A jó Gunnartól én kérek elnézést, hogy méltatlanhoz hasonlítottam, pedig nem is értek a focihoz, ámde szeretem úgy Gálvölgyi módján. Annak ellenére, hogy nem vagyok méltó, hogy egyetlenünk ilyen Böske-papír formájában jöjjön a hajlékomba, fülem és szemem egyelőre még van, így óhatatlanul látni-hallani fogom, ahogyan Pártunk teleképen keresztül magyarázza majd el a nyugdíjasoknak, hogy mit kell kezdeni az utalványaikkal, ha már budipapírnak túl karcos, s így erre haszontalan.

És ezt tudhattuk meg Rétváritól tegnap, hogy még véletlenül se maradjon ki egyetlen nap se úgy, hogy valami észveszejtő, aljas baromság ne jönne elő a fényre. Hogy miképp óhajtja épp a rezsim fölzabálni alattvalóinak romlatlan vagy jámbor lelkét. Mert indul az Erzsébet-utalványokról szóló televíziós felvilágosító kampány, ezt jelentette be ez a Rétvári. Ennek az a hazudott célja, hogy tájékoztassa a nyugdíjasokat a tízezer forintos utalványok átvételével, felhasználásával kapcsolatos tudnivalókról.

Nem vagyok egy utalvány-hasznosítási guru, de a folyamatot úgy képzelem, hogy megkapja a delikvens a kis borítékját, azt remegő kézzel, késsel, baltával, koszos körmökkel föltépi, aztán magáévá teszi a hat darab papírfecnit (négy kétezres, két ezres értékben), átcsoszog a boltba, és becseréli parizerre meg farhátra. A magam részéről nem látok ebben olyan mérvű megoldhatatlan feladatot, hogy ehhöz szemináriumon kelljen részt venni, Rétvári és pártunk meg igen.

Ha nyugdíjas volnék, aki most épp utalványokban feredőzik, akkor tutulásra nyitnám a szájamat, hogy ennyire hülyének néznek, hogy egy nyüves utalvány elköltéséhez is Pártunk útmutatása szükséges. Nem vagyok nyugdíjas, és ők sem degeneráltak. Mégis úgy bánnak velük, hogy leplezzék az igehirdetés ótvaros módját, mert ez a kampány csak arra szolgál, hogy Pavlovként megerősítsék a feltételes reflexeket, tudat alatt kódolják mintegy, hogy kitől is jön az a nyüves papír, amely nyálcsorgást idéz elő. Hát persze, hogy Tőle, má’ ki se merjük mondani a nevét, csak így: RBNVKTR.

Elmennek ezek a vérveres redvába, mert ez megint csak arra példa, hogyan lesz kampány az utalványból, hogyan veszíti el jótékony jellegét a papír. Mint ahogyan minden elveszít valamilyen jelleget ebben az országban, ebből fakadóan semmi sem az, aminek látszik. Sem a közpénz, sem a szegénység és sem a lopás. Ez egy jellegvesztő ország, aminek egyetlen jól megfogható és leírható működtető elve van, a hatalom és a pénz végtelen akarása, amihez egészen röhejes és pofátlan előadásokat celebrálnak, mint ez a borítéknyitási stúdium is. Beszarás, mert hozzám már hűtlen lettek a szavak.

Vérrel és vassal államot alapított, hogy a magyar európai legyen, viszont sohasem gondolta volna, hogy igen-nagyon kései utóda – akinek a szent szűz is aláereszkedett – ennyire leszarja művét, amit pedig minden augusztus végén oly igen ünnepel, hogy még a koronáját is úsztatta hajdan a nagy folyón, de hát, ezt nem kéne már. Van cirkusz amúgy is elég.

O. V. azt találta mondani lányos zavarában a tegnapi szeánszon, hogy nem csinál Európát Magyarországból. Vigaggyunk, Freud bácsi föltámadt, ha meg nem, még nagyobb az öröm. Hogy mi a szándéka az országgal a mi zsebcézárunknak, az még nem tudható teljesen, jelzés értékű lehet azonban, mindazok után, hogy ezt az éterbe öklendezte, legott fölkerekedett, hogy az ozsonnát Azerbajdzsánban költse el, mert ott jó. Alakulnak a viszonyítási pontok.

Viszont, hogy mennyire megsüllyedt, abból is kitetszik, hogy fél évvel ezelőtt még arra verte a tamtamot, hogy ő védi meg végvári vitéz módján a kontinenst, ahová pedig tartozni nem akar. Ki érti ezt? És mi lesz a III/III-as Varga Mikivel, meg a dalával, amelyben arról vonyított, hogy mennyire szereti őtet, mármint a vén Európát. Betiltják majd, mint Kovács Patríciát az emegy? Meg a Kulkát, meg a Gálvölgyit? Megmindent.

Az is igen szép idea, hogy mindehhez a delírhez, amely egyre inkább elborítja a mi egyetlenünk elméjét, újólag harcba szólította népét. Engemet ugyan ne szólogasson. Még boldogult úrfikoromban, amikor a gyönyörűséges néphadsereg látott volna szívesen sorai közt, hogy a budit sikáljam fogkefével saját épülésemre, Svejkké váltam, megjátszottam azt a barmot, akire nincsen szüksége a katonaságnak, és sikerült.

Mindezt az idő tájt, amikor nagyságos úr vígan vonulgatott, és valaha volt cimborája szerint – akit most éppen elevenen fal föl a gépezete – jelentgetett, mert már akkor is geci volt, most meg már mennyire az. Hogy ez tényleg nem Európa, abból is kitetszik, ahogyan egy ország apparátusát állította Simicska kicsinálására, akit ugyan a legkevésbé sem sajnálunk, csak intő jel nekünk, hogy mindenkiből lehet végül Lajos. Ezt is lehet tanulmányozni Bakuban, kunsztokat ellesni Ilham Aliyevtől és szétplasztikázott nejétől.

Magam viszont csak nevetek a világ ostobaságán, az a nagy szabadságom ugyanis, hogy semmit az ég egy világon elvenni tőlem nem tud. Se földet, se pénzt, se lakást, egyáltalán semmitse. Ilyképp mutathatom a görbe tükröt napra-nap, s ami förgeteges jókedvemet szaporítja, hogy egyre többen vagyunk ilyen nincstelenek szerte a honban, akiknek már minden mindegy. És ezt nem tudja aviktor. Most, hogy újra eljött a csinibabák ideje, akik Helsinkibe vágynak, ami már nyugat, újra visszatértünk az origóhoz.

Végül is, a fidesz is az ellen küzdött negyedszázada, amivé most alakult. Vén, hülye faszok gyülekezete csak. Pördült egyet az idő kereke, a kokárda kockássá vált, a forradalmárból diktátor annak rendje s módja szerint. Hasa megereszkedett, tokája lóg, nincsen új a Nap alatt, és a tavasz is eljött újra. A fiúk végérvényesen, visszavonhatatlanul megöregedtek, rájuk borult a demencia, menniük kéne a jó francba, mert már elvitték, ami elvihető, a konc is fogyóban. A hordák lassan csillapodnak. Hátrafelé nyilazva rohangászni lóháton nem érdemes, így, ha célt tűzhetnénk magunk elé, azt kellene, hogy ezer év után térjünk vissza a vén földre újra. Megszoktuk már. A szárított hús kemény, a kumisz meg savanyú.