De nehogy azt higgyük, ezt ő gondolta így, ez az O-1963/1G sorozatszámú őrizetes, mert ilyesmihez neki már egyáltalán nem volt érkezése, csak bemutattam, mit gondolt volna, ha tudott volna gondolni. Pár napja volt a zárkájában, s azon kívül, hogy megkapta a tarhonyáját, másképp nem is találkozott a külvilággal, de jó is volt így, mert a benne élősködő rettegés, a reszketés és vizelési ingerek, amelyek évek óta arra kényszerítették, hogy függönyök és kevlár mellények mögé bújjon, mintha ott sem lettek volna, úgy szálltak tova. Néhányszor benézett a priccs alá és a kübli mélyibe, de poloskán és csótányon kívül mást nem látott. Ezeket azonban ismerte gyerekkorából, így fordulhatott elő, hogy soha nem látott nyugalom költözött belé, és élvezte is a rabságot, amit kitartóan tréfának gondolt, baráti ugratásnak.

Így volt ez akkor is, amikor a bíró elé vitték át végtelen folyosókon, rabláncon, amitől még mókásabbnak gondolta a helyzetet. Kacarászott, az őröktől érdeklődött, hová viszik, miféle kirándulásra, ez a kettő azonban néma volt, meg sem szólaltak, egy mukkjuk nem volt, isteni volt a buli O-1963/1G szerint. A tárgyalóba érve is ez volt a benyomása, nem is volt komoly tárgyalás, hárman ültek vele szemben, morcos és üvegtekintetű mind, istenien játszották a szerepüket. Ha ezek színészek, adok nekik majd Kossuth-díjat, gondolta az őrizetes, pedig közben záporoztak felé a kérdések és állítások, amelyek annyira borzalmasak voltak, hogy már ezért is tréfa lehetett az egész. Szerepelt benne hazaárulás, lopás, sikkasztás, orgazdaság, az államrend erőszakos megdöntése, hűtlen kezelés, hatalommal visszaélés, meg ilyenek.

Azok hárman szenvtelenül sorolták a vádakat, megkérdezték néha O-1963/1G-t beismeri-e bűnösségét, de mindig csak az volt a válasza, hogy ez színjáték, jó kis kampány, ócska trükk, bolsevista propaganda És mindeközben nagyon jól szórakozott, meg csodálkozott azon, hogy az a három mért nem röhögi el magát, tökéletes volt minden. Fölvetette pofátlanul, hogy unja már a tarhonyát, de elhallgattatták, ráförmedtek, hogy fogja be a pofáját, amitől érthetetlen módon még vidámabb lett, még jobban érezte magát, s amikor ítéletet hirdettek, hogy golyó általi halál, egyenesen felnyerített, annyira vicces volt. Aztán vitték a végtelen folyosón egy zárt udvarra, szemben vele három katona, és nem szaroztak, lőttek, s amikor az első golyó a testébe hatolt, felkiáltott csodálkozva: ez most komoly? És az volt.

Ahhoz képest, hogy a makulátlan erkölcsű Szili Katalin leprásként jellemezte Gyurcsányt, Semjén – akinek a dumája meg másokat nem érdekel – még elsőáldozó kisasszony volt, sőt, nóvumot sem sikerült alakítania, de majd az ő Istene megbocsát neki, vagy nem. Ez a haza-, és nemzetárulás olyan kies hazánkban, mint a tüsszentés után az egészségére, igazából már nem is figyel rá senki sem, hacsak az aktus után el nem ered a delikvens orra vére.

Gyurcsány igazáról vagy patás voltáról én most nem nyitok vitát. Itt mindenki úgy bele van állva Trianonba, szerzett jogokba, világfájdalomba, hogy szép ugyan lehetnék, de okos nem. Ezért elmesélem egy csudálatos képpel, mi a jófranc az érzés a panelproliban ezzel az egész cirkusszal. Szeretjük a szomszéd Józsit mi nagyon. Együtt iszunk, még a boltból is segítünk neki cipekedni. Akkor viszont pipák vagyunk rá, amikor bekiabál az ablakon, mit együnk vacsorára, mit nézzünk a tévében, vagy mit olvassunk, és ezt el is várja, holott semmi köze hozzá az ég egy világon.

Ezt a bekezdést részemről be is fejeztem, ha bárkinek arra van gusztusa, lehet hazaárulózni, leszarom. És éppen itt érkezünk el ahhoz, amiről magokni óhajtok. Haza-, és nemzetárulás, ezek olyan súlyos, nagy szavak, hogy nem árt megvizsgálni a jelentéstartalmakat, ha már reggeltől estig ezt hallja az ember, és igazából bele sem gondol, miket beszélnek neki az emelvényről.

Minden ember egy országot tekint hazájának, így a haza egy ország és emberi közösség, ahová egy személy tartozik; a szülőföld és az ott élő nemzet, társadalmi, érzelmi közösség, ahol a személy otthon érzi magát, ahol értik a hexametert is esetleg. A hazaárulást a lehető legegyszerűbben úgy definiálhatjuk, mint az adott nemzet biztonsága ellen a saját állampolgára(i) által elkövetett bűncselekmény.

Ilyen kontextusban sem Gyurcsány, sem egyetlen más sorosbérenc sem tekinthető hazaárulónak, ha tetszik ez a Semjén-féléknek meg a bandájuknak, ha nem. Jó ezt figyelemben tartani akkor is, ha abba gondolunk bele, ki tett azért hathatósan, hogy emberek milliói ne érezzék otthon magukat, akiktől így következésképp elvették a hazájukat. Nem óhajtanék ujjal mutogatni.

Másrészt nem ártana foglalkozni a nemzettel sem, ami fogalmat sikerült úgy taccsra tenni, mint a kokárdát. Ez már mindegy, de arra kíváncsi volnék, hogy fideszék hogyan értelmezik. Esetleg az 1523-as törvények alapján, amelyekben többször beszélnek ruténekről, oláhokról és szlávokról, jeléül annak, hogy ezeket nem számították a magyar natiohoz, amely így szűkebb keret volt az országlakók egyeteménél.

S ha már Trianonnál tartunk, azt is vegyük számba, hogy ezt épp az ilyen nemzetfelfogás okozta, és nem Károlyi. Viszont a Tisza Pista inkább, de erről sem lehet meggyőzni a begőzölt agyúakat, és nem is akarom igazán. Ám innentől lenne érdekes az is, hogy Semjén, miközben a lován parádézik, a nemzetet államnemzetként, vagy kultúrnemzetként definiálná, de neki ilyenekről halovány fingja nincsen, és most én sem világosítom fel.

Ami érdekesség még ebben a kuplerájban, hogy a szakirodalom nem nagyon ismeri a nemzetárulás fogalmát. Ezzel nácikok meg a Semjén dobálózik csupán, így jelöli ki magát Zsóti az eszmei térképen. Tulajdonképpen Virág elvtárssal is mondhatná: „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”

Mennyivel egyszerűbb már ez, nincsen lacafaca, cicó. Így lehet kijelölni, hogy aki nincs velünk, az nem létezik, és akkor lehet haza-, nemzetáruló meg a kiskutya fasza is. Mindezt kijelölve végre véget érne ez a felfokozott zakatolás, ami nem hagyja, hogy az ember elücsörögjön a járdaszegélyen, és addig nézze a csillagokat, göncölöket, míg el nem takarja a jóságos, gomolygó köd. Ebben az aktusban több hazaszeretet van, lehetne, mint ötszáz Himnuszban meg nyolcszáz Szózatban együtt és vegyítve a négyzeten. És innen nézve kaphatja be az összes szűk agyú semjénrobot.

Viszont most indulok a máglyára dalolva.

Látszik, látszik, hogy megvadultak itt a fiatalok, és az évekkel ezelőtt útjára indított hazaáruló-lánc körbeért immár. Ott csattogtatják a protkóikat a teremben a népek, és úgy ordítanak, hogy a szájukon keresztül a seggük lukáig látni le egyenesen, és bömbölik a divatos sláger refrénjét: hazaáruló.

Monyoljunk ezen csöppet azért, hogy kellő ismerettel tudjunk pökni, pedig szotyolát nem is igazán ettünk. A fidesznácik szerint, aki rajtuk kívül áll, az hazaáruló. Mind a hétmillió homeless. A barnainges jobbikkhorda szerint a fiataltalan illiberális demokratátlanok a perduellisek, a két nácikok szerint az összes ellenzék az.

Az összes ellenzék – kivéve Fodor Gábor – szerint ez a két mókus őrs a bűnös, ergo, mindenki a ganajban hengergőzik. Hazaáruló a rendőr-postás-vasutas, Róza néni, Pityu bácsi, a műkörmös meg a szarban turkáló fekete ruhás ápoló. Az egész tetves ország, mind a tízmillió megalázott egyed a perduellio sötét bűnében leledzik, miközben ropognak az eresztékek, és hullik le a vakolat.

A barbár Rómában perduellis – hazaáruló – volt az, aki a haza alkotmánya ellen izgatott, vagy, aki a hazája ellen külső ellenséggel lépett összeköttetésbe, és ők akkor és ott természetszerűleg megmurdeltették a delikvenst. A halálra ítéltnek betakarták a fejét, azután megvesszőzték, s úgy húzták föl az akasztófára (arbor infelix). A fölakasztáson kívül alkalmazták a lefejezést (securi percutere) s a tarpeiusi szikláról való letaszítást is.

Máma a 2012. évi C. törvény a hazaárulásról a 258. §-ban a következőket rendeli: Az a magyar állampolgár, aki Magyarország függetlenségének, területi épségének vagy alkotmányos rendjének megsértése céljából külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A büntetés tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a hazaárulást súlyos hátrányt okozva, vagy állami szolgálat vagy hivatalos megbízatás felhasználásával, háború idején vagy külföldi fegyveres erőnek behívásával vagy igénybevételével követik el. Aki hazaárulásra irányuló előkészületet követ el, egy évtől öt évig, háború idején két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Lehet választani. A magam részéről a Magyarország névre hallgató diliház legfőbb, pocakos ápoltjának arbor infelixet és securi percuterét javasolok, tarpeiusi kiegészítéssel. Az összes többivel azt csináltok, amit csak akartok, egy megjegyzéssel: börtönt építeni nem szükséges, az ország úgyis kerítésekről ölelt, s benne ugrándozik – rács közt a majom – minden hungaricus halandó az idők végzetéig, vagy, míg föl nem kel a Nap. Legyetek üdvözölve hát a Pokolban.