Pedig ez van minálunk. Ilyen értelmetlen, hülye tanító nénis dac mutatkozott akkor is, amikor miniszterelnök úr – midőn prüszköltek a kisvasútja ellen – kijelentette, ha nem tetszik, akkor meghosszabbítja a vonalat, ezt a csodát. És meghosszabbítja. Szarik ez mindenre, arra is, hogy már az Uniónak is csípi a szemét az ő játékszere.

Dafke. És érdekes folyományok is fakadnak a durcás hosszabbítgatásból. A megszületett eget rengető tervek szerint a sihuhu-pitypoty kertek alatt kóborolna, s hogy, hogysem, néhány telket ketté is szelne haladtában. Még szerencse, hogy nem a nappalin keresztül iramlana, vagy a konyhán át. A magyar mókus azonban nem szereti, ha a paprikái közt zakatol a vonat. – Érthető okokból.

Etyeken történne meg ez a csoda – ami nem Felcsút, ilyképp le van már szarva magunk közt szólván -, s amikor mindez kiderült, és a jó etyekiek fölhorgadtak, akkor a miniszterelnökség illetékes seggnyalója azt felelte nékik, hogy bekaphatják, ha nem tetszik a grandiózus elképzelés, akkor saját költségükön terveztessék át. És ott volt a pont, kibukott a rezsim hozzáállása az ő alattvalóihoz.

Így megy ez ebben az országban már hat hosszú éve. Nem csak az etyekiek kaphatják be, hanem minden keményen dolgozó kisember, az összes jobbágy. Valamit delirál Orbán úr, és akkor az lesz. Azon kívül minden mindegy. Ezt érzékeny széplelkek diktatúrának nevezik suttogva, és az istenadta meg kussol, egy kivétellel, amikor az internet kínálta ingyenpornót vonták volna meg tőle.

No, akkor magasra tartotta a nyamvadt mobilját, és elözönlötte a hidakat. Különben meg, amikor látványosan meglopták, vagy a jogait csorbították, esetleg az országot húzták ki a lába alól, akkor egy szava nem volt. Maximum a hálószobák magányában, oder a kocsmák borködös mélyiben, és suttogva szidta a rendszert, meg annak urát.

Add ide a nyugdíj-megtakarításodat! Odaadta. Elveszem a trafikodat. Elvette. Lenyúlom a földjeidet. Lenyúlta. Szétkúrom az alkotmányodat. Szétkúrta. Bezárom a boltodat vasárnap. Bezárta. Népszavazol nekem. Népszavazott. Elveszem az újságodat. Elvette. Cselédnek nevelem a kölkedet. Annak neveli. Nap, mint nap futkározol az iskolában. Futkározik. Tovább is van, mondjam még? Nem mondom.

Ez az etyeki sztori a rendszer lenyomata, a petricsészéje úgymond. Én vagyok, esetleg a cimborák, az én hatalmi és anyagi harácsom, meg még tízegynéhány lojális lófasz milliárdjai, ezen kívül pedig minden és mindenki le van szarva. Mindenki bekaphatja, terveztesse át és kussoljon. Itt tartunk most, Astana éppen még nem vagyunk, de fénysebességgel száguldunk keleti testvéreink katonás rendje felé. Ha épp nem tetszik, akkor akár be is kaphatjuk, mert az összes rohadt rigó neki fütyöl.

Valami hasonló megfontolással működik a Fidesz garnitúra úgy egyébként, de az internetadó esetében mindenképp, mert mi más indokolná e nagyszerű idea rövid életének oly igen kalandos történetét, attól fogva, hogy a basi kitalálta. Onnan indult, hogy – miközben kacagányosan dübörög a gazdaság, és az ország ugye jobban teljesít – ebből a lóvéból óhajtották volna az úgynevezett rendvédelmi dolgozók béremelését fedezni. Ez a gondolat azonban már beleveszett a mostanság egyre gyakoribb ködökbe.

Az egyik alhülye azon mélázott, hogy ez nem is internetadó, hanem a távközlési adó kiterjesztése, így nem érti, mire a nagy ordítás, különben is a magasságos kormány százmilliárdokat (sic!) költ arra, hogy az országban még a tanyasi budiban is legyen net. Aztán kiderült, hogy ez az alakulat tényleg sokfejű sárkány, és emellett süsü (de nem olyan jóindulatú mint a jámbor hős), mert az egyik fej nem tudja, mit okád a másik. Még egy nap sem telt el, amikor egy újabb udvari bolond azt böfögte be az éterbe, hogy a beszedni kívánt lóvéból a magyar internetezés fog a csillagokig emelkedni, mert ők azt fejlesztésre kívánják fordítani.

Innentől merül fel az emberben, hogy akkor minek? Csak. (Nem mentek be, mert nem mentek be) Viszont ennél csöppet összetettebb a dolog. Erről az internet nevű csodáról az ENSZ azt találta mondani, hogy alapvető jog. Ezt az alapvető jogot sok országban sokféleképpen kezelik, jobb helyeken csípőből ingyenes, ez ugye nem a turulok földje. Kevésbé paradicsomi állapotok között fizetni kell érte, mint nálunk (plusz huszonhét százalék ÁFA), de legalább nem csesztetik az embert. Ebből a körből vezetnek ki most épp minket a harmadik kategóriába, ahol vagy politikai vagy pénzügyi eszközökkel vegzálják a polgárt, ha a gépet használni óhajtja. Ártunk és ormányunk a második lehetőséget választotta az információ-fogyasztás visszafogására.

Mert mi más is volna a célja, amikor kiderült, hogy fingja sincs arról, mennyi lóvét akar beszedni az új adó révén. Húszmilliárdról álmodoztak, de kiderült, hogy a benyújtott eredeti törvényjavaslat szerint kétszáz is befolyna. Látszik tehát, hogy elsődlegesen nem a pénzről szólt ez a történet, hanem az fájt nagyon nekik, hogy ezt a területet nem tudják kontrollálni, ezért valami pénzügyi eszközzel próbálják használatát visszaszorítani, ergo, a hatalom szeretné hülyeként tartani polgárait, de ezt eddig is tudtuk. Megy a rizsa. Arról, hogy hétszáz forintban maximalizálnák a havi adót, de mint a hvg.hu témával foglalkozó cikkének címe találóan mondja: a hétszáz forint az pont hétszáz forinttal több, mint kellene. Nincs mese, kiviláglik, hogy a lelkünket akarják, de nagyon. Mindazonáltal ez a dili arra is jó, hogy a többi bevezetni kívánt adóról elterelje a figyelmet.

Ezek közül a legfrappánsabb, hogy aszondja: a környezetvédelmi termékdíj hatálya alá kerülnek az egyéb műanyag termékek, például a művirág, az egyéb vegyipari termékek, például borotvahab, mosógél, tusfürdő. Nem elég tehát, hogy hülyének kell lennünk, a végén még meg is büdösödünk, és a férfiak hanyagolhatják a borotválkozást. Olyan kőkorszaki zamata van az egésznek. Mégis, legjobban a művirág sorsa aggaszt, mert egy kilogramm „valósághű, de örökéletű növény” után ezerkilencszáz forint termékdíj fizetendő. Mi lesz velünk nélküle?

Pedig gyerekkorom végérvényes elmúltával és a rendszerváltás beköszöntével azt hittem, hogy egy életre megszabadulhatok a vasárnapi ebédek kínjától. Ezek voltak azok a napok, amikor nagyapám és apám bódultan hallgatta a Sokolból a jó ebédhez szól a nóta című inkvizíciós műsort soha el nem múló sebeket ejtve bennem. Felnőve feledni véltem, most meg tapasztalom, hogy reneszánszát éli. A „Dáridó” után nőttek ki gombamód a magyar földből az úgynevezett magyar nóta nívóját is alulmúló mindenféle emberek és zenekarok a mulatós zenével, amely műfaj mindennek a legalja, és etetik a nemzettel. Azzal a réteggel, amely meglehetős bőséges, és ilyen szellemi talapzat után persze hogy be lehet adni neki, hogy Wass Albert és társai a magyar szellemi élet nagyjai.

Ilyen közegben persze, hogy elözönli a köztudatot és ízlést az a teljesítmény, amelyet a mostani hatalom reá akar erőltetni a nemzetre, amely során gondolkodni nem-, dáridózni vagy busongani kell, mikor hogy kívánja meg a a haza. Így jönnek az új etalonok, szerveződnek Fekete és Kerényi-féle támogatott alakulatokba, ezért nehezen érthető Lajos baja:

„Liptai Claudiának nem kéne a szájára vennie a nézettségi adatokat, amikor rekordmennyiségű ember követte és szerette a műsoromat ugyanezen a csatornán, száznyolcvan adásom ment le fő műsoridőben. Hajós Andrást pedig nem értem, miért pont engem sérteget, mikor eddig bármiben kért segítséget tőlem, mindig ott voltam. Hogy mondhat olyat, hogy átmenet voltam a sertésfeldolgozó ipar és a popzene között, mikor, ha szüksége volt rám, ott voltam. Ezután nem leszek. Majka zenei világáról és stílusáról inkább nem mondok semmit, de azt meg kell említenem, hogy olyan lánnyal él együtt, aki anno az én táncosom volt. Bereczki volt az egyetlen intelligens ember a társaságban, ő nem szállt be a gyalázásba. Nem értem, erre miért volt szükségük, példátlan ez a viselkedés a műsor történetében, el vagyok keseredve.” Ez a jóember tényleg nem érti, hogy részese volt a romlás elindításának, s hogy félreértés ne essék, ez újak szintén. Mentség akkor sincs, ha a pillanat sodrása által jókat lehet alkalom adtán röhögni. Feloldozás nincsen ugyanis.