Elaknásítjuk az öblöket, naszádjainkon. csónakjainkon száguldozunk a habokon, eltakarjuk az azonosítót, fekete leplekbe burkolózunk, és, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, a meglepetés erejével cirkuszi zenéket zúdítunk a betolakodókra. Mint a Karácsonyra, amitől migráncsi lábuk reszket, fejük inog, ajkukat nyalogatják, lelkük gúzsba kötődik, megtérnek, és úgy iramlanak vissza Afrika partjai felé, mint a mi új keresztes hadseregünk. Ott terjesztik az igét aztán, a mi igénket, s mi utánuk utazunk nem is kormánygépen, visszük az ellátmányt, ajrót és zöldhasú dollárokat, mert üldözöttek lesznek akkor már, ugyan mi üldöztük el őket innen, de az más.

De ne szaladjunk előre ennyire a diadalban, hiszen rögös az út, a ló is megbotlik, pedig stoplis cipője van, a kommunista indián meg fordítva ül rajta, és nem bír leszállni. Mert falainkhoz kő kell, újabb bányák és közbeszerzés, aknáinkhoz hosszú utak, Washington vagy Moszkva ködeibe, mikor hogy, és naszádgyártásunk sem tökéletes, mondhatni ladikokat tudunk, ám minden attól függ, honnan nézzük. Egy bolhának a vízibicikli is anyahajó, egy bálnának a Balaton is pocsolya, nekünk a csillagok is közel vannak, rezsi kérdése az egész. És a hité, drága barátaim, keresztény kultúránké latin gyökerekkel, akikre is Hannibál zúdult az Alpokon át, mert nem volt se kerítésük, se faluk.

Jött ez a Hannibál, a mórok, a szaracénok, mindenféle kétes alakok, feketék, barnák élén, de egy keresztény se volt közöttük, pedig lehetett volna, de Krisztus nem volt hajlandó megváltani őket, ahogyan minket viszont mindig is. Már akkor is, ott is a Soros, a terve, meg a liberális elefántidomítók, valamint a Gyurcsány ükapja. Viszont, és ellenben ez a Hannibál aztán leshette, sóval hintették be, annyi sót szórtak rá, hogy a lepényre már nem is maradt, így nyerészkedhettek a pajeszos sókereskedők. Nem volt a világ már akkor sem egyszerű, na. Globálisan átjött ez a Hannibál a hegyen, gátak nélkül, viszont ilyen még egyszer nem lesz, visszük a falat, bekerítjük a nemzetet, az olaszt, átvágjuk, fölavatjuk, alapkövezzük.

Triesztben már van kikötőnk a naszádjainknak. Legalább négy naszád elfér ott, néha öt is. Vízisí, dzsetszkí, és magyar kacsák. Ahogy ott úszkálnak drága barátaim, sisakban, morcosan, járőröznek föl, s alá, köröz a seggük, elrettentő sereg, és még kiflicsücsöktől sem csábulnak el, ahogyan a talpaik egymásra lépnek. Magyar kacsák, pöttyös a seggük, keresztény kacsák ázsiai beütéssel, No de, kérdezhetitek, mi lesz az eldugott öblökkel, a megmászhatatlan bércekkel, és én azt mondom nektek, nem gondoltok a zergékkel és delfinekkel, barátainkkal, társainkkal a küzdelemben és bajban. Zergéink minden ormon ott lesznek, delfinjeink minden mélységet beúsznak.

No de, kérdezhetitek drága fratellik, ki bír majd a zergékkel, ki is dirigálja őket a harcban, s én rámutatok jól teljesítő mezőgazdaságunkra, juhászainkra, akik még megmaradtak az osztrák nyugdíjasok támadásai után. Zerge, birka egykutya, puli és vak komondor, nőügyekkel nem foglalkozunk. Vlagyimir barátunk már képzi nekünk a Krímnél a delfineket, migránsfalatkákkal idomítja őket, magam is tanulok delfinül, mások zergéül, félelmetes seregek lesznek a kacsákkal, naszádokkal, megvédjük az olasz hazát, illetve az olaszok hazáját. S hogy nem kérnek belőlünk, az sem baj, majd, amikor az új hajnal fölhasad, és megkapom a gyógyszerem, akkor minden jó lesz. Boldog karácsonyt dolce fratelli. Visszük a sódert meg a kavicsot.

Elmesélem azért, hogy min vergődött ez a két nyomorult. Hollik szóvivő bejelentette, hogy a határvédelemre 2015-től szánt költségeknek csupán mintegy egy százalékát, azaz 6,6 milliárd forintot térít meg Magyarország számára Brüsszel. Erre ordibált még aznap, tehát tegnap a sárkány másik feje, ez a Halász, hogy tarthatatlan ez már, ki sem lehet bírni. Megbeszélhették volna a vár menzáján is ezt akár, vagy a liftben, vagy egy kocsmában dülleszkedve, merengve a világ gonoszságán. Ilyen produkcióhoz fölösleges százmilliárdos médiát, plusz még további ötszázat tartani a KESMA kebelében csurig írástudatlan slapaj pártmunkásokkal.

Fideszi gondolkodással ezt is fizethetné Brüsszel, több maradna a gazdának és a haveroknak. Mert azért arra jó volt ez a mű-kifakadás, hogy az ember elkezdjen számolgatni a ducci kis – oder csontos, göcsörtös – ujjain, hogyha egy százalékot fizet Brüsszel a határi pénzekből, és az 6,6 milliárd pénz, akkor a bevallott költségek 660 milliárd magyar adóforintokra rúgnak. És akkor megkérdi az ember, mire, s ha nem látja, akkor, hogy: kinek a zsebébe. Egy vizes világbajnokság már ez a határvédelem, viszont ezt megpróbálják pofátlanul Brüsszelre lőcsölni, s ha nem megy, hörögnek.

Egyébiránt ilyesmi miatt plakátolták ki Orbánt a ködös Albionban.Őt mutogatták az angol parasztnak, hogy Joe/Steve, etc., ha az Unióban maradunk, ez a faszi teszi zsebre a pénzedet, és kész is volt a Brexit. Orbán már úgy is képes ártani, ha nem is tesz érte, vagy nem is akarja igazán. Ez ám a karrier, de ugorgyunk, mint Pósalaki bácsi. Hogy mire ment el a határon majdnem hétszáz milliárd, az majd a bíróságon kiderül, de a Fidesz és a vezér tapló habitusa már most összegezhető: a legrosszabb fajta harácsoló tolvajbanda, amelyik nem átall mindenre pénzt kérni a klímavédelemtől, határőrizeten keresztül a kis maci valagáig, mondván, ez neki jár, ez őt megilleti. Hát, nem.

Nem lehet számolatlanul zsebre rakni az angol paraszt, a német gyári munkás és a holland halász adóját, s ha jobban körbenézünk, ma már a távoli és elátkozott Brüsszelben is egyre többen látják úgy, hogy nem kéne finanszírozni az Orbán, az ő családja és az ő haveri köre gazdagodását. Sokan látják így, de nem elegen. Az pedig már tényleg mindennek az alja, hogy amikor az Unió úgy dönt – mert ismeri már Tiborczot – hogy ellenőrizetlenül és hasra ütésre nem ad százmilliárdokat, akkor ezek ordítanak fenyegető hangon, hogy „ez így nem mehet tovább”. Tényleg nem, és tényleg röhejes, ahogyan egymással feleselnek a magyar paraszt ámítására, plusz rezsiutalvány és zacskó krumpli.

Mindezeken túl, hogy a létezését igazolja, Halász elvtárs még megjegyezte: „Nem csökken a migrációs nyomás”. Akkor szólni kellene a statisztikának is, mert elég csak felmenni a police.hu honlapra, ahol snájdig kis grafikon található a nyitóoldalon „Illegális migráció alakulása – heti bontásban” címmel, és a kék kis oszlopok azt mutatják nekünk, hogy hetente úgy nagyjából kétszáz szerencsétlen keveredik a határunkra, mert követtek egy madarat, aki azonban a kerítésnél visszafordult. Ha osztok-szorzok, ez naponta átlagosan kábé huszonöt-huszonhat menekülő ember. Hogy mi került és kerül ebben majdnem hétszáz milliárdba, az titok. Illetve a címben már megfejtettük, tehát semmiféle látnivaló nincsen már. Tudjuk.

Illetve stílszerűen: Tuggyuk.

Nem tudom miaza migráncs. Apuva vótunka zálatkertbe, nem mutatakojat ottan. Vót zsiráf, majom etettni nemlehetet őtet, de migrancs aznem vót. Izgulokis nagyon. Délelött szivecskéketköllött csináni, aztat viszükmi a migráncsokho, nemértem. Haa majmot nemlehet etetni a migráncs micsiná a szivecskéve, mindegy. Jötértünk egybusz, nem kölöttaludni.

Apityu melet üttema buszonn, aszonta, hogyneki azapukája emesétte, miaza migráncs. Hogyazoka gyerekeket dobbájjákáta a kerittésen, meg piszkossak, neméttem akkó minekmegyünk odahogy minket dobájjanakkát? Pityu meginvihogot, ésaszonta, neféjjekmer ottan lesznekkatonák, azokhó megyünkmi, merazok védenek minketmeg a migráncsoktó.

Nekikvagdostuk azokata szivecskéket, mersokat tesznek érrettünk, aztat köszönnyük megnekik, meg valamiviktorbácsinak, aki odakütte ökket. Hamaroda értünk. Télleg olyanvót, minta zálatkertbe, kerittésvót csudáranagy, de migráncsaz nemvót mögöte. Katonaaz anyivót mindaszemét, meg tankokis, autók, nem ühettünkbele, csak énekeeni kölött, és a bácsik mosolyogtak nekünk.

A süsfölnapot énekettük, pedig sütöt, melegvót nagyon, izzattamis. Azé néztem túla kerittésen, de hiábamer semmise láttam, pedig nagyonakartam, hogylegyenott migráncs. Kiváncsi letemvóna, hogymekkora afarkaneki, mijenaszine, hogy letudjam majdrajzolni azapunak. Decsak katonák vóttak, odaatuk a szivecskéket, bácsikmeg filmeztekminket, a julismég beszétt isnekik a mikrofónba.

Asztán eejöttünk visszaide azoviba. Vótmégidő ozsonnáig, gondókottam, hogyminek mentünk mioda, ha nemvót migráncs, csak a kerittésen túla bokorba. A zálatkertbe is nemláttam a zoroszlánt, a gondozójaneki aszonta hogy a bokorbavan azis. Itten akatonák vótak a gondozók szerintem, a migráncsokat gondozák biztos, denem értemén azegészet. Mindeegy, vára dömperemmegyek.

Akármit – még az ember gondolatait is – ellenőrizzen, azaz jóval a rendszer megváltozása előtti történet ez, de mindenképpen figyelemre érdemes, mert a vátesz szerint nincs messze az idő, hogy ugyanaz megtörténjen ugyanott (itt). Példázza ezt az úttesten rossz helyen átkelő anya esete, amit nem részletezek, de az egész delírium kezd kiteljesedni, a maga módján rendszerré összeállni, és ez az oka és indoka, hogy belenézzünk az 1978-ban történtekbe, amely ezen a helyen, jelesül Szombathelyen esett meg a mostani bötűk firkálójával.

Az volt, hogy sportolási céllal a fenséges Prága városában kellett megjelennem akkor rövid időre, aztán, mivel a repcsi későn szállt le a mi túlragozott fővárosunkban, egy, a Déli Pályaudvaron töltött lélekemelő éjszaka után csak a hajnali vonattal tudtam haza, azaz Szombathelyre jutni. Ennek folyományaként a kora délelőtti napsütésben volt muszáj – fekete széldzsekiben és eléggé nagy táskával – vonszolni testem, az otthonom felé gyalogolni, amely a Hadnagy utcában leledzett, ezért pedig a Vöröshadsereg (ne röhögj, ma 11-es Huszár út) utcában vánszorogtam a vázolt zűrös éjszaka után láthatóan elcsigázott állapotban, amikor a fehér Zsiguli (fiatalabbak kedvért ekkor még ez volt a menő), oldalán a rendőrség felirattal fékezett mellettem, és nem mosolygós, hanem tudatosan marcona alakok szürke egyenruhában, fejükön vörös csillagos tányérsapkával – mert akkor még ilyen mundérban szolgálták a dolgozó népet – ugráltak ki belőle, hogy kérdőre vonjanak, hová a francba megyek.

Erre én a ma született bárány jámborságával válaszoltam: haza. De ez sem volt elég, arra is kíváncsiak voltak, honnan jövök, amire magam, hogy a hosszas magyarázkodást elkerüljem, a világ legtermészetesebb módján feleltem: Prágából. Ez persze kicsapta a biztosítékot, és személyi igazolványt követeltek mondván, bizonyítsam én, hogy tényleg onnan pár száz méterre lakom, csakhát ennek egészen prózai okok miatt nem lehetett megfelelni, ugyanis akkortájt a drága kis szig-et nem volt “szabad” külföldre vinni, így csak útlevelem volt a piros fajtából, amelyben (persze) lakcím nem szerepelt.

Ezzel szemben a fent már emlegetett úton laváztam, amely egyenesen Kőszeg, azon túl pedig a Sátán lakhelye, a Nyugat felé vitt, így potenciális disszidensnek számítottam, ennek okán csak fél órás faggatózás után, amiből még azt is tudni akarták, hogy mennyi hangya futkározik a hány szobás lakásban – de fajsúlyosabb kérdések pergőtüze mellett – nagy nehezen tovább engedtek. Mégsem volt sok híja, hogy a „kapitányságon” kössek ki csak azért, mert arrafelé mentem. Régen volt. Elfeledtük, s visszajött. Építik megint, csak a másik irányból. Röhej. Ilyeneket írtam én már elég régen, s lám, hipp-hopp itten van. Akkor kinek a kurvaannya? Az enyém, persze, meg a rohadó országé. Egy a tábor, ugye.