Tüntikéznek, írja a valagból lafogó sajtó, még helyesen sem tudnak írni a nyomorult tábláikon, és egy napkeleti bölcs óriási arcával igyekeznek meggyőzni magukat és néhány olvasójukat arról, hogy csupán a tudatlan aljanép lázad ellenük Soros pénzén és vezérletével. Nem értenek ezek semmit. Nem ehhez vannak szokva, hanem trombitaszóhoz meg ágyúdörejhez, valamint a tagolatlan üvöltéshez, amiért kitüntetéseket és érdemrendeket oszt a gazdájuk.

Én magam is egész jól szórakozok azon, hogy amikor irányosan és módszeresen használom másként a nyelvet, mint azt Kásler előírja, mindig megkapom, ez még helyesen sem tud írni a böszméje, mit is várhatnánk tőle. Az ilyenek nem olvastak Füst Milánt a külön bejáratú írásmódjával, ami ölég messze van az akadémikustól, viszont arra szolgál, hogy meglegyen a mondata sajátos ritmusa és lejtése. Ő is mi a francot akar a nyomorult, ugye.

Mindezzel nem arról meséltem, hogy én vagyok a helikopter, hanem, hogy a valagból kandikáló csahosok nem értenek semmit a világból. Még, hogy emlékeztessek a furcsaságokra, az előző bekezdésben a szórakozik igét, amely ikes, direkt használtam más ragozásban, mert a nyelv nem örökéletű és változatlan totemoszlop, hanem élő organizmus, és ilyképp rugalmas is, ha úgy akarom. Ez csak a tüntetés plakátjainak nyelvezete miatt jutott eszembe.

És ez a nyelvezet, illetve annak meg nem értése és a rajta való rosszindulatú mosolygás pedig azon méláztatott el, hogy a móka és a kacagás véresen komoly dolog. Ha olyan a szándék, ölni is lehet vele. Sőt, egészen ismeretlen helyekről fakad, nem véletlenül írt róla dolgozatot Freud bácsi „A vicc és viszonya a tudattalanhoz”, amelyet én kiforgatva schmitteltem meg, mert úgy meséli el, amit mondani óhajtok, és így láttam rá garanciákat.

Ottlik is sóhajtozott mindig az elbeszélés nehézségein, Bergson pedig egy egész kötetet szentelt a nevetésnek. Ezek is azt mutatják, amit tudatni akarunk a nagyvilággal, az számos módon megtehető, és nem mindig azt jelentik a dolgok, amit mutatnak, de ez már szemiotika és szemantika, hogy végleg elborzasszak az olvasástól mindenkit, holott csak azt akarom elmagyarázni alaposan, nem mi vagyunk a hülyék, hanem az, aki nem érti a tréfát.

Ez sem öncélú dolog azonban, mert ha hiszik, ha nem, fizikailag tud fájni szinte az ostobaság, s ha ez még kánonná is emelkedik, akkor az a társadalom megérett a pusztulásra. Itt tartunk most egyébként. Például a kétfarkúakat sem értik, azt hiszik, akkor viccelnek, amikor örök életet és ingyen sört követelnek, és az a komoly, ha buszvárót ácsolnak, pedig fordítva van. Az első ontológiai, a buszvárós viszont esztétikai kategória, az egyikbe bele lehet dögleni a másikba csak módjával.

A seggmédia pedig, amikor azt a táblát, amelyen az áll, „Sorosbérenc vagyok”, komolyan veszi, hogy na, ugye, ő megmondta, míg azt, amelyen így szerepelt a felirat: „Sztjrák”, kiröhögi, hogy ez hülye. Ilyenkor hibázik hatalmasat, mert az első az ő pofájába köp voltaképp, a második pedig így mondja el a véleményét az oktatás siralmas helyzetéről, és alaposabban, mint egy száz oldalas tanulmány. És a második miatt tör majd ki a forradalom.

Ezek pedig röhögnek rajta, holott nem egyéb ez a módoltan elrontott felirat, mint nyakukon a kés. Mondom, veszélyes, ha az ember nem rendelkezik az irónia és cinizmus készségeivel, de mit lehessen tenni. A röhögés komoly dolog, Karinthy sem ismert a humorban tréfát, mint emlékezhetünk, de, ha ezen a vonalon – mármint Karinthy – kezdünk el tovább elmélkedni, akkor eljutunk a ma divatos kultúrharcig, ezt pedig nem akarom igazán.

Mert csupán annyit szerettem volna demonstrálni, hogy a humor klafa dolog. S nemcsak azért, mert jót lehet röhögni rajta, hanem azért is, mert ez egy olyan közös nyelv, ami a hatalomtól természeténél fogva idegen. Olyan ez nekik, mint a sifrírozás. A képibe dörgöli az ember, hogy hülye, és még csak meg sem érti. Leírhatatlan, minden másra ott van a mastercard. Bár, aki baginacsán szocializálódik, attól nem is olyan nagy csoda az ilyen demencia.

Ez oly szép, meg oly nemes. Vélem, a panaszosok legszívesebben kiherélnék az elfajzott színház tagjait – hogy a nőkkel mit csinálnának, azt nem tudom víziózni -, mint ahogyan néhány röpke évvel ezelőtt Székhelyi Józsefnek is menekülnie kellett Szegedről, mert ő is a szakrális szöveggel szórakozott.

Sokan léteznek ilyen lelkülettel – ilyen háborodós, feljelentős, hörögve ordítós világlátással – szerte a hazában, akik aztán belerúgnak a menekültekbe a préri közepén, és rendőrsorfallal kell megállítani őket a pride-ok partjain. Ők a keresztény középosztály tagjai magyar olvasatban és lelkipásztori segítséggel.

Ezek a lelkipásztorok meg papírokat függesztenek ki az istentelen isten házára, miszerint a drágalátos hívek tartózkodjanak attól, hogy alamizsnát adjanak a homelesznek, mert az nem komilfó. A dolgok mindig körbeérnek, és arra késztetnek, hogy megvizsgáljuk, hol is élünk. Homokos, füves, vizes síkon, a középkor előtti időben, vagy abban épp.

Brian is erősen csodálkozott, amikor a mamával kövezni indultak, és magukhoz vették a szórakozás kellékeit (kérünk két hegyest, két lapost, meg egy zacskó kavicsot), és ott a pelenkában ugráló bűnös egyetlen vétke az volt, hogy kiejtette a kiejthetetlen borzalmat, úgymint Jehova.

Nem vagyunk sokkal távolabb ettől, hangzott már el a parlament falai közt felszólítás, miszerint a miniszterelnök úr nevét hiába a szájára ne vegye az ellenzéki szuka, ha még emlékezünk erre. Mindjárt a keresztet is a vállára illesztették volna a kis latolnak, és örülhetett, hogy nem találkozik épp egy vak komondorral, mert nem szült eleget.

Csodálkoznak – bár nem is egészen biztos -, hogy az IÁ miket nem művel. Szobrokat robbogat és embereket szabadít meg a fejüktől, mert Brian életének világában élnek, a szent együgyű borzalom terelgeti őket. Ez a Himnusz-fétis sem sokban különbözik attól. Totemmé tesznek egy szöveget, és körbetáncolják. Élénken kíváncsi volnék arra, mit tennének azzal, aki a Bibliájukkal szórakozik.

Holott az is csak egy szaros fogalmazvány, amelyet csökött agyú manusok állítottak össze a körmükre égő gyertya fényénél a maguk érdekei szerint, és nekik köszönhetően vált Júdás a harminc ezüstös emberré. Az ő evangéliumát nem emelték bele a ’holy szövegbe, mert sértette volna a mesét.

Pedig ő volt az a tanítványok közül, aki a legközelebb állt mesteréhez, és a fülébe súgta: tudom, ki vagy, és tudom, honnan jöttél. Felismerte, hogy a megváltójuk számára az emberi test börtön, ahonnan ki kell szabadítani, s ennek egyetlen módja, ha meghal. Ezért adta lómai kézre. Ha a többi tizenegyen múlt volna, még ma is a klepetyusában szaladgálna, és nem lenne ki előtt leborulni.

És most, hogy magam is megszentségtelenítettem egy tabut (jó öreg Freud), teszem a dolgomat. Indulok az anyám picsájába, és várom az inkvizítorokat, hogy vonszolnának a máglyára, de a kulturális bizottság színe elé mindenképp. Kirielejszon.