Már nem is emlékeztek rá pontosan a lakók, mikor, de egy napon nem fél hatkor dörmögött-hörgött be a történetbe a gép a piac felől, hanem tíz perccel később. Ekkor még semmi rosszra nem gondoltak, a kukás is ember, biztosan beugrott egy felesre – így vélekedtek megengedően és tévesen. Mert aztán rendszer lett a pontatlanságból, törvény szinte, sőt, alaptörvény. Hol tíz percet, hol negyed órát, későbben már harminc percet is késett a szerdai eljövetel, és ez bár tudat alatt ugyan, de fölborította az utca bioritmusát, mindenki nyugtalan lett, izgett-mozgott a szavazómassza, mint valami kukac a kígyó almájában. Ettől fogva többet ordítottak egymással, és sokkal többet is ittak, mint addig, bár az sem volt kevés. Egy nap aztán beütött a ménkő.

Nem jött az autó sem fél hatkor, sem háromnegyedkor, aztán hatkor sem, és egész délelőtt sem érkezett meg. Tele volt túlcsorduló kukákkal az utca, úgy álltak ott, mint a napóra mutatója, és jelezték is a könyörtelen időt, ahogyan körbejárta őket az árnyékuk. Már dél volt, és az első kisiskolások is meneteltek énekelve a kukák közt, amikor Károly bácsi nem bírta tovább az iszonytató nyomást, kiállt az utcára kukásautó-váróba. Nézte a horizontot kezét a szeme elé emelve, pedig a háta mögül sütött a Nap, de így drámaibb volt mégis, mert megadta a várakozás súlyát és tartalmát, sőt, jelentőségét. Mert Károly bácsi szerint sorsfordító idők voltak ezek, és ezt elő is adta Mihálynak a szomszédból, mert egy idő után együtt vártak jobb híján.

Károly bácsi rémtörténetekkel szórakoztatta Mihályt a szomszédból, szabotázsról mesélt neki, amit szaralakok szerveztek meg miniszterelnök úr ellen, hogy nem vitték el a szemetet, úgy. Ezt Károly bácsi látta a tévében és olvasta is a konzultációs levéllel együtt, amitől így egyben módosult a tudata, tudatállapota lett neki, csak még nem tudta, milyen. Mihály a szomszédból viszont igen, mert Károly bácsi annyit mesélt neki szabotázsról meg Brüsszelről és Sorosról, hogy ez a Mihály a szomszédból is szűkölni és nyüszíteni kezdett már, mert összeszorult a gyomra neki, ahogyan érezte, hogy körüllengi őtet a világ veszedelme és mindenféle démonok, de leginkább a Károly bácsié. Ilyen halmazállapotban voltak, amikor a sarkon befordult a sárga autó, mint egy gyomorbajos teknős.

Úgy is haladt, legalább olyan lassan, amiből a Károly bácsi-Mihály a szomszédból kettős már világosan látta, hogy ezek így akarják megdönteni a rendszert, a két nyomorult kukás a nép ellensége, ügynökök, sőt, tán migráncsok is. Így lovalta magát a duó bele a tudatállapotba olyannyira, hogy, mire az autó a házuk elé pöfögött, a fülükön gőzölgött kifelé az adrenalin, a szájukon pedig a nemzeti mocsok. Ordítottak, mint a fába szorult féreg magunk közt szólván, hadonásztak, mintha legalábbis esernyő lenne a kezükben március tizenötödikén a Kossuth téren. Ebbe a cirkuszba érkezett meg a kukásautó, és megállt nagyot szusszanva, mert öreg volt már nagyon a rezsicsökkentéstől.

A két szerencsétlen kukásember fülét-farkát behúzva dolgozott volna, de a szitkok olyan áradata, a fenyegetés akkora mennyisége áradt feléjük, hogy megtorpantak, visszahőköltek szinte, és nem értették, mi van, mi a rosseb is van akkor most. Károly bácsi, aki nagyon tájékozott volt a világ folyásáról, már ott tartott, még szerencse, hogy nem ilyen brüsszeli plakátos autóval jöttek, amely miniszterelnök urat mocskolja jogtalanul, és olyan fenyegetően indult meg a két megszeppent kukásember felé, hogy azok, mint megrettent óvodások, a sofőr mellé menekültek, és magukra zárták az ajtót a veszedelem elől. Ez viszont nem múlt el egyáltalán, a mi duónk verte az autó oldalát, és ordított, hogy hol voltak eddig, hol a picsába.

Még a sofőr volt a leghiggadtabb mind közül, és kikiabálta az ablakon át, hogy nem volt benzin az autóban baszmeg, te barom, de semmire sem ment a józansággal, mert már teljesen elömlött a gonoszság. Szennyes habjai szent lábát mosták volna, ha lett volna kinek, de nem volt, mert Isten meghalt már száz éve, és még csak el sem temették. A Károly bácsi-Mihály a szomszédból duó pedig oly kitartóan püfölte a jobb sorsra érdemes autót, hogy a sofőr rendőrt hívott a mobilján, és a szervek két perc alatt csikorogva, szirénázva fékeztek is, kiszálltak a géperejű járműből övet igazgatva-húzgálva, amitől erősnek érezték magukat, s kérdezték, mi a fennforgás, és aztán rájuk szakadt a mázsás szörnyű mennybolt.

A duó ordított, hogy ezek szabotőrök, ellenforradalmárok, komcsilibsik és sorosbérencek, a fineszes sofőr pedig kontrázott, hogy látja, rendőr úr, ezek gyülekeznek ketten. Totális volt a káosz, a rendőrök kiszállították a kukásokat, odaállítottak a tomboló páros mellé, hogy legyen végre csend és rend, de nem hagyták abba, sőt, Károly bácsi beszólt az egyik rendőrnek, hogy ő csak ne pofázzon, mert látta életvitelszerűen közterületen élni. A szerv ráordított, hogy fogja be, az az ikertestvére, mire Károly bácsi megkérdezte cinikusan, hogy mi az ikertestvére. A rendőr azt felelte, történelemtanár, de valahogyan ezt tette be a kaput nála, erősítést hívott, és mind az összes embert elvitték a francba.

A sofőr még megkérdezte kezén a bilinccsel, hogy mi lesz akkor az autójával, de a rendőr már kiheverte a méltósága megtiprását, és ráordított, hogy kuss. Becsöngetett az egyik házba, s amikor kijött az atlétás Béla bá’, rárivallt, hogy tud-e autót vezetni, mire azt felelte Béla bá’, hogy igen. Megkérdezte a rendőr még, hogy van-e felesége, s erre is azt mondta Béla bá’, igen. Akkor maga lesz a sofőr, az asszony meg a kukás, kezdjék. Béla bá’ még megkérdezte, mér’, amire azt a választ kapta, hogy migrációs vészhelyzet van, azért, és a rendőrök elszirénáztak. Szüret, kiáltott Béla bá’, beült az autóba, és egy lendülettel beletolatott a saját házába. Az autó durrant, megállt és füstölgött, így lett csend egy pillanat alatt, a kukák pedig maradtak, ahol voltak, ürítetlenül.

Azt találta ki, s óhajtja törvényi szintre emelni, hogy nem kell annyit cicózni a magyar homlesszel, felejtsük el a pénzbüntetést, ha a padon eszi a penészes szendvicset, emberesebb, ha közmunkára kötelezzük. Ha meg ez nem megy, mert mondjuk lefagyott már a lába, akkor egyenesen lehet szállítani őt a börtönbe rabomobillal.

Ilyet a ragyás Pintérnek még be kell szerezni, ilyen klasszikus, rácsos, hátultöltőset, mint az usákos filmekben, nehogymá összekoszolja a delikvens a vadiúj és csillivilli rendőrautókat, meg azoknak kicsi is a kapacitása, és nem bírják majd az iramot. A hajléktalanok ilyes vegzálását az őszig el akarják fogadni, s el is fogják, ugyanis a kedves vezető már a stopsoros kapcsán is lakonikus volt: megvan a többség, megszavazzuk.

Ennyit szokott ő egyeztetni a számára kedves és fontos témákban, s a módszertanról ennyi elég is. A tartalmi elemek fontosabbak, ugyanis lehet olyan is, hogy a fakabát megkérdezi majd az andalgó delikvenst, mit csinál, s ha azt feleli, csak úgy sétálgatok, nézelődök, már viszik is. Meggondolandó tehát, hogyan ügyelünk az egészségünkre.

Egy hosszabb séta, sütkérezés a padon, vagy a kirakatok bámulása már gyanús lehet, főleg, ha nem a központi előírásoknak megfelelően öltözik fel az ember, és elfelejtett borotválkozni. Már látszik rajta, hogy életvitelszerűen van az utcán, pláne, ha kilakoltatták, pedig nem is volt kedve hozzá igazán. De érdemes figyelni a kacifántos megfogalmazást is:

„Életvitelszerű tartózkodásnak tekinthető minden olyan magatartás, amely alapján megállapítható, hogy a közterületen való életvitelszerű tartózkodás a lakó- és tartózkodási hely, valamint egyéb szállásra való visszatérés szándéka nélkül, a közterületen való huzamos tartózkodás érdekében valósul meg, és a közterületen való tartózkodás körülményeiből, vagy a magatartásból arra lehet következtetni, hogy a jellemzően lakóhelyül szolgáló közterületen végzett tevékenységet – így különösen alvás, tisztálkodás, étkezés, öltözködés, állattartás – az elkövető a közterületen rövid időnként visszatérően és rendszeresen végzi”.

Ebbe minden belefér, a bikkfanyelv még arra is jó, hogy ha rászól az emberre a szerv, amikor pogromot néz, hogy menjen onnan, nincsen itt semmi látnivaló, de ő ragaszkodik a páholyához, már viszik is szart vakarni, vagy a rács mögé, főleg ezzel a szintén megújítandó gyülekezési törvénnyel. Ez egy kissé sarkított ábrázolása az elkövetkezendő időknek, de jól mutatja, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak.

Semjén egyébként életében nem látott még eleven hajléktalant, ez biztos. Megóvta a traumától őt a hite, az a pogány véres hite, és már fölösleges is leírni, hogy nem keresztény, sokkal inkább azon kell elmerengeni, hogy egyáltalán ember-e a szó klasszikus értelmében, és nem szolgálatra programozott biorobot. Mert hogy ezt nem ő találta ki, hanem a gazdája, az is hétszentség.

Mint ahogyan Falusi Vajk a Fidelitas szóvivője sem saját kútfőből gonosz és tudatlan, és ragasztgat „Bevándorlást támogató szervezet” feliratú matricát a Magyar Helsinki Bizottság irodájának helyet adó épületre, hanem pártutasításra. A gép forog immár, és az alkotó pihen. Bár ez a Vajk-takony sem látott még migráncsot, az is biztos, de nagyon szeretne Semjén lenni.

Különbség kettejük között annyi van, hogy a vadász az saját kútfőből lett alattomos marionett, ezt a Vajk-taknyot meg így dresszírozták már, ő más hatalmat, más életet, mint a NER, nem is ismer, ebben szocializálódott ilyenné. Bűntelennek mégsem mondható teljesen, mert azért volt szabad akarata, s akár a kezébe vehetett volna egy könyvet is, ilyet azonban ő nem tett.

Végül azért nézzük meg, hová jutottunk. A párt ifjúsági tagozata matricával jelöli meg a házakat, amelyekből el lehet, el kell vinni az embereket, a Pintér-alakulat az pedig az utcán vadászik. S mivel annyi közmunka, annyi börtön nincsen, ahová ezek a bűnözők száműzhetők, a rendcsinálás új módozatával olyan helyeket kell kialakítani, ahol a nép ellenségei egyszerre lehetnek elzárva, és dolgozhatnak is.

Ezt hívják lágernek, s ha szükségesnek ítélik, akad majd egy Semjén, aki benyújtja azt a nyüves törvényjavaslatot hozzá. A többség pedig megvan, mint azt miniszterügynök et. már volt kegyes elmagyarázni nekünk, halandóknak. Azért az agymenős Amy kíváncsiságával élve: de fölvágnám ezeknek a semjéneknek az agyát, hogy megnézzem, mi van benne. Vajon és ugye.

Ennek tette tanúbizonyságát most újra és már megint Harrach Péter a bájos és sajátos negatív mosolyával, amikor meghirdette az álságot a kilakoltatási moratórium meghosszabbításáról, amely április végéig tartana az elesettek segítésének szeszével, és választási csavarként józan értékeléssel.

(Mielőtt ezen a vonalon tovacsusszannánk, idézzük ide okulásként Harrach-rosszember nézeteit a gyermeki éhezésről: „Múltkor láttam egy érdekes kimutatást, egy felmérést melyben az szerepel, hogy a gyermekek egy része nem azért megy be reggeli nélkül az iskolába, mert a szülők nem tudják neki előkészíteni, vagy csomagolni, hanem egyszerűen nem éhes”, ami eszmefuttatás mindent elmesél a delikvens szociális érzékenységéről, és arról, hogyan tekint a gondjaira bízott organizmusokra. Ez csak kis színes volt, nincs itt semmi látnivaló, oszoljunk.)

Tehát a tuti: a frissen utcára pakolt ember virágos jókedvében nem biztos, hogy rájuk szavazna, másrészt meg lakcím nélkül szavazati jogát is elveszítené. Nem úgy, mint külhoni honfitársaink, akiknek még az ikszet is segítenek odarajzolni a megfelelő helyre, ha kétségei volnának.

Viszont a kerítésen belül, miután a voksolási procedúra lezajlott, már pakolhatják is ki a cuccost az utcára, hiába sivalkodik az állam-, illetve csak szavazópolgár. Viszonylagos jólétére (ugyan, de mindegy) addig van szüksége a hatalomnak, aztán csendben vagy átkozódva, esetleg zokogva mehet a lecsóba, mert szerepét betöltötte, további élete szükségtelen és felettébb terhes.

A választási csalás után kiderülhet, hogy minden hazug, mindent szabad, amely jelmondatot ugyan Nietzsche kiáltotta a légbe Isten halála kapcsán, mégis megáll a mi ájtatos manóink esetében, hiszen számukra soha meg sem született. Azt mondja most ez a Harrach-vigyori, hogy a kilakoltatási probléma átfogó megoldása a választások után esedékes (japersze). Hinni neki kevéssé lehet, már eddig is volt rá hét és fél évük, de nem történt semmi, és soha nem is fog.

Ami van momentán: kinek zsák krumplit kínálnak, hogy pofán köpje magát, kinek meg azt, hogy pár hónapig még lesz fedél a feje fölött. Aztán az özönvíz. De eszükbe sem jutna, hogy kezelni kéne az okot, ami kormányzást feltételezne. Helyette ilyen ördögtől való mouche-okkal takarják el a gyalázatot, a másik eretnek, Rétvári folyamatos győzelmi jelentései mellett.

Semjénről már ne is beszéljünk. Szalonkától borított tudata arra elég, hogy az Orbán által kibocsátott Befehleket végrehajtsa, s mindebben hű társa a milliárdokkal kitömött magyar katolikus egyház, amelynek papjai – kevés kivétellel – a mammon reményében tagadják meg a keresztényi értékeket és saját pápájukat is. Ez Orbán keresztényi Magyarországa és megvédendő kultúrája.

Visítanak, mint a vett malac, hogy üldözik a keresztényeket, mi több, itt, minálunk pedig gúnyolják és lenézik őket. Az föl sem merül, hogy nem a jámbor Bözsi néni a kifogások tárgya, hanem ők maguk, akik ezt az egész Horthyra hajazó cirkuszt csupáncsak manipulációra használják hamis hittel leöntve. Mindez persze egyáltalán nem nóvum, s ha még ehhez hozzátesszük Balog Embertelen permanens ámokfutását, aki ugyan nem csapattag, csak eszmetárs a sötétségben, egyből kirajzolódik, mi a baj ezekkel.

Nincsen hitük, erszényük van, és ilyen útravalóval szívatják azokat a szerencsétleneket, akik valami különös módon az egyetlen teremtő és megváltó Istenben hisznek. Meg a többit, aki a tisztánlátás miatt nem engedheti meg magának az elvakultság luxusát, és ezért ateista libsibolsi, amiről senki nem is tudja, mi a jó franc lehet, de jól hangzik azért, lehet rá böfögni a mocskot.

Az aluljárók népében – akik szintén nem árják, sőt inkább homelessek – több krisztusi érték van, mint ezekben együttvéve és négyzetre emelve. Ők az utolsó falatjukat, mocskos takarójuk másik felét, és tablettás boruk utolsó csöppjét is megosztják sorsosaikkal. Április harmincadika után számuk Harrachnak is köszönhetően jócskán szaporodni fog. Számos (nagyon sok) honfitársunk még az otthon melegéből újra győzelemhez segíti a maffiát, ám másnap a fedél huss, el is száll a fejük fölül, mintha soha ott sem lett volna.

Keresztény. Meg demokrata. Ja.

Szombathely, ez a hajdanvolt „nyugatkirálynője” zakatolva halad az álpolgári elkurvulás pokolba vivő biztos útján, s ebbéli evolúciójában nincs egyedül egyre csak romló országunkban, amely tele van önélzetes kis latlokkal. Ami itt van, az nem unikum, hanem konyhákban pállasztott zavaros házi kisüsti.

Van itt nekünk, a majd’ kétezer éves kövek között – amely romokat Claudius, de nem a kedvenc kávézóm, hanem Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus, Caligula unokafivére alapította, illetve emelte coloniává – ilyen történelmi karneválunk, amely a vándorcirkusz, a kirakodóvásár és a Halloween sajátos elegye, viszont baromira büszkék vagyunk rá.

Csak úgy mellékesen, alapító atyánk térdei gyengék voltak, nem tudott egyenesen állni, feje mindig remegett. Dadogott, és beszéde gyakran zavaros volt. Amikor izgatott lett, nyáladzott és a taknya is folyni kezdett. Apokolokyntosis című művében Seneca azt írja, hogy Claudius hangja egyetlen szárazföldi élőlényéhez sem volt fogható.

Mindegy, a kezdetekkor, azaz Kr. u. 43-ban megszületett Colonia Claudia Sabariensum, amely tőlünk teljesen független tényre verjük most itt a nyálunkat. Mulatunk veszettül négy teljes napon át, félresöpörve minden gondot és mocskot, és ebbe a kategóriába a hajléktalan polgártársak is beleértendők, akiket nem láthat a városba érkező siserehad, mert turistának nevezi magát.

Most, hogy így elmeséltem az életemet, az is eszembe jut, hogy egyes magyar laktanyákban miként festették olajfestékkel zöldre a füvet, amikor a magasrangú elöljáró érkezett szemrevételezni az átnevelő táborban senyvedő öntudatos fiatalokat még a kádári időkben. Ez az álság most is élénken él, meg nem erősített városházi információk szerint a szombathelyi homelesszeket úgy takarítják el erre a néhány napra, mint hajdan Demszkyt március tizenötödikék táján.

Viszont a szaguk itt marad. Finnyás orrú polgártársak a fészbúkon ajvékolnak, hogy a decens karnevál egyik színterén, amely amúgy a hajléktalanok nappalija és hálószobája, nem fertőtlenítették a padokat, amelyre polgári seggüket pihenni küldik ilyentájt. Meg cukkolják is egymást, hogy olyan szag van arrafelé, mint az állatkertben, amely illatanyag voltaképp a zúgó életé.

És mit ád Isten, ugyanekkor, amikor itt minálunk ilyen szagok miatt böstörgött a CSOK népe, ugyanők egyszerre csodálták Vajna Timi seggét, amelyet egy drón fényképezett, midőn egy jachton süttette Ibizán. Ezreknek csorgott a nyála, mert ők sem tanultak Buddhától, aki nem volt rest elmesélni, hogy ez is csak nyakig tele van vizelettel és ürülékkel, csak úgy, mint a hajléktalan polgártárs.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem, hogy senki emberfia föl nem tette a kérdést, hogy ezek a helyben született migráncsok vajon hol élnek vagy halnak azidőtájt, amikor zajlik a városban a cirkusz, amely a jelek szerint minden mocskot eltakar.

A mi homelesszeink nem sok vizet zavarnak egyébként. Éppen a kedvenc kávézóm (amely hogy, hogysem, Claudius névre hallgat) teraszán is megjelennek olykor egy-egy százasért, és az öntudatos, latol álpolgár azzal hajtja el őket ordítva, hogy ő fizet adót, mint volt szerencsém hallani.

Két dolog van itt. Schopenhauer annak idején elmesélte, hogy nincs joga ítélkezni és nyavalyogni az elesettekről, amikor ő borjúbélszínt zabál. Másodjára pedig azt sem árt meggondolni ezekben a bizonytalan időkben, hogy miként a zsenit is csak egy hajszál választja el a bolondtól, akképp az öntudatos és illatos polgár is egy szempillantás alatt az út szélén találhatja magát, ahonnan pedig belerúgják a trágyába a mai jól szituált cimborák, akikkel most épp koktélt szopogat élire vasaltan.

Tán éppen ezért sem komilfó szerencsétlen embertársaink sorsán és szagán fintorogni. De, hogy föloldozást adjak még a misére járás alól is, elmesélem, Füst Milán hogyan vélekedett az ilyen fennforgásokról. Aszonta, hogy aki hitetlen, de amellett jóakaratú, annak útja mindenképpen tiszteletre méltó. Csak azért nem macskakörmöztem, mert lusta voltam felnyálazni a Hábi-Szádit. Mégis, azért valami igaza csak van az öregnek, nem? De.

Valami nagyon különös módon ezzel még jobban élhetnének is, mint a havi milliókat kereső médiaguruknak kikiáltott balfaszok, akik ma már nem az igazságra, hanem a túlélésre rendezkedtek be. Ezek nem akarnak, ők pedig nem tudnak élni az istenadta, a liberális állam által garantált joggal, márha máma van egyáltalán ilyen ebben az elcseszett országban egyáltalán, de nemigen mutatkozik épp a szavak ereje. Illiberális itt már minden nagyon-nagyon régóta, csak még nem vágták a pofánkba ilyen gyalázatosan egyértelműen, mint Tusványoson, de ez is benne van az Orbán-keverte pakliban. Mindemellett szinte természetesen, a rendszer filozófiájából fakadva kriminalizálták a senki földjén lavírozó réteget, és elvették tőlük a lakhatás jogát is, amelyet aluljárókban, parkokban, és más befogadó közegekben próbáltak volna érvényesíteni, de ma már ez sem megy. Szabályt sértenek, ha hálószobának nézik a világot holdbéli világítással.

A hajléktalan tehát nincsen. Nem jogosult voksot adni akárkire, aki szűkebb sátoros hazáját valamiképp is jobbá tehetné, mi köze hozzá, ha őslakos is ott, ahonnan el kívánják űzni épp. A mostani önkormányzati választás dátuma a magyar hálaadás napja lehet, ekkor történik meg az, hogy az idegenek döntik el, milyen sors várhat a benszülöttekre. A holland nyugdíjas, aki az Antillák habzó korallzátonya helyett a magyar rónán élvezi az illiberális államigazgatás nyújtotta örömöket, beleszólhat, bár rohadtul nem érdekli, ki legyen a település irányítója, ahol meghalni készül éppen, mert van bejelentett lakcíme. Sőt még: a külföldi állampolgároknak arra is lehetőségük van, hogy a nemzetiségi választáson szavazzanak. Ebben az esetben azonban már kérniük kell „nemzetiségikénti” regisztrációjukat a helyi választási irodánál, ennek határideje szeptember 26-a. Tolulni fognak, az hétszentség, hiszen a (magyarországi lakhellyel rendelkező) nem magyar választópolgárokra is ugyanazok a szabályok érvényesek, mint a magyarokra, így például ahhoz, hogy egy városban vagy községben jelöltté váljanak, nem kell az adott településen lakniuk. Ahhoz azonban, hogy egy településen jelöltet ajánlhassanak, nekik is ott kell élniük, tehát a lakcímüknek abban a választókerületben kell lennie.

De nem csak a padon élők záratnak ki a jóból, más magyarok sem szólhatnak bele a az új Magyarország történéseibe. A külföldön élő, magyarországi lakcímmel nem rendelkező magyar állampolgárok nem szavazhatnak sem az önkormányzati, sem pedig a nemzetiségi választáson. Értve vagyunk, nem? Ha éppenség akárki, a honpolgár arra készül, hogy jól leadja a voksát abban a városban, községben etc., ahová fél év múlva hazatérni készül a száműzetésből, nem teheti meg. Minek neki, maradjon a jó francban ott, ahová kiette a fene. Semmi köze hozzánk, örüljön, hogy luk van a seggén, és nem éri el a TEK védelmező ökle. Íme hát barátaim, polgártársak, itt van a tutinyerés karamell tutti-frutti recept. Magyar nem szólhat, krajcárokért megvett, itteni lakcímet hazudó akárki igen. Százezren vannak, sőt, többen, és senki emberfia el nem dönti, mit is akarnak. Végül persze nyilvánvalóan azt, mint az atya, akit Orbánnak hívnak. Ez egy ilyen játék.