Orbán Viktor addig-addig konzultálgatott nemzetileg népével, mígnem a fagyi visszanyalt, s immár az alattvalók irkálnak neki nyakló nélkül abban a reményben, hogy választ kapnak, de azt ugyan cseszhetik. Mert milyen naivitás már azt feltételezni, hogy a világ összes gondját párnás hátán hordozó jótevő egyáltalán törődik szeretett népe nyűgével. Éjjeliedény és mutatóujj.

Kedves vezetőnk levelekkel való kapcsolata meglehetősen ambivalens. Annyit tud erről a postai szolgáltatásról, hogy tízmilliót szétküld a Párt szerte a nagyvilágban Szváziföldtől Alaszkáig, északtól délig, és várja a csodát. Visszajön egypár, ezek számát négyzetre emeli, bontatlanul a szemétbe hajítja, és kijelenti, hogy győzött.

Ez a tempó irreverzibilis károkat okoz a polgártársak tudatában. Láttuk ezt például Győzikénél is, igaz, nála a baj mélyebb gyökerű, ám mégis csak orbáni ihletésre vált belőle Tatjana. Viszont azt nem tudja, hogy ez nem a romantika kora, sőt, ha jobban belegondolunk, azt sem lehet tudni, igazából milyen kor ez, mert olyan egy kiismerhetetlen massza.

Győző azonban megtette, amit megkövetelt a haza. Nem showmanként (?), hanem vérző szívű embereként (?) szólítja meg szíve egyetlen reménységét, mert veszni látszik a haligalis zebralét. Ráadásul tiszta lélekkel és szívvel. Győzőtől ennél sokkal több nem is igazán várható el, úgy véli, eddig a nagymamája segített neki, most majd Orbán fog, de hát, lófaszt mama (by: Gyurcsány).

Ez az egész mostani valóság-illúzió a magyar ugar egy újabb sajátos gyümölcse, amely igazából annyit sem érdemelne, hogy kinyissam miatta álmos szemeimet, ha nem kapcsolódott volna bele Sóvágó László is, aki meg Hajdúszoboszló polgármestere. Mint ilyen, azt várná az ember, hogy a középső csoportos, kantáros tudatnál előrébb jár, de nem.

Orbán már nála is Rudolfokkal érkező gyedmaróz, akinek levelet írunk az északi sarkra, majd kitesszük a kandalló fölé a kötött zoknit. Polgármester úr sportcsarnokot óhajt városának és népének, ezért levelez, amit, mint kétségbeesésének ékes bizonyítékát, még a facebookon is megmutat, demonstrálva. mivé züllött ez az ország a szabadságharc közepette.

Ilyen éji meg hajnali órán egyáltalán semmi kedvem nincs ahhoz, hogy utánanézzek, Hajdúszoboszló részt vett-e a „Modern városok” turnéban, amely során, mint tudjuk, Orbán Viktor a hunyorgó, nyüves csillagokat is odaígérte a mázsás, szörnyű mennyboltról. De tulajdonképpen mindegy is, a fürdőváros csak úgy nem kap sportcsarnokot, mint ahogyan Veszprém uszodát.

De nem is ez az igazi baj, hanem az, hogy mivé teszi az alattvalót az illiberális demokrácia és az unortodox gazdaság. Könyörgő pincsivé, aki úgy véli, azt hiszi, elég egy levél a kedves vezetőnek, és minden vágya egyszerre teljesül, már, ha a király olyan hangulatban van. S hogy olyanban legyen, csak úgy kell táncolni, ahogyan ő fütyöl.

Orbán voltaképp célt ért. Őt és rendszerét – esetleg – le lehet váltani, bár erre egyre kevesebb az esély, az elhülyített népek tudatának lecseréléséhez azonban generációváltás szükséges. Ott tartunk, hogy a kádári tempó még ki sem kopott a magyar társadalomból, máris helyére nyomult az orbáni, és a kettő voltaképp egy és ugyanaz. Így sikerült körbeforogni majd’ harminc év alatt.

Aztán mégis leszarom az egészet, mert egészen másvalami ütött szeget már amúgy is túlságosan likacsos agyamba. Hogy mégis miből tengeti napjait mostanság a zebra-rajongó, miközben évek óta permanensen – aetorno modo – rajta van a mi legnemzetibb intézményünk, a NAV névre hallgató képződmény úgynevezett fekete listáján pár tízmilliós – ugyan kit érdekel felkiáltású – tartozással. Az Istennek se akarnak foglalkozni vele, és ezt is – úgy magunk közt szólván – keresztbe le is ürítem.

Mert mit érdekel engemet, hogy énmagamat immár három éve basztatnak ötszáz – 500 – forintért, levelek garmadája érkezik(zett), fenyegető, meg minden, de egy kurva csekket nem adnak, hogy azt a pár fémpénzt befizessem, én meg nem vagyok hajlandó elbuszozni egy ezrest, hogy befizessek egy ötszázast. A küzdelem még tart, gondolom, a késedelmi kamat gyarapszik, mint a jól szopó gyermek. De már rég eldöntöttem, ha eljutunk odáig, akkor leülöm, az is egy élmény lesz, de mégsem erről akarok most igazán mesélni.

Hanem a dumáról. A bulvármocsok megkérdezte a zebrásat, aki kies családjával kacsalábakon él, hogy miből tengeti szerencsétlen mindennapjait. Nem fogják kitalálni – illetve dehogyisnem – a választ: az édesapja támogatja őtet, meg az anyai örökség. Ebben a válaszban lett tetten érhető a mi egyszerű hősünk zsenije. Ő ugyanis tanul. Tudja, mit köll mondani, és ehhez a sorvezetőt mostani nagyjaink adják néki, akik sokkal nagyobb arányban – még nála is – űzik a ganajságot, és mindahányat a jólszituált família menti meg az éhen dögöléstől. És mindannyiuk meg is ússza, hogy pofán basszák. Mármint apehileg, meg amúgy is.

Íme, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, minden életbölcsesség foglalata: a család. De hát miért lepődik meg ilyenen az ember. Ahonnan mostani társadalmi berendezkedésünk mintáit merítettük, a Corleonék táján is mindenható volt ez a Semjénék által misztifikált formula, amelynek olykor nagyhangú ropogásokkal, ágyba csempészett lófejekkel hangot is adtak. Ilyenre minálunk épp most még nincsen égető szükség, de eljöhet az az idő is, mint ahogyan arról gecilajos már tudna kezdeti ódákat zengeni. Osztódik a hatalom, no és a della. Csak te erről kedves Lajos szaktárs a gyár szalagja mellett nem sokat tudsz. Sőt, és pláne nem is sokat érzel. Pedig van, ezt hidd el nekem.

Kicsike kis ember volt az Ómama. Mindezzel a kajla emlékezéssel nem volt énnékem semmi különös szándokom, hacsaknem az, hogy az idő vég nélküli folyásába helyezzem az életemet nekem. Nagy István, Ómama, sőt és főleg a saját bejáratú anyám is már porlad a saját jó előre kifizetett helyén. De azért elvagyunk együtt.

Regényt kéne firkálni, hogy micsoda kalamajkákon ment végig az az alakulat, amelyet végül a családomnak kell neveznem. De nem éri meg, elszállott az idő ugyanis. Annak idején a Kékesen lestük Nagy Istvánnal a futball világok bajnokságát, és ő meg a brazilokba volt szerelmes, a szambájukba a maga sorvadt lábával, aki bottal közlekedett úgy, ahogy.

Aztán beleközlekedte magát a végtelenbe. Így járt. Meg így járok én is, akit odahagytak a világban magára. Jött egy levél, amely csekkeket tartalmazott, meg fölszólítást anyámnak, hogy fizessen. Ilyen jólszituált adósságbehajtó cég ez, akik nyomulnak ezerrel. Mondtam nekik már a telefonba, mert folyamatosan csörgettek, hogy anyám meghalt.

Sajnáltak a telefonba, mint a gép. Tudom, hogyan megy ez az egész, volt idő, amikor életet keresve majdnem beálltam szolgálni egy ilyet. Telefonos kisasszony lettem volna, aki basztatja polgártársait a vonal túlsó végin. A főnök, amikor bóklásztam az állásinterjún, vigyorogva kért aláírást a könyvre, amit plajbászoltam annak előtte, hogy telefonos okádék akartam volna lenni. Tetszett neki a dolog.

Aláírtam neki, és elmentem a jó francba. Volt a közelben egy kocsma, oda. És még mindig élek. De ezt most azért nem kellett volna, hogy anyám, meg az ő tartozása a gyökerek alatt. Aszondja a levelem, hogy kérhetek részletet is. A tizenhatezres tartozás máma már ötven, azért. A picsába, gondoltam, meg főleg azért, mert épp kiderült nekem innen a netről, hogy Győzike meg hány milkákkal tartozik olyan ideje, amikor anyám még élt. Senki nem telefonozik neki. Igaz, Nagy Istvánja sincsen. Elvagyok.

Az orvosi dokumentum szerint Győzőnket az addiktológiai rehabilitációs osztályon kezelték. Az itt végzett vizsgálatok pedig nyugtatók és altatók káros használatát, bipoláris zavar tüneteit, valamint érzelmi funkciók és napi rutinfeladatok elvégzésének enyhe problémáját állapították meg. Azaz Győzike véletlenül, vagy akár szándékosan, de gyógyszerekkel tömte magát tele, hogy megnyugodjon, de ez rosszul sült el. „Kezelés alatt állok, aludni sem tudok, és már az incidens előtti napokban is idegi problémáim voltak. Tönkretettek, előre kitervelten így rúgtak ki!” – állítja, és becsületsértésért valamint rágalmazásért feljelenti a TV2 szerkesztőjét.

Na most: ehhez a diagnózishoz kár volt addiktológiára futkosni, én már hosszú évek óta észlelem a páciensen a „bipoláris zavar tüneteit, valamint érzelmi funkciók és napi rutinfeladatok elvégzésének enyhe problémáját”. Csakúgy, mint azon az emberen, aki mentesítette a csatornát a reklámadó fizetése alól, de ez legyen a kettejük baja. Hiányt – debilekből – eztán sem szenved a sorozat, pótlás mindig van. Emlékezhetünk, ebben vasaltatott herét bizonyos Berki Krisztián, Zámbó Árpi és még sokan mások is ebben építik a lelkünket. A legújabb fogás Détár Enikő, aki meg aktuális öriszerelme hátát vakargatta, masszta épp a hét egyik napján. A műsor folytatódik, nézettség van, csapó, adás, bámuld magyar.

De azért kíváncsi leszek, mi történik, amikor a Fradi, és az ő „B” közepe erre a vidékre jut, és indul majd a vonat, igaz, nem a kicsi, mint Viktor kedvence a környéken, hanem a marhavagonos. Ez a jövő, de szorítóbb problémák is vannak. Éppen most az a kérdés, hogyan viszem én be a politikát a stadionba, testem mely részében, köpönyegem mely szegletében rejtegetem, mint a malacot, ravasz dolgok ezek.

Az nem tudható, kinek az ötlete volt a tiltás, illetve, hogy mivel büntetik majd, aki mégis politizál, ilyen még nem volt Magyarországon eddig, de ezt is megértük, meg azt is, hogy Szöllősi György (ennek az egész hóbelevancnak a sajtósa), valaha volt újságíró, ma valagnyaló onnan a végekről, ahol tilos politizálni, megmondja a tutit, hogy mért nem:

„A politikai megnyilvánulásokat a futball nemzetközi szervezetei, a FIFA (Nemzetközi Labdarúgó-szövetség) és az UEFA (Európai Labdarúgó-szövetség) is szigorúan tiltják a futballpályákon, s ezt elvárják a nemzeti szövetségektől, így az MLSZ-től (Magyar Labdarúgó-szövetség) is. Ezek a szervezetek nagy erőfeszítéseket tesznek és nagyszabású kampányokat szerveznek a gyűlölet és a rasszizmus visszaszorítására. Bizonyára emlékszik rá, hogy a Magyarország–Izrael mérkőzésen elhangzott politikai megnyilvánulások miatt a FIFA egyenesen zárt kapus rendezést rendelt el a magyar-román világbajnoki selejtezőre tavaly, de nem csak a szurkolóknak, hanem a játékosoknak, edzőknek is tilos mindenfajta politikai megnyilvánulás (mez alá húzott politikai, vallási üzenet, sőt tiltott reklám, stb.). Szélsőséges esetben még a pályára lépő játékos általi keresztvetést is megtiltják egyes világversenyeken, éppen mint másokat sértő politikai megnyilvánulást. Ez utóbbival mondjuk én erős túlzásnak tartom mint ahogy hajlok arra is, hogy – ahogy mondani szokták – a jegy megvásárlásával a szurkoló arra is jogot szerez, hogy kikiabálja a véleményét a játékvezetőről, az ellenfélről, a politikai helyzetről, stb., ám a szabályokat nekünk is be kell tartanunk, s talán nem szükséges Önt győzködnöm arról, hogy minden erőfeszítést meg kell tennünk a rasszizmus, a gyűlölet, a trágárság száműzéséért a futballstadionokból (hiszen a politikai vélemény-nyilvánítás nagyon gyakran a gyűlölet, a rasszizmus és a trágárság megjelenésével párosul). Ezeket a szabályokat természetesen nem mi találtuk ki, mint ahogy a szabályzat kifüggesztése is szövetségi követelmény, ezekkel a feliratokkal, szabályokkal és ábrákkal más magyar pályákon is találkozhat. Mi is egy másutt már használatban lévő szabályzatot használtunk fel, amikor a Pancho Aréna információs tábláit készítettük, ami arra persze nem mentség, hogy mi is két szóban írtuk az egyébként egybeírandó „aktuálpolitikát” :-). (Egy ponton változtattunk a több klub által is használt mintán: a horogkeresztet is feltüntettük a tiltott jelképek között). Amennyiben Ön cenzúrának tekinti, ha egy oktatási intézményben (a Pancho Aréna a Puskás Akadémia területén fekszik egy ifjúsági sportlétesítményben vagy egy sporteseményen tilos politizálni – Európában mindenütt tilos – lelke rajta, de nem hiszem, hogy emiatt szégyenkeznünk kellene, miközben egyébként nem teszünk mást, mint betartjuk a hazai és nemzetközi előírásokat.”

Ez egy válasz volt egy hasonló értetlenkedő manusnak, mint amilyen én is vagyok. Ám mindebből megtudhatjuk, hogy ez a stadion végül is iskola, oktatási intézmény. Meg azt is, hogy olyan kaméleon-szerű képződmény, stadion-iskola-játszótér-kakashinta vonulattal, mikor mely arcát kell mutatni. De ez már Szöllősi baja, ő pofázik a mester helyett, mint akár Gáspár Győző kisöccse, nagy embereknek ugyanis sok dolga van, nem érnek rá kinyilvánítani a tutit. Szöllősi lett Hoppál, Hoppálból Gáspár lett, körbe-körbe mennek a szavak és vivőik.

Bár korábban Gáspár Győző is ki akart szállni az Édes életből, most a TV2 volt a gyorsabb. A csatorna ugyanis kirúgta a showmant, aki nagyon elvetette a sulykot, amikor múlt héten megjelenő lemezén engedély nélkül használta fel a csatorna Édes élet-logóját. „Valóban így van, több mint egy hete egyetlen adást sem forgattak le a bátyámék, de ennek miértjére nem kaptak pontos magyarázatot. Annyi bizonyos, hogy múlt szerdán láthatták utoljára a Gáspár családot a képernyőn a nézők. Nevetségesnek tartom, hogy így bünteti őket a csatorna, miközben nem csináltak semmi rosszat” – mondta a Blikknek Gáspár Zsolti, Győzike testvére.

Viktornak György, Győzinek Zsolti. Egy szint.