Orbán Viktor Mihálynak is mindig összejött minden mutatványa, egy lányregény a taknyos élete, és még csak nem is tudjuk, ámde mégis teljes a bizonyságunk arról, mivel csal ő, tehát: szóval, tettel és hallgatással is, és még csak nem is meaculpázik miatta, mert nincsen neki ahhoz lelke. És most, hogy tisztán látjuk már ezt a mi saját bejáratú Cipollánkat, azért muszáj lesz mégis reflektálni arra, amit mond, mert nem hallgat sohasem, be nem áll neki a szája.

Ezúttal jegybankosokat oktatott ki, elibük öntötte lelkének éjfekete tartalmát pénteken, midőn Eurázsia építéséről mesélt, pedig nem is földrajz órát tartott. Sok mindent épített már Orbán Viktor Mihály, most épp a kerítéseken belül kereszténydemokráciának csúfolt fasiszta kommunizmust gányol, olyan középkorias boltozattal a tetején. Ez az Eurázsia arról tanúskodik, hogy a tébolyt ki akarja terjeszteni a horizontig, kies hazánkat pedig betagolná az Urálon túli világba.

Minden jel erre utal, a jenben kibocsátott kötvények ideája, a türkökhöz, tatárokhoz és mindenféle sztyeppi népekhez való dörgölőzése Putyin hóna alól. – Ha meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak, így korholta Marqueznél Ursula a száguldó képzeletű José Arcadio Buendiát, aki aztán később egy fához kikötözve végezte, mint emlékezhetünk. OVM is dédelget túlvilági ábrándokat, és ideje volna őt is hasonképp megfékezni, mint Macondo alapítóját.

Ilyen tehetségünk azonban nekünk egészen sajnálatos módon nincsen. Így most védtelenül hallgathatjuk, hogy egyetlenünk egy gazdasági tengelyről ábrándozik, amelynek íve Pornóapátitól Vlagyivosztokig terjed pekingi ficakkal, így akarva megszabadulni az Unió béklyóitól. Viszont valaki elmesélhetné neki, hogy még Felcsút is Európában van, nem pediglen Kamcsatkán, bár ebben már magam is kezdek erősen kételkedni.

Ugyanakkor nem tagadható, hogy ettől az Eurázsiától fölfordul az ember gyomra, s nem egyéb miatt, mert eszébe jut tőle az 1984 decens világa, ahol, mint azt tudjuk, a háborúba ájult világ egyik hadban álló szuperhatalmát nevezte el így a mókás kedvű Orwell. S ha kicsi kis esze volna Orbán Viktor Mihálynak, akkor gondolhatna arra, ilyenek is eszébe jutnak néhány alattvalójának, akiknek nem a verbunkon jár egyfolytában az agya.

Mert még az ott meglévő mitikus ellenség, Emmanuel Goldstein is megvan nekünk Soros képében, akit Csaba László szíves közlése nyomán úgy kaptunk meg, hogy állítólag Gulyás Gergely megkérdezte, minek nekünk az öreg zsidó, és vezérünk így válaszolt volna rá: semmi nem jutott eszünkbe, marad Soros. Hogy ez igaz vagy sem, azt nem tudni, mindenesetre hihető, így az ellenállók imája szólhat ezután így: csak Orbánnak ne jussak az eszébe, ámen.

Mindenesetre az kitetszik, hogy OVM átkozott működése nyomán hol 1984-ben, hol a Harmadik Birodalomban, hol pedig valami sámánista törzs közepén érezheti magát az ember, ehhez képest egy kis sztyeppei lovaglás nem oszt és nem szoroz. Ugyanígy érezzük Óceánia jelszavait – A háború: béke, A szabadság: szolgaság, A tudatlanság: erő – a bőrünkön, sőt, meg is tapasztaljuk. Ma ugyanis időközi választást tartanak a XVI. kerületben.

Itt a Párt színeiben egy Horváth Ádám nevű fiatalember igyekszik lenyűgözni a választópolgárokat, engemet például már hanyatt is lökött. Még régebben arról értekezett ez a szerencsétlen, hogy „a szabadkőművesség a zsidókkal és a bolsevizmussal összeesküdve gyakorolja a világhatalmat”, s most, hogy ezt a fejére olvasták, a maga módján védi a nyüves mundérját, amit érdemes betűhíven megvizsgálni, íme:

„Lehet, hogy durvan fogalmaztam. De ahol meg annak idejen olvastam a szabadkoműveserol ott igy lett megfogalmazva. Nem allt szándékomba (sic!) antiszemitanak feltunni nem vagyok az. Ezt remelem mindenki tudja. Konzervativ kereszteny ember vagyok. Ha antiszenita lennek akkor nem itt lennek az ikszben hanem mas ifjusagi szervezetben.” – És, amikor bekerül a testületbe, ezzel a munícióval megy majd neki Esterházynak a direktívák szerint.

Nos, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim – vagy hogyan szokta mondani a köpcös -, remélem, máma is jól szórakoztak. Mert a tébolynak az a foka, amely kies hazánkat jellemzi, csak itt fogható. Itt sugározzák szünet nélkül, és ott tartunk, hogy ebbe már az is belefér, ha vezérünk Eurázsiáról álmodozik, és senkinek még csak föl sem tűnik. És ez már szint, ez egy nívó, amit tíz év állhatatos munkájával elértünk, ám még korántsincs meg a homokóra alja. Vigaggyunk!

A hangszóró zakatolni kezdett, majd bugyborékoló, gurgulázó, földönkívüli hang szólalt meg belőle. Akkor és ott mindenki megdermedt egy pillanatra, a sötétségben sárgán világítottak a lámpák. Egy fiatal pár összebújt a hidegben, és szinte rémülten kereste a hang forrását, amelyet végül a betonoszlop tetejénél láttak meg. Egy megafon formájú készség volt az, és fenyegetően nézett rájuk.

Egyébként mindenki, aki épp a Szűrcsapó utcai laposháznál volt, azt vizslatta, honnan jöhet a fenyegető zaj és ordítás, nyugtázták is, csak még az nem dőlt el, hogy valami teleportálással az állomásra röpítették őket, vagy az anyaföld azon helyén vannak még mindig, ahová eredetileg indulni óhajtottak.

A Szűrcsapó utca lehet ez, más mi volna, ilyen kétségek és tanácstalanságok mutatkoztak az arcokon, és a valóságra ébredést az is segítette, hogy a fel-felhangzó ordítások előtt nem szólalt meg az utazók megnyugtató szignálja, a dííídudidúúúdadámmm. Ilyképp senki nem indult pavlovi módon a restibe sem, a rend helyreállni látszódott, de a hangszóró az istennek sem hagyta a népeket szelíden andalogni, meg egyáltalán.

Bár érteni semmit sem lehetett, senki nem ment tovább, egy telefonáló nő abbahagyta a beszélgetést, és beszállt az össznépi játékba, amely arról szólt, hogy rohadtul forgatták a fejüket ide-oda, keresték a történést. Mert valaminek történni kell, efelől senkinek nem volt kétsége.

Kimerevedett a kép, keresték a baltás gyilkost, az álarcos betörőt, akármit, ami igazolná, hogy eset forog fenn, ami oka és indoka lehet ennek a szürreális játéknak, de sehol semmi. Enyhe köd gomolygott a sárgás fényekben, az időnként elhallgató recsegés-fenyegetés cezúráiban kutyák ugatása hallatszott, köpni-nyelni nem tudott senki sem, ahogyan a borvirágos népnyelv jellemezné találóan a fennforgást.

Babonázva bámulták egymást, a bűntudat beköltözött a lelkekbe óhatatlanul, mert mindenki mélyen magába nézett keresve: az elmúlt másodpercekben mit vétett, ami kiválthatta ezt a mérhetetlen haragot, amely a hangszóróból áradt. A szöveget érteni ugyan nem lehetett, de a hangsúly, a szavak lejtése, a folyamatos recsegés valami eredendő gonoszságot feltételezett abban a pár emberben, aki tanúja volt 1984 születésének a Nyugat Királynőjében.

Egy süldő lány elkövette ebben a helyzetben a lehető legnagyobb hibát, fixírozni kezdte a tutuló alkalmatlanságot. Hosszan nézte, amire végül előjött az egyetlen érhető mondat abból a szarból: Igen, maga. És elhallgatott, a recsegés is megszűnt, pedig a Hair MP-sei sem érkeztek meg morcos képpel szétlőni azt a mocsadékot, hogy legyen végre csend, a kurva életbe. De az lett.

Az egész nem tartott két percig, de arra elég volt, hogy a böcsületes polgármester felmenőinek emlegetése elkezdődjön, a tájékozottabb polgártársaknak rémlett, hogy nemrégiben avatták fel cimbalomszóval a szombathelyi térfigyelő rendszer eme újabb beszélő gyöngyszemét, amely ím levizsgázott. Sikerült Orwell világát megidézni, csak a módszereken kell még finomítani: de működni fog ez, ha el nem basszák.

(Na, ugye.)

A hangszóró zakatolni kezdett, majd bugyborékoló, gurgulázó, földönkívüli hang szólalt meg belőle. Akkor és ott mindenki megdermedt egy pillanatra, a sötétségben sárgán világítottak a lámpák. Egy fiatal pár összebújt a hidegben, és szinte rémülten kereste a hang forrását, amelyet végül a betonoszlop tetejénél láttak meg. Egy megafon formájú készség volt az, és fenyegetően nézett rájuk. Egyébként mindenki, aki épp a Szűrcsapó utcai laposháznál volt, azt vizslatta, honnan jöhet a fenyegető zaj és ordítás, nyugtázták is, csak még az nem dőlt el, hogy valami teleportálással az állomásra röpítették őket, vagy az anyaföld azon helyén vannak még mindig, ahová eredetileg indulni óhajtottak.

A Szűrcsapó utca lehet ez, más mi volna, ilyen kétségek és tanácstalanságok mutatkoztak az arcokon, a valóságra ébredést az is segítette, hogy a fel-felhangzó ordítások előtt nem szólalt meg az utazók megnyugtató szignálja, a dííídudidúúúdadámmm. Ilyképp senki nem indult pavlovi módon a restibe sem, a rend helyreállni látszódott, de a hangszóró az istennek sem hagyta a népeket szelíden andalogni, meg egyáltalán. Bár érteni semmit sem lehetett, senki nem ment tovább, egy telefonáló nő abbahagyta a beszélgetést, és beszállt az össznépi játékba, amely arról szólt, hogy rohadtul forgatták a fejüket ide-oda, keresték a történést.

Mert valaminek történni kell, efelől senkinek nem volt kétsége. Kimerevedett a kép, várták a baltás gyilkost, az álarcos betörőt, akármit, ami igazolná, hogy eset forog fenn, ami oka és indoka lehet ennek a szürreális játéknak, de sehol semmi. Enyhe köd gomolygott a sárgás fényekben, az időnként elhallgató recsegés-fenyegetés cezúráiban kutyák ugatása hallatszott, köpni-nyelni nem tudott senki sem, ahogyan a borvirágos népnyelv jellemezné találóan a fennforgást.

Babonázva bámulták egymást, a bűntudat beköltözött a lelkekbe óhatatlanul, mert mindenki mélyen magába nézett keresve: az elmúlt másodpercekben mit vétett, ami kiválthatta ezt a mérhetetlen haragot, amely a hangszóróból áradt. A szöveget érteni ugyan nem lehetett, de a hangsúly, a szavak lejtése, a folyamatos recsegés valami eredendő gonoszságot feltételezett abban a pár emberben, aki tanúja volt 1984 születésének a Nyugat Királynőjében.

Egy süldő lány elkövette ebben a helyzetben a lehető legnagyobb hibát, fixírozni kezdte a tutuló alkalmatlanságot. Hosszan nézte, amire végül előjött az egyetlen érhető mondat abból a szarból: Igen, maga. És elhallgatott, a recsegés is megszűnt, pedig a Hair MP-sei sem érkeztek meg morcos képpel szétlőni azt a mocsadékot, hogy legyen végre csend, a kurva életbe. De az lett. Az egész nem tartott két percig, de arra elég volt, hogy a böcsületes polgármester felmenőinek emlegetése elkezdődjön, a tájékozottabb polgártársaknak rémlett, hogy nemrégiben avatták fel cimbalomszóval a szombathelyi térfigyelő rendszer eme újabb beszélő gyöngyszemét, amely, ím levizsgázott. Sikerült Orwell világát megidézni, csak a módszereken kell még finomítani: de működni fog ez, ha el nem basszák.

És ma.

Szorosabb megfigyelés alá vonná az állampolgárokat a kormány egy hétfőn a kormány elé terjesztett törvénytervezet szerint. A Belügyminisztérium által benyújtott salátatörvény részeként átírnák a polgárok személyi adatairól szóló törvényt: így a jövőben a különböző szervek által készített kép- és hangfelvételeket egy központi helyen tárolhatnák, ahonnan egyes szervezetek ki is kérhetnék az adatokat. A tervezet kötelezettségeket ró a szálláshely-szolgáltatókra: a szállásadóknak el kell kérni, és tárolni is kell a vendégek nevét, nemét, születési helyét és idejét, állampolgárságát, valamint az anyjuk nevét. A legfurcsább, hogy kötelesek lennének lemásolni a vendég személyazonosító okmányát, emellett rögzíteniük kellene az érkezés és a távozás várható időpontját.

Ennyire csak nincs meleg.

Ha ezt a médiaévet röviden foglalhatnók össze, akkor ennyi volna: a legolvasottabb politikai napilapot megszüntették, a leghallgatottabb rádióműsort bezárták, a legolvasottabb portál és az egyik legnézettebb csatorna heti rendszerességgel végez karaktergyilkosságokat. Grespik meghalt, a stúdióban nem kenyérrel szórakoznak, hanem kegyetlen arcú párthuszárok mondják a képünkbe szenvtelen hazugságaikat.

Milyen rövid is az emlékezet. Belegondoltál abba nyájas olvasó, hogy húsz éve még nem volt RTL Klub? M1 volt, M2 meg Duna. Ma pedig a te pénzedből veszi meg a hollywoodi mikulás a TV2-őt, hogy a nagyiparban, futószalagon gyártott – hm – igazság pótlékot tolják a választópolgár képibe, meghamisítva múltat, jelent és jövendőt, hogy Orwell szuszakodva forgolódik a sírjában, és kéri a receptet? Na, ugyehogy nem. Hát ezért siratom én Grespiket, aki a maga ostobaságában még az őszinteség csíráját hordozta.

Illetve hát nem az idióta ügyvédet zokogom én, hanem a korát, amely minden aljassága ellenére – visszatekintve innen az üszkös romok alól – mégis csak kies szigetnek tűnik. Egyébként, mint annyi mindent, ezt is a rendszerváltók kúrták el, de nagyon. 1989. augusztus 24-én tört ki a médiaháború, amikor a jámbor alakok megfogalmazták – akárha kiscserkészek – az alapelveiket, mert annyira új volt a világ, hogy még hittek a szavak erejében, és úgy vélték, létezhet pártatlan tájékoztatás. Ilyesmiket óhajtottak kőbe vésni a kis naivak:

„A Magyar Távirati Iroda, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió – mint nemzeti közszolgálati intézmények – biztosítják, hogy pártatlanul ismertetik a magyar politikai élet eseményeit, a társadalmi, politikai, gazdasági folyamatokat. Egyenrangúként kezelik a különböző politikai erőknek, ezek képviselőinek fellépéseit és állásfoglalásait. Azonos feltételek között érvényesítik a pártok és szervezetek válaszadási lehetőségét, egyszersmind érvényre juttatják azt a tájékoztatási és szerkesztési alapelvet, hogy az egyes megnyilatkozások és álláspontok ismertetése tartalmazza eredetüket, hátterüket és egymásra vonatkozásukat. Az intézmények munkatársai munkájukban nem érvényesítik pártpolitikai elkötelezettségüket.”

Ezt az álmot fogadta el az ellenzéki kerekasztal, majd rögtön el is kezdődött az ágyúzás a közszolgálat birtoklásáért, és Antall József, akármennyire is egy utolsó dzsentri volt, mégis csak úriember módjára vívta a csatáját. Viszont ma már csata sincs. Odáig jutottunk a történetben, hogy mint valami evidenciát vesszük tudomásul: ez az egész Orbáné és bandájáé, sőt, az ingerküszöbünk úgy eltorzult, hogy már nem is érdekel. Közszolgálatról szó sincs, arról van szó, hogy a naiv alapelvekkel szemben nem az a követelmény, hogy a munkatárs „ne érvényesítse pártpolitikai elkötelezettségét”, sokkal inkább feltétel annak megléte, és módszeres alkalmazása.

De ezt már számtalanszor eljajongta mindenki, és azt is, hogy már mindennek vége van. Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy az ember megengedően emlékezik Grespikre, aki lehetett akármilyen fura és gondolkozásában ellenszenves alak, be kell látnunk, hogy mégis csak egy reflektív ember volt, saját identitással, saját véleménnyel, és ez nem semmi, ha mai szemmel belegondolunk. Ezek a mostaniak gépek voltaképp, akik visszaokádják, amit a pártközpontban beléjük töltöttek, így dresszírozzák azt a két és fél milliót, aki feltétel nélkül hisz bennük, és így hazudnak a maradéknak. Végünk van, azt hiszem. Mondtam valami újat? Nem. El kellett mondanom? Igen. Talán találtam egy újszülöttet.