olvasná, és meglátná a dagadt óvodásra emlékeztető szobrait. Azt zokogná, hogy ez nem ő, és semmi köze nincs hozzá. A baj tehát nem magyar, hanem világméretű, hogy mindenféle egyházak a cirkusz maga, mi viszont és ellenben most építjük a kereszténydemokráciát, viszont istentelenül.

Mert mire vélhetnénk, hogy a magyar katolikus anyaszentegyház nem a szegényekkel, elesettekkel, üldözöttekkel, betegekkel foglalkozik, hanem politikai agitációt folytat a saját pápája ellen – aki minden hibája ellenére a kereszténység gyökerei felé hajlik -, templomaiban pedig nem az Urat, hanem Orbánt dicsérik. Hogy az adakozást gépesítették, azt rá lehet fogni az űrkorszakra, de, hogy a vallás lényegét is meggyalázzák, és ezzel pofán köpik a hitet, azt már nehéz szó nélkül hagyni. Még Jézus is, aki pedig a történetek szerint elég hirtelen haragú manus lehetett, ezt látván csak legyintene, fölülne a szamarára és elporoszkálna. És azt hiszem, tényleg el is hagyott már minket.

Csepelen, ahol a népek már többször kijelentették szavazatukkal – mindenféle velős pacal ellenére -, hogy nem kérnek a helyi zsírtáltosból, ám őt ennek ellenére mindig ott eszi a rosseb, megrongálták a Tamariska-dombon lévő Kálváriát, mégpedig pünkösd napján, ami hallatlan és égbe kiáltó. Logikája is van a helyi Szilárdnak valamint Borbély polgármesternek, és ezek ketten arra jutottak, hogy „a tett mozgatórugója aljas provokáció és/vagy a kereszténység elleni vak gyűlölet lehetett”.

Akár az is, vagy pediglen kisnyúl. A magyar nemzet díszes példányai sok mindent rongálnak. Kukákat, polgári szobrokat, autókat, úgy általában azt, ami a kezük ügyébe akad. Mégsem gondoljuk úgy, hogy a köztisztasági vállalat elleni vak gyűlölet tobzódik az elkövetőben, hanem csöndesen megállapítjuk, hogy ezek ilyenek, bunkók tehát. A két hittérítő viszont, holott még azt sem tudjuk, kicsoda-micsoda volt a bűnös, bízik az igazságszolgáltatásban, és ”példás büntetésben” reménykedik.

Érzik a vér szagát, védik a hitet, mint valami hős lovagok, s ha például Fidesz lennék, akkor ordítanék, hogy nyomást helyeztek a bíróságra, ami hallatlan. Viszont még tettes sincs, voltaképp semmi sincs, szomorú tavasz van csupán, ha fölfogja az ember, hogy mi jön most, mi következik, hogy a főpap meghirdette a keresztény állam építését. Sok-sok „példás büntetés” a hitetleneknek, amiért úgy nyüszít majd a csökött agyú népezet, mint annak idején a leharcolt Irén hótt mákon a Dongó kocsmában, hogy férfit akarok.

Nékem elég sok bajom van ezekkel a totemekkel és tabukkal, amelyeket egyre inkább vezénylő irányelvként akarnak az ember nyakába sózni, hogy sivatagos legyen tőle az agya egyrészt, másrészt pedig, hogy manipulálható legyen a választópolgár. Dupla drog ez így, viszont röhejes, ha belegondol az ember, amit ki más, mint Füst Milán fog elmesélni nekünk megint, és nemcsak azért, mert így akarom, hanem mert ért is hozzá az öreg, amikor így elmélkedik:

„…A vad beduin, aki egy kőbálvány előtt veti térdre magát, ugyanazt az istent akarja imádni benne, mint ti. Ő látni akarja az istenséget, készít hát magának egyet s elkezdi imádni, elkezd félni attól, amit ő maga csinált. De teret is teremt hozzá, ahol esetleg lóistálló volt azelőtt, megszenteli egy kis tömjénnel s mikor belép oda, elkezd borzongani az áhítattól, abban a térben, amelyet ő hasított ki a kőbálvány számára. Szóval ő maga szentel, aztán leborúl az elé, amit ő maga megszentelt. Olyan ez, mint mikor egy uralkodó törvényt hoz és maga kezd el legjobban reszketni saját törvényétől. Olyan ez, mint mikor emírré emeli fel a kufárt s attólfogva az emírt tiszteli benne. De én jól megértem ezt a beduint is. A látható isten mindig jobban hat képzeletünkre, mint a kiagyalt, láthatatlan istenség, minthogy miránk a kép mindenkor erősebben hat, mint az elvont fogalom…”

Ha ez így bonyolult lenne, akkor másképp magyarázom. Sheldon is lefektette, hogy a nyüves lakótársi szerződése szent irat, s amikor Leonard jogos dühében belecseszte a szemetesbe, akkor visított ugyan, mint a vett malac, hogy a lakótársi szerződés, akár a nemzeti lobogó, nem érintheti a földet, mégsem szakadt le a plafon, és még ki is lett röhögve a lökött fizikus. Még profánabbul: én magam is kijelenthetem, hogy a szobám sarka szent hely, s ha a szomszéd Józsi ferdén néz rá, akkor istenkáromlást követ el, ezért tökön rúgandó.

Ezekkel a példákkal nem csak azt akartam megmutatni, hogy a XXI. században keresztény államot építeni meglehetősen anakronisztikus, hanem azt is, ez a mi Szilárdunk egy degenerált óvodás szintjén van a visongásával, hogy báncsák a keresztényeket Csepelen. Mert ez az egész amellett, hogy pállott, középkori inkvizíció szaga van, azt is jelzi, hogy nem tréfadolog, ami alakul a kerítések mögött. Itt nincs az az Isten, amelyik a bigott butaságtól megvédene, és tényleg óriási erőfeszítéseket követel, hogy az embernek ne menjen el a maradék esze is. Ez lesz a feladat az elkövetkező években.

A fakanál tompán puffant bátyám fenekén: újra és újra, amint anyám kétségbe esett dühe ereje tartott, hogy megfeleljen anyjának, a mi nagyanyánknak, aki áhítatában végleg elvesztette józan eszét, és vele együtt élő lányát a hit mély sötétségébe taszítva követelte büntetésünket, amelyet a nagyobbik gyerek szenvedett el, oly ideig, míg a kanál meg nem adta magát a jóisten követelte nevelő buzgóságnak, és ketté nem törött. Pedig csak misén voltunk, és a két kölök röhögött. Ennyi volt.

Nem a szemben méltóságában megalázott, faragott képként – az Írást meggyalázva szenvedő – megfeszített Jézuson, nem is a belé minden feltétel nélkül adandó hittelen hiten, hanem nagyanyám haverjain húzódott rángó, el nem hagyható görcsbe a szánk és rekeszizmaink, mert a vénasszonyok kéretlen kórusa valami iszonyú visítást művelt előttünk a hit nevében, hörögve, hogy édes Jézus légy velünk, mi egyetlen örömünk. Sikoltoztak, fejükön furcsán billegő, világtól idegen kalapokkal, felkészülve az áldozás kívánta versenyfutásra, amikor áhító, sunyi és hazug képpel tátották fogatlan szájukat a szentség befogadására, és mindez megverve a józan, fiatal elme látásával ördögi röhögésre késztetett bennünket, amit nem lehetett büntetlenül hagyni, így érkezett el a fakanál.

Ám az is hozzátartozik, hogy anyám a büntetést sírva hajtotta végre, hogy a szomszéd szobában az öregasszony megnyugodjék: a rend helyreállott. Akkor még nem tudtam, ma már sejtem, hogy ekkor gyűlöltem meg véglegesen azt a világot, amelyet most fogadatlan prókátorok újólag vezetnének vissza, és rá kell jönnöm, hogy nem akarok újra gyerek lenni, mert élvezem azt a viszonylagos szellemi függetlenséget, amelyet több mint ötven év minden tapasztalata megenged nekem.

Hosszú volt az út, hosszan kísértettek pedig.

Nagyapám falusi tanító volt, és romlatlanként, semmit sem értve, semmit fel nem fogva látta az ember, amint hol úttörő nyakkendőben szenvedett a kiskölkökkel rendre óhajtva bírni őket, máskor meg, ebéd vagy vacsora előtt szemét lehunyva, ujjait összefonva magában mégis áldozott a gyermekkorában belé nevelt hitnek, de soha nem szólt, mindazt, ami benne volt, megtartotta magának, és fátyolos szemekkel – amelyek jelentését csak fél évszázad távolából lehet igazán kihüvelyezni – belenyugvással szemlélte hitének harsány megnyilvánulásait, amelyet feleségében látott, és hallgatott.

Valamelyik karácsony délutánján sétálnom kellett a „bérmakeresztapámmal”, hogy később, hazaérve a szentség beteljesedjék, mert annak úgy kellett történnie. Róttuk hát a havas utcákat órákon keresztül, szótlanul, mert nem volt mondanivalója a számomra, úgy lett keresztapa, hogy nem is akarta, csak a nagyanyám által vezényelt vég nélküli kártyacsaták, és a natúr cseresznye paprika zabálás – ebben versengtek – tette alkalmassá arra, hogy engemet a hit magasabb szintjére vezéreljen, de ez nem sikerült neki. Kaptam tőle egy órát a nagy esemény kapcsán, amikor is a harmadik szentségtelenségben részesülve tagja lehettem a nagy családnak, amelyet billegő fejű és vernyogó vénasszonyok jelentettek fakanálos fenyegetéssel, és nem kértem belőle. Viszont cigit igen a bérmaszülőtől a nagy napon, amit ez a jóember nem tudott feldolgozni, nem adott – jól tette -, de nem fogta be a száját, és cirkusz lett megint a felhőtelen hitbéli boldogság helyett.

Brunnernek hívták a papot, aki a vészterhes időkben házhoz járt hozzánk a hitet avatatlan agyunkba csöpögtetni, szinte titokban, de ott kellett lennie hetente egyszer, hogy felfogjuk világának ostobaságát. Nehéz dolga volt, és akkor bukott le végérvényesen – hogy mindez, amit képvisel mennyire fontos, a lélek mélyére való megváltó hitben való tudás -, amikor nagyanyám végül freudi módon a kutyával keverte össze. Brúnónak hívták a boxerunkat, akinek – így visszatekintve – sanyarú sorsa lehetett minálunk. Egyik nap ott ült a szentnek hazudott ember igyekezve jobb belátásra bírni játékon lengedező agyunkat, amikor nagyanyó az áhitat közepén fel nem tette a kérdést, mondván, hogy bezártuk-e a pincébe a Brunnert. Az atya köpni, nyelni nem tudott, Brúnó – szegény – valóban a pincében volt, Brunner atya pedig velünk szemben merült el a rejtelmekben, ahová nem bírtuk követni, de nem volt menedék, elsőáldozni kellett.

Minderről az aktusról csak egy megsárgult fénykép állít bizonyságot, hogy valóban megtörtént-e, nem emlékszem rá. Ezen a darabon egy lánnyal ülök hófehér ruhában, gondosan oldalra fésült hajjal, Icunak – ő volt a mátkám a hit első stádiumába lépve – szintén fehér mindene, a ruhája, a haja borítása, az áhitatos szeme, és néz bele a kamerába, amely valami olyan bizarr idillt örökít meg, amely csak perverz, Istent hobbiból imádó nagymamák képzeletében – meg ma Semjénében – létezik.

Olyan a képem, mintha bérmaszülőm megelőlegezve a cigarettát követelésemet nem köpött volna be, hanem egyszerre nem is két Mátrát – ezt szívott -, hanem mindjárt két jointot adott volna, hogy el tudjam viselni azt, amifelé terelni óhajtott az ostobaság. Révület van azokban a szemekben, a rémület majd később költözik beléjük, beleszakadva a valóságba, és egy életre szóló terhet adva hitbéli kérdésekben, amit majd – a fényképhez képest – hosszú évek múlva, és a korán elveszített szüzesség büntetésének terhét levetve terelt el ahhoz, hogy igazán belegondolva a lét abszurditásába Buddhánál kössek ki.

„Valóban mit tehet egy veszendő lélek e veszendő világon, e részvétlen űrben, mint hogy a szakadékok szélén ezrart szopogat vagy leissza magát, vagy végül is leborúl Allah elképzelt trónja elé. Annál is inkább, minthogy, nem tudni, a természet milyen hibája folytán lelke nem e rövid időre készülődik, szegény lelke az öröklét ostoba igényét hordja magában, és más ütemben, egészen másként öregszik, mint a test. Nagyműveltségű és bölcs hitetleneket ismertem én, akik, amikor gyerekük vagy anyjuk beteg volt, mégiscsak leborúltak. Mert mit tehettek volna egyebet? Egy keresztény vallásban nevelkedett derék, hitetlen bölcset is láttam egyszer, aki a halálos ágyán papot hívatott, – mindezen én nem is csodálkozom. Mert őbenne van az az erő, az az Allah, aki fenntartja őt, s mihelyt ez cserbenhagyja, vagy mihelyt kedveltjeiben hanyatlani kezd fenntartó istenségük, akkor kívül keresi. A bárányban is megvan eszerint Allah, no de a farkasban is megvan, el ne feledjük. Minthogy ez egy kegyetlenségre alapított világrend…Egyszóval: ki hitetlen, és amellett jóakaratú, annak útja mindenképpen tiszteletreméltó, mert a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény. De útja nem lehet következetes. Mert a legtöbbje mégiscsak leborúl. Viszont a hívőké következetes, ezt meg kell adni. Ennyi engedményt teszek nektek, ti papok.”
(Füst Milán)

Korai terelésem szereplői közül ezt a meghasonlást nem érte meg senki sem. Szerencsémre, szerencséjükre, mert akkor mindezt olvasni kéne, és nem lenne segítség sem a fakanál, sem Brunner-Brúnó, és semmi sem végképp mindent látó szívemnek.

„Az ember fél. És mitől? Mondani se kell, ezernyi minden fenyegeti őt. Ezért szeret este, mikor már az árnyaktól is riad, emberek közt lenni, zajban, mert effélét érez: – itt világosság van és zaj, az árnyak tehát eloszolnak és ha ti nem féltek a veszedelmektől és haláltól, akkor nekem se kell talán. Ugyane félelem miatt tűz- és egyéb áldozatokkal is békíti a veszélyek istenét, mondván: – ezt vedd el tőlem, ezt szívesen adom, bár nagy kincsem ez is, csak ne engem vegyél el, vagy azt, ami még drágább nekem…Mindebben pedig az eredendő rémület a lényeg. Van erre az embernek oka? Mondani se kell, ezernyi. Mivelhogy ez a világ a lehető legszörnyűbb kegyetlenség rendszerére van építve, alapítva. E soknak legtöbbje pedig korai pusztulásra van ítélve, tudjuk. Ez a világ rendkívül szapora, hiszen látjuk, milyen szaporák például a nyulak, patkányok, halak és hány marad meg belőlük. Ez a pusztulás gyanús nekem, ebben mintha valami öröm is volna kifejezve! Ha hinnénk Allahban, az atyában, vagy Zeüszben, a kéjencben, azt kellene hinnem, hogy kaján és rosszindulatú…Milliónyi itt az ellenség kívül és belül. Bent a betegségek és a lélek önsanyargatása, kint az éhesek: minthogy egyik lény a másik lábát akarja megenni mindenáron, vagy a máját, vagy a vérét akarja kiszívni, mely dolgokról pedig azt lehetne hinni, hogy mégse ilyen célból vannak megteremtve…Nem sírnivaló ez a látvány? És Buddha sírt is, de mit tehetett mást? A fáknak ágaikat kell áldozniok, az állatoknak ha nem az életüket, akkor a fiaikat, egyik tagjukat vagy a vérük egy részét kell odaáldozniok, s az embernek szintúgy…Minthogy életveszélyes üzem ez.”
(Füst Milán)

„Ahogy bizonyos betegségek gyógyítására rengeteg különféle gyógyszer található, hasonlóképpen számos vallási rendszer szolgál ezen a világon arra, hogy az érző lények – emberek és másfélék – elérjék a boldogságot.”
(Tenzin Gyatso,a XIV, Dalai Láma)

Én, aki igen együgyű vagyok, nem láttam tovább az agyam belsejénél, és lám: föltaszított a ló.