Nembajj, monta a zibojnéni, majd gyakorojjuk, nem nehéz az, a kisböske meg megkérdeszte persze, adnake enni ott valamit. Monta neki a zibojnéni, bisztos lesz szenvics meg kakaó. A kisböske aszonta, ő kólát szeretne, de a zibojnéni monta neki, hogy aszt felejcse el. A kisböske erre esírta magát, a dadus vigasztata, adotneki kiflicsücsököt, aszt rágcsáta. Hogy asztá mindenki enyugdott, aszonta a zibojnéni, hogy akkómost imátkosszunk, tegyük össze a kezünket, kúcsojjuk egybe, eszt gyakorótuk, hogy kúcsol, kinyitt, kúcsol.

A kisböske közbe mindíg elejtette a csücskét, azé sirt, monta a dadus, hogyakkó inkább kiviszi őtet a konyhába, oszt megeteti, akkó talán csöndbemarad. Kimentek, mimeg kúcsótunk nyitottunk, a Pityu monta is, hogy unnya nagyon. Amikor má a kúcsolás ment, kérdeszte a zibojnéni, hogy ki ismeri a miatyánkat. A Pityu monta, hogy ő igen, ott szokik inni a kocsmába, erre a zibojnéni kizavarta a vécébe gondókodni, hogy ottan pimaszkoggyon, pedig megse érdemete. Én ismerem az atyáját, télleg a kocsmába szokot inni, meg dülöngéni.

De ez valami vers volta mennykerő meg az országjáró, semmitse értettem belölle, a süssfölnapot jobban szeretem, mega galagonyát. De montuk sokáig, hogy szenteltesse meg az akarattyát, má majnem elaluttunk, a kisböske meg ott majszoltaa kiflijét a zajtóba, de legalább csöndbevót. Amikó má tuttuk teljessen a miatyánkat, a zibojnéni ekeszte, hogy akkó üdvöz a légy meg Mária. A Pityu visszajöt a vécébő má, és mekkérdeszte, hogyan légy a Mária, mire a zibojnéni megin kizavarta, asztán meg ő sirta emagát, hogy ő eszt má nembirja, papot fog hivni, hogy megtaniccsa nekünk.

A Pityu visszaszót még az ajtóbó, hogy a nagymamájához is papot hivtak, most ki halt meg, erre a zibojnéni sikoltott és összeeset. A dadus pofozgatta, hogy térgyen magához, élesztgette, megminden, a Pityu vigyorgot az ajtóba, a kisböske meg evett. Ette a kiflijét. Ott átunk kúcsót kézze, zsibadott a lábom, a zibojnéni magához tért, ott ücsörgöt a fődön, és ojan fura volta szemeneki. Fönn vót akadva vagymi. A dadus kivitte őtet, kitámogatta, mimeg ojan fárattak vótunk, hogy ebéd nékü aluttunk e, asztán, mire fölébrettünk ottvót a pap is. Fekete szoknyába.

Fura szaga vót neki, a Pityu aszonta a nagymamája temetésén füstőt ijen szag, most majd a papbácsi bisztos etemet valakit, mongya neki, hogy körűvette a fájdalom. Ahogy eszt a kisböske meghallotta, ekezdett visittani, de úgy visittott, hogy leesett a mackó a pócró, és mindeki bömbőni kezdet, a dadus szaladgát, a zibojnéni ordittott, a pabácsi meg elővette a keresztyét, hogy üzze a zördögöt belöllünk. Mindenki rohangát, hogy arra gondótam, hogyna, ha hónap esztet előaggyuk a zországházba, oda se hivnak többet, meg kakaótse adnak, az bisztos. Rájöttem, unomén eszt nagyon, na, vára dömperemmegyek.

Viszont ez óhatatlan mélázásokat okoz az emberben. Elsőként és legfőképp, hogy éles meglátásait, valamint tapasztalatait megosztotta-e Vecsei kormánybiztos a főnökével, elmesélte-e két babgulyás között, írt-e róla súlyos szavakat neki, s legfőképpen, mindeközben belenézett-e a szemébe. Találkozott-e Farkas Flóriánnal, aki a tízezer gyerek elől lopott el milliárdokat, és még most is, így is a migráncsok a legfőbb gondja, cserélt-e eszmét a családok friss védőszentjével, a CSOK-ban született Novák Katalinnal. És még számos ilyen cukiságot lehetne kérdezni a kormánybiztostól, de minek.

Amellett, hogy az ember megemeli a nemlétező kalapját, hogy ilyeneket nyilvánosan ki mert mondani a sikerekbe ájult Neriában, ami egyáltalán nincsen szokásban, más oldalról azért benne motoz – az emberben – a kisördög, hogy mért csak szűk körű, jószándékú hallgatóság előtt mondja a kormánybiztos, amit mond. És mért nem veri az asztalt vagy borítja rá a kormány tagjaira, legfőképp a keresztény felére Semjénestől együtt. Ennek az utóbb emlegetettnek ugyanis a lődözés a fő gondja, s nem az irgalmasság, sőt, a boltzár és nem a gyerekek vacsorája.

Egyébiránt lehet, hogy a kormánybiztos tízezer gyereket lát, akikért tehetetlenségében megszakad a szíve – de akkor meg mért kormánybiztos -, az egyszerű földi halandó meg, mindenféle hivatal nélkül ennél sokkal, többet, s nem csak romákat. Sőt, azt is látja, mert a hivatal bazi nagy asztala nem takarja el a kilátást előle, hogy nem csak a romákat szegregálják az országban, hanem a nem narancsszínűeket is legszívesebben katrocba zárnák, elkerítenék, hogy a szagukat se érezzék.

Lám, így jutunk el a roma kisgyerek taknyos nózijától Kovács József traktorista tisztaszobájáig, a purdétól a pedigréig, Istentől Orbánig, bár lehet, ezek egylényegűek. Minderről egyébként, a kormánybiztos és a megyéspüspök eszmecseréjéről a Magyar Kurír számolt be és nem a Magyar Nemzet. Az utóbbi ezidőtájt teljesen mással van elfoglalva, Gyurcsányné hazaárulásával mondjuk, aki azért dolgozik, hogy a magyar települések közvetlenül az Uniótól kaphassanak pénzt, aminek következtében nem lehetne út közben ellopni, vagy, nem térkövekre költenék, hanem kórházra. Mondjuk.

Példákat lehetne sorolni vég nélkül, viszont kérdésünk a kormánybiztos fajsúlyos, mellbevágó mondanivalója kapcsán már csak egy maradt – visszautalva Gyurcsányné törekvéseire -, hol a pénz? Hol van az, amit a romák felzárkóztatására kaptak, hol, amit minden másra, s nem kastélyokra lesütött szemű alkalmazottakkal, helikopterezésre, röpcsizésre meccsekre, s minden ilyen úri huncutságra. Ilyenek ötölnek fel az emberben, s mindeközben teljesen feleslegesnek érzi magát, legalább annyira, mint a kormánybiztos. Az ő eldugott sóhajtozásai is csak annyit érnek, mint az enyémek, azzal a különbséggel, hogy ő közelebb van az Istenhez, mint én.

Viszont, ha így is tehetetlen, el lehet menni a hivatalból. Ha maradt benne valami, amit nem lehet kimondani. Így állnak a dolgok, nem épp sehogy.

Még csak az sem állítható, hogy ez a magyar lélekállapot az elmúlt közel hat év folyománya, egyszerűen így alakult. Lehet, hogy erre teremtett bennünket az Isten, vagy az évszázados félelmek és gyötrelmek ülepedtek le a génjeinkben mint valami túlméretes guano.

Így lehet ez, hiszen az állatkerti dolgozó nem volt sem indulatos, sem mérges. Egykedvűen tette, amit tett. Lehet, hogy az asszonya a bűnös, aki előző este fejfájásra hivatkozott, vagy a villamosvezető, aki hirtelen fékezett. Ez soha nem derül ki.

Az állatkerti dolgozó előző este csalódottan fordult a fal felé, és ágyékában különös bizsergést érzett. Asszonyára sem haragudott, aki tizenkét órás műszak után ért haza. Fáradt volt.

Reggel, munkába menet valami hülye hirtelen a villamos elé lépett, a vezető satufékezett, és borult mindenki, merre látott. Az állatkerti dolgozó udvariasan elkapott egy nyugdíjast, aztán mosolyogtak egymásra. De gyűlt benne valami, nem tudta megmondani, mi.

Beérve a munkahelyére elővette a reggelijét, és a tescós kenőmájas teljesen íztelen volt. Ezt ette már húsz rohadt éve. Eddig nem fedezett fel benne semmi különöset, elnyammogta, kell az erő. De most valami sajátosat érzett, mintha az életét rágta volna.

Mindegy. Hóna alá fogta a söprűjét, elindult a körútjára, mint minden nap. Valami gyereksereg visongott a tó partján, tele voltak élettel. Az éjjel fagyott kicsit, jeges volt a víz, azt böködték teljesen értelmetlenül.

Mögéjük állt, nézte őket. Hangosak voltak, nevettek, amit sehogyan sem értett. Minek lehet itt örülni? Ezen gondolkodott, meg azon, hogy este meccs lesz, de rossz a tévé. Csináltatásra nincsen pénze. Marad az asszony, aki ha újra fáradt lesz, akkor a zsibbadás. Ezt nem lehet kibírni. Így gondolta.

Az egyik gyerek egészen közel ment a vízhez, szinte belehajolt, úgy birizgálta a hártyás jeget. Mi a francot lehet ezen élvezni, ezen tanakodott az állatkerti dolgozó. Az asszonyra gondolt, a villamosra, a reggelijére, a meccsre.

Szomorú lett. Nem is, az volt már időtlen emlékezet óta. Sőt, nem is szomorú, valami más, a spleen ülte meg, de ezt ő nem tudta. Csak azt, hogy zavarja ez a kölyök az ő világát. Farba billentette, csak épp, hogy beleessen a vízbe. Ettől neki nem lett jobb, csak a gyereknek rosszabb.

A kölök csodálkozva nézett rá, vacogott. Hiába, az éjjel fagyott.

„Negyven nehéz körülmények között élő gyermeket ajándékoz meg a Református Szeretetszolgálat egy különleges vacsorával, melynek fővédnöke Balog Zoltán emberi erőforrások minisztere” – olvasható a Református Szeretetszolgálat sajtóközleményében. A szeretetszolgálat a Hilton Budapestbe szervez a szegény gyerekeknek „egy felejthetetlen estét”, interaktív gyerekműsorral, és ajándékokkal, többek között „Nyilas Misi-Pakkokkal”. Balog miniszter mellett közéleti személyiségek is ellátogatnak majd az alkalomra, akik „a szívükön viselik az elesettek sorsát”.

Egyébként ezt a menüt kapták: libaerőleves zöldséggel, lúdgége tésztában, csirkemellfilé calvadossal ízesített gombamártással, zöldséges lasagne-val, brokkolirózsával és párolt rizzsel, desszertnek pedig joghurttorta eper öntettel. Miközben egy hátrányos helyzetű gyereknek még az is gond lehet, hogy minden este megkapja-e a szendvicsét.

„Egye meg a fene a vén Sarudyt, ma kieszem a vagyonából. Eleget kapáltam neki.
Nem mert reggelit enni. Ebédre meg se kóstolta az ételt, félt hogy estére nem lesz éhes.
Máskor, ha összeveszett a feleségével, akárhányszor megtette hogy egész napon át nem evett egy falatot sem, észre se vette. Most reszketett az egész belseje és szédülés fogta el az éhségtől.
Összeszorította a fogát, széles erős, nagycsontú állkapcsát és szürke szemeivel mereven nézett előre. Egy vadállat makacs dühével viaskodott önmagával. De nem evett, megállta.
– Ötven töltött káposztát! _ ismételgette magában s vas elhatározással vágta kaszájával a rendet. Taktusra, mint az aratógép.
Megszűnt körülötte a világ. Nem látta a nagy búzatáblát, se a körötte dolgozó embereket, nem ismert senkit, semmit, nem volt múltja, jövője, egész valója az egyetlen nagy akarattá keményedett. Úgy ment eléje, mint valami emberi léten fölüli feladatnak. S érezte, hogy az egész belseje, gyomra, átalakult s hihetetlen munkára képes. Amint szikrázó szemével belenézett a világba, képes lett volna vállalkozni arra, hogy a kévéket úgy eregesse le magába, mint a cséplőgépnél az etető a dobba.
Végre alkonyodott. Haza mentek a munkából. Otthon már dél óta állott a lakodalom. Idő sem volt a hozzá készüléshez, le kellett ülni a terített asztalhoz.
Kis János egy zugba került; annál jobb. Falnak veti a hátát s akkor hadd jöjjön az ellenség. Ezzel a vak és vad elszánással szállott szembe valamelyik őse egy kétezer emberből álló török sereggel.
Hozták a levest.
János nem sokallt, nem kevesellt semmit. Jó mély cseréptányért kapott, amit a szakácsné színig öntött neki. Ujjnyi vastag volt a tetején az a sárga zsír, amely már nem is szakadt karikákra hanem egybe folyt.
Kis János fogta fakanalát s nyugodtan, komolyan kezdett munkához. A bele reszketett s alig bírt uralkodni a mohóságán.
A tizedik kanálnál rettenetes megdöbbenés érte.
Úgy érezte jól van lakva.
Sápadtság futotta el az arcát. Megérezte hogy roppant feladatot vállalt magára. Megérezte emberi kicsinységét. Mint valami szél suhant át agyán a gondolat, hogy nem fogja megbírni amit vállalat.
Összerántotta vastag szemöldökét; alacsony homlokán függőleges ráncok gyűrődtek, széles vasállkapcája összekattant s nekiült újra a csatának.
Gépiesen, ahogy a kaszát eregeti ívben jobbról-balra, most a kanalat emelte taktusra a szájához, míg csak a tányér ki nem ürült.
Akkor szédülést érzett és utálatos csömört. Az étel túl zsíros volt, kiványadt, gyönge, zsírtalan löttyökhöz szokott gyomrának.
Túrós csusza következett. Ízes, tejfölös, töpörtős, kövér. Jól telerakták a tányérát.
És Kis János kivette a sárga csontnyelű törött villát s ugyan olyan nyugodtan, mint az imént, ezt is sorra beraktározta. Nem érezte az étel izét. Nyomást érzett odabent és szeretett volna levegőre menni. Vagy legalább káromkodni egy nagyot, keserveset. És végtelen fájdalommal, irigységgel nézett körül a népen. Mindenki vidám volt, nevetett, habzsolt. És ő már tudta, hogy vége. Ma már evett annyit, mint egész életében egy ülésre szokott. De össze csikorgatta fogát s odatartotta a tányérját a harmadik fogásnak. Ez lencse volt orjával. Kint, a cselédek és munkások közt nem tartották meg a szokásos sorrendet, amit odabent a vőfély verssel szabott meg. Azt adták, ami közelebb esett. Ez ebből evett, az abból. Kis János mindenből.
Így ment ez két óra hosszáig, megállás, pihenés nélkül.
Akkor jött a töltött káposzta.
– Ötvenet! – mondta magában Kis János és a szemére fátyol szállt.
Nagy darab húsok voltak a töltött káposzták közé téve ráadásnak. És Kis János amint a három hatalmas töltelék után egy ilyen darab szívós, fövetlen, rágatlan húsdarabot le akart gyűrni, – egyrémülten állt föl. A szeme kidagadt, szinte kiugrott vastag szemöldökei alól, a nyakán az erek kötél vastagra dagadtak.
Utolsó józan eszével kirohant a házból.
Az eperfához ért, mikor megszabadult a bajtól. A torkán szorult darab, amely már szinte megfojtotta, visszacsúszott a szájába.
Szemébe könnyek gyűltek s állkapcsát olyan keményen vágta össze, hogy éket se lehetett volna közé verni.
Azzal a szenvedély részegségével mondta el magában:
– Dögölj meg kutya.
Újra lenyelte a húst.
És most is képtelen volt rá. Megakadt az a torkán, s többet nem ment se le, se föl.
Az ember két keze a levegőbe kapott; sovány hosszú teste megfordult s hanyatt vágódott.
Irtózatos vonaglásban vergődött hangtalanul a földön, míg csak végleg el nem csöndesedett.
Senki se vette észre hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, sem azt, hogy élt.
Reggel felé egy részeg fölbukott benne.
A körorvos másnap fölboncolta s meg volt győződve felőle, hogy pontosabban és biztosabban megállapította e tragikus hős halálának okát, mint valaha drámaíró tette.”

(Móricz: Tragédia)