De most jó volt. Ezek ketten ott az autó elejében röhögcséltek, mintha mi sem történt volna, amit Béla sehogyan sem értett, ő nem tudta ilyen könnyen viselni az életet. De most mindegy volt minden, csöndben ücsörgött, amíg befutottak a faluba. Elbúcsúzott a fröccsök urától és az életmentő Jenőtől, kinyitotta a nyikorgó ajtót, és csak úgy, ruhástól ájult bele az ágyba, mint máskor, amikor halálra itta magát, de most az átéltektől volt részeg nem a teste, a lelke csupán.

Álomtalan, fárasztó alvás után tért magához már hajnalban. Szerencse, hogy a fröccsök ura pirkadattal nyitotta a boltját, mert Béla úgy érezte, hogy tisztába kell tennie magában a világot, amihez meg elengedhetetlen volt némi nedű. Azzal homályosan tisztában volt már a kocsma felé haladtában is, hogy ez nem az a hely, aminek eddig hitte. Egészen egyszerűen minden összekavarodott benne. A templom kongatott, néhány duplagyűrűs iszkolt behúzott fejjel a korai misére, amikor Béla betoppant az ő saját szentélyébe, az ivóba.

Morgott egyet a fröccsök urának köszönésképp. Mérges volt rá, hogy elcipelte arra a rohadt meccsre, amely túra és a hozzá kapcsolódó élmények teljesen kizökkentették megszokott ritmusából, sőt, ha igazán közelről vizsgáljuk meg a lelkét, az is kitetszik, hogy voltaképp világnézeti válságba került. Ezt kellett máma a helyére tenni, s mindezt néhány beöntéssel megalapozni. Nekilátott tehát a gyógyításnak, miközben az a rohadt tévé szokás szerint pofázott rendületlenül. Eldöntötte azonban, hogy most igyekszik figyelni rá.

Sok érdekesség áradt a dobozból. Béla megtudta, hogy mi volt ott az állomáson, hogy mért nem engedték vonatra szállni, lassan összeállt benne a kép. Rájött, mekkora egy ökör volt, amikor két napja vasvillával szaladgált falut védeni, és voltaképp szégyellte is magát. Két alak lépett be az ivóba. Ránéztek a tévére, amely megállás nélkül ontotta magából a hülyeséget, és az ott föllelhető stílusban szólalt meg az egyik. – Le kéne géppuskázni az összes rohadékot. – Ezt mondta, taknyos orrát ingujjába törölte, csizmájáról lafogott a tehénszar.

Bélának ez sok volt. Nagyot fordult vele a világ, főleg, hogy már a negyedik hűsit borította magába. Ettől érzelmes hangulatba került, és adakozni akart. Odaintett a fröccsök urának, hogy mindjárt jön, és hazaindult egy takaróért, hogy azt ő most odaadja. Hóna alá csapta a jószágot, a templomhoz indult. Úgy élt benne, hogy ezek foglalkoznak ilyen jámborsággal, legalábbis a lelke mélyén nyugvó valami úgy hitte. A mise véget ért, a duplagyűrűsök már otthon klopfolták a vasárnapi húst, amikor hősünk a templom ajtajához megérkezett.

Egy cetli lógott rajta. Hunyorgó szemmel silabizálta a szöveget, valami olyasmi állott rajta, hogy a koldus testvérek takarodjanak onnan, a módosabb testvérek meg ne adakozzanak nekik. Béla fölhorkantott, érezte, hogy reccsen egyet a lelke. Ebben a pillanatban lépett ki a bádogbános a parókia kapuján. Hősünk odaügetett, és hebegve előadta, hogy akkor ő adná azt a takarót a menekülteknek. – Ó, mi ilyesmivel nem foglalkozunk, fiam. – Ezt mondta elnyújtott, nyálas hangon a reverendás, és Béla lelke másodszor is megremegett.

Földhöz kente a takarót, és farkasüvöltésként szakadt ki belőle. – Óarohadtbüdösmocskoskurvaéletbe! – A bádogbános megrémült, vetette szaporán a keresztet, és eliszkolt. Béla ügyet sem vetett rá. Hirtelen megnyugodott, és már tudta, mit kell tennie. Lassan elindult a kocsma felé. Odaérve leült a helyére, s amikor a fröccsök ura a megszokottat tette eléje, csak félre rakta, és a vodkás üvegre bökött. – Az egészet. – Ezt mondta olyan tekintettel, hogy nem lehetett neki ellentmondani. Ki akarta inni magát a világból, és módszeresen tette. Hunyt szemmel menekült, és egyszer csak megtörtént.

Amikor már alig volt az üveg alján valami kis lötty, és mindenki azt hitte, hogy hősünk alszik nagy buzgalmában, egyszer csak megemelkedett, tíz centivel a szék fölé emelkedett, és lebegett. A fröccsök ura mint tájékozott alak, tudta mi ez, és egy csöppet sem csodálkozott. A géppuskázni óhajtó kettő azonban köpni, nyelni nem tudott, tátott szájjal bámultak földbe gyökerezett lábbal jó ideig, a ganajos csizmásnak halkan koppant a protézise. Amikor aztán magukhoz tértek, fizetés nélkül iszkoltak ki az ivóból, a fröccsök ura nem szólt nekik.

Bélát nézte, aki rendületlenül imbolygott a szék fölött. – Szerencsétlen. – Jegyezte meg a kocsmáros, és másik üveg vodkát tett az asztalra. A koppanástól Béla engedett a gravitációnak, visszaereszkedett a székre, de nem nyitotta ki a szemét. – Álmodj csak. – Mondta a fröccsök ura. Vállára csapta a törölgető ruhát, és a tévére nézett. – A migránsok…- Kezdett újabb mondatba a doboz, és a kocsmáros kiköpött. – Kapjátok be. – Morogta, kikapcsolta a tévét. Béla csukott szemmel ült. Rendületlenül.

Ugyan az ezermilliárdok mellett ez csak aprópénz, illetve még az sem, mégis nagyon jól mutatja a kurzus végletes romlottságát. Amikor a köz pénzét minden erkölcsi gát nélkül kezelik a sajátjukként, és zsebpénzt csipegetnek le belőle, vagy szarnak arra is, hogy a zsebükben lévő lóvét mire szánná az adófizető, amire szintén van példa, nagyobb mértékben.

Terepjáró vásárlásra, helikopteres felderítésre és az elbocsátott minisztériumi dolgozók végkielégítésére költötte el a kormány az adófizetők által parlagfű-mentesítésre felajánlott összeget. A személyi jövedelemadó egy százalékából összejött egymilliárd forintból mindössze negyvenmilliót költöttek tényleges parlagfű-irtásra. A több mint egymilliárdos összeg még 2009-ben jött össze, felhasználásáról azonban már az Orbán-kormány döntött. Hogy mire költötték a pénzt, csak azért tudjuk, mert két civil szervezet pert nyert a Földművelésügyi Minisztérium ellen, így a tárca kénytelen volt kiadni az adatokat.

Öt éve százhetvenhétezer ezer ember ajánlotta fel a parlagfű elleni védekezésre az szja egy százalékát. Az adatok szerint az 1,1 milliárd forintos összeg több mint felét 2010-ben egyből zárolta a hivatalba lépő Orbán-kormány. Ebből az összegből fizették egyebek mellett az elbocsátott minisztériumi dolgozók végkielégítését is. Ez már annyira szép, hogy egyszerűen mindenki megnémult a gyönyörtől. Biztosan nemzeti konzultáltak, hogy az adófizetők címzett pénzét más adófizetők kirúgására fordítsák a munkahelyteremtés jegyében, és még csak nem is tagadják, nem nyilatkoznak róla, oszt jónapot. Két kis hangyányi történet a mocsok tengeréből, és a Nap továbbra is bájosan süt a magyar választópolgárra. Ilyen háttérrel csesztetik az Ökotárs Alapítványt. Ugyan már, királylány, és akkor most be is fejezem a további mutyik sorolását, egyrészt mert nem óhajtok agyvérzést kapni, meg kedvem sincs a lexikonnyi szarság sorolására. Undorodom csak.