Sőt, a koldusok is harmonikaszóra pusztulhatnak el, ami már maga egy romantikus nagyregény. Annyi mindenkire kellene fokozottan figyelni most, és mindenki lehetősége és hajlamai szerint föl is hoz egy-egy réteget, hogy erre is gondolni kellene meg arra is, a cicákra, kutyusokra is, de a híd alatt lakó honfitársaink senkinek eszébe sem ötlenek. Igaz, ezidáig is csak úgy jelentek meg a képzeletekben, hogy jogos-e lesittelni valakit azért, mert nincs lakása. Hogy ezen túl éhen veszik-e, az már nem ért el a jogvédők ingerküszöbéig, mint ahogyan arra is csak adventkor csodálkozik rá a nagyérdemű, hogy mennyien állnak sorban egy tál meleg ételért.

Aki szegény, az a legszegényebb, tudjuk J. A. polgártárstól, aki úgy van, hogy már százezer éve nézi, amit meglát hirtelen. Ebből az axiómából kiindulva és hozzá visszatérve, egyszersmind üdvözölve a társadalom gondoskodó erényét, miszerint La Fontaine nyomán a tücskeivel törődik, ellenben a hangyákat le sem szarja. Most majd a minden szaron fönnakadók azzal jönnek, hogy a homeless nem hangya, mert csak a traktorista az, és ezen a ponton szembe kerülünk egymással ontológiailag és antagonisztikusan. Ezeket csak azért vetettem be, hogy tudományosan komolynak látszódjak, pedig csak a fogam között sziszegek.

Ez is bizonyítja, hogy a forma mennyit számít, és ezt homelesseink is megsínylik, ugyanis még békeidőben is azért nem kapnak alamizsnát, mert koszosak és büdösek. Csak abba nem gondol bele a nagyérdemű ha ő is fél évig a nyári záporban zuhanyozna, az ég lenne a kalapja és az anyaföld a derékalja, ő sem lenne sokkal kívánatosabb. Így következésképp azt is be kell látnia, ha valaki szerencsétlen, s emiatt göthes, nem érdemel még plusz megvetést is emiatt, de ebbe nem mennék bele részletesebben. Akit érdekel a téma filozófiai mélységű kifejtése, kérem, lapozza át Füst Milán Ez mind én voltam egykor – Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve című alapvetését.

Abban is azt a fejezetet, ahol a szerző a szépség, gazdagság, egészség, betegség, csúnyaság, szegénység egészen sajátos viszonylatairól elmélkedik. Garantálom, hogy másképpen fogja látni a világot, s azok után nem csak azon sajnálkozik, hogy Korda Gyuri bácsinak (bocs) elmarad a fellépése, s emiatt kárt szenved, hanem belegondol abba a koldusba is, aki szintén a járvány miatt veszítette el a munkáját. Mert elvesztette. Még békeidőben is nehéz a kéregetés, járvány idején meg egyenesen lehetetlen, mert az utcák üresek, a potenciális adakozók barlangjukból nézik a hosszú esőt. Aki pedig netán a közelükbe téved, a fertőzésveszély miatt menekül.

Most, hogy márciusban esik a hó, a mi homelesseink elértek a sivatagjukba, a létezés peremén tántorognak minden bizonnyal. Viszont, hogy szerencsés módon a templomok is fölfüggesztették áldatlan tevékenységüket, s nincs plébános, aki arra biztatná keresztény testvéreit, hogy ne etessék a kéregetőket, minden akadály elhárult az elől, hogy egyszer tényleg jóllakjanak. Ha nem szeretnénk, hogy csak a zsírpárnás, böfögő árják éljék túl a veszedelmet, ezirányba is gondolkodnunk kell kicsinyég. Még a farkascsorda is gondoskodik elesett tagjairól, más fajokról nem is beszélve, s ha valaki emberként különbnek tartaná magát ezeknél, akkor azt be is kéne bizonyítani. Így vélekedek legalábbis.

Évtizedekkel ezelőtt a hanyatló Svédiában úgy gondoskodtak az alkoholistáikról, hogy adtak nekik napi egy liter bort, mert van, akin már nem lehet, és nem is érdemes segíteni, a törődés viszont kötelesség. Mégsem a társadalmi gondoskodás módozatairól elmélkedek máma, hanem, hogy Egerben kirabolták a hajléktalan, kerekesszékes koldust, arról. Megitták a sörét és elvették a pénzét is, ez utóbbit a két támadó szerint azért, hogy tudjanak bort venni, így forognak körben a dolgok. Ha rózsaszínű lenne a lelkem és pöttyös-könyves, akkor most sipítanék, hogy ez már mindennek az alja.

Nem visongok mégsem. Nemecsektől is elvették az üveggolyóit, a leendő magyar nyugdíjasoktól háromezer milliárdot, tessenek eldönteni, melyik az aljasabb. Az ember azt hiszi, mivel feltalálta a kereket és a tankot, emiatt a civilizáció miatt különb állatfajta, mint a róka vagy a mosómedve, holott dehogy. Annyi a különbség, hogy valami különös okból fakadólag, amit kognitív képességeknek hívnak, s emiatt az ember látja a tettei következményeit, s így a jövőt is, azt is tudja, hogy meg fog halni. A mosómedve erre képtelen, nincs is szüksége istenekre, hogy elviselje a nyüves életét.

Minden organizmusban kódolva van az élet akarása, ki az antilop combját eszi meg ezért, mások füvet legelésznek, a hajléktalan, kerekesszékes koldustól elveszik a sörét. Nincstelentől nem lopunk, állítólag szerepel valami ilyesmi a csibész becsületkódexben. De mi van, ha szerencsétlen lop szerencsétlentől, erre nincsenek passzusok, mint ahogyan azt sem lehet eldönteni, ki a kiszolgáltatottabb, a fizikai vagy a lelki kín előrébb való-e, mert az élet nem habostorta. Másrészt, az állam is a legszegényebbeket fosztja ki arányaiban a legjobban, ilyképp hasonlatos azokhoz, akik a koldusnak isszák meg a sörét.

Mégis ez az állam fog ítélkezni a rablókon, ami azt igazolja, hogy tényleg érdemes milliárdokat lopni, míg kakaós csigát pedig nem. Az előbbiért lovagkereszt jár, az utóbbiért börtön, az egyik ideológia, míg a másik meg pőre biológia, a test parancsa úgymond, amely legyőzi az éthoszt és a konformizmust, átgázolva ezer éves szabályokon, visszatérve a teremtés ősi állapotához, a civilizáció alá, a DNS második spiráljához, ahol az éhségérzet lakozik. Mert azt is tudjuk már, mert annyira okosak vagyunk, hogy a kitartó éhezés nyomot hagy a genomban, amit Faludy György is érzett, de ő úgy írta le, hogy nem a gyomra, hanem az egész teste volt éhes Recsken.

Orbán Viktor a mimagyarok DNS-ének hordozója, mint az közkeletű. Látni kellene tehát, hogy lakozik-é benne ilyen éhezős csavar is, s hol vannak benne a hatalom végtelen akarásának reteszei, ha ezt megtaláljuk, sok mindent megértünk. Hogy mennyi kultúra és mennyi civilizáció van benne spengleri értelemben, s hogy minek van most az alkonya minálunk, mert, hogy van alkony, az le nem tagadható. S ez nem abban nyilvánul meg, hogy einstandolják a hajléktalan kerekesszékes sörét, mert ez a legjobb családban is előfordul, hanem abban, hogyha belegondolunk, a meglopott még jól is járt.

Történhetett volna olyan is, hogy mimagyarokkal és nem szimpla rablókkal találkozik ejtőzése közepette. A mimagyarok ugyanis – mint azt a Coca-Cola óta tudjuk – nem nézik jó szemmel a kerekesszékesek létezését, és nem a sörét vennék el alkalmasint, hanem a nyamvadt életét is. S míg az előbbi az élet parancsa, hogy ehess, ihass, ölelhess, alhass, az utóbbi jelenség civilizációs termék, és Orbán Viktornak köszönhető. Így a végső kérdés már csak az, ki, melyik organizmus képviseli inkább az embertelenséget, a rablók, vagy Orbán Viktor Mihály. Nálam van a hangszóró megfejtés esetére.

Eddig nagy kegyesen az volt az écca, ha valaki nagy boldogságában az utcán éldegél, mert arra van késztetése, s nem azért, mert az orbáni pribékek kirakták a karon ülő kisdeddel együtt, emberbaráti módon nem tervezték elszedni azt a pénzt tőle, ami nincs is neki, mert akkor nem a csillagos ég lenne a kalapja, és szép, rogyasztott szárú naciban járna, mint a fényes tekintetű, szóval, csupán közmunka járt a kéretlen és végtelen szabadságért cserébe, illetve jóindulatú börtön fűtött szobával és teljes ellátással. Viszont ezek a kiváltságok és jótétemények náci precizitással módosulnak a fényes jövőben.

Eztán csak harmadjára viszik el a túlkényeztetett delikvenst, addig is azonban gondosan nyilvántartásba szedik, aktába írják. (Sorszámot a bőrére tűvel majd aztán kap, ha már teljes lesz a gyönyör.) A rend éber őre ezután majd felszólítja a szerencsétlent, hogy húzzon a francba a templom oldalától, és kap egy fekete pontot az ellenőrzőjébe. Kis idő múlva az összes nyüves homlessz minden adata ott hever majd az állam orra előtt, s ha harmadjára bukik le, hogy még mindig nem vett magának fűtött medencés villát az apja pénzéből, akárha Szijjártó, akkor betuszkolják őtet a rabomobilba, és huss, már nincsen is ott a zavaró tényező a bámészkodó elsőáldozók orra előtt.

A NER azonban gondoskodik magatehetetlenné tett alattvalóiról, mert, ha rabláncra veri, még enni is ad neki, és nem hagyja a tömlöc mélyin éhen dögölni. Azt írják, hogy: „A szankcióról bíróság dönt. Mivel az eljáráshoz az érintettet előállítják, a rendőrség ez idő alatt köteles gondoskodni a hajléktalan tisztálkodásáról és tiszta ruhájáról, de az érintett ingóságáról és vele élő állatáról is.” – Megindító ez az atyai szeretet és törődés, amellyel a rezsim viseltet az általa megalázott és megnyomorított organizmusok iránt, s ha már békén nem bírja hagyni, úgy tesz, mintha törődne vele, pedig csupán a lelkét is elveszi a gatyája után.

Akinek nincsen semmije, annyit is ér, akinek az emberi kapcsolatokból egy kutya maradt csupán a keresztényi akolmelegben, vele alszik, ő melegíti, és vele diskurál, elveszik azt is. Akárha J. A. zokogna, hogy „…a kis kanász sírva öleli át kővé varázsolt tarka malacát…”, mert mit tenne a homlessz barátjával a fakabát, ha nem a zord lelkű sintérnek adná át, hogy a bőréből aztán csizma készüljön a haditengerészet számára, mert erre utal ez is: „Az ingóságokat hat hónapig őrzik majd, ennek letelte után az arra kijelölt szerv megsemmisíti azokat.”

Hogy lefordítsuk ősmagyarra, mi készül itt, a következők miheztartás végett: a homlessz bácsit aktákba írják, onnan nézik, eltakarodott-e már a hívek kényes orra elől, sa ha harmadjára sem, bezsuppolják akkor őtet a dutyiba. A koszos és szakadt takaróját, a hálózsákját meg a redves párnáját, a bicskáját meg a dugóhúzóját megsemmisítik. Ha kutyával, macskával vagy tengeri malaccal beszélgetett magányában, velük dobta fel kies napjait, és ilyeneket szeretett, mert ennyi maradt neki, elveszik azt is. Megszüntetik a maradék emberi létét, és hatjegyű számmá változtatják, ahogyan azt megkívánja a náci állam törzsfejlődése, s amely kitaposott úton édes hazánk töretlenül halad. Meg a pokolba.

Csodálkozunk ezen, testvérek? Egy percig sem ámulunk, kies országunk számos vidékén vezettek már be a „senkit sem hagyunk az út szélén” című népi rigmus szellemében foganatosított keresztényi intézkedést, sőt, Pécsett még a templomok környékéről is kiűzettek a megalázottak és megnyomorítottak. Mondhatni, ez a bevett szokás.

S bár itt élek már több mint fél évszázada az egyáltalán nem szeretetre méltó szülővárosomban, azt is csak most hallottam – meg nem erősített forrásból -, hogy az itteni éves dzsembori alatt, amit karneválnak neveznek, ezeket az embereket az össznépi hejehuja idejére a helyi börtönben pihentették, hogy ne zavarhassák az ünnepi forgatag fényét. Ilyen elkülönítésre is volt már példa a történelem hosszú folyása alatt.

Ennek mintájára alakítottak már ki például Miskolcon „cigánymentes övezetet” nem is oly rég, mint arra emlékezhetünk, sőt, cigány honfitársainkkal annyi baj van, hogy még az ősellenség Európai Unió is kötelezettségszegési eljárást indít hazánk ellen, mondván, hogy itt minálunk meglehetős a szegregáció. Az is van, ezen kívül azonban még előszeretettel születnek „Csak a szél” szituációk is nemzetvédő honfitársaink jóvoltából, akik amúgy és ezen kívül még a határokon is járőröznek lovuk nyerge alatt puhított hússal.

Ja, a határok. Ezek első számú vezetőnk jóvoltából immár több mint egy éve kapnak kiemelt közfigyelmet híg-, és mélymagyar honfitársaink jóvoltából, mostanában olyannyira, hogy ott a mezőkön és réteken dupla kerítés épül majd az eddigi egysoros helyett. Nem mintha már ezzel a szimplával sem lehetett volna ember alatti sorban tartani az ott tartózkodó nemzetidegen népeket, akik mindent szétkúrnak, fölzabálnak, és még ki tudja mit nem tesznek a sok-sok magyar Völkischer Beobachter szerint.

Hiába, meg köll védeni az ezer éves tiszta, valamint szittya magyar fajt, amely mai felsőbbrendűségének letéteményese a kereszténység, képzettebb honatyák szerint a latin-görög műveltség. Eme kiváltságok oka és indoka a fentebb emlegetett kultúrkör, amelyből a három – föntebb emlegetett – réteg kilóg, akár a hinduizmusban az érinthetetlenek, amely kaszt a félreértések elkerülésére: nagyon alantas, azaz páriaként értelmezhető. Így tán könnyebb fölfogni a róluk való közkeletű gondolkodást.

Nos, hozzájuk képest van a vasárnap misére járó, és talpait egymáshoz érintő magyar Übermensch, már, aki így értékeli, amit az Úr, valamint Orbán Viktor adott néki. A németség használta annak idején a fogalmat, mert úgy vélte, hogy egy nagy-nagy nemzetközi összeesküvés áldozata lett, ez is megvan már nekünk. Ennek a kisebbségi érzésnek a kompenzálására dolgozták ki drága eleink az Übermensch – felsőbbrendű ember – elméletet, mindez pedig olyan tartást és lelkierőt adott számukra, amely képessé tette őket a legelvetemültebb gaztettek elkövetésére is.

Viszont tévedésben tetszenek leledzeni. Az Übermensch – az emberfeletti ember – ugyanis a szifiliszes álmokban ringatózó Nietzsche kulcsfogalma, és az emberfeletti ember nem tévesztendő össze a felsőbbrendű emberrel. Míg a felsőbbrendű – náci – Übermensch neheztelés terméke, aki tétlen és tehetetlen, ezért gyűlöl, és a gyűlölt kisebbrendűségének kikiáltása által érzi magát felsőbbrendűnek. Az emberfeletti Übermensch viszont a múlt embereszményeinek tévedéseit kiküszöbölő új embertípus, egy olyan emberideált testesít meg, amely egyaránt viseli magán az arisztokratikus jegyeket és az ezzel járó nehézségeket. Nietzsche ugyanis a kiválóságot mindig egyfajta áldozatnak tekintette, amit az ember maga hoz meg önként.

Tessenek zongorázni a különbséget, és meghatározni, hol tart kies honunk e sok szenvedést és kiválóságot hozó fogalom, és eszme értelmezésében. Tartok tőle, hogy már megint a rossz oldalon állunk.

Már jó ideje nézem én az emberemet. Úgy már hosszú évek óta. Van neki egy talicskája, azzal közlekedik föl és alá szerte a világban, és mindig vidám, akárha a rosseb. Panaszt én az ő szájából még sohase hallottam. Tolja a taligáját, és az utcán töltött éjszaka után bóbiskol ilyen kocsmákban, ahová italos emberek járnak. Szundít, szuszog. Hogy nem fagyott még szanaszét, azt én sehogyse értem. Fiatal embernek nézem őt, amennyire a kosz engedi. Azaz fiatal lehetett valaha, mígnem az élet legyőzte őt.

Nekem ő a Magyarország. Ezt kapta, hogy fölnőtt neki, és nem vált belőle megmondó ember. Olyan, akit választanak a népek, aztán negyedszázad alatt hordóvá lesznek, meg istenkirállyá, ahogy a böszmék fölfújják őtet. Pedig ugyan. Olykor belegondolok, hogy az én talicskásom születik oda, ahová a mi dagadtunk. Akárha Andersen, és az egész mesehorror. Néki jóságos borvirágos orcája van, nem olyan fából baszott szürke, mint vezérünknek. Van benne, maradt benne valami, ami arról szól, hogy emberformájú tünemény. Mint a talicskája. Ebben száraz kenyereket hordoz többnyire.

Mostan vagy malaca van, vagy épp ő az. Inkább az utóbbi. Nem is tudom, hogy mért mesélem épp ezt. Asszem tán azért, hogy képet rajzoljak a világunkról, amelyet a csúti tett ide nekünk. Ilyen talicskás emberekből annyi van, mint a szemét, látom őket reggel meg este. Nem mindahány vigyorog, nem mindahány élvezi, hogy él. De van, és ez is nagy dolog. Örömmel láttam, hogy a mosolygós talicskásom csökkentette a rezsijét. Levette a nagykabátot, így nap közben, hogy beszökött már a nyár, nem kell annyira izzadnia neki. Tiszta haszon. Máma reggel ötkor indultam a boltba. Ahogy kiléptem a lépcsőházból, a szemben lévő padról pattant fel az ember a talicskájával. Megijedt tőlem, én meg szégyelltem magam. De nem lett jobb.

És mivel hiába kapnának sms-t, hogy üljenek át másik autóba, rajtuk kívülálló okok miatt ezt öléggé nehezen tehetnék meg, így ebben az aktusban a társadalmi szolidaritás összes formája kimerül, amelyet ez a rezsim biztosítani tud, ergo másik aluljáróba ülnek át, és ottan várják a TEK-et, hogy jöjjön már, ha jönnie kell, mert annyit is érnek – lézeres szóhasználattal – azok, akiknek még egy koszlott Audira se futja, élhetetlen banda.

Viszont és azért még csípősek a hajnalok, így a magunk részéről nem vagyunk igazán biztosak abban, hogy amíg az igazi kikelet megérkezik, nem hűlnek ki, vs. fagynak meg még többen. Október óta e magyaros szerencsében részesült százhúsz honfitársunk, akik odavoltak a téli sportokért, de nem utaztak el Ausztriába élvezkedni, úgy döntöttek, hogy az itthoni welnesst választják a hidak alatt. Mivelhogy a szegénység látványosan csökken, sőt EMMI szóhasználatban nincsen is, ez valami fatális véletlen lehet csupán, esetleg liberális felforgató és egyben hazaáruló elemek magánakciója.

Érkeznek a gólyák, néhány helyen fészkeket építenek nekik a gondos emberek, hogy otthon érezzék magukat ezen a világon. Ezzel párhuzamosan pedig megszűnik a kilakoltatási moratórium, így a jósorsukba belekábult magyarok is elvonulhatnak a kémények tetejére társbérletbe, de amíg egynéhány szerencsésebb kelepes csirkezúzát kap a gondoskodó emberektől, hogy ne maradjon éhes – mint olvashatni erről -, a lakásokból elűzendő polgárok a farhátról szőnek omladozó álmokat. Mivelhogy arra sem futja nekik, de szegénység az nem létezik itt minálunk.

Másképp látják ezt némely emberek a lakótelepen, akik a fölösleges kiflit, kenyeret a kuka szélére akasztják egy nejlonban, és nem a madaraknak teszik ki. Ezek a szeretetcsomagok rendszerint el is tűnnek, mire a kukásautó szuszogva megérkezik, és akkor vagy néhány jól szituált honfitársunk csap le rá, mert nincsen kedve éhen dögölni, vagy az EMMI beépített embere tünteti el, és hordja a száraz serclit valami fedett sportlétesítménybe futballistát etetni a gyöpön. Más épeszű magyarázat nincsen.

S mivel minden azt mutatja, hogy a szegénységet – oder mélyrászorultságot – mint olyat végképp eltüntette a rezsivel együtt ez a bagázs, ezt megüneplendő a Frühling eljövetelével a segélyek nagy része is megy a lecsóba. Örvendezzünk tehát, és menjünk misére. Lehetőleg abba a templomba, amelyik a tél derekán rendőrt hívott valamely elvetemült alakra, mert az az Istennek a rohadt házában óhajtott volna melegedni. És most, hogy elérkeztünk ebbe a szép, új világba, énekeljük el együtt a nemzeti összetartozás dalát.