Kívülről láttam egy alakot az asztalra borulva, nem volt sem fehér fény, sem életfilm, egy perc volt az egész, és azon gondolkoztam, mit tegyek, hogyan értesítsem Margitot a szomszédban, hogy megváltoztak a viszonyok, de ez érthető okokból akadályokba ütközött. Lebegtem csak a testem felett, és végtelen boldogságot éreztem, mert megszűnt minden kínom, nem nyilallt a derekam, nem hasogatott a térdem, felpuffadt beleim gázai sem zavartak, és akkora szabadság szakadt le rám, hogy táncra perdültem volna örömömben, de csak valami lebegés-suhogás sikerült, amitől a függöny meglebbent, és repedésekbe menekültek a pókok.

Margit két óra múlva talált rám, rázogatott, sikított, mintha valami oka lett volna rá, és a mentőket hívta lányos zavarában, akik azonban nem sokat lacafacáztak velem, látták, hogy megmurdeltam. Jöttek a hullaszállítók is, és ahogyan gyömöszöltek bele a tepsibe, Margit még mindig ordított, megkönnyebbülés volt szinte, amikor rám zárták a fedelet, mert megszűnt a hangzavar. Körülnéztem volna még a szobában, nem maradt-e utánam nagy kupleráj, de rá kellett jöjjek, hogy a holtak szabadsága sem végtelen, ahogy cipelték a testemet, vele együtt haladtam én is, pár méteres körzetben tudtam csak mozogni. Nem járhatok csak úgy kísérteni ide-oda, de ez sem rázott meg, nem is akartam kajánkodni és visszaélni azzal, hogy rám már nem vonatkoznak a newtoni törvények.

Amikor boncoltak, érdeklődve figyeltem, mi is voltam én, izmok, inak, zsírok, vacak anyag, ami ismeretlen erők nyomán kialakult, csak a tüdőmön csodálkoztam, mit tett vele az ötven évnyi dohányzás, hú. Ne legyenek kíváncsiak a saját tüdejükre, kiábrándító. El is temettek aztán, előkerült valami rokonság, akiket évek óta nem láttam, de el kellett kaparniuk, a családi kriptában ott volt a helyem, csak bele kellett lökniük, mert ez volt a konszenzus, amibe még az is beletartozott, hogy sírás-zokogást mímeljenek, és ez sem nekem szólt, hanem a többi megjelentnek. Váratlanul sokan voltak, fenn kellett tartani a közös hazugságot, hogy egyáltalán érdeklem őket, holott egy csöppet sem.

Aztán leeresztettek a gödörbe, ahogy szórták rám a földet, kiábrándító is lehetett volna, nyugodjanak meg, nem az. Mire idáig eljut az ember holtában, már eléggé tisztában van lehetőségeivel és korlátaival is. Például a testem már tíz éve foszladozik, de a tudatom teljesen tiszta, soha nem láttam ilyen egyértelműnek a világot. Csak az zavar, hogy porhüvelyem fölött nem rendelkezhetek. Jó lett volna a második év után izegni és mozogni, mert egy göröngy nyomta a derekamat, de a kedves giliszták elrendezték, eligazgatták, azóta kényelmes a vackom idelent. Sőt, ha belegondolok, hogy hamarosan már csak a csontjaim maradnak, kényelmi szempontokkal egyáltalán nem is kell foglalkoznom tehát.

Amikor a temetésem után két héttel leszedték a kriptámról a száradt koszorúkat, egy hülye rokon lepucoltatta a fölöttem lévő műkövet, amitől olyan lett, mint egy agyonkrétázott tábla, kénytelen voltam bekopogni a szomszédhoz, akivel annyira nem törődtek, hogy a sírját benőtte a repkény meg a boróka, amitől nem csak elegáns lett az otthona, hanem kellemesen hőszigetelt is. Az egész januárt, amikor azok a böszme hidegek voltak, nála töltöttem vendégségben, nagyon lakájos volt. Egyébként jól elvagyunk mi itt, megismertem minden holtat a környezetemben, jókat szórakozunk. Múltkor is beszarattuk a temetőőrt, mindenki kifeküdt a szemében kigyúló rémült tébolytól.

Járhatnék kísérteni távolabbra is, ahogy a hús fogy a csontjaimról, úgy nő mozgásom hatósugara, de nem vagyok romlott kamasz, hogy mindenkit halálra ijesszek, jobb szeretek csak merengeni a világ folyásán vég nélkül. Megszűnt az idő, nem kell ennem, ürítenem, aludnom, s ha van valami hiba a szellemlétben, akkor ez, mert azért ezekben is voltak örömök. Mit nem adnék egy jó pörköltért, de el kell viselnem, hogy nem jár, eleget zabáltam, amíg a gyomrom szét nem rohadt, illetve a kágyillók föl nem zabálták. Ilyen apróságoktól eltekintve helyzetem ideálisnak, sőt, boldognak mondható, semmivel sem cserélném el.

Csak ezek az ünnepek zavarnak. Éven át senki felém sem néz, ami jó, most meg, hogy a konvenció azt kívánja, boldog-boldogtalan itt sertepertél a sírom mellett, ismeretlen kis kölkek még rá is tapodnak, egy tapló meg idevizelt a bokorba, mert nem bírta ki a hólyagja, hallatlan. Hozzák a virágjaikat, a mécseseket, és érzem én, hogy eszükbe sem jutok, csak a szomszédét nézik, hogy az övék nagyobb vagy fényesebb, röhej. Ahogy sötétedik, minden vibrál meg villódzik a fényben, és az ember el is érzékenyülne, ha nem lenne ünnepi műsor is. Mindenféle bánatos versek meg dalok, sehol egy jó kis rock & roll vagy jófajta jazz.

Ebből is látszik, hogy nem nekünk, holtaknak rendezik ezt az egész szart, hanem maguknak, ezzel akarják megnyugtatni a lelkiismeretüket és remélnek feloldozást, de azt cseszhetik. Ha volna rá érkezésem, és lenne hangszálam, ami nincs, elmondanám nekik, ha életemben le sem szartak, akkor holtamban ne kurválkodjanak velem, hogy ők milyen fasza népek már. Ha valami, akkor az őszinteség az, ami elválaszt minket, lentieket a fönti világtól, mert hazudni ugyan itt is lehet, csak nem érdemes. Nincs büntetés és nincs jutalom, az idő végtelen tengere van, és az a föloldozás, hogy lehet nevetni a világ ostobaságán a megbánás veszélye nélkül, és innen nézve Kierkegaard is bekaphatja, mert semmit sem tudott a halál kaján örömeiről, mégis mondta a magáét.

Béla pislantott egyet, szeme héja pedig akkorát csattant, mintha valamely duplagyűrűs rázná a dunnahuzatot teregetés előtt. Hóna alól kagylók, csigák és tömjén illata áradt vegyesen a megváltás minden ígérete nélkül, és ettől a hangos, szagos filmtől az orvos, aki munkától szétesett és viaszossá vált testekhez volt szokva, most meg itt volt neki az egész, kerek világ, lányos zavarában szó nélkül töltötte ki a munka alól mentesítő papírokat. Béla már a polgármesteri hivatalnál járt, amikor a fehér köpenyes felocsúdott a kábulatból, és Bubó módján kérte a következő göthöst, hogy az élet nyugodt folyása visszatérjen.

Béla leadta papírjait a hivatalban, és most döbbent rá, hogy itt ő még sohasem járt. Ügye, gondja nem akadt, és ez is mutatta, hogy nem ide való, nem erre a színpadra, de valami hülye bábos mégsem engedte, hogy tovább álljon, és ezt a dróton rángató alakot életnek hívták, ami egyelőre és mindig van, viszont értelmet csak akkor nyer, ha visszafelé nézeget rá. Kilépett a térre, és a hivatal már nem volt, csak a fejében. Kettőt lépett, akkor a Szentháromság szobor volt az élet, tövében a tegnapi bamba kollégákkal, de amint a háta mögé került, megszűnt az is, és a kocsma kelt életre, így imbolygott Béla pillanatról-pillanatra, álom és valóság, múlt és jelen között.

Amikor leereszkedett a fenekét formáló székre, és úgy döntött, hogy innen nem mozdul, míg le nem esik vagy el nem vonszolják, akkor csak az állandóságba kapaszkodott görcsösen, mert a viaszosvászonnal borított asztal körül ott kerengett szélvész ringlispílként a valóság, és nem lehetett elkapni egy menetre sem. A mocskos ablakon túl a falu összes népe malomkeréknyi koszorúkkal és fehéren virító viráglabdákkal csoszogott és imbolygott, az összes duplagyűrűs és fogatlan sunyin nézte a másik szerzeményét, hogy kié nagyobb, vagy kié fehérebb.

Béla ebből jött rá, hogy mindjárt itt van a halottak napja, amely cirkusz nem a porladókról szól, hanem a szomszédnak celebrált előadás, hogy ki költ többet az emlékezet vámszedőinél, szirmokban, tobozokban és mécsesekben fejezve ki szívük soha el nem múló fájdalmát, holott csak a Rózsit akarták legyőzni a koszorúval, hogy ők jobban szerettek, és most boldogtalanabbak. Pedig míg élt, kanál vízbe fullasztották volna azt, akit most beborítottak az álsággal, és voltaképp már azt is elfelejtették, milyen volt a szeme fénye vagy a hangja színe. Így zötykölődött az idő hazugságokkal kitömve.

Hősünk tudta, hogy az igazi halál a feledés, az emlékezés pedig nem virágos cirkusz, hanem a szív dolga, ezért vodkát kért és margitvirágot, meg egy mécsest, hogy elősegítse a búvárkodást a gyomra mélyén. Így akarta életben tartani a temetőben pihengetőket, holott már az utolsó is, akit az idők kezdetén elsiratott, rég újjászületett mindenféle pitypangokban, madarakban és fellegekben, és azt is tudta, hogy amikor az eső cseperészik, akkor esetleg a nagymama hull alá az égből, vagy az anyja, mert nem ülnek semmiféle trónusok előtt a mennyekben, hanem molekuláik és atomjaik a világmindenség örök körforgásának apró elemei lettek, végleg kiszolgáltatva a fizika mindent átható törvényeinek.

A fröccsök ura azonban nem értette ezt a margitvirágot, hogy az mi a rosseb már megint, hogy mit cirkuszol itt neki a barátja, amikor Béla megunta a nyavalygást, és tőle szokatlan hangon rá nem förmedt: – Krizantém, baszd meg. – A kocsmáros megsértődött, de csak egy kicsit, mert nem tudhatta, milyen viharok zajlhatnak Bélában, amitől készül elmenni az esze, s hogy megelőzze a nagyobb bajt, kiballagott a kertbe, ahol csokorban nőttek ezek a sanda készségek, levágott hát egy szálat. Ettől az egyik rigó húzta föl a csőrét, mert épp azon szeretett ejtőzni délutánonként, de semmit sem tehetett, trillázott egyet, és morcosan nézett a betolakodóra.

A fröccsök ura vizespohárba állította a gömböt, magában még böstörögve, hogy margitvirág, ja. De ügyelt, hogy Béla meg ne hallja, mert amint a mécsesét meggyújtotta a fröccse mellett, emberünk lehunyta szemét, és nekilátott, hogy jelenné tegye, ami rég elveszett. Így lehelt újra életet a halottaiba, mint valami tékozló Isten, de rá kellett jönnie, hogy hatalma még így sem végtelen, mert csak villódzó képeket látott mindenféle rég letűnt korokból, arcokat és sírásokat, nevetéseket mindenféle hang nélkül, és így kellett rádöbbennie, hogy ez sem több, mint amit álmaiban minden nap nézeget, hogy parancsra sem lesz több emléke, mint ami megmaradt, mert a többi végleg elveszett, és soha nem is tér vissza.

És ekkor gondolt arra is, ha majd fekszik kiterítve, és az orrán át szivárog el a lelke, és, ha igaz, hogy élete filmje lepereg, akkor az rövid lesz és hiányos, a részleteket pedig csak akkor tudja meg, ha a nagy óceánon talán összefut a temetőben rothadókkal, vagy akkor sem, mert azok is mindig hazudtak. Vigasz, ha lehetett ebben a reménytelenségben, az volt, hogy elképzelte, ahogyan száll ki belőle az élet, csöndesen átkúszik majd egy pofátlan légybe, s akkor Béla zümmögve majd a fröccsök urának orrára telepszik, hátán szaladgál, míg barátja agyon nem csapja egy összetekert újságpapírral. És akkor jön majd rá, kit ölt meg, amikor fehéres, kitoccsantott légy-beleiből vodka szivárog, de akkor már késő lesz. Idáig jutott, a harang megszólalt, a mécses ellobbant, és a margitvirág szirmai hullani kezdtek a mocskos terítőre.

Ettől a felismeréstől rázuhant a magány, hogy majdnem összenyomta, és hiába sürgölődött körülötte a fröccsök ura, őt is csak mintegy tejüvegen keresztül látta, mintha szellem lett volna. Odakint is, az eső elállta után a Szentháromság szobor mellett a föld párát pöfékelt magából, beborítva a két közmunkást, akiknek csak a feje lógott ki az általános gomolygásból, és ők is bajban voltak, mert nem láttak le a lábukig, és így képtelenség volt dolgozniuk a koszlott gerebléjükkel.

Így tűnt el az egész falu egy álomvilágban, ahol minden lassú lett, és várta a föloldozó véget. Béla ekkor még nem andalodott el teljesen, valami Ray Charles idézet kóválygott a fejében, hogy „Amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt, most tele vagyok blues-zal és várom a halált.” Kedve lett volna odamenni az internetes gépezethez, hogy ezt meghallgassa, de amint fölállt a székéről, a kocsma ablaka alatt elbicegett egy duplagyűrűs, kezében nagy fehér labdával, amit a nagyanyja még ezer évvel ezelőtt krizantémumnak nevezett, és akkor tudta meg, mi is van itt.

Hogy temetőbe kellene mennie malomkerényi koszorúkkal, százezer mécsessel, és szívében hamis bánatokkal. Ez viszont nem ment megrendelésre, különben is, a halottai állandóan ott kavarogtak a fejében, minden nap minden percében, és ezen semmiféle kommersz megszokás és díszlet nem segített. Akaratlanul is alámerült hát emlékeinek óceánjába, mert csak az életre tudott gondolni, és amint a halak és polipok elúsztak az arca elől, kisütött a Nap, hajnal volt, és éktelenül kukorékolt egy kakas.

Ekkor jött rá, hogy ötven évet utazott vissza az időben, és ott áll a nagyapja kertjében, ahol nem a halál émelyítő, édeskés szaga, hanem rózsák illata szállott, és nyár volt. Minden egy csapásra bugyogott elő tudatának lucskos és likacsos mélyeiből, és mégis tiszta fejjel nézett szét az elfolyó időben. Mint a moziban, széles vásznon jöttek elő a gyerekkor képei, ezeken gólyák kelepeltek, tehenek bőgtek és pulik ugattak, békákat kínoztak az erdő melletti posvány szélén, és fél óra alatt szívtak el egy doboz cigarettát hat évesen, amíg lila nem lett a fejük a tiltott gyümölcstől, de ezt senki sem tudta meg soha.

Aztán az is fölrémlett ebben az alélós hangulatban, miért nem tudja elviselni a duplagyűrűsök templom-béli óbégatását. Eszébe jutott a nagyanyja és a haverjai, akit kiröhögtek, amikor a vénasszonyok valami iszonyú visítást műveltek előttük a hit nevében – mint most a duplagyűrűsök -, hörögve, hogy édes Jézus légy velünk, mi egyetlen örömünk. Látta, hogy semmi nem változott, és az idő körben forog.

Sikoltoztak a hajdanvolt vénasszonyok, fejükön furcsán billegő, világtól idegen kalapokkal, felkészülve az áldozás kívánta versenyfutásra, amikor áhító, sunyi és hazug képpel tátották fogatlan szájukat a szentség befogadására. És mindez megverve a józan, fiatal elme látásával ördögi röhögésre késztette a gyerek Bélát, amiért az anyja elfakanalazta, igaz, sírva és szüpögve, mert ezt kellett tennie, hogy megfeleljen az anyjának, tehát Béla nagyanyjának.

És eszébe jutott a nagyanyja anyja, a dédanyja, az apró öregasszony, aki, amikor Béla megismerte, már semmit sem értett a világból, és fennen olvasta az újságját, hogy Kádár János a körülbelül titkára lett. Felrémlett a múlt ködéből egy születésnap, az Ómamáé, ahol ott volt az egész elátkozott család, és akik már – Bélán kívül – mind a föld alatt voltak. Nyolcan egy sírban. A dédanyja, a dédapja, a nagyanyja és ennek két testvére, a Nenne meg a Pista bácsi, a nagyapja, az anyja és az apja. Ott hömbölögtek ezek együtt már az idők végezetéig.

Ekkor jött rá, hogy az ő életét a halál határozza meg, ritmikus sort alkotva, ahogyan egymás után hagyták itt és el. Egy nagy, folyamatos temetés lett az egész világ, lineárisan: Ómama, Pista bácsi, nagymama, két hét múlva nagypapa, Nenne, apa, anya. A dédapját nem ismerte már, viszont, amikor az anyja még élt, rákényszerítette, hogy a kórházi ágyon halva fekvő apjától elbúcsúzzon. Olyan sárga volt, mint a tök, és olyan nyirkosan hideg is, amint kényszeredetten puszival küldte el őt valahová, az ismeretlenbe.

És eszébe jutottak persze apjának szülei is, az apai nagyapa, aki valami mulatság után a fotelt képzelte klozettnak, és beleszart, magunk közt szólván, majd az Irent hívta, hogy pucolja ki őt a gyalázatából, és az Iren is halott volt hát, persze. És ez a nagyapja volt, aki, amikor kiterítve feküdt a koporsójában, a felesége megpaskolta a dobozt, és így búcsúzott: Te vagy aptya? Jóvan aptya. Két hét múlva ment az ura után. Béla, ahogyan mint a haldokló, lepörgette az egész rohadt életét, rájött, hogy a sorban senki sincs már előtte, azaz: ő következik.

Mindez nem kavarta fel különösebben, mert nem volt mit itt hagynia, hacsak nem a fröccsök urát, akit egyedül viselt el fenséges magányában. S míg a halottai már nem hatották meg, mert megszokta a hiányukat, most elpárásodó szemmel nézett a barátjára, akivel mégiscsak egy kaland volt az evilági élet, és most jött rá, hogy kár volt fölnőni. Szüpögött egyet, amire a kocsmáros fölkapta a fejét. – Mi az isten bajod van már megint? – Ezt szegezte neki, de Béla még őt sem engedte be lelkének mélységes bugyraiba.

– Sose halunk meg, férgek, istenek! – Ezt kurjantotta bele a világba, és inni akart megint. – Adj egy vodkát! – Ezt mondta ellentmondást nem tűrően, és amíg a kocsmáros csorgatta az italt, arra az elhatározásra jutott, hogy befűzi a filmet, és alaposan végignézi az egész redves életét eszmélésétől eddig a pillanatig, mert végtére meg akarta tudni, ki is ő, és hogyan lett azzá, ami. Ehhez pedig csak a nyirkos földben szuszogó halottak segíthették hozzá. Fölhörbölte az italt, és elindult a nagy utazásra. Kilenc perccel nyolc óra múlt éppen.

Fölállt az asztaltól, és egy szó nélkül lépett ki a hűvös utcára. Szép nyugodtan hazaballagott, fölment a frissen meglelt kincsek birodalmába, a padlásra. Kutakodni kezdett a könyvek között, szuszogva, hunyorogva, mígnem megtalálta, amit keresett, egy gyűrött agyonolvasott kötetet. A hóna alá csapta, és visszaindult az ivóba. Ahogy belépett, a fröccsök urának leesett az álla ettől a könyves jelenéstől, nem volt ehhez szokva, és látta, hogy valami tényleg történt a barátjával, aki ellentmondást nem tűrő hangon szemüveget követelt, és amint megkapta, lapozgatni kezdte ezt a könyvet. Megtalálta végül, amit keresett, és kijelentette: – Most figyelj! – Aztán kántáló hangon olvasni kezdett, amitől a kocsmáros kezében megállt a törlőkendő. Ezeket halotta:

„Hát tud az állat a halálról, vagy nem tud? – tudakolta tőlem egyszer Nusztahul, ugyanennek a patikusnak öreg segédje, (valaha szintén gazdag ember), – mesélte a két papnak Tuszun. – Mert süss ide komám, – azt mondja nekem, az állat pontosan gyilkol, úgy, ahogy a legkitünőbb sebész tenné, továbbá menekűl, ha veszélyt érez, tehát fél a haláltól, de az elefánt se fél többé a döglött tigristől, mert látja, hogy már nem él, még a bivaly is oda megy és megszagolja, továbbá sok állat halottnak tetteti magát, hogy ne bántsák, még továbbá: a kutya már messziről vonít, ha halottat szimatol valahol, tehát tud-e az állat a halálról, vagy nem tud? – kérdezte megint.

– Úgy látszik, mégse tud, mármint olyan értelemben, ahogy az ember tud róla, – feleltem én. – Mert ha tudna róla, imádkozna, mondjuk, vagy legalább is gyakran elszomorodna, valahányszor a halál eszébe jut, akárcsak az ember. Márpedig az állat, (kivéve a gorillát, amely, úgy látszik, szomorú fajta), csakis akkor szomorú, ha tüske megy a lábába, ha fogságba kerűl, ha öregszik, vagy egyéb baja van. Az állat tehát látja, hogy van halál, menekűl is a veszély elől, de tudomást, úgy látszik, azért mégse vesz róla, mert nem tud tudomást venni semmiről, hiányzik belőle a tudomásulvétel átka, vagy adománya. Értitek ezt a szavamat?

Mert minden, ami adatik nékünk: átok és áldás együttvéve. Vegyétek csak ezt: gazdagsággal jár együtt az únottság és elteltség, szépséggel a hiúság görcse-gondja s az öregedés hatszoros keserve. Ugyanez a Hadzsi Kazer, a gazdag gyógyszerárús ezt így fejezte ki: – Fiatal vagy? nevessél és sírjál egyszerre. Öreg lettél? akkor is. Szerelmes vagy? Nemkülönben. – Majd egyebek is eszébe jutottak, és a halál is, így folytatta tehát:

– Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett.

Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé. S mindez a sok komédia a halál árnyékában megy végbe s mondom, olyan ez, mint valami árnyképek a falon. Mert van-e ember, aki ne ijedne fel álmából egy fenyegető mutatóujj iszonyatában s olyan eszes ember, aki fényes napsütésben is ne gondolna gyakran a sírjára? Holott hát, ha meggondolom: a halálunkhoz nékünk voltaképp semmi közünk. Ahogy nincs közöd egy baltához, vagy vederhez, amelyről semmit se tudsz, amelyet Hedsaszban elvesztett valaki. – S aztán még hozzátette: – Ezért kellett az embernek Allahot megteremtenie, mert Allah és az örökélet képzelete egyetlen gyógyító írja volt és lesz a halál iszonyata ellen.”
(F. M.)

Amint haladt a szöveg előre, a fröccsök urát úgy érte el valami megszállott révület, és ahogyan elhangzottak az utolsó szavak, neki peregtek a könnyei, mint legutóbb Bélának. Szipogva kérdezte: – Ezt most mért olvastad föl? – Béla, mint valami sámán, úgy felelte: – Hogy lásd, miért nem megyek ki a temetőbe. Színjáték az egész. – Ekkor harangoztak, de ennek a kongásnak már semmi értelme sem volt. A kocsmáros úgy érezte, túlhaladott rajta az idő. Különös tekintettel sprickolt kiszáradt torkú megvilágosítójának borába, a Nap pedig másképpen kezdett sütni.