A bádogbános megkongatta a templom harangját, nem hívogatva, nem figyelmeztetve, térítési szándékkal, hanem csak úgy megszokásból, hogy beterítse a fém hangjával a falut, a kukoricást, a temetőt, mögötte a cafatokban lógó óriásplakátokkal, hogy visszapattanjon aztán a hang a horizontot megülő dombokról, mutatva a létezés határait és a kilátásokét meg reményekét úgyszintén. A templomtoronytól a dombig és vissza, idáig terjedt a falu élete, és ez nem volt tágasnak nevezhető, de emberléptékűvé tehető lett volna, másképpen is láthatták volna a csillagokat, és mégse látták.

Lehetett volna, mégsem az lett. Mégis, a nagyobb gond az volt, hogy azt sem tudták, mi is lehetett volna, ami aztán nem lett, így azt sem tudták, hogy hiányozhatna valami, ha nem tudhatták, mi hiányzik. Vasárnap húst klopfolunk, misére megyünk, köznapokon zakatolunk traktorunkkal, imádkozunk, szaporodunk berúgunk, mi kell még, mi is kellhetne? Na, ugye, hogy semmi se. Viszont, hogy a föld lapos-e vagy kerekded, ahogyan a hitetlenek tanítják, az sem tudható, a dombtól nem látni rendesen, Isten hogyne lenne, ha minduntalan megver bennünket, és a talpaink is egymásra lépnek.

Ilyen hangok hallatszottak jőni a templom felől, és José Arcadio, aki csupán spekulációval és józan ésszel kikövetkeztette, hogy a föld kerek, mint a narancs, s emiatt őt őrültnek nevezték, és vénségére tényleg ki is kötözték egy fához, meg don Floro, aki a távíróval győzte le a távolságot meg az időt, és volt ereje kivárni, míg a gőzösön végtelenül utazva találja meg az életet, csodálkoztak Béla méláján, hogy egyáltalán mit is akar, mit szeretne úgy igazán, mitől lenne neki jobb, amikor még ő sem tudta. Csak annyit sejtett, hogy ezt nem, de tagadásra nem lehet boldogságot építeni.

És hogy mi is ez a bizonytalan és illékony valami, amit a boldogság összefoglaló néven illetnek, ez sem elmesélhető, ha van egyáltalán, és még az sem biztos, hogy akar ilyesmit az ember, ha ránéz a duplagyűrűsökre, az olajos hajúakra és bánatos szeműekre, akik a butaság bátorságával masíroznak végig az életen, konform-komilfóan születéstől a halálig, bejáratott keretek és szerepek között. Nem gondolkodnak azon, mi lehet a dombon túl, hogy mért bukik le meg kel föl a nap, és ettől üli meg a szájukat a bamba vigyor, és emiatt visítanak, ha dörög az ég.

Legyél hülye. – Vélte megtalálni a receptet Béla az élet elviseléséhez, de José Arcadio erősen ingatta a fejét, és Florentino is rezegtette a fekete kalapját, mert mindketten túl voltak már minden jón és rosszon, ezért volt joguk és okuk útmutatást adni az élet zivataraihoz. Csinálj úgy, mintha hülye lennél, hangzott el egyszerre a szájukból, pedig össze sem beszéltek, folyjon a nyálad, nézz ostobán, vesd a keresztet, miközben növeszted körmöd és fogad, vagy guggolj a sarokba katatón monoton. Nevess a világ ostobaságán, vagy sírjál rajta, meg fogod bánni.

Hogy mi, hogy mi? Kérdezte Béla a két bölcstől, akik elmondták, hogy ezt a megbánást nem is igazából, nem mint vitathatatlan igazat, hanem a ritmus és a megszokás miatt tették hozzá, tisztelegve mintegy a jó öreg Sören előtt, és nem is kell komolyan venni sem őt, sem őket, egyáltalán, semmit sem kell komolya venni, ezt tanítja a tapasztalat és megfontolás. Ezt mondták, de közben már párologtak el, mint nyári zápori tócsa, a gőzük beszélt csupán, ahogyan szublimálódtak bele a múltba, és Béla megnyugodott, hogy van muníció megint újra elviselni az életet, ahogyan majd a halált is.

A módszer bonyolultnak tűnik, és jó fül kell hozzá. Aszondja: rendőrség ellenőrzése esetén mind a három harangot félreverjük, majd a nagyharangot kongatjuk öt percig. Az ellenőrzés alatt a processzust félóránként ismételjük, minden óra negyedkor és háromnegyedkor. Adóhivatali ellenőrzés esetén mind a három harangot félreverjük, majd a középső harangot kongatjuk öt percig. A processzust félóránként ismételjük, minden óra negyedkor és háromnegyedkor. Minden egyéb hivatali ellenőrzés esetén mind a három harangot félreverjük, majd a kisharangot kongatjuk öt percig. A processzust félóránként ismételjük, minden óra negyedkor és háromnegyedkor. Több hatóság együttes ellenőrzése esetén tíz percig mind a három harangot félreverjük, az ellenőrzés ideje alatt a processzust félóránként ismételjük, minden óra negyedkor és háromnegyedkor.

A függelékben azért megnyugtatják a híveket, hogy az elhunyt szeretteikért szóló-, valamint az istentiszteleti harangozási rend nem változik. Így nem kell aggódni egy kicsinyt sem, főleg azért, mert a körzeti meghízott azt is kijelentette, hogy a harangozás ellen ők tenni nem tudnak semmit, az nem törvénytelen, csak azt kéne megérteni a falubélieknek, hogy ha traffipaxoznak, az nem ellenükre van, hanem értük. A NAV még nem nyilatkozott. Más véleménnyel vannak erről a helybéliek, akik önvédelemből rángatják a harangok madzagját, mert tele van a tökük a packázásokkal, hogy az állam mindenféle hivatalok képében büntetgeti őket, és szedi be a sarcot. Ők zúgatják a bronzot, ami ugyan így elveszíti szakralitását, de megvéd a legfőbb veszedelemtől, ami maga a mindenható, és a végletekig leegyszerűsödött állam.

Az teljesen bizonyos, hogy Florentino Ariza itt, a magyar lankákon elveszítené a józan eszét. A harangzúgás hosszából és ritmusából sehogyan sem tudná kihüvelyezni, hogy milyen nagykutya adta vissza a lelkét teremtőjének, így elveszítené az évtizedeken keresztül hordozott szerelem beteljesülésének esélyét, Fermina Daza pedig nem világosodhatna meg vénségére. Ezzel a szabályzással azonban új értelmet nyer a harangszó. Ha például Ács település roma polgármestere hajtana erre szolgálati Audijával, akkor a fémek hangjából előre tudná, hogy a rendőrök őt basztatni fogják hamarost, csak azért, mert bronzosabb a bőre, mint ez megtörtént szintén egy Magyarország nevű helyen ezen a héten.

Kitetszik hát, hogy Mária elcseszett országában az alattvalóknak minden okuk megvan arra, hogy sajátos módokon védjék magukat. Ott még nem tartunk, mint egynémely szélütött amerikaiak, akik a ’natgeo tanúsága szerint a világvégére készülve erődítménnyé alakítják a házukat. Százévnyi élelmet halmoznak fel, mordályokkal gyakorlatoznak, hogy megvédjék magukat az ellentől. Míg ők jódógukban nem tudják, mit csináljanak, a magyar, aki a maga módján a világ születése óta él egyenesen az Apokalipszisben, minden joggal veri szét a harangjait, ha elöljáró érkezik a fatornyosba. Jelzem egyébként, hogy a nemzetvezető, aki Orbán névre hallgat, országjárásra indul, megyei jogú városokba látogat szerte a birodalomban, bizonyára mihozzánk is eljut. Főúr, harangozási kiskáté rendel, hogy tudjuk, ki csörtet a határban.