Balog miniszter, miután esztergált a Diósgyőri Gépgyárban, teológusnak szegődött, aztán meg Fidesz-es lett. Hogy a lelkét mikor veszítette el, azt csak ő, meg az ő Ura tudhatja, viszont most ebbéli állapotában áll előttünk, nem igazán mondhatnánk, hogy nagy örömünkre, viszont a mostani rendszer díszes példányaként.

A kislány halálára az egyik televízióban ezt bírta mondani: „Lehet, hogy nyitott mellkassal át kell szállítani a beteget egy másik kórházba, hogy CT-vizsgálatot kapjon, de eddig a másik kórházban sem volt CT.” Tehát az ország jobban teljesít. Sőt, talán meg sem halt az a gyerek, hiszen így folytatta: „Álhírekkel támadják a magyar egészségügyet, mert csak azzal foglalkozik mindenki, hogy melyik kórházban nincs CT, miközben kétszer annyiban van, mint korábban volt.”

Ismét mindenki vérmérséklete szabja meg azt, hogy milyen átkot szór a miniszter fejére, vagy, hogy lelkében miképpen verné szét a fején a hokedlit, de nem is ez a lényeges igazán, hanem, hogy Balog miniszter a rendszer eszenciája mintegy, a Fidesz lelke (hm), mert ilyen az összes.

Fingjuk sincsen a magyar valóságról, vagy, ha van is némi tudomásuk róla, akkor gondosan titkolják a hatalom gyakorlásának aljas szándékától vezérelve. Mindeközben pedig nemhogy senkit nem hagynak az út szélén, hanem egyáltalán tudomást sem vesznek az „aljanépről”.

Ugyanebben a műsorban a kórházi várólisták kapcsán merült fel ugyanis, hogy azt némi cash-el meg lehet gyorsítani. Az emberi miniszter szerint: „Aki tehetősebb, az meg tud olyan dolgokat is vásárolni, amiket mások nem.” Akinek nincs semmije, az annyit is ér, ugye.

De, hogy ne csak erről a Balogról essék szó, idézzük ide Harrach Péter nem is oly régi esetét a gyermekéhezés kapcsán. Nekiszegezte a szervilis műsorvezető a sugalmazó kérdést-állítást, hogy: „Múltkor láttam egy érdekes kimutatást, egy felmérést, melyben az szerepel, hogy a gyermekek egy része nem azért megy be reggeli nélkül az iskolába, mert a szülők nem tudják neki előkészíteni vagy csomagolni, hanem egyszerűen nem éhes.” A mindig vidám keresztény válasza: “Gondolom, ez életforma kérdése”.

És a Nap vidáman süt a temetéseken. Emlékezhetünk továbbá – hogy visszakanyarodjunk Baloghoz – a hiltoni vacsorára: „Negyven nehéz körülmények között élő gyermeket ajándékoz meg a Református Szeretetszolgálat egy különleges vacsorával, melynek fővédnöke Balog Zoltán emberi erőforrások minisztere.”

Ezen a libaerőleves után „Nyilas Misi Pakkokat” kaptak a szerencsétlenek, viszont annyira már nem becsülték őket, hogy a nevüket megkérdezzék, pláne megjegyezzék, a csomagokra ugyanis csak annyi volt írva, hogy “6-7 éves fiúnak”; “10-14 éves lánynak”; “5-10 éves fiúnak”.

Ez a lányka, aki Balog szerint meghalt vagy sem, szintén névtelen, de a tiszteletlennek mindegy is. Nincsen, és nem is volt. Te sem létezel, proletár. Hülye pártok ilyenkor teljesen feleslegesen lemondásra szólítanak fel. Minek? Úgysem fog. A magam részéről például a fölháborodáson is túl vagyok. Undorodom csak. Ha akarsz, csatlakozz.

Megijedet azibojnéni, mernemis mozdut a kisbözske, szaladgátaka marcsinénive, a konyhássa, neki ojan nagyfehér hasavan a kötényibe, önagyon visongot, hogy jézusmárta. Megijenek. Nemtudom kiaza jézusmárta, mégnemjárt azovibaeddig. Fötápászkodtatták a kisbözskét, asztá valamitadtak neki kanálbul, etől jóllet. Nésztüka pityuva, azza amejik mindigvihog, mostnem vihogot.

Jóllett asztána kisbözske, föllegg, amiko a kakajót megitta, márnem vótak neki ojan átlátszóaka fülei. Eekesztem gondókkonni, hogy ez a kisbözske mostan, hogyhidegis van, megsötétis regge, szegény hogyanis jönide. Délutánis, amiko azanyu vagy azapu máeviszengem mindig itamarad, nemtudom, mikó jönekérte, de valamikó csakeviszik. Rájötem, hogy eza kisbözske ojan, minda bicebóca.

Látam a mútko a tévébe egy ojan ködmönös filmet, abba vót a bicebóca. Kökénytvitt enni, ha éhes a kisbözske ménem hozojat. Nemtudom miaza kökény, biztos jólehet, majd megkérem azaput, vegyen nekemojat a cábába vagymibe, ez ojan pirosbót atelepen. Máma alunni köllött, nemmentünk migráncsot nézni, minta a mútko.

Apityu mámegin bohóckodot. Mellete a kisbözske azúgy alutt, minta tej megamacska. Szegény dorombótis. Apityutu nem hallotam, mit suttog azibojnéni mega marcsinéni, csak néha aszthogy harakpéter. Asztat énláttam a tévébe, azmindig ojanmorcos, azapu szokotkáromkonni, ha látya, de asztse értem, hogymér, ésazanyu mindigrá szól, hogyde a gyerekelöt, ésazapu akkorcsak legyinteggyet.

Mostis ez a harakbácsi, de az ibojnéni nem káromkodot, ojan vóta szemeneki, amiko monta a nevét, mint mútko a határon, amikó a katonákat nészte. Tisztára csillogot neki, mostis. Deasztán suttogot nekia marcsinéni, asztán mintha haragutakvóna egymásra. Kisbözske szuszogot, apityu vihogot, kicsit elis aluttam.

Asztán főkettünk, jött az ozsonna, a kisbözske úgyevett, mintha kökénytkapot vóna. Az ibojnéni aszonta, hogy mijen jó nekünk, mer a harakbácsi elintészte, hogy legyennekünk ozsonna. Én eszt nem értettem, mera marcsinéni szokta adni, máma vót egyalma meg lekváros kenyér. Énkökényt akartam vóna, nem figyeetemoda, gondótam, kérekegy meszire látót a karácsonyra, pedig nemtudom, miaz. A kisbözskének lekváros vóta füle, apityu ezenis vihogot, montamneki, haggyonmer, vára dömperemmegyek.