Hatalmas volt ez az égből pottyant lufi, óriási, mint egy stadion harmincezer évvel ezelőtt, amikor még Magyarország volt ezen a helyen. A földi Nagy Történésztanács még Kr. u. 3019-ben, a kataklizma előtt, amikor amúgy a hajdani Európa fénykorát élte, az ezer évvel azelőtti magyar korszakot az új barbárság és a magyar alkony jelzőkkel illette, aminek Paks 2 fölrobbanása vetett véget, kipusztítva a magyarok írmagját is hagyományos élőhelyükről, panelekből főként, aztán roskadozó tanyákból, kastélyokból és egy darab várból fehér falakkal.

Diaszpórák még maradtak szerte a világban, de tagjaik nem nagyon keseregtek a kataklizma miatt. Rokonságuk arrafelé már nem volt, emlékeik sem az őshazáról, így, amikorra a Föld flórája és faunája szinte teljesen eltűnt, olyan 6700. körül, egyetlen igazi magyar sem volt a kipusztuló emberiség között, de ha lett volna, tök mindegy lett volna az is. Az élet a tengerekbe húzódott vissza, ázalékállatkák és moszatok uralták a vizeket, meg néhány delfin, akik vegetáriánusok lettek, foszforeszkáltak és egyfolytában hangosan röhögtek.

Mert a bolygó kezdte kiheverni az emberi faj dúlását, olyan állapotban volt most, mint a Perm végi kihaláskor. Újra kellett kezdeni rajta mindent, mert Isten rájött, hogy teljesen elcseszte, viszont most nagy kegyesen hagyta, hadd kezdődjön el megint minden a kályhától. Aztán majd kiderül, hogy a delfinek ügyesebbek lesznek-e, amikor ők uralják az egész golyót. Idő, mint a tenger, annyi volt, hiszen az már kiderült, hogy van még újabb négymilliárd év a végleges sötétség előtt, amikor majd a Nap fölzabálja a környezetét.

Ilyen állapotban volt a Föld, meg a szent, magyar haza, itt tartottunk a képeskönyvben éppen, amikor a bazi nagy lufi megérkezett, és egyáltalán nem véletlenül. A messzi Szíriusztól jöttek az utazók, mert csak most találtak errefelé vezető féreglyukat. Mert lehettek akármilyen fejlettek, azt a közel kilenc fényévet másképp ők sem tudták legyőzni, csakis így. Viszont a földi 2014-es évtől kezdtek rádiójeleket fogni innen, amely hosszú éveken át annyi volt csak: soros, soros, mindig csak soros.

Úgy vélték, értelmes lények küldik ezeket, mert bár örökéletűek voltak egy génhiba miatt, naivak mégis, mint valami kisóvodás Kásler szemei előtt. Így kerültek ide, és most a hajójuk szuszogva földet ért, valami ormány kúszott ki belőle és úgy is szimatolt elefántformán, majd megfelelőnek ítélve a légkört, kinyílt az ajtó is. Ott álltak hát a látogatók, kicsik, zöldek, furcsák, viszont magyarul beszéltek. Sőt, vasi tájszólásban, ha nem figyeltek oda, de ez ritkán fordult elő, mert fegyelmezett népek voltak ezek nagyon.

Bármennyire furcsa is volt, mert, bár eltelt harmincezer év, az antennájuk még mindig fogta a jelet, hogy soros, így felkutatták az adót, kijelölték a helyét a homok alatt, s mivel kíváncsi népek voltak, húztak annak origójából egy öt kilométeres sugarú kört, hogy föltárjanak. Mai emberi szemmel csoda volt, ami történt, az előbbi, levegőt vizslató ormány kinyúlt ismét a lufiból, valami fényféle kúszott elő belőle, vibrálva és csillámolva körbement, pásztázott a csóvájával, és alatta mind a nagy körben feltárult a lelet.

Ahogyan harmincezer évvel azelőtt egy szemvillanás alatt állt meg az idő és szűnt meg minden, úgy őrizte meg a száraz homok, a házakat és múmiákat, egy teljes panoptikum tárult a szíriusziak szeme elé, egy elátkozott és elveszett világ. Ámultak a kicsi zöldek nagyon, és beléjük kúszott a hely szelleme, aurája mintegy, s ettől az egyik bánatosan megszólalt, pedig nem is akarta, és azt sem tudta, mit beszél: dudva. Ezt mondta. Muhar – tette hozzá a másik, és csak néztek, mi van itt, mi történik.

Gémeskút. – Szólalt meg a harmadik, és aztán sorra mondták önkéntelenül és csodálkozva a szavakat, hogy malomalja, fokos, ugar, és legvégül, azt, hogy magyar. Mert ott terült el a szemük előtt a térkövek rengetege, ami csak úgy csillogott a napfényben, stadionok soha le nem bomló műanyag székei, elképesztő szobrok garmadája, és végül a jel forrása, egy trottyos gatyás múmia, akinek a fejéből sugárzódott ez a soros. Szép, nagy feje volt, viszont gerince az nem, a hatalmas zakója üres volt nyak alatt, különös.

Csodálkoztak is a szíriusziak, mert a sugárzó egyed körött mind ott hevertek a múmiák, mind az összes gerinc nélkül, viszont lábaik, karjaik és koponyájuk volt, és öltönyös mind, kivétel nélkül. Ilyet még nem láttak a látogatók a végtelen univerzumban sehol, már kezdték azt hinni, hogy ezek a sorost sugárzók különlegesek, amikor a kör peremén egy padon ott feküdt egy rongyokban, ámde gerinccel mégis, aztán ugyanúgy érdekesen és, érthetetlenül. Mert hupli volt a gerincében neki.

Úgy feküdt a padon, hogy az annak közepén lévő korlátszerű valamihez alkalmazkodott, hozzá idomult a teste, és a gerincében ilyen „U” alakú rész volt, hogy ne zavarja őt a padon fekvésben, hogy kényelmes vagy elviselhető legyen neki, biztosan azért. Körülnéztek a kicsi zöldek, és látták, hogy tömve van hupli-gerincű egyedekkel mind a nagy, hatalmas kör, és úgy vélekedtek, ez két külön faj, az evolúció más-más szintjén, talán közös őssel.

Hogy ki így, ki pedig úgy viselte az életet, hogy aztán elpusztuljon mind, értelmetlenné téve az egész színjátékot. Vizsgálódni szerették volna a valahai organizmusokat a kicsi zöldek, ezért fölnyalábolták azt a hullát, amelyik sorosozott, meg egy padon fekvő huplisat. Az előbbinek egy fél zacskó szotyola esett ki a zsebéből, a másiknak egy elsárgult fénykép, rajta valami valahai nő. Az egyik kis zöld káromkodott, a másik pedig fütyörészett, és a delfinek is röhögtek, amikor a nagy lufi belefurakodott a féreglyukba. És alkonyodott is, ezt el ne feledjük.

Este kilenckor ledőltem tehát kicsit, hogy tizenegykor már készen álljak a feltehetően végtelen hosszúságú napra. Első feladatként hullócsillagokat kellett nézni az égen, kiültem hát a kertbe, a rozzant székre, fejemet peckesen megtámasztottam a ház falánál, és vártam a csodát. Csak hunyorogtak ott ezek az ékszerek, repülők húztak el kérlelhetetlenül, és talán az űrállomás is, vagy egy UFO. A képet csak néha zavarta meg egy-egy denevér, és semmi akadálya nem volt annak, hogy elmélázzak időről és végtelenről. Már épp a Tejút peremén, a Teremtés Oszlopainál jártam, amikor huss, átsuhant a magasban egy fénylő csík, hogy kívánni sem volt időm.

Nem tudom, utólag lehet-e, vagy egyet, esetleg többet, gondoltam mégis valamire, ami olyan titok, mint emlékkönyvek behajtott sarkai. A ház horkolt esetlenül és sután, amikor a kert végében, ahol a bukszusok mögött a zsidó temető rejtezik, szürkülni kezdett az ég alja, hogy fölkeljen a Nap, ami káprázat csupán. Mert a Föld forog, és vele együtt a székem, kábé ezerhétszáz kilométer per órával. Az összes F1-es pilóta csak jelenthet, pedig csak ülök, és mégcsak nem is szédülök. Ugyanakkor keringek is a Nap körül mintegy százezerrel, de a Nap is suhan a Tejút ölében nyugvó fekete lyuk körül olyan nyolcszázezerrel, és mégis csak kétszázhúsz millió év alatt ér körbe az égi stadionban.

Idáig jutottam, a székem meg sem rezzent, amikor fölbukkant a Nap apró kis szelete, a rigók elnyugodtak, a denevérek már valahol fejjel lefelé pihentek, és, amint kezdtek megjelenni a tikkadt szöcskenyájak, és a város is nekilátott szuszogni, elindultam a piacra, ami kétszáz méter. Különös intézmény ez. Van, akinek itt ér véget az éjszaka keresztbe álló szemekkel és lángost majszolva, kerekes bevásárló izékkel, bicegve meg itt kezdődik a napi nyomor kósza nyugdíjasok számára, meg kiföstött, kiló púderes dzsentriknek is, egyszer meg kell írni a regényét. Most viszont valami különös gyümölcsöt kell majszolnom, mert ezt kérte a tanár néni.

Öreg vagyok már, minden szart összeettem, itt, a piacon sincs semmi újság, ezért egy körtét választok, de nem azért, hogy fölfedezzem, hanem, mert ezt Császár István már bemutatta, midőn elmesélte, hogy az édes ízéért szereti a hőse. Minden más szó felesleges. Visszabaktattam hát az udvarra, és a sarokban álló trambulinra – hogy hogyan került oda – feküdtem hanyatt, és nem csináltam semmit. Ez a feladat jól ment, a Hold már csak fehér folt volt világoskék alapon, a kondenzcsíkok úgy foglalták keretbe, mintha égi amőba játék folyna. Már készültem ikszet rajzolni, de eszembe jutott, hogy táncolni kell, esőben vagy asztal tetején.

Ez énnekem gondokat okoz, tánc közben lomha vízilónak érzem magam, ezért soha, vagy alig is űzöm, de a trambulin adta magát, néhányat ugráltam rajta, de fájt a térdem, és a szomszéd is hülyén nézett. És mégis jó volt, mert ugyan magamban, de nevettem a szomszéd ostobaságán, és az egész világén is, úgy éreztem, azt csinálok, amit csak akarok. Cérnán gyakoroltam a fonást, és rájöttem, tudnék karkötőt készíteni, ha akarnék. Főzni is tudnék, ha kellene, és nincs az a sport, amit boldogult úrfi koromban ki ne próbáltam volna. Na, jó, a bézból, ezért egy fadarabbal messzire küldtem egy kavicsot, és ez is jó volt, tisztára, mintha pilinckáznék a nagyanyám udvarában ötven évvel ezelőtt.

Fényképezőgépem nincsen, de azért kinéztem az utcára egy turista szemével. Elég lehangoló volt a látvány, de azt is tudtam, két perc alatt beérnék a város szívébe, ahol kalapos alakok mindig fényképeznek, mert látják azt, amit nekem a több mint fél évszázados megszokás nem enged, rejtett stukkókat, kapualjakat, épületeket meg romokat. Ekkor jöttem rá arra is, hogy miért nem tudok máshol élni, és menekülök mindenhonnan őrült iramban, mert itt itthon vagyok. Erre vezetett rá a tanár néni a házi feladatjával, amit ím, elvégeztem, és egyben megköszönöm neki azt is, hogy módot adott rá, ha csak rövid ideig is, de ne arra a mocsokra gondoljak, amiben élek. Már ezért megérte.

Kész az élménynaplóm, és bizakodva várom a szeptembert. S hogy nem vagyok teljesen idióta, itt a bizonyság, csak megcsináltam a leckét:

„Hédi Katalin, a tardosi Fekete Lajos Általános Iskola tanára ilyen feladatokkal bocsátotta bele a nyárba az osztályát:

Sok-sok örömet a megvalósításhoz, szeptemberben szigorúan számon kérem: Hédi Katalin (osztályfőnök)”

A ’Százholdas Pagonyban szopogatnám a mézet napestig, a véget nem érő unalomban tobzódnék úgy lelkileg. Sok mindent tehetnék. De valahogyan nem engedi itt a jobb mellem alatt valami. Persze ezt nem lehet kimondani, de gátat épít visszavonhatatlanul, azaz bilincset tesz rám. Nem képiesen, mert pofázhatnék, ha akarok, és ha menne. De nem. Annak idején másképpen programoztak.

Azért irkálom mindezeket, mert úgy hiszem: jobbítani tudok. És persze fenéket, de azért mégis próbálkozik a ’zember. (Istenem, milyen gyorsan vésődnek a tudatba mindezek, persze a játék erről szól, úgyhogy lázongani minek is?). Van azért ok (előkotorni a kartotékot, hogy a rohadt életbe, mindig valami irodalom kúszik az agyam helyére) szóval azt.

Azaz itt lafogunk a lét peremén, és hogy most alapvetést tettem, kicsinyt megállok. És megvizsgálom a medvét. Tudatlanul – bölcs okosan – nézeget a világba bele. Szeretnék én is ő lenni, de egyáltalán nem megy. Nincs ’Pagonyom, sem csuprom, sem malackám, sem semmise. Ilyképp nincstelennek is ábrázolhatnám magam, ami vagyok, de valamilyen zsiger folytán nem visz rája a lélek.

Pofán baszásnak sokszor voltam tanúja.

Ám azt nem szeretem, ha alanynak is néznek, márpedig mostanság éppen annak tekintenek fölkent – vagy magukat annak valló – emberszerű tünemények. Már jó régen – Tokaj idején – beszélgettem a mi első emberünkkel – tényleg nem találok immár szavakat a glóriába foglalásra -, de így volt:

Mondom neki, hogy ejtsen pár szót az ügyeletes botrányról, a szőlőkről, amely grimbusz éppen az Élet és irodalom-ban látott nyomdafestéket, ilyképpen napvilágot is, szóval nagy lendülettel nekimentem a felségnek, de úgy pattintott le magáról, mint manapság az Úniót. Aszonta kertelés nélkül, hogy ő ezt a sajtóorgánumot egészségügyi okokból nem olvassa.

Akkor hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy szorulása van, vagy mifene – hogy miért cikis az a lap -, ám nem kaptam felvilágosítást, mert belemerült egy szöveg írásába, amelyet percekkel később Szombathely legfőbb terén óhajtott előadni. Ekkor lettem Micimackó. Aki kívülről néz, és csodálkozik, és lamentál, megminden.

Akkor nem ők nyerték a legtöbbet, most visznek mindent, akkor nem volt közgyűlés a közgyűlés, ma szabadságra menekül ez az ember, semmii nem változik, a módszerek finomodnak.

„Egyértelmű és nem megkérdőjelezhető felhatalmazást, megerősítést kaptunk arra, hogy folytassuk azt, amit elkezdtünk, mondta a miniszterelnök a hétfői nemzetközi sajtótájékoztatón, ami természetesen ugyanolyan díszletben zajlott, mint máskor. Magyar zászlók a háttérben, uniós egy szál se. Európa más országaiban az a szokás, hogy a nemzeti zászlók mellé az uniósat is kirakják, egy ilyen, egy olyan, Európában ugyanis nem az európaiság, hanem a civilizációs normák áthágása szégyellni való. Csalni, lopni, rabolni, lehazudni az égről a csillagokat, belehugyozni a szenteltvízbe, mindez nem illő, európainak lenni viszont igen.”
(Élet és Irodalom, április 11.)

A háború folytatódik természetesen, és ez így helyes, mert a ’zemberek, mint a világ origója arra hatalmaztak föl minket, I. Orbán Viktort, hogy életünket és vérünket értük áldozzuk, folytonos ellenséges golyózáporban. Mindez becses, ha lózung is, ámde nagyon jól hangzik, a lényeg azonban ezúttal egyetlen mondatban rejtezik, mintegy abba bújtatta bele a bölcs vezér, amikor elszólta magát, és kijelentette, hogy lejárt a nyerészkedés ideje. Ezt akár freudi elszólásnak is tekinthetjük, ha már nem bízunk a világ ostobaságában, felfoghatjuk úgy is – nem így lesz -, hogy sikerült belátnia: önmaga és a vele mintegy szimbiózisban lévő haveri kör már annyit lopott, hogy tényleg teli a padlás, az ebül szerzett jószágot már nincs hová tenni, ezért a három éve folytatott szabad rablásnak egyszer s mindenkorra vége.

wekerketelep.hu

Meg azt is jelenthetné, hogy a földet nem a Nemzeti Földlap munkatársa nyerné el – mert ő nem összeférhetetlen a törvény bötűje szerint, így abba az ideális helyzetbe kerülhetnénk a döntést negligálva, hogy nem ő kapja meg ezentúl a területek után járó, évi mintegy negyven-ötvenmillió forintos támogatást, hanem az, aki ért is hozzá, és ez volt eddig a munkája, hivatása, amitől így egyszerűen megfosztották. Ilyenből pedig nagyon sok van szerte az országban, mint ahogyan volt trafikosból is vagy ötvenezer, de ez elenyésző szám, nem érdemes őket az út szélén hagyni, egyszerűen bele kell bakancsozni őket az árokba, mint a pármillió szegény vagy egyre szegényedő honfitársunkat.

Még továbbá: abban is reménykedhetünk, hogy a felső köröknek, Simicskáknak és hasonszőrű társaiknak is eléggé tele a zsebe már, mivelhogy nem ők nyerték a legtöbbet ugye, így a közeljövőben esetleg minimális esélye nyílik arra másnak, hogyha nem is zsírtól cafogó falat, azért némi szójafasírt juthat nekik a nagy közbeszerzésekből. Ha mindez így történik az ominózus bejelentés után, akkor magam is élénken fogok hurrázni, hálaimát rebegek, és azt mondom: hála Istennek.

Ám kemény korom megtanított arra, hogy a realitás szomorú talaján maradjak, és ne reméljek semmit az orbáni szempontból elfuserált mondattól. Kétségeink ne legyenek, marad minden a régiben, amihöz mi rögkötöttek hozzászokhattunk az eltelt három és fél év alatt. Ez jelen helyzetben bajnak mutatkozik, de jövőre kiköszörülhető lehetne a csorba, ha leváltanánk a bagázst valami csoda folytán, na akkor mondhatnánk igaz szívünkből egy hálaadó imát. Addig csupán ennek a halvány reménye mutatkozik, ám mivel a remény hal meg utoljára, még élünk.

Ui: Magyarországon 2009 és 2012 között – Görögország és Litvánia után – a harmadik legnagyobb volt a reálbércsökkenés. Rezsicsökkentés ide vagy oda, ez ellen valóban érdemes lenne harcolni, de ez meg a rezsim szellemi kapacitását haladja meg. Na, ez a baj, és persze mindez nincs is, mert nem beszélnek róla, mégsem árt tudni, ha már. Mindezt miheztartás miatt, a tények kedvéért biggyesztettem ide, mert szeretném, hogy tisztán lássatok.