Ehhöz képest tegnap valami Potápi Árpád János, állítólag államtitkár, arról hablatyolt a magyar kultúra napja alkalmából, hogy „a Himnusz identitásunk és kultúránk legmeghatározóbb eleme, ezen a napon azonban nemcsak egy kiválóan megírt és csodálatosan megkomponált, az összmagyarság szívét összekötő művet, hanem a nemzet évezredes történelmét és keresztény hitét is ünnepeljük.” Örömteli, hogy Potápi államtitkár – de tényleg, mennyi van ezekből? – ilyen otthonos a kompozícióban, és megingathatatlan verstani ismeretei is vannak, sőt, ezeket meg is osztja velünk, arra nem méltó barmokkal.

Kölcsey maga nem sokra tartotta ezt a versét, amikor erre a depressziós korszakára visszaemlékezett, említést sem tett róla, mint kiemelkedő vagy jól sikerült írásról, hanem inkább például a „Hervadsz, hervadsz szerelem rózsája” címűt emelte ki, mint amire büszke lenne. De ilyeneket meg leginkább Szemere Pálhoz írt, mert viszonya hozzá a szentimentálisnál is több volt. Bayer Zsóti meg a haverjai buzinak mondanák a koszorús költőt, de már meg is halt, meg a magánügye is, csak a Fidesz meg ne tudja, mert meghasonlik, hogy nem lesz mire zokogni a futballmeccsek előtt.

Amúgy pedig, ha a Nemzeti Színház akkori igazgatója nem találja ki, hogy a Gotterhalte vagy a God save the King mintájára a magyaroknak is legyen néphimnusza, s nem ajánl fel húsz aranyat, hogy ének és zenekarra téve írjanak a zeneszerzők népmelódiát, ma nem lenne mitől állva pisálni. Egyébként pedig nem is a Himnuszra gondolt először a direktor, amikor kiírta a pályázatot, csak a csillagok sajátos együttállása okozta, hogy így alakult a dolog. Félreértés ne essék, nekem nem a Himnusszal van bajom, hanem a Fidesszel, ami bűnbanda a lihegésével lassan megkokárdázza ezt is.

Ismerjük az ehhez való ambivalens viszonyunkat, ami akkor alakult ki, amikor Orbán kisajátította a kelléket, s így van ezzel ez a szerencsétlen Nélküled című giccs is, ami ellett volna magában részeg dalocskának, most viszont már okádik tőle az ember. Amihöz ezek hozzáérnek, ami csak megsúrolódik is általuk, romlásnak indul, a Himnusz is nekiiramodott a dicstelen útnak, hogy ilyen Potápik vonják be a nyálas pátoszukkal. Szent szánkó lesz ebből a versből is, ahogy az orrunk előtt zuhan le az anyaföldre, különben is, az ember ambivalensen viszonyul a felkenésekhez, ha nem megvezetett organizmus.

Ahogy teleszórják az országot keresztekkel, megszentelik a Balatont, s ahogy fújnak a böjti szelek a seggük lukából is. Ez nem kereszténység, ez cirkusz, a Nélküled nem himnusz, a Himnusz nem ima, s főként nem nemzeti kultúránk legmeghatározóbb eleme – ahogy Potápi elképzeli –, hanem csak egy vers a meglehetősen széles kínálatból. De templommá vált abban a fals értelemben, hogy mikor a pap megszentel egy pajtát, utána keresztet vetve és reszketve lehet abba belépni csak, mondván, az Isten háza. Így teszik nevetségessé az életet a totemek és tabuk, meg a Fidesz.

És egyben gyalázatossá is persze. Irodalomban, színházban meg minden egyébben a horgerantalizmus a mérvadó, a Tiszta szívvel ma ugyanúgy átkozott, mint száz éve, persze a manusok is ugyanazok, csak van okostelefonjuk. Szóval, nyájasok, ha ilyen Potápik óhajtják megszabni, azt, mi a kultúra, s hogyan viszonyuljanak hozzá, ne hallgassanak rá, de az összes többire sem, mert nem méltók arra, de igazából semmire sem. Még arra sem, hogy Kölcsey nevét a szájukra vegyék, mert, mint kitetszik, lerántják a sárba, a pénztárcájuk mellé, amiből lógnak ki a véres húszezresek.

Tegnap öntötte ki lelkének éjfekete tartalmát a nagyvilág, és elsősorban a leendő választók előtt, hogy hitükben őket tudományosan megerősítse. Könnyeivel küszködve, szüpögve, taknyát nyelegetve adta elő a megfelelő orgánumnak az örök igazat: „Ne legyenek kétségeink, a támadás a hősök és az áldozatok ellen ment.” (sic)

Ezen kívül barbárságnak nevezte a dolgot, amely megállapítás engemet sűrű továbbgondolásokra kényszerített, mert ez már minősített eset. Az ókori görögök barbarosz (βάρβαρος) kifejezéssel illették a nem görögöket, ebben a kontextusban tehát igazgató úr megállapítása egybecseng a nagyfőnökével, miszerint a rajtuk kívül álló elemek nem tekinthetők magyarnak.

Más megközelítésben a bárdolatlan népelemeket tekintették a rózsaszín lelkű hellének barbárnak, de a perzsa háborúk után a szónak megvető értelme is volt, jelezve a durvaságot, kegyetlenséget és műveletlenséget. Nem véletlen, hogy az újkorban a nácikat szokás barbároknak nevezni, meg Móricz pásztorait, akik birkákért gyilkolásztak.

Ha tehát igazgató úr a barbár morfémával illeti a jámbor föstékes alakokat, akkor azt kell tételeznünk, hogy a leendő választóknak üzen csalafinta módon azt sugallva, hogy ezektől óvakodni kell, nincsen előttük se Isten, se ember, ezek újszülött kisdedjeinket fogják elmajszolni früstökre, miután szétkúrták asszonyainkat.

Más megközelítésben a barbár megjelölés a görögöknél civilizációs eltérésekre is utalt, és be kell látnunk, hogy tényleg, a ma kormányzó erők, a kormányhoz közel álló kiszolgáló személyzet, az oligarchák és a hívők, valamint a velük szemben elhelyezkedő immár a festékszórás alapján megkülönböztethető sokaság között leginkább kulturális különbség van.

Nem arról van szó elsősorban, hogy a fideszbirka olvasta-e, mondjuk, a Tulajdonságok nélküli embert, vagy létezni sem bír Wagner nélkül. A kultúra ebben az esetben az egész személyiséget jelöli, amely az egyik esetben européer, a másik oldalon pedig a természeti népek felé hajlik, ily módon kettejük között antagonisztikus az ellentét.

A Fidesz és nyája erősen hajlamos arra, hogy totemeket alkosson, amelyeket és akiket vallásosan lehet tisztelni, s egyúttal félni is tőle, mint például Orbán Viktort, aki egyben tévedhetetlen is. Totemizálnak ezek mindent, mint most a terror otthonát, amikor is szakrálissá tettek egy nyüves múzeumot, amit pedig csak azért hoztak létre, hogy a főnökük beteges kommunista fóbiáját kielégítsék.

A szakralizált tárgyakról és dolgokról, úgymint és többek között szent jobb, szent korona, himnusz, meg ilyenek, csak suttogva lehet beszélni, minden más megnyilvánulás istenkáromlás, ami a libsibolsik védjegye. A Fidesz éra így röpít vissza a középkorba, és még azon is túl, megférni ezek semmiféle szabadabb elmével nem tudnak.

Innen nézve világos az is, hogy amint vezérünk egyre inkább elsötétül, úgy veszi őt körbe az egydimenziós emberek tömege, és aki egy kicsit is képes az összetett, elvont gondolkodásra, menekül előle, ahogy csak bír. Így válnak mértékadó emberré a Németh Szilárdok meg a Kósa Lajosok, akik determinisztikusan nem értik a paintballozókat.

Ők – szerintük – rombolnak, ricsajoznak, hangoskodnak, istentelenek, ügynökök, etc. Így van az, hogy ezek a mókusok fölépítették maguknak a saját Hybóriájukat, amely esetünkben inkább Hungória, amelyre az erőtől duzzadó harcosok és a sötétség a jellemző. Csak ebben a mi hard fantasynkban nem a snájdig Schwarzenegger küzd tébolyult szemekkel ellenük, hanem nyeszlett bölcsészek.

Conan-Schwarzenegger egyedül kaszabol és nyiszatol, hogy végül király váljék belőle, itt, a mi délibábunkban sok, és egyre több a harcos ellenálló, akik csak úgy nem ismernek félelmet és látszólag fájdalmat sem, mint a kimmériai barbár. Hogy emiatt totyakos vezérünk és hű szolgái be vannak szarva? Perszehogy, mivel váratlan zavar keletkezett az erőben, és roskadófélben van a ház. Eljött tehát a Conanok ideje a csillagok állása szerint.

Vasárnapig. Mert azóta ez is nemzeti sorskérdés lett, interpellációk, valamint belengetett bebörtönzések tárgya. Hamarosan vizsgálóbizottság alakul, amely azt firtatja, ki fütyölt, kinek és mikor. Súlyos kérdések ezek, főleg akkor, amikor azt kéne valahogyan kihozni az egészből, hogy a zenebona nem a királynak szólt.

Na, ez nem fog menni. Még technikailag sem sikerült a magyar Teleképben, bár a szándék megvolt, és minden igyekezet, csak hát ez a huszonegyedik század, és az internetet még nem vette meg a Mészáros Gázos. Nincsen mit tenni, be köll vallani a fütyölés tényállását. Ilyenkor jön a nehéztüzérség Kósa Kupakos képében, aki nagyon okos organizmus, mint az tudvalévő.

És ennek megfelelően kúsznak elő a szájnyílásából a kósza mondatok. Mellesleg és magunk közt szólván, már annak is örülhetünk, hogy kerek, egész gondolatokat formált meg. Valami dopping lehetett benne, hogy ez így összejött, a forma tehát sikerült. Csakhát a tartalom.

Úgy vélekedett a rosszember, hogy aki fütyölt, az a „hősök” ellen harsogott, és az ÁVH-val ért egyet. Ezt nem kell nagyon ragozni, hogy ez mekkora baromság már, meglepetés tehát a fölszólamlás után nem érte az embert, ellenben még ezt is lehet fokozni.

Kupakos úr szerint fütyülni úgy kell, hogy a mai Csónakosok szervezzenek maguknak egy különbejáratú tüntetést, és ott fújják kedvükre. Ez nem opció. Ha ugyanis a mai Magyarhonban Orbán urat óhajtja kifütyülni a nagyérdemű, akkor két lehetőség van: ilyen ünnepek, vagy stadion avató.

Más helyen a közelébe nem érhet az ember. Igaz, most sem, de azért a sarokról is egészen jól hallatszott, mennyire rajong az ő népe a szeretett kedves vezetőért, meg az MTK avatón is. Az spontán volt, ez itten szervezett, mert ki tudja, mikor jön elő a napvilágra legközelebb miniszterelnök úr. Általában a Kossuth Rádióban gubbaszt.

És hát a Himnusz is, a nagyágyú. Hogy azt is kifütyölte volna az istentelen népség. Ami egyrészt hamis állítás, másrészt, akkor meg mi van? A Himnusz nem valami szakralitás, csupáncsak nemzeti jelkép, és az is csak 1989-óta. Azóta áll úgymond jogszabályi védelem alatt.

Ilyképp az államot, ebből fakadóan a hatalmat képviseli, s ha ez a hatalom megtagadja az ő gyermekét, márpedig most ezt teszi, akkor engedtessék meg a fütyölés. Itt minálunk azonban másképpen mennek a dolgok. Szegény Székhelyi József is ezzel szórakozott még szegedi direktor korában, és nem is volt maradása.

A mi új egységünk tagjai olyanok lehetnek, hogy amint meghallják a kesergőt, a szemeik fönnakadnak, megjelenik számukra Szűz Mária, és megszűnik a külvilág. Ilyen létállapotban persze, hogy Isten ellen való vétek a fütyörészés, ellenben a dolog nem ilyen egyszerű.

Az usákoknak sem kell himnuszilag elbutulniuk már többet, ott is minden NFL meccs előtt lejátsszák a nótát. Legutóbb viszont három játékosnak nem tetszett valami, ezért a zenélés alatt nem álltak üveges tekintettel, kezüket a szívükre szorítva, hanem letérdeltek.

Ez is csak olyan, mint a fütty. És senki, még D. Trump sem visongott miatta, pedig neki aztán nem kell a szomszédba menni hülyeségért. Sőt, akkor sem ordított senki, amikor Hendrix a gitárját tépve adta elő a nemzeti imát. Mi lenne itt, ha mondjuk a Belga elrappelné a miénket, milyen égzengés.

Mert mi magyarok vagyunk, és nem európaiak. Végezetül, mielőtt az igazmagyarok teljesen meghasonulnának, föl kéne tenni nekik egy találós kérdést. Ha megmondják, ez mi, akkor ordíthatnak. Ha nem, akkor nincsen miről beszélni, magyarságról meg pláne nem.

„Hadlaua choltat terumteve istentvl, ge feledeve. Engede urdung intetvinec, es evec oz tiluvt gimilstwl, es oz gimilsben halalut evec. Es oz gimilsnec vvl keseruv uola vize, hug turchucat mige zocoztia vola. Num heon muga nec, ge mend w foianec halalut evec.”

Na, pupákok?

Ez oly szép, meg oly nemes. Vélem, a panaszosok legszívesebben kiherélnék az elfajzott színház tagjait – hogy a nőkkel mit csinálnának, azt nem tudom víziózni -, mint ahogyan néhány röpke évvel ezelőtt Székhelyi Józsefnek is menekülnie kellett Szegedről, mert ő is a szakrális szöveggel szórakozott.

Sokan léteznek ilyen lelkülettel – ilyen háborodós, feljelentős, hörögve ordítós világlátással – szerte a hazában, akik aztán belerúgnak a menekültekbe a préri közepén, és rendőrsorfallal kell megállítani őket a pride-ok partjain. Ők a keresztény középosztály tagjai magyar olvasatban és lelkipásztori segítséggel.

Ezek a lelkipásztorok meg papírokat függesztenek ki az istentelen isten házára, miszerint a drágalátos hívek tartózkodjanak attól, hogy alamizsnát adjanak a homelesznek, mert az nem komilfó. A dolgok mindig körbeérnek, és arra késztetnek, hogy megvizsgáljuk, hol is élünk. Homokos, füves, vizes síkon, a középkor előtti időben, vagy abban épp.

Brian is erősen csodálkozott, amikor a mamával kövezni indultak, és magukhoz vették a szórakozás kellékeit (kérünk két hegyest, két lapost, meg egy zacskó kavicsot), és ott a pelenkában ugráló bűnös egyetlen vétke az volt, hogy kiejtette a kiejthetetlen borzalmat, úgymint Jehova.

Nem vagyunk sokkal távolabb ettől, hangzott már el a parlament falai közt felszólítás, miszerint a miniszterelnök úr nevét hiába a szájára ne vegye az ellenzéki szuka, ha még emlékezünk erre. Mindjárt a keresztet is a vállára illesztették volna a kis latolnak, és örülhetett, hogy nem találkozik épp egy vak komondorral, mert nem szült eleget.

Csodálkoznak – bár nem is egészen biztos -, hogy az IÁ miket nem művel. Szobrokat robbogat és embereket szabadít meg a fejüktől, mert Brian életének világában élnek, a szent együgyű borzalom terelgeti őket. Ez a Himnusz-fétis sem sokban különbözik attól. Totemmé tesznek egy szöveget, és körbetáncolják. Élénken kíváncsi volnék arra, mit tennének azzal, aki a Bibliájukkal szórakozik.

Holott az is csak egy szaros fogalmazvány, amelyet csökött agyú manusok állítottak össze a körmükre égő gyertya fényénél a maguk érdekei szerint, és nekik köszönhetően vált Júdás a harminc ezüstös emberré. Az ő evangéliumát nem emelték bele a ’holy szövegbe, mert sértette volna a mesét.

Pedig ő volt az a tanítványok közül, aki a legközelebb állt mesteréhez, és a fülébe súgta: tudom, ki vagy, és tudom, honnan jöttél. Felismerte, hogy a megváltójuk számára az emberi test börtön, ahonnan ki kell szabadítani, s ennek egyetlen módja, ha meghal. Ezért adta lómai kézre. Ha a többi tizenegyen múlt volna, még ma is a klepetyusában szaladgálna, és nem lenne ki előtt leborulni.

És most, hogy magam is megszentségtelenítettem egy tabut (jó öreg Freud), teszem a dolgomat. Indulok az anyám picsájába, és várom az inkvizítorokat, hogy vonszolnának a máglyára, de a kulturális bizottság színe elé mindenképp. Kirielejszon.

Mellékesen odavetve, ha ez igaz, akkor hol lavázott épp a TEK – tán erre lett volna létrehozva, de ááá… -, csak nem épp Párizsban vigyázták az őrizendő személyt, de igen. Azonban mindez tökmindegy. Ez a szellemiség, ez az elképzelés, ez már igen, ebben van gondolatnafta. Ha alaposan végig gondoljuk ennek a lehetséges folyományait, az következik a delíriumból, hogy minálunk egy Mohameden, a Jóistenen, vagy Jézuson ironizáló alakot előbb lőhetne cafatokra az erkölcsrendészet, mintsem akármely dzsihádista gyilkosnak ez akár eszébe is jutna. Ergo, ahogyan az Iszlám Állam megteremtette az új középkort, magunk is azirányba tendálnánk az ilyes elcseszett gondolatokkal. Már megint járt a szájuk, és fogalmuk sincsen, mi jött ki belőle.

Hát ez. Tessenek mondani, megkövezés is lesz, kapni majd kavicsot hegyest, lapost, ha kiejtjük a bűvszót: Jehova? Vagy térjünk át a képes beszédre ilyképp: JHV, azt szabad majd, vagy nevét hiába szájunkra venni? Ezzel egyetemben a kőtáblák intelmei közül érvényre jut egy másik passzus is, úgymint ne lopj?! Dübörög a nemzeti T-boy. Igény, az volna rá, elborult elméjű alakok már most is sziszegnek, ha általuk felkentnek minősített dolgok, mint a Himnusz, vagy a Szent Korona válnak netalán jóforma humor tárgyává. És ugyan: az egyik csupán vers, címe is egy verstani műfaji kategória, himnuszt írtak már mindenhez, csak a kiskutya lomposához nem. A másik is csak tárgy némi fémből, kövekből, ami a büdös életben nem volt St. Pista fején. Mindezeken élcelődni tán lehet.

De minálunk másképpen mennek a dolgok, valami különös véletlen vagy a sors csapása által elbaszódott a fluxus-kondenzátor, és az igen távoli múltba röpít épp. Oda jutottunk, hogy megint várnunk kell az enciklopédistákat, aztán meg új 1789 eljövetelében reménykednünk, egyelőre azonban az eszmélő törzsi társadalom szintjén vagyunk. Ha villámlik, a nyájhoz bújunk, és reszketve lesünk az egyre szaporodó totemekre és tabukra. Így megy ez. Az elcseszett elképzelés bizonyára élénk helyeslést vált majd ki a parazita ÁÁÁÁ, úgymint Álkeresztény-áldemokrata Álnép-álpártból, és indulhat majd a boszorkányok üldözése.

Róluk ugyan Könyves Kálmán is elmondta, hogy nincsenek – igazából: „De strigis vero quaenon sunt, ne ulla questigo fiat”, azaz: „A boszorkányokról, mivel nincsenek, semmiféle vizsgálat ne legyen!” -, de senki nem hallgat rá. Igaz, ő elmenekült a papi hivatás elől, és annyit is ér. Mi más nagyságot teszünk meg szellemi elődünknek, Torquemada Tamást (lánykori nevén: Tomás de Torquemada), akinek hitvallása: „Egy ország, egy nép, egy vallás.” – Lásd még: egy a tábor, egy a zászló – Ő fogalmazta meg azt a rendeletet, amelyet a spanyolországi zsidók 1492-ben történt kiűzése követett, nevéhez több ezer ember lemészárlása és elűzése kötődik. Ha ehhez a tökéletességhez el nem is jutunk, az első bizonytalan lépéseket tipegjük a hadi ösvényen, és jó lesz nekünk, mikor palackba zárjuk a szellemünk.