Ez dzsesszeket hallgat meg sikongatásokat, ilyen mondogatós migráncszenét, akár valami elvetemült bölcsész. Vele nem lehet vigyorogni, hogy de megtosznánk a postáskisasszonyt, megcsöcsörésznénk, mind az összes csajokat, utánuk se fütyöl, be se szól nekik. Biztos buzi. Misére se jár, és direkt. Tegnap hullott le az álcája teljesen neki, amikor reggel poroszkálok a kocsmába rend szerint, s mellém billeg a biciklijével, köszönt is nyájasan és álságosan, mintha szeretnénk egymást, pedig ki nem állhatom, és azt hiszem, ő sem. Jó kedvem volt, belementem a játékba tehát, mondom neki, munkába szomszéd, a dolgozóba bele?

Aszongya nem, majd holnap. Csodálkozok, hogy hát holnap vasárnap, hogyhogy a munka akkor, mire ő, hogy aznap dupla a pénz, azért, mert az kell neki. És leesett, hogy ez mindig dolgozik vasárnap, tényleg szünet nélkül, és akkor meccsre, és pláne misére hogyan? Ha nem dolgozna tán teszkóba járna vasárnap, ott töltené az istenre szánt időt, gyereke sincs felesége se neki, minek ennek a pénz. Hogy máskor járhasson a teszkóba uniós mocskot venni, banánt, mint a majmok, a nyugat szemetét, nem is csiki sört, hanem a csillagosat, a Hejnékemet. Hát magyar az ilyen? Van szíve-e neki, vagy buzi-e egészen?

Ilyen súlyok nyomtak meg egyszerre, gondok tehere meg a nemzeti felelősség, a DNS, Attila fiasága a Szíriuszról, hogy mivé lesz drága szép magyar fajunk, mikor elköszönt persze, fütyörészve ment a világba bele. Tekert, s gondolkodtam, pöttyös-e a segge neki, meg, hogy mi van a fejében ennek, se egy miatyánk csak a dzsessz, mindig csak a dzsessz. Mondok a fiúknak a kocsmában, ismerik-e ezt a Bélát, beszélt-e vele már valaki férfidolgokról, foci, a pultos lány melle köze, Erdély és rovásírás, vadászat vagy horgászás, vagy valami. De senkise semmit.

Ki ez? Tettük fel a kérdést akkor közösen erősen, jár-e közénk férfimód reggelente felesre, misére urat dicsérni, meccsre szotyolázni, körmenetre, nagygyűlésre, vagy akármi. Senki se látta sehol, nem jár ez közibénk, a sorosista, globalista kém és áruló. Migráncs talán. – hangzott el a sarokból aztán, és Misi bá’ volt, aki mondta, s neki lehet adni a szavára, minden időben megállta a helyét ugyanis. Párttitkár volt annak előtte, de, mint mesélte, hogy bomlasszon, azért, titokban járt a misére, eldugva áldozott, s nem integetett május elsején az emelvényről, csak legyezte magát a meleg ellen.

Most van ő honn, ez az ő világa, és látszik a gombszemein neki, nem viccel, tegnap is elvitetett a kocsma elől két sihedert, hogy gyülekeznek, a hajléktalanokba belerúg, ha senkise látja, szórólapozik, újságokba levelez, pedig benne van a korban nagyon. Az öregség minden bölcsességével mondta tehát még egyszer s már határozottabban, hogy migráncs a Béla, csak rá kell nézni a szemire, a tömpe orrára neki, a gyapjas hajára, hogy nigger ez, csak negatív szolárijomba jár. Ez pedig azon alapul, hogy kivonja a pigmentot a bőrből, mint a Májkell Dzsekszon is.

Ne má’! – csudálkozott a Jenő erősen, hogy pigmentot von el ez a gép, akkor hány migráncs járhat-kelhet álruhában itt, vagy UFO. Tele lehet idegenekkel drága hazánk, egy veszedelem az élet, és a Brüsszel ezt támogassa, hogy mind megkúrják az asszonyokat, föllazítva az ősi magyar DNS-t, hogy tíz év múlva négykarú négerek leszünk a mecsetekben. Így lett teljes a kép erről a Béláról, és döntetett el, hogy megbüntetjük a fellazító befurakszásért, hogy adunk az agyának, így mutatva meg a magyarok istenét neki.

Sötét volt már, ahogyan érkezett visszafele, ráugrottunk mind, és vágtuk, ütöttük, hogy migráncs, iszod a Hejnékemet, templomba se jársz, kúrod a lányainkat, hogy csak visított meg recsegett a csontja neki. Így dolgoztunk rajta, amikor megszólalt mögülünk a Béla maga, mi van itt, micsinálunk. Düllesztette a biciklijét, a mi emberünk nyöszögött ott lent, és nézett csak a Jenő, a Misi bácsi meg én, hogy akkor ki lehet, akit így megmagyarítottunk, de kideríteni, azt nem lehetett. Mert szét volt verve az arca neki már egészen, de nagyon is.

Komáromy Gergőnek hívják a megtévedettet, akit bűncselekmény gyanúja miatt elvittek a rendőrök, és ettől ő most bizonyára boldog, hősnek érzi magát, holott csak egy tudatlan nímand, aki szégyent hoz a tüntetőkre és nem védekezhet azzal tettét indokolva, hogy hát, kérem, itt a tavasz. Másrészt pedig virtuálisan kezet foghat a náci söpredékkel, mert ez a pörformansz hozzájuk teszi hasonlatossá őt is.

Egészen egyszerűen magyarázom el. Az a Kolja, Iván, vagy akárki, akinek az emlékét őrzi ez az építmény, nem azonos Putyinnal, sem Sztálinnal, de még Rákosival sem. Orbánnal meg pláne, és nem tehet arról, hogy a röpke szabadság, amiért ő fenségesen megmurdelt, Jalta okán egészen más irányokat vett. Ilyen megfontolásokból lehetne föstékezni Churchillt is, meg Rooseveltet, akik ketten együtt sem voltak elég erősek a grúz barom tébolya ellen.

Az a Kolja, Iván, vagy akárki azért adta a nyomorult életét, hogy 1945 tavaszán itt minálunk is föl lehessen jönni a pincékből, ki lehessen tárni a betört ablakokat, és más cuki dolgok, egészen a kékcédulás választásokig, ami testvérek között is 1947-ben volt, ilyképp a kommunista tombolás beköszöntéhez ezeknek a szovjet katonáknak annyi köze volt, mint például Puskinnak, vagy a végül megzakkant Tolsztoj Leónak, azaz, semmi.

Szovjet hősi emlékművet festékkel bombázni olyan tudatlanságra vall, mint a Heineken vörös csillagját betiltani, így mindkét oldal számára az a javaslatom lehetne, hogy tessenek tanulmányozni poros könyveket, de idő hiányában elég lehet egy is, mondjuk Williem Shirer „A harmadik birodalom felemelkedése és bukása” című dolgozatát, amely mű elég testes, de ebből fakadóan alapos is. Mindjárt másképpen néz tőle az ember az ilyen emlékművekre.

Csak csöndben mutatnék rá arra, hogy zavaros világunk nem fehér és fekete, s aki így észleli, semmiben sem különbözik Orbántól, aki hatalomtechnikai okok miatt látja és láttatja annak. Szovjet hősi emlékműveket hajigálódni arra alkalmas, hogy a lakájmédia majd harsoghassa, milyen elvetemültek ezek a sorososok, Istent, embert nem ismernek, amikor pedig voltaképp tapsolni volna kedvük, mert valójában, szívük szerint ők meg buldózerrel mennének neki.

Tessék lenyugodni tehát szépen, aztán kitisztult elmével körbenézni újra a világban, s ha már a mi friss forradalmunk szimbólumává vált ez a festékezés, akkor a lufi-támadások céljait alaposabban kijelölni szükséges. Javasolhatnám a stadionokat mondjuk, amelyek sokkal inkább jelképei az orbáni diktatúrának, mint egy ványadt szovjet emlékmű, és még számos más, alaposabb indokkal gyűlölhető objektum létezik kies hazánkban.

Mindazonáltal ez a dobálózás is azt bizonyítja, milyen nagy bajban van minálunk az oktatás, és még azt is, hogy tényleg ideje lenne szembe nézni a múltunkkal, ami ezidáig elmaradt. Ebből, illetőleg ennek hiányából fakadón terjednek ordas-, és debil eszmék is egyaránt, zavart képezve az erőben, a választópolgár tudatában pedig még inkább.

Ehhöz a kívánatos lenyugváshoz meg egészen különös olvasni valót ajánlanék. Szerb Antal – akit, ha ezek a szovjetek előbb jönnek be, tán nem vernek agyon – „A világirodalom története” című munkájának orosz irodalomról szóló fejezetét, amely gyönyörű plasztikussággal ábrázolja a végtelen sztyeppék néplelket alakító andalító ritmusát.

Ez, amennyire röhejes, annyira félelmetes is egyben. Teljesen biztos vagyok ugyanis, hogy egy csepp holland habzó nem sok, de annyi sem került a megszentelt magyar földre, hacsak nem már újrahasznosítva, okádás formájában, túlfogyasztás következtében. A magyar ember ugyanis nem hülye, ha a megspórolt lóvéját sörbe fektette, akkor nem fogja rituális céllal, dobszó kíséretében kiborogatni. Inkább a halál.

Másrészt meg, ha valami ismeretlen erő közreműködése nyomán mégis akadt pár partizán, aki ezt tette, akkor mi meg mi van? Mi a rosseb? A hollandok miképp károsultak volna, hiszen a borogatáshoz is meg kell venni azt a rohadt komcsi italt, ilyképp kár egyáltalán nem érte volna a galádokat. Nem. Sőt, mint hírlett, midőn Pártunk meghirdette a csatát, némely helyeken növekedett is az eladás ebből az ellenséges, nemzetrontó folyadékból.

De nem is erről van itt szó elsősorban, hanem a rituáléról és szimbólumokról. Olybá tűnik, ez a sörborogatási delír, hasonló funkciót töltött volna be, mint a klafa könyvégetések. Ezek, ugye vallási vagy politikai okokból történnek szertartásos keretek között, és azokat szokták máglyára vetni, amelyeket veszélyesnek tekintenek a hatalom gondolkodásmódjára nézvést. Nem föltétlenül a nácikra kell gondolni, Angliában égették el már a Sátáni verseket, a hülye Amerikában meg Harry Pottert.

Visszakanyarodva mégis Lázár vezérminiszter et. baromságára, ebből is kitetszik, hogy a rezsim szimbólumokkal és jelszavakkal óhajtja irányítani és butítani az alattvalókat. Ezt a célt szolgálják az óriásplakátok odaböfögött tőmondatai, a nemzeti konzultációk, a „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!” visítás, meg a futballban egyesülő a nemzet, hogy más példával ezúttal ne is éljünk. Az egész kormányzásuk ilyen szimbólumok sorozata, hacsak nem közbeszerzésekről és más, zsebtöltő intézkedésekről van szó.

Ezekben ugyanis fölöttébb leleményesnek mutatkoznak. Egyenesen művészi szintre fejlesztették a szerzést, amely technikákat, ha majd egyszer Isten és a nép segedelmével megbuknak, és nyilvánossá válnak a titkos és szent iratok, tanítani fognak mindenféle egyetemeken, legfőképp a CEU-n, amely akkor már messze országokban fog székelni, ha így mennek tovább a dolgok. Rá is kimondták a Heinekent, és momentán nem tudni, mi lesz a vége, de már rakják a máglyát a könyvek égetéséhez.

Ilyen háttérrel büszkélkedett azzal a mi prime miniszterünk az Európai Néppárt őrsi gyűlésén – ahol egyébként elfogadtak egy Oroszországot elítélő fogalmazványt, és ő szemrebbenés nélkül megszavazta ezt is -, hogy nem vagyunk mi populisták. Na most: ebben a tömörülésben harminckilenc ország hetvennégy pártja van jelen. A másik hetvenhárom lehet, hogy nem populista, de hogy ez a miénk igen, az hétszentség. Olyannyira, hogyha tovább halad egyetlenünk a lenini úton, ki fogják baszni a közösségből, és akkor kereshet új haverokat. És ami a legfélelmetesebb, találni is fog, csak jobbra kell fordítania tokásodó, nemtelen élű orcáját.

Most is, ebben a csíki, nem csíki, vs Heineken vörös csillag dichotómiában, amely immár nemzeti sorskérdéssé vált, mert jobb dolgunk ezen kívül nem igazán mutatkozik. Kivéve persze a határainkon két kerítés közt bóklászó tizenhárom, óvodás korú terrorista dolgát, akik ellen feldübörögtek tankjaink.

Persze, ahol ilyen a gazdatest, ott könnyen tenyészik a bolondgomba. Esetünkben épp a Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete, valamint a Szabadságvédő Alapítvány, aki hülyék beperelték a Heinekent, mert szerintük a cég termékein feltüntetett vörös csillag sérti a kommunista diktatúra áldozatainak emlékét.

Ez épp most jutott az eszükbe, zárójelben: a Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete elnöke az a Menczer Erzsébet, aki korábban fideszes országgyűlési képviselő volt, és most is a III. kerületi Fidesz vezetője, nem véletlen tehát, hogy a butaság bátorságával csinálnak marhát magukból.

Olyan ez, mint 2014-ben, a magyar abszurd egy másik korában, amikor a CÖF nyílt levélben fordult Barack Obama amerikai elnökhöz a Magyarországot elmarasztaló írásokkal kapcsolatosan, és ő legott összeszarta magát. Most Trump van már odaát, a Heineken meg itt, amely gigacég valószínűleg reszket a Menczer Erzsébet & Co.-tól.

Ezek a kényszermunkások a következőknek mennek neki: ennek a legújabb patás ördögnek, ennek a Heinekennek van százhuszonöt sörgyára, a világ hetven országában van jelen, globális szinten a harmadik helyen áll az eladott mennyiségek és a jövedelmezőség tekintetében. A cég mindennapi tevékenységét pedig átlagosan ötvenhatezer alkalmazott segíti.

De, hogy mért is van ez így, hogy ezek az üldözöttek ajvékolnak. Pártunk agya megdurrant, és a hírek szerint totális hadjáratra készülnek a hollandok ellen, az önkényuralmi jelképtilalommal próbálkozó törvényjavaslat csak az előszele volt a további támadásoknak, az indoklás pedig egészen elképesztő.

A lényeg: „A Heineken nem viheti el szárazon, hogy megsértette az erdélyi magyarokat, végső soron a magyar nemzetet”. Ezen túl kormányunk harci buzgalmában kijelentette: „Megvédi a mocskos multi által eltaposni kívánt szegény, (nem igazán) kis, (nem is annyira) magyar székelyföldi manufaktúrát. Ezen túl immár a Heineken „támadását” a kormány szimbolikusan kiterjesztette nemcsak egész Erdély, hanem a komplett határon túli magyarság elleni támadássá, a védelmét pedig az egész magyar nemzet megvédésévé.

Viszont emlékezzünk 2001-re, amikor már mutatkoztak a demencia első tünetei kedves vezetőnkön, akkor hirdette meg ugyanis a harcot az „osztrák vircsaft” ellen földügyekben. Erre elköltöttek minden eredmény nélkül kétmilliárd forintot, akkor is a választási kampányra akartak produkálni zsebszerződéseket, de nem igazán sikerült.

Itt tartunk újra. Mint azt egy kormányközeli szakértő elmondta: „Ez nem jogi kérdés, maximum harmadsorban az. A tét – ha eddig nem lett volna egyértelmű – csak a felszínen az, ugyanis, erősen kilóg a lóláb, hogy a jótettel valójában az egy év múlva begyűjtendő határon túli szavazatokért szállnak harcba.” Viszont nem kéne a kurva voksokért a mi farkunkkal csapdosni a csalánt.

Ilyenen, hogy megint mi leszünk Európa bohócai, az ember – bár szomorú -, de már nem igazán csodálkozik. Viszont addig szórakoznak szavazatszedő buzgalmukban, míg a Heineken azt nem mondja, baszódjál meg Orbán Viktor, veszi a cókmókját, és huss, elillan párezer munkahely. Mint föntebb bemutattam, ezek a csillagosok ezt nem igazán fogják megérezni, de a magyar keményen dolgozó kisember, na, az igen. Akkor lesz csak csikidam, sőt, hogy stílszerűek legyünk: csíkidam.

A miniszter az általa is jegyzett előterjesztésről szólva kijelentette, indítványuk elsősorban azoknak az emberi méltóságát védi, akik a nemzetiszocialista, illetve kommunista jelképek kereskedelmi használatakor sértve érzik magukat. Nézzük akkor meg ezt közelebbről.

A Heineken-emblémában olvasható „e” betűk az erő és az egység kifejezői, a piros csillag motívum pedig a középkorból ered. A csillag sarkai a levegőt, a tüzet, a földet és a vizet, továbbá egy mágikus ötödik elemet, a főzet minőségét jelképezik.

A zöld szín a sör és alkotóelemeinek természetes eredetére utal és életerőt sugároz. A céget egyébként 1863-ban alapították, amikor még sehol nem voltak a kommunizmus áldozatai, igaz, Lázár miniszter sem.

Nézhetjük ezt az egészet más aspektusból is. 1923 novemberében Hitler bácsi a müncheni Bürgerbräukellerben végrehajtotta a maga sörpuccsát (Hitlerputsch), amely egészen közönségesen a fennálló halamat akarta megdönteni, a végkimenetelt ismerjük. Bár a pártját betiltották, a Bürgerbräu nevű habzó italt nem, pedig a későbbi Führer haverjai biztosan azt szlopálták. A bajuszos nem, ő csak bambit ivott.

Mindebből az következik, még az oly nemes ál-nemzeti érzelmektől áthatva sem kellene baromságokat beszélni, bár az megy enélkül is, másrészt meg, mielőtt az ember nekilát pofázni, nézzen utána tárgyának, amivel a nagyérdeműt meg akarja örvendeztetni.

Így például, a szvasztika, amelyet máma horogkeresztként ismerünk egy böszme eszme nyomán, egyike a legősibb jelképeknek, számtalan kultúrkörben használták. Jelentése Indiában, az Indus menti Mohendzso Daro kultúrában (i. e. 2500-1500) jó szerencse, míg Kínában halhatatlanság volt. A magyar népművészetben is előfordul, tekerőlevél néven.

A szvasztika a hinduizmusban szent jelnek számít, megtalálható a hindu templomok számtalan részén, oltárokon, képeken. Használják az esküvőkön, fesztiválokon, ceremóniákban, házakon és átjárókon, ruhákon és ékszereken, járműveken, még az ételdíszítésekben (például torták tetején) is. Na, akkor most mi van, miniszter úr?

Megvannak az ő sajátos elméletei is a maga munkájáról, magas hivatala kezdete óta elsősorban az, hogy a világ összes nagykövetét berendeli, mert rohadtul élvezi a szemétdombját, a ráborult hatalmat, és kukorékol is cefetül. Most épp azt az axiómát adta elő, ő már két és fél éve megmondta, hogy a klasszikus diplomácia ideje lejárt.

Tényleg unortodox a módi, ahogyan a dolgait kezeli, legutóbb épp az, hogy milánói főkonzullá nevezte ki Csiszár Jenőt, ami jelenséghez hamarosan nem lesz mit hozzátenni, most is csak azért fordult meg bennem, amit leendő főnöke előadott arról, miért is küldi őt külszolgálatra.

Összefoglalóan: csak. Bővebben: azé’. Mielőtt azonban ennek boncolgatásába elmerülnénk, mesélek néhány testközeli élményt Jenőről, akit volt szerencsém annak idején a barátfélémnek tudhatni, de ez már olyan régen volt, hogy Sopronban történt. Itt ő érettségi után discósként kereste a betevőt a Locomotív Szállóban a nyolcvanas évek hajnalán.

Ez nem érdem, és nem is bűn, csupán állapot. Volt egy kedvelt fordulata éjféltájt mindig, amikor osztrák vendégek özönölték el a placcot, akkor azt ordította bele a mikrofonba: „Üdvözöljük a burgenlandi traktoros legényeket.” Ezen akkor a magyar traktorosok jót derültek, mutatva, hogy a lájtos sovinizmus milyen nyerő volt már Kádár alatt is.

Viszont az ilyen lélekállapot nem igazán jellemző egy főkonzulra, bár Szijjártó ügyködését elnézve lehet, szükséges is. Legutóbb a magyar külügy királyának feltették a kérdést, hogy tulajdonképpen Csiszár rádiós-televíziós újságíró volna, alkalmas-e akkor erre a posztra? Erre a futsalos visszavágott: az amerikai nagykövet itt Budapesten nem egy tévés producer volt?

Szép riposzt, meg kell hagyni, csak nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Colleen Bell a virginiai Sweet Briar College egyetemen szerezte diplomáját politikatudományból és közgazdaságtanból, míg a mi fiunk Havas Henriknél kupálódott, működése így nem igazán újságírás, sokkal inkább celebség volt, amit mindenki beláthat, aki nézte a Heti Hetest.

Jól elvoltam eddig, pedig nem is erről akarok mesélni igazán. Hanem a mentalitásról, amely regnáló hatalmunkra jellemző, erről a kiképző őrmester tempóról. Az egészre újólag Szijjártó úr mutat példát és formát, a Csiszár-féle kinevezést kritizálókról nyilatkozva a maga sajátos módján.

Azt találta mondani: „Azok az emberek, akik Csiszár Jenő kinevezésével kapcsolatban mindenféle kritikákat fogalmaztak meg, ők ahhoz a személyi körhöz tartoznak, akik ha bírálnak, tudom, hogy jó döntést hoztam.” Ez miniszterelnök úr tempója is, aki a kisvasútja okán mesélte el nekünk, ha sokat pofáznak neki, akkor a világ végéig kanyarog majd a játékszere.

Előbb-utóbb igen, ám nem egészen úgy, ahogyan azt miniszterelnök úr elképzeli, de ez legyen az ő baja. Ellenben így válik a külügy egyszersmind belüggyé, ha úgy tetszik általános mai magyar gyakorlattá vagy sorssá a fideszuralom következtében. Hogy a pusztáról szalajtott kondások mondják meg, mi legyen, s általában az, amit ők akarnak.

Orbán Viktortól – akárha trágyalé – szivárog alá ez a mentalitás, és megüli az országot egyre hangosabban és agresszívebben. Egy napja például Lázár miniszter beült Hódmezővásárhely városának közgyűlésébe, és verte a tamtamot, hogy hajdanvolt birodalmában mindenki bojkottálja a Heinekent a Csiki sör-cirkusz kapcsán.

Mi a búbánatos rosseb köze van neki ehhez? Semmi sem, csak hiszi. Németh Szilárd fenyegetőzik, Harrach Péter húst klopfoltat, Antall József fia lájkokat tilt be, és kirúg embereket. Mehetnénk itt körbe szerte az országban horizontálisan és vertikálisan is, a rák már teljesen elburjánzott. Szaros nyikhajok pofáznak bele az ember életébe.

Sok mindentől fölfordul az ember gyomra ebben az országban, de ettől különösen, hogy például egy Tiborcz István azzal fenyeget taxisokat: tudja, ki vagyok én? Tudja a rosseb, ámde ez mutatja, hogy az idő visszafordult és a rendszerben újra a nyolcvanas évek elején vagyunk.

A Vas megyei napilap akkori főszerkesztője a szombathelyi Dongó kocsmában a pultot támasztva talajrészegen, midőn rá mertem nézni, ő is nekem szegezte a tutit: „Tudod, te ki vagyok én? Sokat tudok én ártani neked!” Így per tu, majd összecsuklott. Viszont maga mögött érezte a pártbizottság óvó ganéságát. Ergo, körbeértünk, és még nincs vége a zuhogásnak.

Viszont, hogy ne legyenek illúzióink, van utánpótlás. Schmidt Mária fia mesélt a héten Fidelitas-béli tapasztalatairól nyilatkozva. Azt mondta: „Sokkoltak ezek a pufidzsekis srácok, akik tizen-huszonévesen gondolatban már felügyelőbizottsági tagságokat osztogattak maguknak.”, és csalódást okozott neki a közegben tapasztalt gondolattalanság is. Ez az. A számból vette ki a szót. Gondolattalanság, mint a mai hatalom attribútuma. Erről akartam mesélni, csak kicsit elkalandoztam.