Faludy Gyuri bácsi Pokolbélijében, a Recskről szóló bohózat-fejezetben ezt nagyon plasztikusan tudta ábrázolni, amikor is azt taglalta, hogy létezik egy szint, amikor az embernek nem a gyomra, hanem az egész teste éhes, ha tetszenek érteni, mire gondolt a költő. Harrach Péter ilyeneket nem ismer, mindenki kívülről fújja ugyanis a zsengéjét, miszerint: „Múltkor láttam egy érdekes kimutatást, egy felmérést melyben az szerepel, hogy a gyermekek egy része nem azért megy be reggeli nélkül az iskolába, mert a szülők nem tudják neki előkészíteni, vagy csomagolni, hanem egyszerűen nem éhes”.

Miközben Afrikából mutatnak nekünk kiálló bordájú és felpuffadt hasú kisdedeket, voltaképp senki sem tudja, hogy a NER kebelében hányan vannak olyanok, akik mindennapjaikban a Faludy-féle recski örömöket élik át rendre. Gonosz sorosbérencek milliós tétellel számolnak, és az ételosztások sorállásával példálóznak, hogy hangulatot keltsenek a magyar Kánaánban. De tényleg nem tud senki pontos adatot felmutatni, ezért efelől nem nyitok vitát, mindenki saját gusztusa szerint eldöntheti, hogy Magyarországon létezik-e mennyiségi éhezés, mint az ideállá emelt Horthy korban, amikor mint az tudvalévő, épp ez elől tántorgott ki emlékezőn és okádva másfélmillió emberünk.

Van viszont a szakirodalomban egy másik fogalom is, és ez a „minőségi éhezés”. Ez sunyi dolog, hiszen a mintamókus ebben az esetben elegendő élelmiszerhez jut, így az éhségét csillapítani tudja. Az eszébe sem jut, hogy szervezete éhezhet, hiszen bármikor jól tud lakni, és fel sem tételezi, hogy a teste ezek elfogyasztásával nem jut hozzá minden szükséges tápanyaghoz. Pedig – sajnálatos módon – az az érzés, hogy valakinek tele van a hasa, még nem jelenti azt, hogy valóban ellátta magát az összes szükséges tápanyaggal. Ha ezt az ember nem tudja megvalósítani, akkor hiányt szenved bizonyos anyagokból, aminek egészségromboló hatása lesz. És mindez független attól, hogy éhesnek érzi magát, vagy jóllakottnak.

Mindez azért jutott most eszembe, mert jobban teljesítő hazánkban készült egy felmérés, hogy egy átlagos családban milyen kajára futja a jómunkásembernek, és felettébb érdekes az eredmény. Azt mutatja nekünk a statisztika, hogy a panelproli családokban naponta egy mókusra jut körülbelül negyven deka kenyér, vagy éppen öt darab zsemle, gusztus szerint. Tizenöt deka parizer vagy kilenc deka sonka Esetleg három tojást vesz a manus, vagy hét deka trappistát, oder fél liter tejet, ezt önmaga eldöntheti, együtt már nem megy.

Negyvennyolc forintja van gyümölcsre, ebből egy almára futja, hetvennyolc pénze van zöldségre. Ebből fél kiló krumplira telik, másra nem nagyon, a paradicsom már nem fér bele. Ezekkel végezve negyvenegy forintja marad édességre, ebből vehet mondjuk egy lejárt szavatosságú sportszeletet. Ez viszont kár belé, ha az egészséges táplálkozás prófétái vagyunk. És itt a vége a megveszekedett költekezésnek. Ha ezeket szép nyugodalmasan összeadogatjuk, akkor máris előttünk áll a minőségi éhezés klasszikus esete. Vizsgálati alanyunk nem éhes, ezért elégedetten dorombol, ám, ha a vázolt étrendet követi, előbb-utóbb tele lesz a töke vele.

Ez az egész, amit itt teljesen higgadtan leirkáltam, nem azt jelenti, hogy a kákán is csomót keresek, és mindennel elégedetlen vagyok. (De.) Csak csöndben elmerengek, hogy a huszonegyedik században, Európa közepén ennek feltétlenül így kell-e lennie. (Nem.) Mert ilyen kondíciókkal a magyar proletár élete nem sokban különbözik a rabszolgáétól, akit úgy tartottak a gazdái, hogy dolgozni azért tudjon, más meg nem volt érdekes. A magyar választópolgár is teletömi a gyomrát, hogy újrateremtse, megőrizze a munkaerejét, másra nem nagyon telik, ugye. Feltehetnők a kérdést, hogy akkor Lóma óta változott-e valami? Semmise. Jóvan, ustorral nem noszogatják a beszélő gépeket, viszont ezen kívül minden ugyanaz. Fasza.

Igaza volt Spenglernek a társadalmak ismétlődéséről. Ajánlott irodalom: A nyugat alkonya. (De nem úgy, ahogy Orbán képzeli.)

„Én még olyan nyomorult szegény családot, ahol a gyerek hazajön délután iskolából, és másnap reggelig nem kap semmit enni, én olyat nem láttam, mert ha kell, akkor lopnak.” – Ezt mondta a sámándob 2015. november 13-án, a libsibolsi aljadékok meg most verik rá a nyálukat a búkon. Már majdnem sípolnak is.

Pedig ez ellenforradalmi izgatás csupán, hiszen mindenki tudhatja, aki rendszeres olvasója az óriásplakátoknak, hogy Hegedűs Zsuzsa jobban teljesít, következésképp az éhezés, mint a magyar nép különös ismertetőjegye, az elröppent tizenkét munkás hónap alatt, huss, eliramlott az országból.

„Olyan, hogy a legszegényebb családban, ahol nincs alkohol- vagy drogprobléma, hogy ott a gyerek ne kapjon este legalább két szelet zsíros kenyeret vagy tejbegrízt, (…) olyan nincs.” Ezt is mondotta a sámándob, ami állításnak különös folyományai vannak.

Ha tudjuk azt, miszerint a Kárpátok alatt négyszázezer alkoholista úszkál a kannásborban, ebből csak az következhet az éhezésügyi főmufti szerint, hogy ennyi embernek nem jut tejberizsa a feneketlen gyomrába, következésképp éhezés, az mégiscsak van itt minálunk.

Igazat mondott a sámándob? Nem mondott igazat egyáltalán, de ez nem zavarja a jómunkásembert. A hazugság ugyanis, mint kormányzati létforma oly közkeletű, hogy hiányozna is már, nélküle értelmét veszítené minden szürke, tevékeny hétköznap, azaz, éltető elemünk ez minekünk a rónaságon.

Ha ezen az apróságon nagyvonalúan tovasiklunk, mint Svejk a gőzmozdony misztikus számain, akkor csak egy kifogásolni való akad Hegedűs asszony étkezési elképzeléseiben, jelesül, hogy nem egy született dietetikus. Valamint, még gyúrnia kell, hogy megkaphassa az ő Michelin csillagját.

A zsíros deszka, mint a magyar nép mannája, szép idea, ámde elég egyhangúnak tűnik az étlap. Isten segedelmével majd finomítanak rajta, ám amíg ez bekövetkezik, nem árt megvizsgálni, mit érdemes lopni a nemzeti üzletlánctól, hogy magunk oldjuk meg, amit még a KDNP sem tud, hiába képes a főnöke kenyérszaporításra.

Szalámit, azt nem komilfó elemelni, ahogyan azt Bakács Settenkedő szerencsétlen sorsa is mutatja, ellenben kiflicsücsköt igen. Amióta Selmeczi asszony esett bűnbe, azóta minden anyagi javak megvédője ő a hierarchiában, ám, mintha mostanság kevesebbet lehetne hallani felőle. Vagy elfogytak a megvédendő javak, vagy a torkán akadt a csücsök. Egyéb lehetőség nincsen.

Bár, mondjuk, az Uniónak bajos volna elmagyarázni, hogy milyen volt szőkesége megvédi a német adófizetők pénzét is, megteszi ezt maga a Sátán, mint azt mindenféle folyamatban lévő vizsgálódások mutatják. Az éjjeli edény majd később fog kiborulni, de messzire repített a játékos képzelet.

Visszatérve Hegedűs asszonyra tehát, megállapítható, voltaképp maga alatt hasogatja a fát. Ha ugyanis éhezés nincsen itt minálunk, akkor az ő kincseket érő főtanácsai válnak okafogyottá. Izgulni persze fölösleges energia-pazarlás volna, mert egyáltalán nincsen veszélyben a szolgálati gépjármű és a havi egy miller. Sőt, ha sokat molesztáljuk a naccsasszonyt, akkor meghosszabbodik, mint a kisvasút, valamint a propaganda miniszter orcája.

És most, hogy elmeséltem az életemet, nagy gonoszan még annyit idetoszok, hogy Arany Janinál – kurva régen tehát – a megfáradt apa hazatérvén egy-egy szárnyat meg combot nyújtott a kicsinyeknek. Nem gondolt ő semmiféle koleszterinre, mi viszont, boldog utódok, igen.

Ilyképp a mai felelőtlen szülő egyetlen gondja-nyűge hogy végtelen jódógában tegyen-e hagymát arra a kurva zsíros deszkára, vagy sem. Végezetül csak egy jóindulatú intelem kezdő anyák-apák számára: ne kényeztesd a kölködet, mert el találja kapatni magát. A végén még paprikát is követel, vagy kakaót. Meg kisvasutat, ha gyötri a láz.