K. Géza ötvennyolc éves közmunkás nem is tudta volna elmesélni, milyen élet nélkül élni, mert ilyen szavak nincsenek. Majd később lesznek, amikor mindenkit elhagy az élete, és leírják a napsugarat ezután, a lombokat ezután és a szelet. Főként a szelet meg a hajnalt. De most nem volt szó semmire, így hát K. Géza ötvennyolc éves közmunkás, mint egy szakadozott plüssmackó, úgy érezte magát. Olyan medveként, akit elfelejtettek, ül a sarokban, lepi a por, gombszeme kifakul, a füle lekonyul és kitüremkedik a bélése.

De legfőképp a magány. Hogy milyen üres minden, mennyire simák a falak, ahogy csorog rajtuk a fájdalom, veszti el ízét az étel, színét a szivárvány, amikor lecsupaszodnak a dolgok. Akár kórházban éjszaka, miközben folyik az infúzió az emberbe, a szomszéd ágyon az utolsókat sikítja valaki, lerúgja a paplant, meghal-elcsöndesül, a nővérke meg sehol. A test kihűl pirkadatra, amikor nyitnak a boltok, zárnak a bárok, és ebben a résben, zárás és nyitás közt, a semmi földjén lehet meglátni Istent.

K. Géza ötvennyolc éves közmunkásnak egy ilyen világban, s pláne élet nélkül mackógondolatai támadtak, mackóvágyai és mackószíve lett. Ilyen vattabélés a plüssváz alatt, s mivel látta, hogy lomtalanítás lesz holnap, kiült hát a flaszterre egy törött ágy meg egy csorba kanna közé, derekát a falnak vetette, fészkalódott kicsit, és gombszemét a sarokra irányozta, hogy jön a szőke herceg hófehér paripán. De csak egy kulló érkezett, csámpás ember tolta, kalap volt a fején, és vizslatta, mit adott az utca.

A csorba kannát fölpakolta, de K. Gézára ügyet sem vetett, így ő már azon gondolkozott, van-e egyáltalán, létezik-e, tapogatta a plüsscombját, csipkedte a plüsshasát, s amikor annyira vágyott egy fröccsöt, hogy beleveszett szinte, hitte el, hogy van azért. De a kocsma még nem volt nyitva, így hát, maradt. Népes família jött aztán, fordult be a sarkon, kisszekeret tolva, aprónéppel, hangosan, akár egy egész falu, hangyaboly vagy tyúkkatroc, úgy. Vitték amit értek, s ami ért valamit.

– Maci, maci. – sivította az egyik maszatos, nyalábolva fel K. Gézát, ölelve magához, hogy az élet kinézett a hajnali felhők közül, bele K. Géza arcába dévaj ribancul, hogy plüss-szíve nagyot, remegve dobbant, hogy mit is kíván jobban. Tán, hogy ott legyél. – Koszos. – vette el K. Gézát az éledező élettől az apa. – Szakadt a füle, hámlik a szőre, lóg a szeme. – dobta aztán a csorba kanna hűlt helyére. A maszatos is kicsit bánatosan, de a következő kupac igézetében odahagyta, akár az élet nemrégiben.

K. Gézát ettől az egésztől megülte a melankólia. Fölkelt már a Nap, végigtarolták az utcát a kullósok és szekeresek, minden elkelt szinte, száraz virágok, törött mosdókagylók és újságcafatok hömbölögtek csupán, amikor a sarkon hörögve befordult a kukásautó, hogy a maradék maradékát begyűjtse. Kivonja az életből az örök feledésbe, és az amúgy is élet nélküli K. Géza, ötvennyolc éves közmunkás várt a sorára, hogy meghal ő is. Fölkelhetett volna, de nem vitte a lába, vagy nem is akarta igazán.

Szuszogva jött a végítélet, csikorogva-morogva, a sárga mellényesek pedig szenvtelenül hajigálták a napok itt maradt hordalékait. S ahogy az egyik kézbe vette K. Gézát, még felötlött benne, hogy elviszi a kislányának, de van már neki elgondolással mégis az autóba hajította őt. Azonmód darálták le a közmunkást a karmok, tépték apró cafatokra, s ahogy a gép szuszogva bevégezte a dolgát, az egyik mellényes bekopogott a sofőrnek. – Főnök, folyik az olaj. – mutatott az autó alá. Pedig csak vér volt.

Kívülről láttam egy alakot az asztalra borulva, nem volt sem fehér fény, sem életfilm, egy perc volt az egész, és azon gondolkoztam, mit tegyek, hogyan értesítsem Margitot a szomszédban, hogy megváltoztak a viszonyok, de ez érthető okokból akadályokba ütközött. Lebegtem csak a testem felett, és végtelen boldogságot éreztem, mert megszűnt minden kínom, nem nyilallt a derekam, nem hasogatott a térdem, felpuffadt beleim gázai sem zavartak, és akkora szabadság szakadt le rám, hogy táncra perdültem volna örömömben, de csak valami lebegés-suhogás sikerült, amitől a függöny meglebbent, és repedésekbe menekültek a pókok.

Margit két óra múlva talált rám, rázogatott, sikított, mintha valami oka lett volna rá, és a mentőket hívta lányos zavarában, akik azonban nem sokat lacafacáztak velem, látták, hogy megmurdeltam. Jöttek a hullaszállítók is, és ahogyan gyömöszöltek bele a tepsibe, Margit még mindig ordított, megkönnyebbülés volt szinte, amikor rám zárták a fedelet, mert megszűnt a hangzavar. Körülnéztem volna még a szobában, nem maradt-e utánam nagy kupleráj, de rá kellett jöjjek, hogy a holtak szabadsága sem végtelen, ahogy cipelték a testemet, vele együtt haladtam én is, pár méteres körzetben tudtam csak mozogni. Nem járhatok csak úgy kísérteni ide-oda, de ez sem rázott meg, nem is akartam kajánkodni és visszaélni azzal, hogy rám már nem vonatkoznak a newtoni törvények.

Amikor boncoltak, érdeklődve figyeltem, mi is voltam én, izmok, inak, zsírok, vacak anyag, ami ismeretlen erők nyomán kialakult, csak a tüdőmön csodálkoztam, mit tett vele az ötven évnyi dohányzás, hú. Ne legyenek kíváncsiak a saját tüdejükre, kiábrándító. El is temettek aztán, előkerült valami rokonság, akiket évek óta nem láttam, de el kellett kaparniuk, a családi kriptában ott volt a helyem, csak bele kellett lökniük, mert ez volt a konszenzus, amibe még az is beletartozott, hogy sírás-zokogást mímeljenek, és ez sem nekem szólt, hanem a többi megjelentnek. Váratlanul sokan voltak, fenn kellett tartani a közös hazugságot, hogy egyáltalán érdeklem őket, holott egy csöppet sem.

Aztán leeresztettek a gödörbe, ahogy szórták rám a földet, kiábrándító is lehetett volna, nyugodjanak meg, nem az. Mire idáig eljut az ember holtában, már eléggé tisztában van lehetőségeivel és korlátaival is. Például a testem már tíz éve foszladozik, de a tudatom teljesen tiszta, soha nem láttam ilyen egyértelműnek a világot. Csak az zavar, hogy porhüvelyem fölött nem rendelkezhetek. Jó lett volna a második év után izegni és mozogni, mert egy göröngy nyomta a derekamat, de a kedves giliszták elrendezték, eligazgatták, azóta kényelmes a vackom idelent. Sőt, ha belegondolok, hogy hamarosan már csak a csontjaim maradnak, kényelmi szempontokkal egyáltalán nem is kell foglalkoznom tehát.

Amikor a temetésem után két héttel leszedték a kriptámról a száradt koszorúkat, egy hülye rokon lepucoltatta a fölöttem lévő műkövet, amitől olyan lett, mint egy agyonkrétázott tábla, kénytelen voltam bekopogni a szomszédhoz, akivel annyira nem törődtek, hogy a sírját benőtte a repkény meg a boróka, amitől nem csak elegáns lett az otthona, hanem kellemesen hőszigetelt is. Az egész januárt, amikor azok a böszme hidegek voltak, nála töltöttem vendégségben, nagyon lakájos volt. Egyébként jól elvagyunk mi itt, megismertem minden holtat a környezetemben, jókat szórakozunk. Múltkor is beszarattuk a temetőőrt, mindenki kifeküdt a szemében kigyúló rémült tébolytól.

Járhatnék kísérteni távolabbra is, ahogy a hús fogy a csontjaimról, úgy nő mozgásom hatósugara, de nem vagyok romlott kamasz, hogy mindenkit halálra ijesszek, jobb szeretek csak merengeni a világ folyásán vég nélkül. Megszűnt az idő, nem kell ennem, ürítenem, aludnom, s ha van valami hiba a szellemlétben, akkor ez, mert azért ezekben is voltak örömök. Mit nem adnék egy jó pörköltért, de el kell viselnem, hogy nem jár, eleget zabáltam, amíg a gyomrom szét nem rohadt, illetve a kágyillók föl nem zabálták. Ilyen apróságoktól eltekintve helyzetem ideálisnak, sőt, boldognak mondható, semmivel sem cserélném el.

Csak ezek az ünnepek zavarnak. Éven át senki felém sem néz, ami jó, most meg, hogy a konvenció azt kívánja, boldog-boldogtalan itt sertepertél a sírom mellett, ismeretlen kis kölkek még rá is tapodnak, egy tapló meg idevizelt a bokorba, mert nem bírta ki a hólyagja, hallatlan. Hozzák a virágjaikat, a mécseseket, és érzem én, hogy eszükbe sem jutok, csak a szomszédét nézik, hogy az övék nagyobb vagy fényesebb, röhej. Ahogy sötétedik, minden vibrál meg villódzik a fényben, és az ember el is érzékenyülne, ha nem lenne ünnepi műsor is. Mindenféle bánatos versek meg dalok, sehol egy jó kis rock & roll vagy jófajta jazz.

Ebből is látszik, hogy nem nekünk, holtaknak rendezik ezt az egész szart, hanem maguknak, ezzel akarják megnyugtatni a lelkiismeretüket és remélnek feloldozást, de azt cseszhetik. Ha volna rá érkezésem, és lenne hangszálam, ami nincs, elmondanám nekik, ha életemben le sem szartak, akkor holtamban ne kurválkodjanak velem, hogy ők milyen fasza népek már. Ha valami, akkor az őszinteség az, ami elválaszt minket, lentieket a fönti világtól, mert hazudni ugyan itt is lehet, csak nem érdemes. Nincs büntetés és nincs jutalom, az idő végtelen tengere van, és az a föloldozás, hogy lehet nevetni a világ ostobaságán a megbánás veszélye nélkül, és innen nézve Kierkegaard is bekaphatja, mert semmit sem tudott a halál kaján örömeiről, mégis mondta a magáét.

Már korán alszom el az idő haladtával, hajnalban ugyanezért ébredek, hogy a sötétben, csupán a város lihegő hangját hallva bolyongjak a még mindig forróságot okádó falak között, és könyvekben, hajdan írt levelekben keressem múltam cafatjait, hogy megértsem azt az abszurdot, amelyben ma létezni kell, és mindig az időbe botlok bele, amely ott heverészik a lábaim előtt, csak arra várva, hogy benne hasaljak el, dolgokat rak elém, hogy ne kelljen foglalkozni a jelen őrületével, és ezt jól teszi. Valami borzongással vettem a kezembe egy levelet, amely a létezéshez vezető utam első tárgyi emléke, és nagyanyám kapta anyám születése után, amikor még zsíros bajszú kalapos emberek álltak a fényképezőgépek elé avas szagú parasztudvarokon, tekintetükben a saját őseik lélegzésével, amely parttalan mélységekbe jelöl utat, és azon túl is, a létezés már érzékelhetetlen gyökeréig.

1934-ben így örömködött a már porrá vált rokonság anyám születésének:

„Gratulalunk mind nyajan a drága kis csöppségért. A mult héten vagyis 29-én mondom a mamának azt álmodtam az éjjel hogy a Mariska kezébe egy kis leányt tettek polyában. Azota minden nap a postás vártuk hogy hoza e a lapok amelyben ezt tudatják. Hála Isten hogy szerencsésen ment. Most van nagy öröm sok csok mindnyajunktol.”

Forgattam ezt a sárgult, gyűrött fecnit, és hirtelen belém hasított a felismerés, hogy ezzel a feljegyzéssel váltam magam is az idő fogjává, annak a könyörtelen valaminek leláncolt rabjává, amely miatt, amikor megtudtam, hogy a fiam megszületett, nem ugrándoztam örömömben, mint az bevett szokás, nem lődöztem kalasnyikovval sem, mint az más kultúrkörökben természetes ünneplési mód, hanem a rémület lett úrrá rajtam, mert észrevettem, hogy meg fogok halni.

Szétnéztem múltamban, előjöttek a gyerekkor képei a falun töltött nyarakról, ezeken gólyák kelepeltek, tehenek bőgtek és pulik ugattak, békákat kínoztunk az erdő melletti posvány szélén, és fél óra alatt szívtunk el egy doboz Savaria névre hallgató cigarettát hat évesen, amíg lila nem lett a fejünk a tiltott gyümölcstől, de ezt senki sem tudta meg soha. Mintha az idő könyörtelen folyása megállt volna egy rövid pillanatra, csak annyira, hogy repedések keletkezzenek a mindent rezzenéstelenül elfedő falon, hogy megérthessem sajátos természetét, ami arra való, hogy eltaposson. Itt, ezen a sötét hajnalon értettem meg igazán – holott számtalanszor olvastam már – Füst Milán igazságát.

„Mert minden, ami adatik nékünk: átok és áldás együttvéve. Vegyétek csak ezt: gazdagsággal együtt jár az únottság és az elteltség, szépséggel a hiúság görcse-gondja s az öregedés hatszoros keserve…Fiatal vagy? Nevessél és sírjál egyszerre. Öreg lettél? Akkor is. Szerelmes vagy? Nemkülönben. Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál, s most sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontláthasd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé. S mindez a sok komédia a halál árnyékában megy végbe, s mondom, olyan ez, mint az árnyképek a falon.”

Még a félhomályban keresni kezdtem a múlt tárgyiasult formáit, hogy ellenálljak a kérlelhetetlennek, amikor a kezembe került egy kép hajdani önmagamról és régvolt barátokról, ahogyan bizakodva nézünk a jövőbe, ami a jelen, és rá kellett döbbennem, hogy ketten már halottak, amit eddig is tudtam, de csak most fogtam föl igazán, mert az ott a papíron csak az idő egy kimerevített pillanata, ami semmit sem jelent, bármi is volt akkor és ott, nem létezett.
„Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul.”
(Füst Milán)

Ugyanígy a könyv dedikációja, amit ballagásomra kaptam, ez is ezt mutatja, akik akkor örök barátsággal írták rá a lapra a nevüket, vagy már halottak vagy rég elfeledtük egymást, az elmúlástól kímélt nevek, akik átmenetileg bolyonganak ebben a világban még emberi alakban, tán ugyanazzal a rémülettel szemlélik a körülöttük lévő szétfolyó világot, mint magam ezen az órán, híve vagy hitetlenül, a végeredmény ugyanaz, összerágnak minket a molyok, és még csak azt sem értjük, mi és miért történik velünk és körülöttünk.

„Néha leomlanak a díszletek. Ébresztő, villamos, négy óra hivatal vagy gyár, ebéd, villamos, négy óra munka, vacsora, alvás és hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat – általában könnyedén végigcsinálja az ember. Ám egyszer csak felmerül a „miért”, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden…Sivár életünk mindennapjain így hordoz bennünket az idő. De mindig eljön a pillanat, amikor nekünk kell vállunkra vennünk. A jövőben élünk: „holnap”, „majd”, „ha majd elhelyezkedsz”, „ha nagy leszel megérted”. Csodálatra méltó ez a következetlenség, hiszen végül is meg kell halni. De eljön a nap, mikor az ember rájön vagy kimondja, hogy harmincéves. Ezzel azt állapítja meg, hogy fiatal. Ugyanakkor el is helyezi magát az időben. Felismeri, hogy a görbe egy bizonyos pontjára érkezett, bevallja, hogy ezt a görbét végig kell járnia. Rádöbben, hogy az idő fogja, fölismeri benne legádázabb ellenségét. A holnapra, csak a holnapra várt, pedig egész lényével tiltakoznia kellett volna ellene. A hús lázadása: ez az abszurd. Egy fokkal lejjebb az idegenség következik: észrevesszük, hogy milyen „sűrű” a világ, hogy milyen idegen, mennyire kikezdhetetlen egy kődarab, hogy milyen hevesen tagadhat bennünket a természet, egy táj. Minden szépség mélyén van valami embertelen: a szelíd lankák, a kéklő ég, a fák rajza egyszer csak elveszíti az általunk ráaggatott csalóka értelmét, s hirtelen oly messze tűnik, mint az elveszett Paradicsom. Az évezredek mélyéről ránk tör a világ eredendő ellenségessége. Egy pillanatra nem is értjük, hiszen évszázadokon át csak azokat az alakzatokat értettük belőle, amit előzetesen mi helyeztünk bele, hiszen már nincs erőnk ehhez a mutatványhoz. A megszokás által elfedett díszletek visszaváltoznak azzá, amik. Eltávolodnak tőlünk.”
(Albert Camus: Sziszüphosz mítosza)